"Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz."
Arany János: Toldi estéje /részlet/ Őszbe csavarodott a természet feje, Dérré vált a harmat, hull a fák levele, Rövidebb, rövidebb lesz a napnak útja, És hosszúkat alszik rá, midőn megfutja.
Gratula a képhez, Mnené köszi hogy helyettem válaszoltál ♥ :O))
Váci Mihály Rózsák
Ilyen forró rózsákat dobban
másodpercenként a szívem.
Megszakadásig verő szívek
ezek a rózsák azt hiszem.
Minden rózsa egy dobbanás,
vergődő test itt ez a kert,
hideglelés , szerelmi láz
szívveréseivel földrevert.
Halálosat dobbannak a rózsák,
jajukat hallani.
Vörösen égve sikoltozzák ,
mit nem tudok megvallani.
Szeretnék én is képeket feltenni a versekhez, de nem tudom hogyan kell. Kérlek segíts ebben, mert látom, hogy Te többnyire képekkel is alátámasztod a verseket.
Párisba tegnap beszökött az Ősz. Szent Mihály útján suhant nesztelen, Kánikulában, halk lombok alatt S találkozott velem. Ballagtam éppen a Szajna felé S égtek lelkemben kis rőzse-dalok: Füstösek, furcsák, búsak, bíborak, Arról, hogy meghalok.
Elért az Ősz és súgott valamit, Szent Mihály útja beleremegett, Züm, züm: röpködtek végig az uton Tréfás falevelek. Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé S Párisból az Ősz kacagva szaladt. Itt járt s hogy itt járt, én tudom csupán Nyögő lombok alatt.
Tarlón túzok lépeget, mögötte a népe megy: felesége, fia, lánya, veje, menye, unokája, apja, anyja, bátyja, nénje, nagyszüleje és a dédje, ipa, napa, sógor, após, s nem maradhat el az anyós.
Ki totyogva, ki meg futva, ott megy egész pereputtya.
Tarlón túzok lépeget, mögötte a népe megy. Szemelgetnek, tallózgatnak, estére nagy begyet raknak.
és mosolygok és meghalok. Kéklett az ég, sütött a nap; mentem sötét fenyők alatt. Kezemet fogta jó apám; sárgarigó fütyölt a fán. Sárga rigó, huncut rigó, azt fütyölte, hogy élni jó; hogy élni jó, hogy élni szép, ha fogják az ember kezét. Jó lenni nagynak, kicsinek, mindennek és mindenkinek, sárgarigónak legkivált, nagy kertben élni nyáron át, fenyőre szállni rangosan, fütyölni szépen, hangosan, hirdetni vígan szerteszét, hogy élni jó, hogy élni szép, ha fogják az ember kezét. Egy szép reggelre gondolok, és mosolygok és meghalok. Kék lesz az ég, ragyog a nap; megyek magas fenyők alatt kezemet fogja holt apám, s megszólal egy rigó a fán. Azt mondja majd az a rigó, hogy élni szép, hogy élni jó, de halni szebb, de halni jobb, s én mosolygok és meghalok.
Antik istenség, örökifjú Élet! Fellobog most dús ereimben orcád, Zendül a vérem. Fölkelő Nap, nem borulok elődbe, Rég-pogányosan dalolok Neked most, Égfelé tartott tenyerekkel, arccal Állok előtted. Őseink, ó ládd, Neked áldozának, Mért hagyod hát el megesett Hazámat? Adj erőt e bús magyarokba, Élet! Élni meg élni! Ősapámnak bús fia lettem én is. Rám örökségnek csak a Név maradt már, S én köszöntlek: ím kiiszom Nevedre
Fények örök királya, Nap A gond és bú felhőit űzd el S mutasd meg tündöklőn magad! Te vagy az élet érlelője, Az aratás és szüret őre, Áldás és békesség te vagy, Ó Nap ragyogj le ránk s el ne hagyj! Szent fényed égjen a szívekben, Hogy mind eltűnjön a sötét És boldog, büszke győzelemben Vegyük át Földünk örökét. Ragyogjon a tudás , művészet És ünnepünk legyen az élet, Ó Nap, te fénylő és meleg,
ahogy a torkukon kifért, (bár az ablak alatt a fáknak zöld korcsmáiba még alig ért, még nem is ért új fénye a napnak) s mint a bolondok, úgy kacagtak, kurjongattak az ablak alatt vad vigadozásban a kerti rigók. Hajnali négykor e szárnyas égi korhelyek dala vert ma fel. Micsoda hangok csetepatéi! Füttyök, sípok, ezer meg ezer! Bosszantott ez a csibészlárma, de a szívem nemsokára együtt dalolt, egy nótára vert veletek, buta sárgarigók. S mintha én volnék a hajnal, mintha én volnék a kert, úgy megteltem e friss zsivajjal, úgy telezengett az irigyelt állati jókedv bölcsessége, hogy valami könnyű égbe, földöntúli békességbe vittek, emeltek a földi rigók. Hajnali négytől harsogott a korhelynóta az ablak alatt; úgy zengett az a dal, hogy azóta nélküle is csupa fütty a nap; csupa fütty, pedig elhallgattak s reggelre emlék maradt csak, hogy milyen éktelenül mulattak a hajnali kertben a sárgarigók.
Szabó T. AnnaEzer a nyárEzer a nyár egy a bánat, hajnal könnye hulló harmat, madár zengeti a fákat, fényességgel ébred a nap. Kiszakad a sötétségből, fényes fej a sötét ölből, ég könnye, föld verítéke, nap kezdete, éjjel vége. Fényes fejét földre hajtja, sűrű sötét betakarja, szép kezdetben szomorú vég, nyári reggel, gyönyörűség.
Aranyos kis versikét fabrikáltál. Nekem tetszik:)))
Ahol a szarvas inni jár, moccanatlan a nyír s a nyár? Még a fűszál is tiszteleg, mikor a szarvas inni megy megáll akkor a patak is egy pillanatig áll a víz: s ő lépked, ringatja magát, agancsa égő, ékes ág.
LÁSZLÓ NOÉMI: PIPACSMEZŐK Mutasd nekem ha még lehet a szélsöpörte tág mezőt a moccanó rezgőfüvek legyezte lusta levegőt csak annyi áttetsző eget mutass amennyit játszva is a földtől pár arasznyira elbír kerengő ujjbegyed
Mutass páncélos mag körül egymásra hajló íveket az évszakot mutasd amint megérleli a díszletet egy képet adj amit a szél fejed fölött majd átszakít s csak szórja rád pipacsmezők elillant lepkeszárnyait
Hangot ha hallasz meg se fordulj én vagyok mindig én vagyok arcom többé nem láthatod Belém temetkeztél suhogok körülötted szél leszek vad szél hiába rejteznél menedékedben megkötözlek lángnyelvekkel lebéklyózlak soha már el nem oldozlak Hangot ha hallasz meg se fordulj én vagyok mindig én vagyok szemed ha üregébe apadt már arcom a lángban fölragyog
Köszi a biztatást!
Köszönöm a segítséget!
Ady Endre: Párisban járt az Ősz
Szabó T. Anna
Ezer a nyár
Ezer a nyár egy a bánat,
hajnal könnye hulló harmat,
madár zengeti a fákat,
fényességgel ébred a nap.
Kiszakad a sötétségből,
fényes fej a sötét ölből,
ég könnye, föld verítéke,
nap kezdete, éjjel vége.
Fényes fejét földre hajtja,
sűrű sötét betakarja,
szép kezdetben szomorú vég,
nyári reggel, gyönyörűség.
LÁSZLÓ NOÉMI: PIPACSMEZŐK
