Csak azért kérdezem, mert amikor utoljára letartóztatták, nem volt nála szinte semmi. A dohányzacskóját leszámítva :-) Ennek ellenére mindenhol feltűnnek az "eredeti" Rózsa Sándor cuccok. A Kiskun Múzeumban pl. mintha kétcsövű pisztolyra emlékeznék.
Látod, megyéja válogatta, hol 100-at vágtak a gyanúsítottra, hol csak 50-et, hol mennyit. Tegnap megnéztem Ópusztaszeren a Rózsa Sándor emlékkiállítást.(is)
...és hogy a dombos-völgyes Tolna vármegye se maradjon ki a betyárvilágból:
az 1850-es években egy Lukács Peti nevű betyár garázdálkodott a Sárközben és a Duna-melléken. Mikor kiment rá a vármegye, a saját cimboráját lőtte agyon (puff!), mert azt hitte, hogy ő nyomta fel a hatóságoknál. A Tóth János nevezetű decsi bíró viszont saját kezűleg a Lukács Petit lőtte agyon.
Sok helyi legenda szól Lukács peti elrejtett kincséről, amit egy odvas fa törzsébe rejtett volt.
Állítólag a betyár halála után évekkel egy alsónyéki férfi megtalálta a kincset és meg is gazdagodott belőle....
(forrásom: Küllős Imola, mielőtt még a Milyennincs kartács megkérdezi...)
Ha már a sárközi Decs falu szóba került, tudjátok-e miről híres Decs?
Az 1867. előtti magyar törvényhozás drákói szigorúságú volt: a szegény embert akasztófára küldte egyetlen marha vagy ló ellopása miatt is, ugyanakkor a nemesember max. egy ejnye-bejnyét kapott ilyesmiért.
A drákói szigor ellenére a viiszatartó erő korlátozott volt: a betyárvilág egyik fő utánpótlását - a katonaszökevények mellett - a pásztortársadaloból kapta.
Naná, hogy azért hozták a kemény szabályokat ellenük, mert a betyárokkal való cimborálás kártékony voltát ismerték az elöljárók. Amint írtam volt ide, akár akasztófára is került a gulyás. Amint Kún István, Nemes Szabad Király Szeged várossa Gulyássa,1721-ben, aki többrendbeli a marhalopásba keveredett.
Nem nagyon hiszem, hogy az alföldi pásztornép túl komolyan vette volna ezeket a tiltásokat és büntetéseket, hiszen köztudott, hogy a csikósok, gulyások, juhászok és kondások voltak leginkább a betyárok bújtatói.
Egy korabeli népdalban pl. az elfogott betyár az anyjának panaszkodik, hogy ifjúkorában miért nem nevelte szigorúbban, erre az anyja azzal vág vissza, hogy ő nvevelte volna, de a fiú már zsenge ifjúságától kezdve a betyárokkal, csikósokkal és gulyásokkal járt a csárdába mulatozni:
A Jászkun kerület a XVIII.sz-ban a futóbetyár befogadását 100 botütéssel bünteti. A betyár nagy veszedelem lévén az állattartó gazdák vagyonára. Ugyanekkor Szegeden 50 botütéssel jutalmaztak olyan pásztort, aki kocsmázni megy, kötelességét megszegi, 7 pontban összefoglaták a csikósok és a bojtáraik rendtartását majd a gulyásokétis, hogy ezek ne kössék el mások lovát, marháját. 1779-ben 12 gulya és 7 csorda járt a szegedi határban és 4000 ló... (a gulya az állandóan legelőn élő marhák csapata, a csorda esténként hazajárt)
Egyébként ez az Újkéry Csaba múlt vasárnap nyilatkozott az MTV1-n a Főtér c. műsorban.
Amikor a riporter megkérdezte tőle, hogy kit tart a legnagyobb somogyi betyárnak, az alábbi neveket sorolta:
Gölöncsér Jóska
"Pali betyár", azaz Mészáros Pál.
A Patkó-fivérek
Bergánék (?).
Érdekes viszont, hogy a Küllős könyvében veszedelmes betyárvezérként ábrázolt Juhász andrást meg sem említette.
Mészáros Pali annyiban érdemel említést, hogy ő az 1848-1849-es szabadságharcban a "vármegye katonája" volt, amiért a szabadságharc után üldözni kezdték és betyárnak állt a somogyi rengetegben.
Az a legenda járta róla, hogy nem fogja a golyó és csak pipaszárral lehet lelőni...
Végül 1860 körül a pandúrnak állt sógora végzett vele, a népi hagyomány szerint golyó helyett pipaszárat lőtt a szívébe.
A síremléke ma is megtalálható Kaposvártól nem messze, állítólag mindig van friss virág rajta.
Újkéry Csaba, kaposvári lakos, a Somogy megyei bíróság dolgozója (ha jól értettem) írt még 2000-ben egy Zsiványok c. könyvet, amelyben a magyar betyárvilággal foglalkozik.
Szerintem ezt is érdemes lenne beszerezni és elolvasni:
Érdekes, meg kell adni. Nekem erősen rémlik, hogy valamelyik "eastern" filmnek Gelencsér Jóska volt a főhőse, de azt hittem, Szomjas György csak kitalálta ezt az illusztris alakot.
Nézzétek csak, milyen csemegét találtam Gölöncsér Jóskáról, az egyik utolsó somogyi betyárról és elfogatásáról:
"Ezen iratokat tanulmányozva bukkantam egy érdekes vádalku irataira, melyek az utolsó dunántúli betyárbanda elfogásakor keletkeztek. A romantikus betyártörténetek is ebben az időben gyökereznek. A XIX. század elején, közepén a hosszú katonáskodás és a földesúri szolgáltatás megtagadása miatt menekülő szegénylegények a nép képzeletében hősként éltek, mint az igazság bajnokai. Még dalokban is megénekelték Rózsa Sándort, Vidróckit, de a dunántúli Sobri Jóska és Savanyu Józsi is a romantikus betyárok táborát gazdagították. A XIX. század közepének valósága persze nem volt ilyen romantikus. A még működő rablóbandák tagjai már nem az életfogytig tartó katonáskodás vagy az elviselhetetlen földesúri teher elől menekültek, hanem jól átgondolt terv szerint fosztogatták az egyre gazdagodó polgárságot. Céljuk nem az élelemszerzés, hanem a zavarosban halászó orgazdák megrendeléseinek megfelelő áruk előteremtése volt. Ezen áruk megszerzése érdekében nem riadtak viszza a brutális gyilkosságoktól sem. A betyárvilág utolsó fellángolásának letörésére a kiegyezést követő évben, 1868-ban különleges megbízatással királyi biztost is kineveztek gróf Ráday Gedeon személyében.A pécsi levéltári kutatásaim során én Gölöncsér Józsi bandájának felszámolására tett intézkedésekkel és tervekkel találkoztam. Somogy megyében az 1860-as évek közepére már csak Gölöncsér Józsi és bandája nyugtalanította a Dunántúl falvait, tanyáit. Az elfogásukra tett intézkedések hatástalanok maradtak, mert a jól szervezett orgazda hálózat segítségével könnyen kereket oldottak és a Dráván átkelve elérhetetlenné váltak a magyar hatóságok számára. A veszélyes rablóbanda felszámolása egyre sürgetőbbé vált. 1864-ben, a banda egyik tagjának elfogását követően merült fel a vádalku kötésének lehetősége. Dolgozatomban ennek tanulságait vizsgálom.Az általam e témakörben feltárt iratok között Mérey Károly Somogy megye főispánja és Hegyessy János szigetvári járási főszolgabíró között folyt hivatali levelezés iratai, utasítások, megbízólevelek, beszámoló jelentések, kihallgatás során keletkezett feljegyzések találhatók. A főszolgabíró leveleinek csak a piszkozati példányai vannak meg. Ennek ellenére az események jól nyomon követhetők a piszkozati példányok alapján is mert a főispáni eredeti levelek tartalma összecseng a főszolgabíró leveleivel.A történet röviden így szól: 1864. december elején fogták el a pandúrok Gölöncsér Józsi bandájának egyik tagját, Soromfay Józsefet. Hegyessy János szigetvári főszolgabíró felajánlotta számára a vádalku lehetőségét, amit Soromfay elfogadott és vállalta a hatóságokkal való együttműködést, az orgazdák, a bujtatók és a rablóbanda feladását. Hegyessy főszolgabíró tájékoztatta Mérey Károlyt Somogy megye főispánját a vádalku lehetőségéről. Mérey a helytartón keresztül kérte a király hozzájárulását. Ennek megérkezése után Soromfay információi alapján letartóztatták az orgazdák egy részét, valamint a rablókkal együttműködőket, akik jó pénzért bujtatták őket. A légüres térbe került rablók elfogására indított első akció sikertelen volt. Hogy Soromfay tovább folytathatta tevékenységét annak köszönhető, hogy a tűzharc során megsebesült majd meghalt rablóra lehetett fogni az árulást. Így Soromfay ismét Somogyba csalogatta a rablókat gazdag zsákmányt , és biztos búvóhelyet ígérve. A második, immár sikeres elfogási akciót követően Soromfay még közreműködött az időközben elbujt orgazdák kézre kerítésében is.Áldásos tevékenysége nem maradt jutalom nélkül, mert a királyi kegyelem biztosította a szabadságát, sőt a szigetvári főszolgabíró biztos állást is szerzett számára. Szigetvár lámpagyújtogatója lett. Romantikus betyáröltözetet vett magára és ebben végezte munkáját, közben pedig néhány pohár borért szívesen mesélte kiszínezett történeteit a kocsmákban."
Őtletes, meg kell adni! Olyan, mint az 1800-as évek elején a jelzőkészülék Franciaországban, esetleg a "gellérthegyi távirgány". Mindkettőnek hátránya, hogy éjszaka vagy ködben nem használható.
Egy kapcsolódó téma Seimilanista kartács tollából, a Néprajz topikból átmásolva:
Pásztorok jelzései
Pusztai csárdák cégére az épület végén, a padláslyukon kidugott rúdon függött. Hosszú nyakú üveg, maréknyi fenyőforgács és egy-két színes szalag volt rajta leggyakrabban. A borosüveg azt hirdeti, hogy itt bort mérnek, a fenyőfa forgács pedig azt, hogy itt ennivaló is kapható. A szalagok száma azt adta hírül, hány csaplárosnő van a csárdában Pásztorok jelzései kútgémmel (1970-es évek): 1. vigyázz, hivatalos ember érkezett, 2. hajtsák a gulyát vagy ménest az itatóhelyre, 3. elkészült az ebéd, jöjjenek ebédelni, 4. nagy baj, szerencsétlenség történt, 5. vigyázz, megérkezett az olvasó (számvevő) bizottság, 6. vigyázz, látogató gazdák érkeztek, 7. a kút vize nem iható, 8. a kút elromlott, 9. a számadó nincs a közelben, 10. nő tartózkodik a pásztorálláson, 11. megérkezett az ócskás, lehet adni-venni. Nádudvar, Hajdú vármegye
A kútgémmel való jelzést már Hermann Ottó is említette, mint a legkiválóbb telegráfot, amit a betyárok és pártolóik használnak. Megemlített még olyan jelzést is, amit a menyecske tett ki, ha a gazda nem volt otthon, bár ez sok gondot okozhatott, hisz' nemcsak az láthatta akinek szólt. ..
Földrajzilag jól passzol a képbe, hiszen a banda működési területe főleg a Bugac vidékére, valamint a Bugactól északra lévő területekre (Dabas, Újhartyán, Páhi stb.) esett.
Egyébként pedig Bócsa, ahonnan Bogár Imre származott, a térkép szerint nem Nagykőrös mellett van, mint Küllős könyve állítja, hanem jóval délebbre, Soltvadkerttől kb. 15-20 km nyugati irányban. Ez a vidék a Bugac déli pereme.
A Habsburg Birodalom újoncozási rendszere meglehetősen elavult volt: 1715-től 1807-ig verbunk (német Werbung) és fogdosás útján, 1807-től pedig sorshúzás útján töltötték be a falvakra, városokra előírt kvótát.
Namost elképzelhető, hogy abban az időben, amikor a nép közel 100 %-a írástudatlan volt, a sorshúzásos rendszer micsoda visszaélésekre adott lehetőséget.
Azt is előírta ez a rendelet, hogy házzal és telekkel bíró jobbágygazdát nem lehetett katonának vinni. A nincsteleneket annál inkább.
A falusi és városi bírák ezt a rendeletet használták lehetőségként, hogy a településről eltávolítsák a hangadó elégedetleneket és a falurosszákat.
Pedig Kaiser Franz, aki ezt a rendeletet meghozta 1807-ben, csupán jót akart szegény magyar parasztnak, hogy az világot lásson. az Alpesek égbe nyúló, havas gerinceit vagy éppen Észak-Itália szépséges városait:-)
(Tíz évre a gyalogosnak, tizenkét évre a lovasnak...)
A magyar paraszt azonban - akkoriban még - nem volt az a világlátó fajta és inkább megszökött a katonaság elől.
1807 után a dunántúli és felvidéki erdőségek és az alföldi puszták, mocsarak megteltek csavargó, lopásból élő, az erőszaktól sem visszariadó katonaszökevényektől, akik a betyárság egyik "alaputánpótlását" képezték.
Több vármegyei beadvány is foglalkozik ezzel a maga korában igen jelentős problémával, pl. az az 1810. évi Szabolcs vármegyei beadvány, amely a statáriális bírósáég felállítását kéri engedélyezni vagy egy másik, szintén szabolcs vármegyei rendelet, amelyben elrendelik az összes (!!!) csárda lerombolását, lévén, hogy a csárdák voltak fő búvóhelyei a katonaszökevényeknek, csabvargóknak és betyároknak.
"Maga a nagyar betyárélet, melynek gyökere nem is valami természeti gonosz hajlamban, hanem inkább bizonyos kényszerekben-katonafogdosás, erőszakos elnyomatás, mély megbántás hatalmasok részéről-rejtett, egyetlen vonásában nem hasonlított például az olasz brigantaggiohoz. A leghíresebb magyar betyárok nem voltak öldöklő,kegyetlenkedő banditák. Ellenben a legnagyobb mértékben ki volt fejlődve bennük a portyázó, rablásból is élő nomád jelleme." (Herman Ottó:A magyar nép arca és jelleme,1902.)
(OFF) Napi hír, hogy több száz kiló sufniban tárolt disznóhúst és zsírt találtak Monoron , fényévekkel ezelőtt lejárt szavatossággal, hűtés nélkül, élősködők közt tárolva őket. Más helyt meg egy nyíregyházi konzervgyár tárolt több száz tonna erjedő gyümölcs- és zöldséglevet.
Valahogy észbe jut ilyenkor az, amit még Berzsenyi írt az üzérkedő, gyerekkoruktól lopásra tanított alföldi subásokról. A dolognak emezeknél, vagy kétszáz évvel később is zamata van: a stikli márhogynem magától értetődőnek, természetesnek tűnik, a szomszéd oldaláról is a mindennapok része, a távolban meg ott ácsorog az államhatalom a maga elvárásaival.
Nád Pista az utolós félemetes dél-dunántúli betyár volt.
Zala és Somogy vármegyék határán garázdálkodott, Sármellék község környékén főleg.
A Kis-Balaton végtelen nádasaiban voltak búvóhelyei a pandúrok elől, azért hívták Nád Pistának. Mert ez olyan felvett betyárnév volt és nem az igazi neve...
Arról is híres volt, hogy szívesen mulatozott rézsarkantyús bőrcsizmában, bő gatyában, cifra viseletben, pörgekalapban a környékbeli csárdákban.
Bár igaz is, ismersz é olyan magyar "bétjarot", aki nem szeretett a csárda nevezetű vendéglátóipari egységekben mulatozni?...:-)
Szegény Nád Pistát végül 1885-ben fogta el a karhatalom, egy évvel az utolsó bakonyi betyár, Savanyú Jóska elfogása után.
A néphagyomány szerint négy pandúr életének a kioltásáért volt felelős és Sopronkőhidára vitték börtönbe.
Nagyjából ennyit ír róla Küllős Imola, aki szemmel láthatóan többre becsüli a nép ajkán élő hagyományokat, történeteket, mint a száraz levéltári adatokat....
