Keresés

Részletes keresés

Kannus Creative Commons License 2008.02.25 0 0 582

GARCIA LORCA
Andalúz tengerészek éji dala

Cádiztól le Gibraltárig
Jó kis út az éjben!
Tenger háta sóhajomról
Megismeri léptem.

Jaj, te lányka, lányka,
Malagában mennyi, mennyi bárka!

Cádiztól le Sevilláig
Citromfák a szélben.
Citromerdő sóhajomról
Tudja visszatértem.

Jaj, te lányka, lányka,
Malagában mennyi, mennyi bárka!

Sevillától Carmonáig
Nincs egyetlen kés sem.
Vág a félhold, száll a szél
Sebzetten az égen.

Jaj, fiú, jaj a bánat,
Hullám viszi paripámat!

Holt sópárlók partja mellett
Elfeledlek, elfeledlek.
Aki szívet akar éppen,
Faggasa a feledésem.

Jaj, fiú, jaj a bánat,
Hullám viszi paripámat!

Cádiz, elborít a tenger,
Ne gázolj be mélyen.
Föl, Sevilla, meg ne fulladj
A folyó vizében.

Jaj, te lányka!
Jaj, fiú!
Jó kis út az éjben!
Száz hajó a kikötőben,
Hideg szél a téren.

(Nemes Nagy Ágnes fordítása)

ilang_ Creative Commons License 2008.02.20 0 0 581
-
Sławomir Mrożek: RÖHEJHORDÓ

Vettünk egy uborkáshordót, és kiraktuk a tornácra. A tornác sötét, könnyen megbotlik az ember a hordóban. Már első este, a konyhában ülve, robajt hallottunk. A nagypapa az udvarról bejövet nekiment a hordónak, és jót nevettünk rajta.
  Attól kezdve minden este vártuk, hogy bejöjjön valaki a tornácra, s amikor meghallottuk a robajt, mindjárt vidám lett a hangulat. Amikor meg a térdét tapogatva sántikált be valaki a konyhába, az oldalunkat fogtuk a röhögéstől.
  Egyszer a szomszéd hasra esett, a nagybácsikám még görcsöt is kapott nevettében, amikor meg a szomszédasszony kificamította a lábát, nem győztük a nénikémet hátba verni, mert csuklott a nevetéstől, olyan röhögtető volt az eset.
  Aztán a sógornak eszébe jutott, hogy alapítsunk szórakoztatóipari vállalkozást. Felírta krétával a kapura: RÖHEJHORDÓ AZ ÉPÜLETBEN BALRA, kiállt az udvarra, és jegyeket árusított. Az ügyfelek jöttek, nekimentek a hordónak, mi meg szórakoztunk. Csak a sógornak nem jutott semmi a jegyek árán kívül. Hogy még röhejesebb legyen a műsor, a padlóba csapóajtót építettünk, és az ügyfél először megbotlott, aztán lepottyant a pincébe. Oda meg vizeshordót készítettünk, s a vendég a vízbe esett.
  Ülünk egyszer a konyhában, szomorú, esős nap után, nagyon vágytunk a szórakozásra. De az eső miatt nem sok vendég ígérkezett. Ülünk, várunk és várunk, végre halljuk, hogy bejön valaki a tornácra. No, mindjárt röhögünk egy jót. Fülelünk, de semmi. Csak az ajtó nyílik, ott áll az ügyfél, körülnéz, s azt mondja:
  - Na mi van? Hol az a hordó?
  - Hogyhogy bejött és nem botlott meg? - kérdezzük. - Hiszen a tornácon sötét van.
  - Gyufát gyújtottam - mondja az ügyfél.
  Szomorú esténk volt.
-
fordította: Murányi Beatrix

/Sławomir Mrożek A perverz és más történetek - Európa Könyvkiadó, 2002/
ilang_ Creative Commons License 2008.02.17 0 0 580

Cédulkák:-)

 

Szeretem ezt a filmet. (is)

Vukkancs Creative Commons License 2008.02.14 0 0 579
:))) Igen, ismerem. Láttam a darabot is, még otthon... a rinocéroszt, a székeket, a kopasz énekesnőt... :)
Előzmény: ilang_ (578)
ilang_ Creative Commons License 2008.02.14 0 0 578
Nem. Az orrszarvú. Biztos ismered:-)
Előzmény: Vukkancs (577)
Vukkancs Creative Commons License 2008.02.14 0 0 577
A magányost? :)
Nekem a Smithek és a Martinok ugrottak be valamiért. Az volt az első találkozásom Ionescoval, színházban. :)
Előzmény: ilang_ (575)
ilang_ Creative Commons License 2008.02.14 0 0 575

Marad Kertész Ákos. (Ionescot győzte le - bennem) Voltam vagy 17-18, mikor olvastam ezt a regényt. Aztán pár hete valamelyik adón ment egy fekete-fehér film.
Újraolvastam.

Előzmény: ilang_ (574)
ilang_ Creative Commons License 2008.02.14 0 0 576

-
Kertész Ákos: MAKRA

(...) Lehet, gondolta Makra, lehet, hogy Vali hülye, de ha sok ilyen hülye volna, máshol tartanánk. De nem volt kedve vitatkozni a Kadéttal, csak a vállát vonogatta. – És mért baj ez?
  – Nézd, öregem – mondta Zselényi –, egyik foglalkozás olyan, mint a másik, mindegy, hogy az ember miből él. Egy kurva ugyanolyan közönséges ember, akár egy elárusítónő a Röltexnél, amíg pénzért űzi az ipart. De ha kedvtelésből csinálja, ha ez a dilije, akkor baj van. – Makra úgy találta, tisztességesebb, ha szereti is. Tisztességesebb, mondta Zselényi, de rosszabb. A hóhér is tisztességesebb, ha kedvtelésből köti föl a delikvenst, de rosszabb. Ezen Makra már nevetett. Azért a hóhér és a kurva nem ugyanaz, de a Kadét azt felelte, ez nem számít. A világban szükség van hóhérra is, meg prostituáltra is, mindkettőnek megvan a maga helye, és itt nem is egy mesterség hasznáról vagy morális értékéről van szó, hanem egyszerűen arról, hogy Vali másfajta ember, mint Makra.
  – Ez nem biztos – mondta Makra. Van, amiben nagyon is egyet gondolnak Valival. Őszerinte is lehet változtatni a dolgokon. És ha a világ rohadt, meg kell változtatni. Vali se mond mást, csak másképpen mondja.
  Zselényi ingerülten legyintett, mint aki unja a témát. Hülyeség. A világ olyan, amilyen. Változik, de nem változtatják. És főképp nem az olyan pitiáner ürgék, mint akár ő, akár Vali vagy Makra, de még csak nem is a fejesek. A nagy fejesek nem csinálnak mást, csak kiszaszerolják, merről fúj a szél, és ügyesen vitorláznak, kívülről meg úgy látszik, mintha ők irányítanák a dolgokat. Élni kell. El kell fogadni a sorsot, és élni kell vele. Makra elmosolyodott. – Most cinikus hangulatba vagy – mondta. – Te se voltál mindig ilyen. Partizán voltál, aztán párttag.
  Zselényi sóhajtott. – Szamár vagy, Csingakuk – mondta szomorúan. – Én aztán igazán nem csináltam mást, csak megfogtam, ami a kezemre jött. Tudod, hogy voltam én partizán? Hát ide figyelj! A fogolytáborban odajött hozzám egy pasas, és puhatolózott, mi a véleményem a németekről. Nem szeretem a németeket, de ha szerettem volna őket, akkor se árultam volna el. Tudtam, mire megy a játék, és nem volt kedvem Szibériában hegyet csákányozni. Katona voltam, repülő. Látod, pajtás, ez is egy mesterség. És nem lelkesedésből csináltam. Átraktak egy másik táborba, és én szorgalmasan tanultam az ideológiát. Hamarosan megbízhatónak találtak, és negyvennégy őszén bevetettek a németek ellen, ledobtak a vonalak mögé. Hát hülye nem voltam: tudtam, hogy a németek elvesztették a háborút, csak nem állok át az utolsó órában a vesztesekhez, hogy a ruszkik kinyírjanak a cirkusz végén! Az angol vagy amerikai hadifogság se látszott kósernak, föltételeztem, hogy az árulót ők is kinyírják. Gondoltam a jövőmre is, megígérték, hogy az új hadseregben repülős tiszt leszek; én pedig, öregem, profi voltam. Hát harcoltam „hősiesen”, és amint lehetett, beléptem a pártba. Ez volt, Csingakuk. Eszembe se jutott a világot megváltoztatni: éltem a lehetőségekkel. És nem is rosszul, nem bántam meg azóta se, de a te esetedben nem is erről van szó. Én csak azt mondtam, nem vagytok összevalók, te békés természetű vagy, Vali meg örök verekedő, nem bír meglenni anélkül, hogy ne dühöngjön valamiért.
  Makrának erről is megvolt a maga véleménye, de nem szólt, minek erőltesse a dolgot, Zselényi úgyse értené; mert vajon tényleg olyan békés természetű ő, ahogy az kívülről látszik? Nem a JÁMBOR MAKRA dobott be Lőrincen akkora hiriget, hogy tíz éve nem volt példa rá? Amikor húsvét vasárnap… (de le van szarva a húsvét vasárnap! Ő azért jött el hazulról, hogy pontot tegyen utána, nem fog örökké ezen rágódni).
  Szerelmes vagy, mondta Zselényi szeretettel. S hozzátette, hogy Makra ki fogja próbálni, és jól teszi, okos ember a maga kárán tanul, és nem a másén, ahogy a hülye közmondás tartja, mert az okos embert arról ismerni meg, hogy kételkedik, és nem veszi készpénznek más tapasztalatát. Megitták a bort, és fölmentek Makra holmijáért, Zselényi a vállára akasztotta a kimustrált kenyérzsákot, és megfogta az egyik koffert, elkísérte Makrát egész a Vali kapujáig, ott kezet ráztak, és elváltak barátságban; s mikor Makra néhány hét múlva, a Szanyi Zsuzsa-ügyből kifolyólag elrohant Valitól, és két éjszakát a Kadétnál töltött a régi ágyán, Zselényi úgy fogadta, mintha öt perccel előbb cigarettáért szaladt volna le.
  Igen, gondolta Makra, alighanem szerelmes; olyan dolgok történnek vele, mint azelőtt soha. Bemegy dolgozni, és Vali hirtelen eszébe jut; minden előzmény nélkül egyszerre megrohanja valami hiányérzet, hogy a gyomra összeszűkül, a torka elszorul; olyan hevesen kívánja Valit, hogy magában beszél hozzá, mutatja neki a műhelyt, magyarázza, mit csinál: „látod, ez a kis szorító a SIKATTYÚ, az öregek fejkóbni-nak hívták, de újabban sikattyú lett, klassz, ugye?”, és hallja, hogy nevet ezen a marhaságon Vali, hogy csúfolódik a pihent agyú magyarítókon, akik a sikattyú nevet kiötölték, mert azt egyetlen magyar anyanyelvű közpolgár sem érti, „ide most adunk egy meleget, gyorsan ráütünk, így ni, lehűtjük, ez összerántja nekünk a lemezt”; jön az anyagmozgató, jó vágású szőke csaj, kacér, hegyes csöcsű, csavarokat hoz, ablaksínt, új zárakat, Vera Jóska őrülten csapja neki a szelet, a csaj bírja (nemcsak a Jóskát, minden srácot bír), és Makrának eszébe jut ettől, hogy Vali van, egyszerűen VAN, és ŐNEKI VAN, és ha hazamegy, HOZZÁ megy haza, és olyan kedve kerekedik, hogy ordítva, teli torokból énekelni kezd, úgyse hallják, már az öreg Pomera se hallja a szomszéd platninál, mert ez az AKUSZTIKA TEREM, tudod-e, Vali, krétával kiírták oda a vasajtóra, itt egyszerre harminc kalapács veri a lemezt, öt köszörű visít, fúrógépek búgnak, szirénázik a trafó, és az ember bömbölhet kedvére, hogy

             nekem se tanította senki sem,
             mégis jól megy, nem vitás,
             hát gyorsan lekopogom, azt hiszem,
             ez így szokás…

  Vera Jóska odajön, hogy mondjon valamit, mi az isten, bámul rá, szerelmes vagy, és Makra röhög, mert a Jóska nem tudja, senki se tudja, csak ő; csak ő tudja, hogy Vali éjjel a fejét az ő karjára teszi párna helyett, aztán fészkelődik, befúrja magát a hóna alá, és a meleg leheletétől Makra mellén meg-meglibben néhány szál szőr a Vali finom orrocskája előtt (te vagy a legszebb szőrös mellű pasas, mondogatja Vali, és kis tenyerével fölborzolja a melle bozontját); reggel, ha csörög az óra, ő kel először, Vali fejét a karjáról óvatosan a párnára teszi, Vali nyöszörög, mint a gyerek, beburkolózik, de a talpa kilóg a takaró alól, Makra végighúzza a körmét a rózsaszín talpakon, na! kiáltja Vali nyűgösen, és a talpak eltűnnek a takaró alatt; aztán Vali hanyatt fordul, felé tárja a karját, meleg, testszagú pára száll föl a két melle közül, s ő belecsókol a nyaka hajlatába, magába szívja a szagát: negyed hat, már Vali is lerúgta a takarót, a hálóinge fölcsúszott az öléig, s ő nézi, nézi a formás lába szárát, a forró, kemény combját, és föllázad, és lehányja magáról a ruhát; hülye vagy, elkésünk! mondja Vali, de a teste nem ezt mondja, a karja, combja szorítja már; és szemérmesen fordul el a sok rohadt kötelesség, most lelép a zsarnok világ, mert nincs vekker, és nincs villamos, és nincs bélyegzőóra… és mikor fölocsúdnak, kapkodnak, mint a bolondok, már nem mosnak fogat, ma elmarad a tea is; Makra indul előbb, Vali fél lábon egyensúlyoz, húzza a harisnyáját, harisnyatartója gumicsatjai fityegnek a meztelen combján, ő megcsókolná, de Vali ellöki – ne vacakolj, leszalad a szem! Tűnj el már! – és ő nem haragszik, sokkal több közük van egymáshoz annál, semhogy ilyen hülyeségért neheztelne, rohan, de az ajtóig sem ér, és Vali ordít – hé! te rohadt büdös strici, meg se csókolsz? Ahogy lekászálódik a nőről a rohadék, már elfelejti, mekkorát kettyintett! – Ő visszarohan, megcsókolja, és mikor délután az ajtókat pászítja, eszébe jut (mért pont akkor, mikor az ajtót pászítja, erre feleljen valaki), és két nap múlva, mikor a következő fülkénél pászítja az ajtót, megint ez jut az eszébe, és azóta minden egyes ajtó illesztésénél maga előtt látja Vali lábát és barnán sötétlő ölét, ahogy a hálóing fölcsúszott a hasára, és látja őt az ágy és a nagy Philips között, amint fél lábon egyensúlyoz, és a harisnyáját húzza, a rádió teteje tele van női kacattal, rúzzsal, púderral, arclemosó krémmel, és a harisnyatartó gumija kilóg a fekete bugyi szárán, a lába nagyujja fölágaskodik, mert a meztelen talpát süti a hideg padló, és Makra, míg a kalapács fejét a zsanér nyílásába teszi, hogy előrebuktassa az ajtót, váratlanul röhögni kezd, s nem bírja abbahagyni, ha valaki látná, azt hinné, bolond, pedig csak szerelmes – alighanem. (...)
-

/Kertész Ákos Két regény - Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó, 1979 /

 

Kép: Juhász Jácint és Csomós Mari Rényi Tamás filmjében (1972)

ilang_ Creative Commons License 2008.02.14 0 0 574
Jókat hoztál, Vukkancs!:-)
Én is választottam valamit tegnap, illik is a sorba. De még gondolkodom, betegyem-e. Lehet, változtatok, hosszú még a nap:-)
Előzmény: Vukkancs (573)
Vukkancs Creative Commons License 2008.02.14 0 0 573
Ide teszem ezt a régi kedvencemet (bocs Ilang, Hervayt nem felejtettem el, de inkább majd máskor hoznék tőle)


Kányádi Sándor

Az asztal és a székek

Ha egyszer ülni is elfelejtenének az emberek,
valamikor, amikor az ülést is kinőjük, mint ahogy
kinőttük a négykézláb járást, mondom, ha egyszer
ülni is elfelejtenének az emberek, s eddigi ülő-
alkalmatosságainkat már csak múzeumokban mutogatnák,
s végül már ott sem; s ha mégis az öregedő
emberiséget megkísértené az ülni-vágyás, mint valami
megmagyarázhatatlan atavisztikus reflex, hogy körül-
üljünk egy asztalt szótlanul, csak azért, hogy
együtt legyünk, ki-ki a maga öntörvényű magányával,
de mégis együtt: csak el kell mennünk majd a Zsíl
partjára, a Hallgatás asztalához - ott várnak a székek.




Constantin Brancusi: A Hallgatás asztala
Vukkancs Creative Commons License 2008.02.14 0 0 572
Határ Győző

Gyászkeret

(hiányjel, fekete keretben)
























(üres oldal, az ide szánt vers hiányzik. E hiányjel jele annak, hogy itt, öreg szégyenemre, kénytelen voltam az öncenzúra ocsmány, alávaló nyomásának engedni: a Honban olymértékű feláradását tapasztalni a "zsigeri reakcióknak" – az alpári türelmetlenségnek és ami azzal szervesen együttjár, az ingoványos miszticizmusnak – hogy testi épségem és házam nyugalmának megőrzése érdekében jobbnak láttam ideiktatásától eltekinteni és a vers közlését valamikor 2200 táján, máskorra halasztani. Terentiusszal szólva: Dies adimit aegritudinem. Heautotimorumenos, 3, 1, 13.)


Határ Győző a DIA-n
ilang_ Creative Commons License 2008.02.11 0 0 571
Amihez akarsz, amikor akarsz:-)
Előzmény: dolna (570)
dolna Creative Commons License 2008.02.10 0 0 570

Bocs, nem a Tiédhez kapcsolódom, Ilang, kedves.

***

 

Kovács András Ferenc: Babitsolás

(Egy lírikus epilógja)

Szépen könyörgök, megsegíts, Babits Mihály!
Megint, mint eddig annyiszor,
Ha torkom elszorult, ha épp szorongtam én,
Hogy írni renyhe, képtelen
Vagyok, s talán nem is tudok többé sosem -
Nem is tudtam, borzong belém,
Átjár, akár a szél a fát, s fölrezzenek,
Miként kihûlt, madártalan
Ágak közén a csillagok, hogy mennyi kín,
Hány gond kering, hány görcs kötöz,
Rándít magányba, s hány bolyong a bénuló
Törzsben, tagokban, gémberedt
Valónkban, így, kimondhatatlanul, ha már
Magunkra hagynak mindenek:
Megszégyenít a szó s a nyelv, ha tántorul,
Ha némaság szakad, temet,
S a menny süket... Nem küld jelet. Babits Mihály,
Te értheted, segíts nekem!
Csikókoromtól vagy velem, mint teljes ön-
Magam, te titkos mesterül!
Azóta tõled, általad hoz hírt, üzen
Megannyi könyv, s rólad beszél
Ma még az is, ki ellened zsörtöl, leszól
Barbár divatból, mert nyomaszt,
Nehéz a mûgond - kõkemény, ki klasszikus
Komor szobor!... S a régi láz
Nem lázadás, s az áldozat sem érthetõ
Poéta-póz!... Túlzásba vitt
Aszkéta-máz, rögeszme lett a Szép, megunt
Erény s arány, rideg fölény
Fitogtatása, mit sem ér: kimért, fölös
Tudás a forma!... Pim-pa-pamm.
És kutykurutty. És így tovább. Segíts, Babits
Tanár úr! Engedd szellemed
Cikázni még a süllyedõ sziget felett!
Bocsáss el újra, Prospero,
Fonák tanítványt, szolga bókolót, vadat,
Kilesni azt, mit nem lehet,
Hisz láthatatlan, s nem tanulható anyag:
Szórt képzeteknél könnyedebb,
Viharlapozta példatár, hogy kik vagyunk,
Miért, miképp s mivé leszünk,
Mint pille súlya s sziklahegy, ha boldogan
Csapong, lebeg, magasba száll!
Világ szerelme vonzza föl, vibrál, s a gõg
Alázatába, messze tart,
De visszafáj a földre, mint az angyalok
Tömegtelen sok rendjei;
S mert vágyakozni szenvedés - az ember oly
Személyesen személytelen,
Fegyelmezett, vak, megfeszült, mint ógörög
Tragédiák tört metruma;
S a sors sorokban bujdokol: talált szerep!
Mosolyra késztet, elragad,
Magunk felé sodor... Segíts, Babits Mihály!
Váratlan ért a férfikor,
Hol égi pályák fénygerince ködbe vész
Csikordulón - s meg is törik
A minden és a semmi közt. Te csak tudod,
Milyen tünékeny szerkezet
A lélek, és miféle légi szerzetes
A költõ, hogyha hallgatás
Szélére lép, leszédül, és dadogva sír,
Akár a tárgyak s dolgaink.
Ne mondj le semmirõl! Ne légy elégedett!
Nunquam revertar! Mesterem,
Segíts! Te már mindent tudsz, túl vagy mindenen,
Túl formán, túl formátlanon -
Bocsáss utamra, s megbocsáss, Babits Mihály,
Gazdám, hogy úgy tegeztelek,
Miképpen egymást koldusok, Jónás az Úrt,
Ahogy csak szenteket szabad.

Forrás: Élet és Irodalom, 2001/4.szám

Előzmény: dolna (562)
ilang_ Creative Commons License 2008.02.09 0 0 569
-
Robert Penn Warren: ISKOLAI TANÓRA AZ EGÉSZ GILLUM CSALÁD TRAGIKUS HALÁLÁNAK HÍRÉRŐL

[SCHOOL LESSON BASED ON WORD OF TRAGIC DEATH OF ENTIRE GILLUM FAMILY]

Okos, szép, ügyes egyik se volt, hiába,
  Az orrukból folyton lógott valami,
De mindenkor eljöttek az iskolába,
  Egy vén zsírosbödönben szoktak elemózsiát hordani.

Lenszín hajuk vastag csuhéfonat,
  Volt fejenként egy pár tejeskék szemük,
S kampós nagylábujjuk beléakadt
  Vastag cipőn át is a széklábakba mindenütt.

Óriás mandulájuktól nyelni kellett,
  Tejszaguk volt, ruhájuk mosástól fakó,
Órán komoly ábrázattal figyeltek,
  Ám ha eljött a mese ideje, szemük fényes lett s álmodó.

Dollie-May, Susie-May, Forrest, Sam, Öcsi sorba
  Tizenhárom évestől le nyolcévesig;
Anyjuk tövén előbukkantak, mint a gomba,
  Olyan kövér, fehér húsú volt: férfira gondol - teherbe esik.

Az utcán Gillum odajött: "Hallja csak,
  Kimondom én, mi az emberfia:
Mint a vérhólyag, virít és dagad,
  De elég egy nagyot nyomni rajta, oszt nincs ott több hiba."

"Nem érek puskaport egy lövetet se,
  Két gatyaszárban két pipaszár,
De itt a sok kölök, hogy az ember fölnevelje,
  Kupálódjanak, hadd vigyék többre már."

Hát feszüljön az az istráng, rajta,
  Árkon-bokron, ha Isten megsegít,
Az öreg Gillum megfogadta,
  Ha addig él is, tanult ember lesz mindenik.

Esővel, széllel virradt meg aznap,
  Az út föle, a sár ráncokat vetett,
És Gillumék ez egyszer elmaradtak.
  Végtelen reggel. A kályha köpköd. Szünet. És híre jött.

Dollie-May éppen fésülte Susie-May-t.
  Sam etetett. Forrest fejt, kész is lett volna hamar.
Öcsi meg csak az ágya szélén üldögélt.
  Egyikük biztosan megkérdezte: "De a Papa most mit akar?"

A jégcsákány ívelt, hosszúkás.
  Apró szúrás, egy vékony csíknyi vér.
Úgy fáj csak, mint ha megcsíp egy darázs.
  Mire a seriff odaért, odaégett rég az aznapi kenyér.

A csöndet délután felverte egy-egy krétareccsenés,
  Néztük, ahogy kiül az ablakra a pára,
S a kukoricaföld, a megszokott táj belevész.
  Hangok érkeztek álmodó értelmünk kapujába.

A jobb vagy bal cipőjét kötötte Öcsi?
  Igenis, muszáj volt tudnunk, melyiket.
De hiába vártuk, mondja meg valaki,
  Pedig aznap délután az osztály úgy, de úgy igyekezett.

Tanultuk a veszteség számtanát,
  Hogy értsük, ha sorra jön a következő,
S tűz, árvíz, ellenség, a trombózis, a rák
  Végez vele, vagy a lassan kárhoztató Idő.

Tanultunk; így telt el estig az idő.
Egy lecke hátravolt: nekünk akkor még alig érthető.

-
fordította: Kiss Zsuzsa

/Robert Penn Warren Az idő halála - Európa Könyvkiadó, 1991/
Kannus Creative Commons License 2008.02.08 0 0 568

Petri György
 
Mosoly


Meg fogok halni. Nem is oly sokára.
S ez olyan könnyű szédülettel tölt el,
mint ifjúkoromban – kezdő dohányost –
az erkélyen reggelente leszívott
első néhány slukk. Ez azóta elmúlt,
persze, ahogyan elmúlt annyi minden.
Hovatovább csak egy maradt velem,
de az igen, Istennek hála érte!
A szem mohó, éhes kíváncsisága,
a nézés gyönyöre, hogy minden látvány
a maga más-más módján színöröm:
egyforma szép a szurok és a csurgatott méz,
és egy kazánház tekergő csövei
burkolva üveggyapottal és sztaniollal.
Vagy egy tengerszem türkizcsöndje kék fenyők közt
és a levegő üveghidege. Egy eldobott
üres cigarettásdoboz céltalan zörgő
összevissza szálldosása az út betonján
a változó szél szeszélye szerint. A mosoly
egy besüppedt ínyű fakó banyácska arcán,
a szemzugában sárga gyantacseppként megülő könny,
valamint a feszes húsú ifjú leány
csöppnyi tokája, fogainak kimutatott fehérje,
miből, bár csak egy kissé, túl sokat mutat,
ám ez nem baj: a szépség
fűszere és forrása – a hiba.
De nemkülönben a munkásasszonyok visszeres lába,
és a piacon a halárusnő pontyvértől és harcsanyáktól
iszamos, félig elfagyott, szederjes, lilás keze –
Mert az angyal a részletekben lakik.

 

 

 Petri György: Amíg lehet

Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1999

ilang_ Creative Commons License 2008.02.08 0 0 567
:-)
Előzmény: MILU (566)
MILU Creative Commons License 2008.02.07 0 0 566
Jól van, nem veszett el. :)
Előzmény: ilang_ (565)
ilang_ Creative Commons License 2008.02.07 0 0 565
-
Sławomir Mrożek: A FOLYÓ

A folyó veszedelmes volt, kevesen úszták át, még csónakon se keltek át sokan. De azért mindig akadtak bátor fickók, mivel a túlsó part, éppen mert elérhetetlen, mindenkit vonzott, bár az átkelésre csak a legmerészebbek vállalkoztak. Akik nem voltak elég bátrak, azok a parton üldögéltek és sóhajtoztak: "Hej, de jó volna odaát..."
  Amikor megint vízbe fulladt egy bátor fickó, ők gyászosan bólogattak, a lelkük mélyén örvendezve, lám, itt az újabb bizonyíték arra, hogy lehetetlen az átkelés, vagyis mennyire igazuk van nekik, akik itt ücsörögnek a honi parton.
  A társadalom azonban büszke volt a bátrakra, s a part legmagasabb pontján emlékművet emelt nekik:

                         DICSŐSÉG AZOKNAK, AKIK ÁTKELTEK A FOLYÓN

Egyik évben a folyó kezdett kiszáradni. Évről évre apadt, s a riasztó mélység és a veszedelmes örvények helyén idővel csak néhány sekély pocsolya maradt, amelyben gyerekek gázoltak, és kacsák lubickoltak. Az emlékmű kínossá vált, mert most már akárki átkelhetett a folyón, amikor csak kedve szottyant, mehetett oda és vissza. Egyszerűen át lehetett sétálni az egyik partról a másikra, még részegen is.
  Mit csináljanak az emlékművel? Persze le lehet bontani, de az költséges, arról már  nem is szólva, milyen jelentős beruházás volt a felépítése. A község nem óhajtott ennyi pénzt kidobni az ablakon. Sokkal olcsóbb volt megváltoztatni a feliratot. Átfestették hát a "Dicsőség azoknak, akik átkeltek a folyón" szöveget, és alája vésték, ugyanabba a márványba:
                        
                         ÉLJEN A SPORT!
-
fordította: Murányi Beatrix

/Sławomir Mrożek A perverz és más történetek - Európa Könyvkiadó, 2002/
ilang_ Creative Commons License 2008.02.03 0 0 564

Aut tace aut loquere meliora silentio

Salvator Rosa Önarckép    kb. 1645

The painting is unusual for its date as a self portrait in its openly challenging and brooding character, which is underlined by the Latin inscription on the stone, lower left, below the right hand of the painter: 'Be quiet, unless your speech be better than silence'. In composition and in its sombre colouring the portrait recalls the half-length representations of Philosophy that Ribera had popularised in Naples.

The painting was probably painted about 1640 at the beginning of Rosa's period in Florence, and is first recorded there in the Niccolini collection.

Oil on canvas
116.3 x 94 cm.

-

Előzmény: ilang_ (563)
ilang_ Creative Commons License 2008.02.03 0 0 563
-
Babits Mihály: JÓNÁS IMÁJA

Hozzám már hűtlen lettek a szavak,
vagy én lettem mint túláradt patak
oly tétova céltalan parttalan
s ugy hordom régi sok hiú szavam
mint a tévelygő ár az elszakadt
sövényt jelzőkarókat gátakat.
Óh bár adna a Gazda patakom
sodrának medret, biztos útakon
vinni tenger felé, bár verseim
csücskére Tőle volna szabva rim
előre kész, s mely itt áll polcomon,
szent Bibliája lenne verstanom,
hogy ki mint Jónás, rest szolgája, hajdan
bujkálva, később mint Jónás a Halban
leszálltam a kinoknak eleven
süket és forró sötétjébe, nem
három napra, de három hóra, három
évre vagy évszázadra, megtaláljam,
mielőtt egy még vakabb és örök
Cethal szájában végkép eltünök,
a régi hangot s szavaim hibátlan
hadsorba állván, mint Ő sugja, bátran
szólhassak s mint rossz gégémből telik
és ne fáradjak bele estelig
vagy mig az égi és ninivei hatalmak
engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.
-
/Babits Mihály Húsvét előtt - Szépirodalmi Könyvkiadó, 1983/
Előzmény: dolna (562)
dolna Creative Commons License 2008.02.03 0 0 562


Babits Mihály: Balázsolás    


Szépen könyörgök, segíts rajtam, szent Balázs!
        Gyermekkoromban két fehér
gyertyát tettek keresztbe gyenge nyakamon
        s úgy néztem a gyertyák közül,
mint két ág közt kinéző ijedt őzike.
        Tél közepén, Balázs-napon
szemem pislogva csüggött az öreg papon,
        aki hozzád imádkozott
fölémhajolva, ahogy ott térdeltem az
        oltár előtt, kegyes szokás
szerint, s diákul dünnyögve, amit sem én
        s ő se jól értett. De azért
te meghallgattad és megóvtad gyermeki
        életem a fojtogató
torokgyíktól, s a veszedelmes mondulák
        lobjaitól, hogy fölnövén
félszáz évet megérjek, háladatlanul,
        nem is gondolva tereád.
Óh ne bánd csúf gondatlanságom, védj ma is,
        segíts, Sebasta püspöke!
Lásd, így élünk mi, gyermekmódra, balgatag,
        hátra se nézünk, elfutunk
a zajló úton, eleresztve kezetek,
        magasabb szellemek de ti
csak mosolyogtok, okos felnőttek gyanánt.
        Nem sért ha semmibe veszünk
s aztán a bajban újra visszaszaladunk
        hozzátok, mint hozzád ma én
reszkető szívvel... Mosolyogj rajtam, Balázs!
        ki mint a szepegő kamasz,
térdeplek itt együgyű oltárod kövén
        mosolyogj rajtam, csak segíts!
Mert orv betegség öldös íme engemet
        és fojtogatja torkomat,
gégém szűkül, levegőm egyre fogy, tüdőm
        zihál, s mint aki hegyre hág,
mind nehezebben kúszva, vagy terhet cipel,
        kifulva, akként élek én
örökös lihegésben. S már az orvosok
        kése fenyeget, rossz nyakam
fölvágni, melyet hajdan olyan megadón
        hajtottam gyertyáid közé,
mintha sejtettem volna már... Segíts, Balázs!
        Hisz a te szent gégédet is
kések nyiszálták, mikor a gonosz pogány
        kivégzett: tudhatod, mi az!
Te ismered a penge élét, vér ízét,
        a megfeszített perceket,
a szakadt légcső görcseit, s a fulladás
        csatáját és rémületét.
Segíts! Te már mindent tudsz, túl vagy mindenen,
        okos felnőtt! Te jól tudod,
mennyi kínt bír az ember, mennyit nem sokall
        még az Isten jósága sem,
a mit ér az élet... S talán azt is, hogy nem is
        olyan nagy dolog a halál.

 

***

Február 3.
Szent Balázs püspök napja.

(a torokbetegségek ellen védő szent)

ilang_ Creative Commons License 2008.02.02 0 0 561

-
(...)
  A magányos Madeleine megvárta, míg a körmei megszáradnak, aztán a heverő sarkában összegubbaszkodott, hogy jobban essen a sírás. Mélyen aludt a sötétben, mikor Marie rátalált.
  - Ó, Marie! - Madeleine fölébredt, fölállt, és zokogva borult Marie nyakába.
  - Asszonyom! Asszonyom! Mi történt?
  Marie a vállához szorította Madeleine fejét, ó, ez a szörnyű kis asszony!
  - El akarják tőlem venni Régis-t!
  Marie próbálta megérteni. Annyit értett belőle, hogy Madeleine-t illetően tévedett, hiába tart őnagysága szeretőt, még mindig szereti az elhunyt férjét. Meg kell érteni, fiatal, és az úr hosszan betegeskedett, mielőtt meghalt volna... A testnek megvannak a maga igényei.
  Madeleine-nek eszébe jutott a körme: ó, csoda, a lakk épségben maradt a sok sanyargatás közepette. Jó, most megfürdik. Teste élvezte, boldogan nyúlt el a vízben. A fürdőből kilépve megcsodálta magát a tükörben, s elhatározta, hogy nagyon kiszépíti magát, csak úgy, önmagának - a férfiakból elege van. Kettőt szeretett, akik állítólag szerették őt. Hát akkor milyenek, mikor nem szeretik az embert? A haját nagyon magasra fésülte, tűsarkú cipőt húzott, világos, ujjatlan ruhát. (...)
Tizenöt éves volt, mikor Régis Lalande, a történelemtanára megjelent az életében, és Keresztkém úgy izgulta végig ezt a szerelmi regényt, mintha csak ő lett volna a hősnője. Megvárták Madeleine tizenhatodik születésnapját, hogy megkaphassák a házasságkötési engedélyt, 1948-ban. (...)
  - Bernard ejt engem... - Madeleine tele szájjal beszélt.
  - Ezt ugyan nem hiszem - mondta Keresztkém, és nézte, ahogy eszik -, mondd csak tovább. Különben meg mit izgat, hiszen már nem ragaszkodsz hozzá.
  - Igen, csakhogy kiagyalt valamit... Képzeld: divatba hozza Régis-t! Tudod, annyit bajlódott a kéziratokkal, hogy végül is meggyőzte magát: Régis zseni. Elolvastatta másokkal. Azok is az ő véleményén voltak... Aztán mint a lavina. Én ugyan nem fogok ellentmondani nekik, nálam jobban senki sem csodálhatja Régis-t...
  - Hát akkor? Örülnöd kellene.
  - Nem örülök.
  Megpróbálta elmagyarázni, megértetni Keresztkémmel... Bernard egy egészen hamis Régis-t agyal ki, minden vonását úgy agyalja ki. És ráadásul el akarja tőle venni: ez a Régis a férfiak ügye, Madeleine-nak nincs hozzá joga. Nevetséges! Micsoda cécót csinál a Nagy Katalinról írt könyv körül... Pedig, ugye, Keresztkém jól tudja, hogyan írta Régis ezt a történelemkönyvet!
  Keresztkém pontosan emlékezett rá. Alighogy összeházasodtak, vakációra a majorba mentek Madeleine szüleihez. Keresztkém is akkor vette ki a szabadságát. Még most is látja a függőágyban ringatózó Madeleine-t... A húga körülötte rajzolgatott... Az anyja meg egy nyugágyban... "Madeleine Carvel tanuló - mondja Régis -, folytassa feleletét Nagy Katalin cárnőről..." Madeleine mesélt... Beszélt Nagy Katalinról, a szeretőiről, a politikájáról, a fantáziája csapongását követve. Ez volt az egyik kedvenc játékuk. Az idő szép volt, meleg... És később Régis mint Nagy Katalin, minden oroszok cárnőjéről szóló tudományos munkát adta ki Madeleine fantáziájának szüleményeit!... Mulattatta. Szerette a szemfényvesztést, a bűvészmutatványokat és trükköket, a misztifikációt. Mindenki tudta róla.
  - El kellene ezt magyaráznod Bernard-nak - mondta Keresztkém.
  - Nem hisz nekem. Szerinte csak úgy beszélek... hogy hencegjek. Nem hajlandó elhinni, hogy Régis elvetemült volt, nem tudja fölfogni, hogy egy olyan ember, mint Régis, azzal szórakozott, hogy az én fecsegésemet adja be a történészeknek. Képtelen fölfogni, hogy Régis ezzel akarta bizonyítani, merő hülyeség az ő történelmük. Igaz ugyan, hogy kicsit vitáztak a könyvön, mikor megjelent, a pszichológiai adottságok végül is megmagyarázhatnak néhány ellenőrizetlen tényt... Senki sem csinált botrányt!
  Nevettek. Maga előtt látta Régis-t, mikor valamelyik kollégája gratuláló levelét megkapta... Dzsiggelt és üvöltözött: "Még jobban imádlak érte, imádlak érte, én Selyemhajúm!..."
  - Imádott érte... - mondta Madeleine, és könnyek szöktek a szemébe. - Csak te tudod... Nem bírom elmagyarázni senkinek. Még a szerelmemet is hasznosítani tudta, pedig hát, Isten a tudója...
  - Isten meg én...
  Keresztkém fölállt zsebkendőért, Madeleine-nak sohasem volt, szép kis hímzett zsebkendőit rendre elhagyogatta. (...)
  - És még valami - mondta Madeleine. - Bernard meg a barátai valami belső konfliktusra bukkantak Régis-nél; Isten, vagy nem Isten.
  - Komolyan? Hogy mit össze nem hordanak ezek az entellektüelek!
  Régis mint hivő! Ez a szemfényvesztő, ez a játékos! Madeleine, univerzumának egyetlen istennője! Egy pogány!... Pedig még mikor mániákusan és néha rajtakaphatatlanul bűvészkedett is, nyitott könyv volt ez az ember... Hogy ennek a könyvnek egyik-másik oldalán olvashatatlanok a betűk, ez csak a feleségét keserítette, aki megpróbálta töviről hegyire elolvasni. De mások ugyan mit tudnak róla? Melyik lapon találtak helyet konfliktus számára?
  - Ó, Selyemhajúm, aki keres, az talál, megtalálja azt, ami a saját fejében van... Isten! ... Miért éppen Isten? (...)

  - Mert képtelenek mást kitalálni ezek a kis ólomkatonák...

  - Szerintem például az orvosok, akik pedig mégiscsak szánni való fickók, az ő helyükben már tízet is találtak volna, tíz konfliktust meg problémát... Éppen elég mondanivaló van, akkora problémák, mint a világ! Isten!

  - Keresztkém, engem nagyon bánt, hogy kitalálnak egy Régis Lalande-ot, aki nem létezett.

  - Neki alighanem nagyon tetszett volna, nevetett volna... (...) 
  Ilyen későn nem volt forgalmas az út, Madeleine nagyon gyorsan hazaért. (...)
  Az ágy hideg volt, nyirkos... Madeleine fölkelt, magára vett egy gyapjúpulóvert meg egy pizsmanadrágot. Mindjárt kellemesebb lesz... Lám, máris milyen jó, nagyon jó, most meleg van, a nyitott ablakon át meg beszállnak azok a nedves illatok, amikért megtette a hatvan kilométert. Le kellett volna vennie az ágytakarót, a nehéz, hímzett szőnyeget, akkor még jobb lenne. (...) Már majdnem elaludt, boldogan, hogy szárazon, melegben lehet, mikor eszébe jutott Bernard telefonhívása... A kis csaló, a Régis körül csapott hűhóval, bizony nem egyéb. Nagyon erősen gondolt Régis-re... Hallotta a hangját, amint azt mondja, "az Örökkévaló", mintha azt mondta volna, "az öreg". Maga mellé képzelte az ágyba. Igen, azt szokta mondani, hogy az ember az Isten rovására szabadult meg az örökkévalóságtól, egyszerűen elnevezte Örökkévalónak, hogy úgy érezhesse, lerázta magáról a fölfoghatatlan súlyát. Az ember csak afféle iskolakerülő... "Madeleine, én Selyemhajúm..." Most olyan világosan képzelte el a hangját, porcelánkék szemének pillantását, meg ahogyan egyszerre mind a két papucsát a levegőbe röpíti, ahogy egészen a takarója alá bújt, a fejét is betakarta, s fölnyüszített, mint egy kölyökkutya. Régis-nek csak arra kellett az Isten, hogy lefesthesse az embert, kép volt ez, Bernard azonban olyan biztos abban, amit állít, hogy Madeleine a saját bizonyosságának vizsgálatára kényszerül. Ez a kérdés ugyanis sohasem merült fel, Isten nem izgatta Régis-t, fesztelenül beszélt róla. Őt az emberek érdekelték, a mitikus múlt és a mitikus jövő, a történelem előtti és a történelem utáni közé szorult szegény emberek. Amilyen mértékben az ember megy előre az időben, történelme úgy hosszabbodik, a történelem előtti pedig hátrál, elmosódik, kihűl, mint egy bűntény nyoma, a történelem utáni viszont távolodik tőle, mert az ember lát, messzebbre előre lát, s az ismeretlent még nagyobb távolságra taszítja magától. De bármekkora legyen is az ismert történelem szakasza, a két végén - előtte is, mögötte is - mindig ott van a megismerhetetlen, a végtelen. Nem, Istenről sohasem esett szó Régis érvelésében, legalábbis akkor nem, amikor így beszélt játékosan Madeleine-nak, mikor "az ő kicsi kezének" magyarázott, mely, mint mondogatta, túl kicsi, semhogy befoghatna egy oktávot. Beszélt a körről és a golyóról, az emberről, aki körben forog. Ha az ember nem bukkanna hébe-hóba ugyanazokra a tájakra, nyomokra, ha sehol sem lelné sem végét, sem elejét, akkor a végtelenben találná magát. Egyébként, mondta Régis, az ember szempontjából az volna a nagy haladás, ha határai között maradna. Ha mindössze megművelné, szépen bekerítené a kertjét, fantasztikus hozamhoz jutna. "Nem kárhoztatom az intelligenciát - mondta Régis -, a legprimitívebb ember is kíváncsi, nyugtalan." A kíváncsiság, íme, ez az alapja minden emberi tevékenységnek... Nem, Régis magyarázataiban nem volt hely Isten számára, az ő "örökkévalója" kisbetűvel íródott. Madeleine-nak most nagyon melege volt. Már az is furcsa, hogy hirtelenjében ennyire érdeklődnek Régis írásai után, mikor ő maga olyan könnyedén beszélt róluk... Tessék, most megtalálják bennük Istent és a zsenit. Valamikor csak ő, Madeleine látott benne zsenit. Ez akkor volt, mikor olyan hevesen, eszeveszetten szeretett mindent, ami Régis-től eredt, mindent, ami Régis volt: a kezét, a járását, a hangja csöngését... rajongva őrizgette a távozása után a hamutálcán maradt csikkeket, és éppen így érzett a könyvei iránt is. Igen ám, de az a trükk, hogy Régis Lalande írja alá az ő fantáziájának csapongását... Madeleine nem nevetett vele. Ez volt a pusztítás kezdete... Tudományos munkaként tálalni az ő rögtönzéseit Nagy Katalinról... Madeleine tisztelte Régis írásait... Régis mindent elpusztított. Mikor az első időkben rajongó imádatában valósággal a fejét vesztette, Régis a vállát veregette, hogy csitítsa, csöppnyi mosollyal figyelte... és még most is ég az arca a szégyentől, hogy így elengedte magát. Megtanult uralkodni magán, elrejteni azt, amit Régis az ő kitöréseinek nevezett. Elpusztított mindent, még a testi szerelmet is. Ugyanabban a magházban élni, és ketten lenni, két külön magnak maradni. Madeleine azt hitte, egyetlen lénnyé olvadnak össze, de Régis mindig vállon veregette, ő röstelkedett, és megtartotta magának az érzéseit. Még ha el is veszíti őket. Régis meg kifürkészhetetlen volt. Elpusztított mindent, vállon veregette őt - térjen észhez, asszonyom! -, és Madeleine ezentúl mindig csak derült arcát mutatta neki, kifürkészhetetlenné lett ő is. Mikor olyan eszeveszetten szerette, Régis-t felsőbbrendű embernek tartotta, vajon a szerelem éleslátóbb volna, mint a fájdalom, a neheztelés, a csalódás? Mert lám, idegenek, műveltek, szakértők látnak benne zsenit. Ő volt az első, aki ezt észrevette, aztán később fütyült rá... De akárhogy is volt, sohasem látta, sohasem érezte Isten jelenvalóságát abban, amit Régis gondolt vagy írt. Úgy lehet, ahogy Keresztkém mondja: azt találjuk meg, amit keresünk. Rögeszmések... Madeleine keze a párnán, tenyerébe hajtja a fejét és elalszik.
(...)
-
/Elsa Triolet: SOHANAPJÁN - ford. Bartócz Ilona/

/Európa Könyvkiadó, 1970/

Előzmény: ilang_ (560)
ilang_ Creative Commons License 2008.01.31 0 0 560
-
Ruhástul fekszem az ágyunk takaróján. Kék öltöny, fehér ing. Viszont nem tudom, milyen nyakkendőt választottak hozzá. Talán sötétkéket, gondosan öltöztettek, mintha vendégségbe készülnék. A prémtakarót leszedték: halott a prémen, ez olyan gusztustalan. Marie, a bejárónő sír, hosszú időn át csinálta a reggelimet, hogyisne sírna. Az éjjeliszekrényen az óra megállt. Összecsukható, bőrtokban, és évek óta hiányzik róla az egyik kis csavar, ami lapját a bőrtokhoz rögzíti. Az óra megállt, a kis csavarnak meg alászolgája, többé eszébe sem jut senkinek A pizsamámat a szennyesbe dobták, hétfőn jön a mosónő. Nem tudom, voltaképpen kit értek az ők-ön, de az biztos, hogy például nem a nővéremet. Ő is itt van a férjével, Gilbert-rel, és iszonyúan szomorú. A férje valami gyógyszeripari vállalatnál dolgozik, és a vállalat egyik tisztviselője foglalkozik a temetésemmel. Gilbert szólt neki, hogy rendesen csinálja... Gilbert ugyanis túlságosan szomorú, főképp Lisa nővérem miatt. Mert ez igazi jó házasság. Így aztán Gilbert-nek eszébe jutott ez a Guizard, aki most mindent intéz. Lisa a szertartásra már teljesen fölkészítve talált, kék öltönyben, fehér ingben, nem tudom, milyen nyakkendővel. A cipőm nem is lehetne fényesebb, igaz, voltaképpen új, a talpán alig van horzsolás, olyan, mint annak a színésznek a cipőtalpa, aki mindig csak hármat lép a színen... Akkor vásároltam, mikor már oly keveset jártam... Az utóbbi időkben rengeteg holmit vásároltam magamnak, öltönyöket rendeltem, ezt a fekete bársony meleg házikabátot is, már olyan régóta vágyódtam rá, és már nem volt időm viselni. Takarékoskodnom kellett, elvált ember voltam, és tartásdíjat kellett fizetnem az első feleségem meg a lányom után. Geneviève nem ment soha újból férjhez, nehogy elveszítse a tartásdíjat, meg a lehetőséget, hogy kellemetlenkedhetik. A második feleségemmel más a helyzet, nincs rám szorulva anyagilag: jól keres egy jövedelmező papírtapéta-vállalkozásban. Éppen ezért szerettem volna, ha egy kicsivel több a pénzem. Csakhogy azzal, amit középiskolai tanárként meg hébe-hóba újságírással és az egyik történelemkönyvemmel kerestem, ami ahhoz képest, hogy történelemkönyv, elég nagy port vert fel, szóval mindezzel összesen nem mentem sokra, és nem leszek tőle a nemzet ha­lottja.
  Madeleine, a feleségem, a világ másik végén van, vagy esetleg útban hazafelé. Megmondták ugyan neki, hogy nem vagyok jól, de hát az üzlet, ugye, üzlet... Így hát meghaltam úgy, hogy nem tarthattam kezemben kis kezét, drága kis kezét... Nem élvezhettem hiánytalanul azt, ami a férfi életében egyedül abszolút: a halált. Eltoltam távozásomat a színről. Meghaltam, anélkül, hogy az elmúlás lényegéig ju­tottam volna, és nem iszonyatos kínjaim terelték el róla a figyelmemet, hanem az, hogy Madeleine járt az eszemben. Talán megérkezik a temetésre, mikor már mindennek vég­képp vége lesz. Ő is eltolt valamit: ennek a történetnek egyik szakaszát.
  Lisa sír, Gilbert, a férje, mellette van. Az én öreg Jeanom most mondta nekik, hogy a rádió néhány mondattal meg­emlékezett rólam, és közölte a temetésem napját, helyét, óráját. Hallom, hogy a gyerekek koszorút küldtek... De azért mégsem a gimnáziumban ravataloztak föl!
  A testem hideg, kissé nyirkos. Ezt az éjszakát még itt tölti, csak holnap temetnek. Tudom, hogyan lesz, délelőtt csapódik majd az előszobaajtó, aztán már be sem csukják; valaki ott marad az ajtóban, kissé feldúlt arc, kissé riadt tekintet, valaki, aki nem is tudja, ki fia-borja ez a sok em­ber, akik a barátaim, ismerőseim, kollégáim, tanítványaim voltak... S az egész lakásunk telve lesz tisztelettel a halott iránt, aki én vagyok.
  Ez a lakás, amit Madeleine akart, és amit együtt rendeztünk be, arra készülve, hogy majd itt élünk. Én szüntelenül készültem rá. Észre sem vettem, hogy máris benne vagyunk, hogy ez már az, az élet. Vagyis én a kettőnk életére készülődtem, mindig azzal, hogy majd holnap elkezdődik. Halálomban is csak úgy leszek, mint életemben voltam: egyedül. Úgy értem, Madeleine nélkül. Ahelyett, hogy hagytam volna, hogy betöltsön a szó, vég, ahelyett, hogy valami bizonyosság nyugalmában ízleltem volna életem végső kortyát, szüntelenül az ő hiányára gondoltam. Úgy haltam meg, ahogy éltem, a teljesség ismerete nélkül. Félsikereim voltak, hajlandóságaim, melyekből nem lett szenvedély, pénzem, de nem vagyonom, eredményeim, melyekből nem született di­csőség.  És Madeleine megfosztott az ember egyetlen kincsétől, egyetlen büszkeségétől, attól, hogy nyitott szemmel várjam a halált. Egyre csak mondogattam: nincs mellettem.
 Mégiscsak megéheztek, Lisába belediktáltak egy csésze teát, megevett egy kétszertsültet. Most Gilbert sír, még Lisánál is hangosabban, rettenetes, hogy ezek a déli férfiak milyen izgulékonyak, éppígy kiborulnak akkor is, mikor kugliznak. Lisa a gyermekkorunkra gondol; vannak dolgok. melyekről ezután senkivel sem beszélgethet az én nagytestvérem! Ő volt az idősebbik, és mikor már férjnél volt, húszéves volt, asszony, kész hölgy, én még csak tizenhétéves takonypóc voltam. Hogy megdöbbent, mikor megtudta, hogy viszonyom van a barátnőjével, Lolával, később meg, amikor a Normale-on elért sikereimtől hallott... Mert egészen kiváló diák voltam. Verseket is írtam (és talán még regényeket is), keresték a társaságomat, én meg egy cseppet se törődtem vele, és a nők csak akkor tettek boldogtalanná, ha magam akartam, ha éppen ahhoz volt kedvem, hogy boldogtalan legyek. Egyszóval, a nők nagyon jók voltak hozzám, én pedig nagyon szerettem őket.
  Nemigen tudtam boldog lenni. Az a boldog, aki a strandon meztelenül hasal a homokban, ujjong örömében, de ott, nyomban, anélkül, hogy valami találkozóra, valami óhaj megvalósulására, a háború végére, egy gyerek születésére várna... Boldog, anélkül, hogy a boldogság valamennyi összetevőjére várna.
  Talán ha mást írtam volna, nem történelmi tanulmányokat, vagy ha nagy sakkjátékos lett volna belőlem, mint ahogyan erről szó is esett, mielőtt abbahagytam... akkor talán nem két és fél sorban emlékeznének meg a halálomról, esetleg ötöt is szentelnének a hírnek... vagy ki tudja, talán cikkeket is. És egyik-másik szerkesztőségnek talán az lenne most a gondja, hogy ugyan kit kérjenek föl. Végül is talán elegendő lesz, ha az igazgató beszél a sírnál. Vagy nézzük csak, két évvel ezelőtt X. Y. mintha ilyesmit írt volna, nem lehetne esetleg azt újra fölhasználni? Nagyon sok a hulla mostanában, mintha csak összebeszéltek volna, mindenki egyszerre hal meg, így végül is hátborzongató lesz egy-egy újság.
  Lisa már nem sír. A bánat elcsúfította, a szeme duzzadt, a szája rúzstalan, lapos sarkú cipőt, fekete harisnyát, elnyűtt fekete kabátot vett föl. Rosszul teszi, azért, mert eltemetnek, még nem kellene úgy elengednie magát, hogy megcsúnyuljon. Lisa túlságosan nagydarab, könnyen elcsúnyul. (...)
  Egy élet regényét megírni nem más, mint elsietni egy élet mellett (a történelem mellett), ahogy a vonat halad el egy táj mellett. Megállók, váltók, szemaforok, hidak, alagutak, katasztrófák... És a vonatok egyre gyorsabbak és gyorsabbak. És vannak repülőgépek. Űrrakéták. Túllépjük a fény sebességét... Tempó! Tempó! - kiáltjuk a regényírónak - ne maradj le a világmindenség ritmusa mögött! A távolságok zsugorodnak, egyre nagyobb és nagyobb a tér, mely belefér ugyanabba az időbe, a regényírók talán lemaradnak, hogy tenyérnyi helyen toporogjanak? Vajon a regény ritmusa az emberi szív vagy az űrrakéta ritmusát fogja követni? Vajon a postakocsi sebességével teszi meg az utat a Születés nevű állomástól a Halálig? Vajon egy ember, egy nemzedék, egy kor vagy egy egész korszak tája előtt fog elhaladni? Egészen mindegy, mert bármekkora legyen is az út hossza, nevetségesen rövid lesz. Egyszóval? Egyszóval kerüljük a gigantizmust, igazodjunk képességeink mércéjéhez. Ami engem illet, ér, ami ér, én bizony jobban szeretem a költői tájakat, lehetőleg történelmi díszlettel. Néha még a "nagy szellemek" is jobban szeretik a költészetet, mint a történelem nyavalyás látszatigazságait. Azt mondják, hogy a mitikus gondolkodás anticipációi és a költők sejtelmei előrevetítik a filozófiai reflexiót. (Jean Pucelle: Az Idő)
  Azt mondják, századok és századok óta vannak ugyanis emberek, akiknek éppen az a hivatásuk, hogy meglássák és velünk is megláttassák azt, amit a természet rendje szerint nem észlelnénk. Ezek a művészek.
A művészet tehát világosan bizonyíthatja, hogy igenis létezik az észlelőképesség fokozása.
(Bergson: Az észlelés kiszélesítése)

  Már jól bent járunk a temetőben. Sírgödröt kapok, mint a többi elhunyt, mint a többi holttest, a többi csontváz. Közéjük fogok tartozni. Hol úgy figyelem magamat, hogy mindent a visszájáról nézek, mint az itatósra rögződött írást, hol meg magát a dolgok visszáját, a pitypang gyökerét, az ágy alját, a ház fundamentumát, a cselekedetek miértjét nézve... Rutin szülte találgatások, romlandó testemből máshova költözik a dolgok megértésének képessége. A mennyekbe, mondják az ember érzelmességével számoló könyvek. Mondjuk inkább, hogy a kozmoszba, s így hívek maradunk az emberi tudatlansághoz. Egyszóval, bizonyos idő múlva nézőpontot változtatok: ezentúl ahelyett, hogy alulról fölfelé néznék, madártávlatból szemlélem majd ezt a lenti világot. Űrrakéta-távlatból. Onnan, ahol minden egyformán mélykék. A fellegekben jár - mondja a szokás. No, én valahol a levegőégben leszek. A kékség e magasából vajon milyennek látja az ember a történelmet? Nem ártana egy teleszkóp. Tessék, ebből legalább kitűnik, tisztában vagyok azzal, hogy nem vagyok regényíró: máris az az igény támad bennem, hogy precíziós műszer legyek.
  Vajon a kozmosz magasából látni fogom, hogyan él Madeleine és Bernard? Valaki mesélt nekem Nadia Léger, Fernand ugyancsak festőművésznő felesége és nővére telefonbeszélgetéséről. Nadia Párizsból, a nővére Moszkvából beszélt. Már jó negyven éve, hogy a nővérek nem találkoztak, nem hallották egymás hangját, egy telefonbeszélgetés során nagyon nehéz összefonni az oly rég fölbomlott szálakat. Így aztán a festészetről beszéltek: "Megfestettem anyánk arcképét!" - kiáltozta Nadia izgalmában sírva. "Remélem, hogy nem az absztrakt festők közé tartozol - kiáltozta a moszkvai nővér ugyancsak sírva -, és a képen meg lehet ismerni anyánkat." - "Igen - kiabálta Nadia -, bizonyos távolságból nézve nagyon jól föl lehet ismerni." - "De hát miért akarod, hogy bizonyos távolságból nézzem anyánkat?" - kérdezte a nővér még mindig sírva.
  Vajon Madeleine jobban fog hasonlítani önmagára, ha majd odafentről látom? Vajon bizonyos távolságból kell néznem, hogy ráismerjek? De hát miért akarják, hogy bizonyos távolságból nézzem az én Madeleine-omat? Hogy jobban lássam? Hogy jobban magamba szívhassam? Vajon az olvasó bizonyos távolságból nézi majd azt, amit írok? Bizonyos idő történelmi távlatából? Akadnak olyanok, akik erre számítanak, akik az örökkévalóságnak írnak. Szavakkal.
Szavak, szavak... Veszendők, kérészéltűek. Használni ezt az előre gyártott, romlandó anyagot, abban a hiszemben, hogy örökké tart! (...)
  A nyelv iránti szenvedélyes érdeklődés tart fogva, túl a... Most is, itt is folytatom. Folytatódik az, ami az életem volt, folytatom, ahogy a katona is megy tovább, ha golyó érte, ahogy a tyúk is fut átvágott torokkal. Ugye megértik, hogy ez volt az, az életem.
  Egyszerre többfélén dolgoztam. Madeleine vajon mit tudott a munkáimról? Járt-kelt az életemben, szórakozott pillantásokat vetett rám, hol elragadóan bájos volt, hol egész képtelenül nézett ki, hol meg rendkívül szépnek láttam... Az ember nem tudja, hányadán áll vele. Az egyik legrendetlenebb nő, akivel találkoztam. Ferde cipősarok, ráncolódó harisnya, elmázolt rúzs, fésületlen haj, az elálló kivágásból kilátszanak a vállpántjai vagy a meztelensége... három órát késik, megfeledkezik a randevúkról... azt hihetnénk, ez ő. Aztán egyszerre csak vakító villámlás, Madeleine eleganciája a legválasztékosabb, mint akit megsúroltak, kifényesítettek, olyan a keze, lába, haja... eszébe jut minden születésnap, névnap, amikor gratulálni kell, és a randevúk és a vacsorák. Hogy is lehet, hogy valaki ilyen változékony legyen, hogy ilyen nyugodt lélekkel maradjon el egy randevúról, hogy ne vegye föl a telefont, mert éppen lusta fölállni... hogyan csinálja, hogy nem vész össze az emberekkel, akik hiába várták... hogyan képes mindenkinél jobban intézni az intézendőket, jóba lenni az égvilágon mindenkivel, például velem, akivel botrányosan bánik? (...)
  Letették a koporsót a gödör mellé. Mindjárt készen leszünk. Madeleine maga elé néz. Milyen magas ma. Bernard nem karol bele, nincs szüksége rá, hogy támogassák. Féltem őt, és remélem, hogy a halálomat követő zaklatott napokban Bernard közeledni fog a feleségemhez. Még az is lehet, hogy Madeleine lesz az ő segítségére, hogy majd vigasztalja szegényt, őt, aki a mesterét veszítette el... (...) Bernard, neked adom Madeleine-t... Karolj bele, egész éjszaka utazott.
  Fölemelnek... Leszállok a gödörbe. Kezdődik a felvonulás. A temetésrendező virágot osztott szét, és valamennyi férfi, nő rendre virágot dob a gödör mélyébe. Hamarosan a barikád túlsó oldalára kerülök. A levegőégben leszek. Életem története kicsúszik a kezemből... Igyekszem összeszedni magam, úgy-ahogy összeillesztgetem a darabokat. Már csak annyi, mint egy elfelejtett álom. Regény. Kínlódom, szenvedek... Bele kell törődnöm, maradni gyönyörű levegőegemben.
  Bizonyos távolságból kell néznem Madeleine-omat. Majd beállítom a teleszkópomat. Obszervatóriumomból nézem a földet, világom levegőegének e csillagát, és Madeleine olyan közel lesz, mintha a karomban tartanám az ágy, a mi ágyunk mélyedésében. Majd képzeletben megérintem. Ó, ez a film, pereg, anélkül, hogy én közbeszólnék! Minden megy tovább nélkülem, el kell viselnem... Lemondanak rólam, olyan könnyen, olyan véglegesen.
(...)
-
/Elsa Triolet: SOHANAPJÁN - ford. Bartócz Ilona/

/Európa Könyvkiadó, 1970/
ilang_ Creative Commons License 2008.01.28 0 0 559
-
Ady Endre: MI LESZ HOLNAP?

Emlékezem, hogy tegnap örültem
S körülöttem tegnapok, holtak.
Csak a mát nem látom sehol sem.
Mi lesz holnap?

Rettenetes-bús az én jókedvem,
Tegnapok és holnapok árján
Fut, rohan a Halál elébe,
Aki vár rám.

Az én bús sorsom a mátlanság,
Az én valóim: akik voltak
És akik talán-talán lesznek.
Mi lesz holnap?
-
ilang_ Creative Commons License 2008.01.28 0 0 558

-
W. Somogyi Ágnes: KÉPZŐMŰVÉSZEK ADY ENDRE HALOTTAS ÁGYÁNÁL

(...) 1919. január 27-én Csorba Géza ott állt Ady Endre halottas ágyánál, és rajzolta őt. Két olyan munkáját is ismerjük, amelyek minden bizonnyal ott keletkeztek. (...)
Csorba Géza mindvégig úgy nyerte el a megbízásokat, hogy hivatkozott arra a közfelfogásban túlértékelt tényre, hogy ismerte Adyt. Történelmi, ideológiai változásokkal együtt haladva adott más és más szavakat Ady szájába. Anekdotázó kedve esetenként odáig is vitte, hogy azt állította: ő volt a költő egyetlen bizalmasa, barátja, akire titkait hosszú, egész éjszakákon át tartó beszélgetéseken bízta. "Adyt én ismertem a legjobban" - mondta.139 Talán valóban ismerte, hiszen ismerhette. S talán Ady varázsos személyiségének köszönhető, hogy Csorba e kijelentésig jutott: "Valahogy úgy vagyok vele, mint a hűséges, rajongó és alázatos tanítvány a mesterrel, mint Da Vinci lehetett Krisztussal, akit művészetének minden eszközével igyekezett megközelíteni, hogy teljesen magába zárhassa".140 Ez az önemésztő elkötelezettség az, ami minden megrendelőt, sőt a kritikusok és kommentátorok nagy részét is levette a lábáról. Sajnos, úgy tűnik, nem a művek. Pedig van Csorbának egy igazán sikerült Ady-szobra. Ez a mű a Góg és Magóg fia címen ismert férfiakt.141 Jelzése szerint 1913-ban készült, bár Csorba egy nyilatkozatában142 1914-re tette keletkezését, s a Nemzeti Szalon 1917. júniusi kiállításának katalógusában is ezzel az évszámmal szerepel.143 Soha többet nem sikerült neki ilyen kényes erőt, ilyen megtorpanó lendületet rögzíteni. A szobrász többször elmondta, hogy ez a műve csupán a címadó vers "eszmemenetének szobra",144 és azért nem hasonlít a költőre, mert akkor még nem ismerte őt. Ennek ellenére úgy látjuk, hogy Ady karakterét és testi megjelenését ez a gátlásoktól mentes, plasztikailag ép munka adja vissza legjobban a Csorba-életműben. Nemcsak az arc, a fej arányait véljük fölismerni, hanem Ady különös testalkatát is, amelyről egyik orvosa is megjegyezte: "Hatalmas,széles vállakon, magas és vastag nyakon, arányosan kis fej... Alsó végtagjai aránytalanul vékonyak voltak, lábai kissé nagyok és nem formásak".145 Móricz pedig mintha a szoborról írta volna: "Atléta formája volt, széles vállú, fekete, mint a finn mítosz őskovácsa: de imbolygó járású, esett fejű, bús magyar, ki Atlaszként viseli e bús hazát."146 (...) Nem tudjuk, mikor készült ez a szobor, de ha nem is hihető, hogy Csorba első munkája,151 még nem modorosan klasszicizáló, nem szépelgő, nem önmagáért való forma. Benne a "Góg és Magóg fiának dacos, határok közé fogott, kirobbanásra érett idegfeszültsége, az izmok hallatlan erőszakos bilincseltségében"152 szervezi az anyagot sajátosan magyar szecessziós szoborrá. Ez a mű Csorba Géza legautentikusabb Ady-szobra. (...)
Későbbi síremlékterve már 1922-es, első gyűjteményes kiállításán153 is szerepelt, így az első dicsérő szavakkal talán ezt is Móricz támogatta: "a költő prometheusi ereje egy világok felett álló filozófus nyugalmával" jut érvényre. A kiállítás idején művét Csorba még köztéri szobornak szánta, "gigantikus, fekete gránitszobrot emelve benne képzeletében a Vátesznek...".154 Végül azonban a monumentum fehér haraszti kő-síremlékké törpült. (...) A programot Csorba 1924-ben a következőkben fejtette ki: "Az egész szobrot úgy gondoltam el: fekete gránitból kifaragva, alányúló talapzattal emelkedne ki az Országház előtt a Duna közepéből. Persze óriási méretekben, úgyhogy sziluettjének felső része a pesti partról nézve föléje emelkedne a budai hegyeknek. Szembe futna vele a zúgó Duna árja".158 Az arca az az óriás, "háromaraszos maszk", stilizált portré lett volna, amely szintén szerepelt a Belvedere kiállításán.158a (...) A merész szecessziós program fokról fokra szelídül: "Később a Margitsziget pesti oldalára gondoltam, mindjárt a beszögellő hídfő tájékán, ahol kevesebb technikai nehézséggel lehetne felállítani, egy kiálló mólórészletre".159
Majd lett belőle síremlék, amelyről 1947-ben Csorba még megjegyezte: kevés költséggel áthelyezhető volna Rákosi Jenő szobra helyére a New York-palota elé.160 De az elkészült mű még a legjobb helyen a temetőben van. (...)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-
/Tegnapok és holnapok árján - Tanulmányok Adyról - Petőfi Irodalmi Múzeum és Népművelési Propaganda Iroda, 1977/

Előzmény: Kannus (557)
Kannus Creative Commons License 2008.01.27 0 0 557
Ma van Ady Endre halálának 89. évfordulója.
 
Nagy Endre: Ady anekdota

Azt hiszem, engem nagyon szeretett, vagy nagyon utált. A magam polgári egészségével mindig úgy robbantam be hozzá, mint egy május elseje.

Mindig sokan állták körül királyi hintaját, rozoga ágyát. Fiatal írók voltak, tanárjelöltek és olyan kegyetlenek voltak, amilyen csak egy temetésrendező, vagy egy esztétikus tud lenni. Jegyzeteket csináltak róla, ereklyéket avattattak föl vele, irodalomtörténeti adatokat lestek ki belőle, elrovancsolták, mint a nemzet halottját. Minisztráns-fiúk voltak, temetés-szagú tömjént lóbáltak körülötte. Én pedig majdnem testi szerelemmel voltam iránta, szerettem húszéves izgékonyságát, cigány arcát, fekete szemét, a magam húszéves ifjúságát. Könyörögtem:

- Bandi! Lehúz ez az ágy és ez a nyíri vinkó ingovány. Gyere, Promontoron a Duna partján még találunk taposatlan havat, a Kutyavillában halászlevet főzetünk magunkfogta halból, jó budai bort iszunk hozzá és van egy hektikás cigányom is, akinek én vagyok az életfenntartója.

Rádisputáltam a ruhát és az energiát. Talán ízlett is neki a halászlé, talán kis is csípte az arcát a friss téli levegő, talán örült is az életének egy kicsit; már megszidott néhány verscsinálót, politizált, a jövőbe spekulált, mint a kolumbácsi legyek falkája. Kiléptünk a hóba, néhány rongy parti lámpa végiglocsolta fénnyel a Dunát.

- Nézd! A Volga! - mondta és a kocsiban már mellére csuklott a feje és már dadogni kezdte a furcsa szavakat, fejedelmi muzsikának az utcára vetődő hangtöredékeit.

Ki tudja? Néha talán szeretett volna ő is elcsereberélgetni a hiúság vásárán, apró örömökkel nagy bajokat altatgatni, mai verebet nyárson sütögetni. De kálvinista-nyakán öntudattal hordozta a predesztinációt. A szent forrás őrzőjének tudta magát és éjjel-nappal ott virrasztott mellette, hogy ökörcsorda be ne nyálazza. Kegyetlen kasznár volt, irgalomra tisztében sohase enyhült önmaga iránt. Szerelmes barátomat, a kedves arcú húszéves fiút elnyűtte kegyetlenül és kapitalista szégyenkezéssel sütöm le a szememet, ha az isteni verseken andalgok, amelyeket ő váltott meg az ember-áldozattal a mi tunya gyönyörűségünkre.

Egy este édesanyjával eljött a kabarémba. Egy vers-ciklusát adattam elő akkor először. Mikor rá került a sor, kiszaladt a folyosóra. Utána mentem.

- Hát meg se nézed?

- Nem, nem! Félek!... Minek is erőszakolod!

Hisztériásan szorongatta az öklét, a haját markolászta, riadozva fülelt, füttyszót, gúnyos üvöltözést, fölháborodást várt. Aztán mikor vége volt, az egész közönségnek egyszerre csattant a tapsa. Falat ostromló hozsannázás volt az.

Boldogan megragadtam a karját.

- Bandi! Hallod ezt a tapsot? Szégyelld magad! Te!... te... Zerkovitz!

Akkor egy pillanatra örömöt láttam az arcán.

Azt hiszem, mikor hazament, nagyon megszidhatta magát érte.


***

Forrás:
Nyugat 1919. 4-5. szám
dolna Creative Commons License 2008.01.26 0 0 556

 

Christine Busta: Különös nagyra telt a hold

utolsó éjszakáimon.
Gesztenyefám lombja mögül
varázsát vesztve emelkedik:
zordon, fénylő pajzsként
oltalmaz a kétségbeeséstől.

Cseh Károly fordítása

Forrás: Ezredvég - 2005/8.

Előzmény: ilang_ (555)
ilang_ Creative Commons License 2008.01.25 0 0 555
-
Christine Busta: JELZÉSEK


Akkor éjjel két órakor
a nürnbergi pályaudvaron:

Senki sem szállt ki se be
csak berakták a postát
alvók üzenete alvóknak

Sínek és váltók között
eltévedt tücsök
sivít és sípol és sivít.
-
fordította: Hajnal Gábor

/Christine Busta Téli vigília - Európa Könyvkiadó, 1985/

--

Ingeborg Bachmanntól:

Alles verloren, die Gedichte zuerst
dann den Schlaf, dann den Tag dazu
dann das alles dazu, was am Tag war
und was in der Nacht, dann als nichts
mehr, noch verloren, weiterverloren
bis weniger als nichts und ich nicht mehr
und schon gar nichts war,

---

Ich hatte alles, und habe alles
verloren, zuerst das Mass,
ich ging über mich hinaus
und hinaus über alles,
ich wusste nicht, dass ein Mensch
diesen Schmerz beweisen kann mit
meinem Traum, dass er so sterben
kann, dass die Himmel ins
Stürzen kommen, und ein Himmel
ins All abgelenkt wird,
mein unsterbliches Herz

*******
/Forrás: http://tal-cohen.com/p%20Bachmann.html/

Nem vagyok nagy németes sem, de szótárral lefordíjgattam, amit nem értettem. Az alapok megmaradtak. Szláva bógu :-)
ilang_ Creative Commons License 2008.01.24 0 0 554

Eddig nem, csak antikváriumokban, de most megkísérlem.
*
Aki bánja, majd lapoz. Én nem fogom!:-)

Előzmény: Vukkancs (553)
Vukkancs Creative Commons License 2008.01.24 0 0 553

Igen, megvan. A kiadónál próbáltad...? Bepötyögtem még egy pár versét, majd még hozok, ha nem bánod, nem bánjátok.

----------------------

Hervay Gizella

 

GYALOGMADÁR

vérzik a térkép vonaglanak az eltérített vonatok
vérzik a fényképed a polcon - bealkonyodok
kiterített testek az utcán teherautóban kiskatonák
kaszárnyába viszik kenyerünk - nincs tovább
lecsupaszított kézzel lenyúzott lélekkel kiállok
a keresztútra még egy utolsót kiáltok
meghallod-e még tolat a szerelem vakvágányon
hörög a telefon berekedt tüdőnk térképe vaságyon
koponyánk térképe leltárban számozva iktatva rendben
marad a leltári szám arról hogy hazára leltem
szilvásgombócot főznek az égen - szilvamag
zuhog jégeső - élünk még ez marad
lángol a törölköző bennégnek a varrottas pávák
moshatunk hazai mosóteknő vár ránk
árva a fejőszék fáznak a bethlehemi barmok
fázik a föld a holtaktól indulás kórházba bal-jobb
gyönyörűt akartunk párosan járni hazai hóban
beleőszültünk ősz lett a Hargitán már hó van
árva gyalogmadár szemelget szemetelget
gyalog indulok érted ha olvasod még e verset

 

---------------

 

Részlet a GYALOGZSOLTÁR-ból

 

II.


ne támassz fel Uram
ha nem tudsz szeretni
legyen tiéd a tányér
legyen enyém a semmi

egy esernyő egy ország
a halott is beleázik
ne vigy minket Uram
a feltámadásig

XI.

vedd el Uram amit adtál
főztem neked felzabáltál
minek hinnék ha az árva
lépcsőn megy a keresztfára

énistenem mit csináltál
kértem én hogy feltámasszál?
nézd meg Uram mit míveltél
három hazát agyonvertél

XXVI.

nem tudsz tarlón járni
nem is vagy te Isten
József gyaluforgács
csipás reggelidben

tótágast áll a templom
odakozmál a zsoltár
minek káromollak
beleásítoznál

XXVIII.

albérlete sincs annak
aki magának sincsen
idd el Uram a házad
Mária segítsen

három kishazában
kitelepített zsoltár
feltámadunk Uram
mintha nem is volnál

XXX.

rongyszőnyeg a glória
csupasz az úristen
megpofoztuk belehalt
nem ád még vizet sem

Krisztus kitelepített
kocsmakútkáváján
írtam ezt a versemet
gyalog glóriáján

 

 

 

Előzmény: ilang_ (552)

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!