Japeth's sixth son, Meschech, fathered a nation which stayed in close proximity to the descendents of Tubal, according to the Assyrian records, and Herodotus. Around 1200 BC they overran the Hittite kingdom. They are mentioned in numerous documents from Assyrian and Babylonian records, and appear to have migrated with the Tubalites, perhaps giving their name to the modern city of Moscow. (Linguists write that Moskva in Russian sounds much like Musku in Assyrian.)
The descendents of Gomer's second son, Madai, were called Madeans in ancient times, better known to us as the Medes, who lived approximately in Iran. They were known to the Assyrians as Amada, to the Persians as Mada and the Greeks as Medai. The earliest reference to the Medes is in inscriptions of Shalmaneser III, king of Assyria.
Tobolszk város neve nyilvánvalóan a szubur, szabír népnév rontott formájából jön. Ha jól emlékszem, Hančart idéztük azzal kapcsolatban, hogy a bibliai Tubal is ugyanilyen korrumpált alakja a szóban forgó népnévnek.
Az oroszok muszka elnevezése miatt érdekes, hogy Kis-Ázsiában valóban éltek muškuk az asszír források szerint, és egyesek a régi orosz helynevekkel hozzák kapcsolatba őket.
Meshech and Tubal are normally mentioned together in Scripture. In his notes in The Scofield Study Bible at Ezek 38:2, C. I. Scofield identified Meshech and Tubal as the Russian cities of Moscow and Tobolsk. Scofield wrote, “That the primary reference is to the northern (European) powers, headed up by Russia, all agree. . . . The reference to Meshech and Tubal (Moscow and Tobolsk) is a clear mark of identification.”
Az m–b hangátmenet ismert jelensége miatt a baskír és a baszk kapcsolat is vizsgálandó…
Íme egy másik, nem földrajzi, nem klimatológiai érv – részlet Flavius Cresconius Corippus dicsőítő költeményéből (In laudem Iustini Augusti minoris III):
„...a nyers és durva avar így kezdett szólani éles szavakkal: »Az avarok királya, a kagán legyőzte a világ legbelsejét, nagy harci erénye híres türannoszokat terített le, számtalan népet és hatalmas királyságot igázott le ... A vad perzsák féltek tőle, a fenyegetőleg felmagasodónak a térdeihez emelték kezüket, könyörgésükkel érdemelték ki a békességet. Ha nem így történt volna, hiába övezték volna Babilóniát magas falak, Parthia most az avarok uralma alatt nyögne. Áttörtünk az Euphratészen, jeges folyókon keltünk át a téli havon, amerre fagy fékezi a vizek folyását, és a hullámzó ár keményebbé fagy mindenféle ércnél. Láthattuk, hogy üvegszerű páncélból kifeszített hidak borulnak az állóvizekre, folyókra, csermelyekre. Kovakő vagy márvánnyal burkolt talaj módjára fedte a megszilárdult víz a rokonát, a folyékony vizet. Csikorgó szekereinket keményre fagyott hullámokon vezettük át. A gördülő kerekek nem hagytak nyomot maguk után, az érckerékpánt a szokásostól eltérően haladtában nem mélyített barázdát, a törékeny kristályos jég nem deformálódott, mert a rendkívül kemény fagy megmerevítette. A patásállatok őrült zajt csapva a vizet tapodták körmükkel, mintha az sík mező volna. Esővízen tiportunk: száraz lábbal jártunk a habokon. A terjedelmes hómezők tágas utat nyitottak. Kemény népek ellen indítottunk komoly háborút. A sereg egy része tábort vert. Ütközetekbe bocsátkoztunk, erődített helyeket vettünk be, falaikat lerombolva hatalmas városokat döntöttünk le. Győzedelmes királyunk most elérte a szkíta Duna partjait, s a széles mezőkön sűrű tömegben üttette fel a sátrakat, s bennünket, császár, e fényes falak közé küldött ...«”
"Joggal feltételezhető, hogy a médek egy része - nem kívánva perzsa uralom alatt élni - az i.e. V. században északi irányban elhagyta Mezopotániát, és Közép Ázsia végtelen pusztáin keresett menedéket, majd az i.sz. III-IV. században csatlakoztak a nyugat felé vonuló hun seregekhez."
Nemcsak itt, hanem Transzkaukázia--Észak-Irán területén is csatlakozhattak a hunokhoz, tekintettel arra, hogy az ún. nagy népvándorlások a Kaszpi-tavat délről megkerülve zajlottak. 1943-ban Moór Elemér nyomós földrajzi és klimatológiai érveket sorakoztatott fel arra vonatkozóan, hogy a Volga--Ural közti tér alkalmatlan a népek átvonulására. Ebbéli nézetét mások is (pl. Haussig) osztják.
Kiegészítem annyival, hogy a Mad-jar szóösszetételt Tóth Tibor antropológus találta ki, de nem pontosan így, ahogy én értelmezem. A szóösszetétel második felét "jar" Veres Péter értelmezi, de egészen másként, mint én.
Tóth Tibor, mint szakmai körökben ismert, valójában az ázsiai magyarok újrafelfedezője, de a kor nem engedte neki, hogy neve széles körben (el)ismertté váljon (1965-ös évek). 1989-ben meghalt. Tudomásom szerint a magyar lakosság 49%-át korunkban is turáni eredetűnek tartotta. Mindenhova eljutott, ahol ázsiai magyarok élnek, de nem publikálhatta eredményeit.
...s ne felejtsünk el egy roppant karakteres "markert" sem:
nevezetesen a fehérlóáldozás vegytisztán csak e "két" népnél (helyesebb a két népnév kifejezés) található meg a történelem során, ezekről, s ennek körülményeiről, valamint a szükséges - és becsben tartott - nagyszámú állományról sok feljegyzés fennmaradt
Magyarországon az utolsó feljegyzett áldozat Mátyás király idejében volt. Igaz ekkor már nem magoc, hanem táltos végezte. (tudjuk, hogy a magoc latin formája a mágus, és görög formája a magosz)(:külön érdekesség, hogy a gr.magosz egyúttal: napkeleti bölcsek (háromkirályok) jelentéssel is bír, mely így adalék egy másik történet értékeléséhez:)
Hunok és Médek
Kálti Márk Képes Krónikája (1358) és Túróczy János Krónikája (1488) a következő szöveget tartalmazza:
„…Attila, rex hunorum, medorum, gotorum et danorum…”, azaz „… Attila, a hunok, médek, gótok és dánok királya …”
Attila birodalma soknemzetiségű volt, melyben a krónikák szerint a hunok után közvetlenül a médek szerepelnek. Ez feltehetőleg azt is jelenti, hogy a birodalomban a második legerősebb szövetséges nép a méd volt. Ismert, hogy a keleti gótok a hunok szövetségesei voltak. A dánok talán a rusz varégokkal azonosíthatók. A médek szerepeltetése azonban első látásra meglepőnek tűnik.
A szibériai, közép- és kelet-ázsiai újabb régészeti felfedezések kapcsolatot mutatnak az ott élő lovas népek, a hunok, valamint Mezopotámia között, ezért alátámaszthatják a magyar krónikák hun-méd kapcsolatra utaló részeit.
Ennek számunkra azért van különleges jelentősége, mert a magyar eredetmondában, melyet Kézai Simon Magyar Krónikájában (1283) jegyzett le, Hunur mellett Mogur szerepel (akiknek leszármazottai a magyarok), ugyanakkor Média eredeti neve a különböző - későbbiekben ismertetett - források szerint Mad, vagy Madha, illetőleg Madai, melyek hangzása közel áll népünk nevéhez. További érdekesség, hogy a madjar (ejtsd: magyar) szó óperzsa nyelven méd szövetségként fordítható (mad=méd, jar=barát).
A méd csapatok rohama következtében esett el Ninive, Asszíria fővárosa i. e. 612-ben. A Biblia elsősorban a médek Babilon i.e. 539-ben történt elfoglalásában játszott szerepéről közöl információkat. Ezekkel részletesebben foglalkozunk, mivel fontos ismereteket tartalmaznak a médekről, különösen harcmodorukról és a perzsákkal való kapcsolatukról.
A Biblia történeti hitelességét megerősítette az 1948-ban feltárt qumráni lelet, mely bizonyította, hogy a Biblia kétezer év óta semmit sem változott (hála a másolók elkötelezettségének). Így valószínűsíthető, hogy a qumráni lelet elrejtését megelőzően alig ötszáz évvel történt eseményekről is híven tudósít.
A Madai név már Mózes I. könyvében szerepel, mint Noé Jáfettől született unokája.
Ézsaiás próféciája szerint „mint szélvészek, délen tombolók, úgy jő a pusztából, rettenetes földről … és ímé, lovas csapat jött, páros lovagok … szálld meg Madai … elesett, elesett Babilon, s isteneinek minden faragott képeit a földre zúzták le.”
Babilon megszállását Jeremiás is megjövendöli a következők szerint: „Bevétetett Babilon,…Mert északról nép jön fel ellene …Élesítsétek a nyilakat, töltsétek meg a tegzeket, felindította az Úr a Médiabeli királyok lelkét, mert Babilon ellen van az ő gondolatja, hogy elveszesse azt.”
Belsazár lakomájának végét, Babilon elfoglalását Dániel könyve így írja le: „ugyanazon az éjszakán megöleték Belsazár, a Káldeusok királya. És a méd Dárius foglalá el az országot mintegy hatvankét esztendős korában.”
A médek és a perzsák viszonyát, illetőleg kapcsolatuk változását a Biblia a következőkkel érzékelteti. Dárius mondja: „Áll a szó! A médek és persák vissza nem vonható törvénye szerint.” Itt tehát még előbb szerepelnek a médek és csak utána a perzsák.
Ugyanez a fordulat Eszter könyvében, a persa Ashavérus idejében is előfordul, de már megfordítva: „Irattassék a Persa-Méd törvények közé, visszavonhatatlanul, …”
Ashavérus „uralkodásának harmadik évében lakomát szerze minden fejedelmének és szolgáinak: Persia és Média hatalmasai, főemberei és a tartományok fejedelmei előtte valának.” Itt is előbb van Persia, ezt követően Média.
A magyarázat a sorrend változására, hogy eredetileg a perzsák voltak a médek vazallusai, de a perzsa Czirus uralma alá vetette a médeket.
A Pallas Nagylexikon szerint:
„Média (ó-persa mada, a. m. középső ország), fontos ókori tartomány Belső-Ázsiában, melynek határai voltak északon a Kaspi-tó, keletre Pártusország és Hirkánia, délen Szuziána és Persis, nyugaton Assziria és Örményország. A mai földrajz szerint tehát megfelelne Aszerbeidján és Ghilan, továbbá Irak Adsmi tartományoknak és Mazenderan nyugati felének. Legnagyobb része termékeny volt, hiresek voltak lovai és déli gyümölcsei. Az árja eredetü lakosok a hagyomány szerint csak később kapták a médek nevét (amivel ellenkezik az országnak ótestamentomi neve, mely következetesen: Madai). …”
A Pallas Nagylexikon i.e. 36-ig követi a médek történetét, majd azt írja, hogy „azóta nevét a történelem nem ismeri, s mint földrajzi fogalom is csak új-persa nyelvben (Maď) maradt fönn.”
A fentiek alapján megállapítható, hogy a médek fontos szerpet játszottak Mezopotámia történetében. Félelmetes lovas, íjász csapataik voltak, akik az ókori nagy birodalmak, Asszíria és Babilon elpusztításában részt vettek. Szerepük a perzsák i.e. V. századi hatalomátvétele után csökkent, majd kikerültek az európai történelemírók látóköréből. Eredeti nevük nem méd, hanem „mad”, illetőleg „madai” volt.
Joggal feltételezhető, hogy a médek egy része - nem kívánva perzsa uralom alatt élni - az i.e. V. században északi irányban elhagyta Mezopotániát, és Közép Ázsia végtelen pusztáin keresett menedéket, majd az i.sz. III-IV. században csatlakoztak a nyugat felé vonuló hun seregekhez.
A közép-ázsiai lovas népek, a hunok, valamint Mezopotámia kapcsolata kimutatható a szidorovkai és ivolgiai (Szibéria), paziriki (Altaj), és ordoszi (Kina, Belső Mongólia) ásatások eredményei alapján.
Szidorovka az un. szargatkai kultúra területén található, mely a Turáni Alföld északi csücskében, az Irtis, Isim, Tobol és Om folyók vidékén, mintegy 180.000 km2-es területen helyezkedett el. Az első leletek az i.e. V. században, míg az utolsók az i.sz. III.-IV. században keletkeztek. A feltételezések szerint innen származnak az I. Péter cár kincse néven ismert arany tárgyak egyes darabjai.
A kultúra kutatása rendkívül nehéz, mivel minden ezer sír közül csak egyen nem látszik, hogy kirabolták, de az utóbbiak közül is csak minden ezredik valóban érintetlen. Ezért van különös jelentősége a Szidorovkában az 1970-es években feltárt érintetlen sírleletnek.
Témánk szempontjából különös figyelmet érdemel a szargatkai kultúra mivel:
- Keletkezési ideje egybe esik a méd perzsa uralom-váltással.
- A vezető réteg egyes tudósok szerint iráni eredetű volt.
- A kultúra népe - a szidorovkai lelet tanúsága szerint - kapcsolatba került a hunokkal.
- Megszünésének ideje egybe esik a hunok nyugatra vonulásával.
A szargatkai kultúra már korábban felkeltette a magyar kutatók - Zichy István, később Ligeti Lajos, Molnár Erik - érdeklődését. Fodor István a kultúra hordozóiként a magyarokat jelölte meg. Ugyanakkor Matvejeva N.P. és V.A. Mogilnyikov iráni vezető réteg meglétére kövekeztetett.
Erdélyi István régész és Benkő Mihály történész a szargatkai kultúra és a hunok kapcsolatát elemezte. Megállapításuk szerint a szidorovkai leletek párhuzamot mutatnak az ivolgiai (Bajkálon túli), valamint az ordoszi (Belső-Mongólia) temetők hun leletanyagával. Ennek bizonyítékai például a pontos párhuzamot mutató övcsatok, melyek közül a szidorovkai és ordoszi aranyból, míg a bajkáli és észak-mongóliai övcsatok (pl.: Noin-Ula) bronzból készültek.
V.A. Mogilnyikov a következőképpen foglalja össze a Szibériában és Közép-Ázsiában a hsziungnu (hun) birodalom bukása utáni eseményeket:
Az északi hsziungnuk az időszámításunk első évszázadában, a kínai császári hadseregtől elszenvedett katonai csapások után is, ha megtépázva is, de megőrizték politikai függetlenségüket Belső-Ázsiában. Az i. sz. II. században Nyugat felé indultak, magukkal sodorva az útjukba akadó törzseket. Mogilnyikov feltételezi, hogy a továbbiakban, az i. sz. III-IV. századokban, az északi hsziungnuk erőteljesen megváltozott kultúrával és megváltozott etnikai összetétellel, Közép-Ázsia, Kazahsztán és Délnyugat-Szibéria területén belül hatalmas, sok etnikumból álló nomád törzsszövetséget, mondhatnánk, államot alkottak. Ez a nomád államalakulat „hun” néven vált ismertté. A jelentős népszaporulat a fent említett területek népeinek Nyugat felé vándorlásához vezetett. [6, 254 sk.] Kapcsolódóan a fentiekhez, a szargatkai kultúra létének megszűntével kapcsolatban a következőket írja V. A. Mogilnyikov: A szargatkai kultúra az i. sz. III század végén, vagy a IV. század elején megszűnt létezni, nyilvánvalóan a népvándorlás eseményeinek következtében. A lakosság letelepedett része megsemmisült, vagy északra, a tajgazónába menekült, nomád állattenyésztést folytató része pedig a hunok soknemzetiségű együttesében nyugatra vonult, és a magyar etnogenezis egyik elemévé vált. [6, 310-311 o.].
A témánk szempontjából fontos bizonyítékokkal szolgáló másik lelőhely a Kelet-Altáj-i Pazirik. Az itt talált leletek népe és a déli, mezopotámiai - előázsiai kultúrák közötti szoros kapcsolat vitathatatlan.
A keleti Altáj itt 1600-2000 m magas, a jég és örök hó határa 2000 m. Ezért csodálatos épségben maradtak meg a nemesfém tárgyak mellett a jeges földből kiásott textil, fa és bőr leletek is. A paziriki 5. kurgánban talált textil faliszőnyeg ábrázolása pontos párhuzamot mutat a babiloni Istar kapu oroszlánjaival. Az itt talált lovak nem apró tarpánok, tehát mongol lovacskák, hanem magas (150 cm marmagasságú) un. arab mének.
Az ásatók által végzett C 14-es rádiókarbon korhatározás szerint a paziriki sírok kora i. e. V-IV. évszázad. A temetkezés kezdete tehát egybeesik a méd-perzsa hatalomváltással ugyanúgy, mint a szargatkai kultúra keletkezési ideje. Ebben az esetben is valószínűsíthető a hun kapcsolat, mivel igen erős a hasonlóság a biztosan hun Noin-Ula-i sírokkal, azonban eltérések is vannak (pl. ott nincs lovas temetkezés).
Az ismertetett ásatások tudományos feldolgozása még nem fejeződött be. Az etnikai, történeti kérdések vizsgálata még hátra van. A már eddig elért eremények is mutatják azonban, hogy ezek az ásatások nagy figyelmet érdemelnek a hunok, a médek és - ehhez kapcsolódva - a magyarok őstörténetének kutatása szempontjából.
Irodalom:
1. Fodor I. Hol készültek az I. Péter-gyűjtemény szibériai aranylemezei? In: Az Idő Rostájában III. (szerk: Andrásfalvy B. és mtsai.) Bp. 24. 145-161.
2. Erdélyi István - Benkő Mihály A szárgátkai kultúra és a hunok In: Eleink - Magyar Őstörténet 2005. IV. évf. 2. (8.) szám 5-15.
3. Molnár E. A magyar nép őstörténete. Budapest. 1953.
4. Bernsshtam A. N. Ocherk istorii gunnov. Leningrád 1951.
5. Sz. I. Rugyenko, Drevnyejsije v mire hudozsesztvennyje kovry i tkanyi (iz olegyenelyh kurganov Gornovo Altaja). Moszkva 1968.
6. Mogilnyikov V. A. Sargatszkaja kultura. In: Moskova M.G. (szerk.), Stepnaja polosa aziatskoj chasti SSSR v skifo-sarmatskoje vremja. Moskva 1992. 292-311. (Serija Arheologija SSSR).
7. Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár (Budapest, 2001.) Ésa. 21, 1-10., Jer.51, 11., Dán. 5, 31., 6, 28.
Képek:
Ül előttem Benkő Mihály, ez a mozgékony, zömök, fáradhatatlan ember és mesél. Az 1940-ben született tudós utazó az Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerzett történész diplomát. Gyermekkora óta érdekli őt a Kelet – mondja. 1983-ban jutott el először az akkori Szovjetunióba, Szamarkand és Bokhara városába.
Aki olvasott már könyveket a magyar őstörténetről, az tudja, mennyi benne a fehér folt. Aki figyelemmel kíséri az eredetünkkel kapcsolatos áltudományos irodalom egyre agresszívebb támadását, az gyanakvással tekint a vadonatújnak nevezett felfedezésekre. Nem könnyű ilyen körülmények között úttörő szerepre vállalkozni. Mégis vannak olyan emberek, akik nem félnek a nehézségektől.
Ül előttem Benkő Mihály, ez a mozgékony, zömök, fáradhatatlan ember és mesél. Az 1940-ben született tudós utazó az Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerzett történész diplomát. Gyermekkora óta érdekli őt a Kelet – mondja. 1983-ban jutott el először az akkori Szovjetunióba, Szamarkand és Bokhara városába.
Az forgott a fejében, hogy meg kellene ismételnie példaképe, a „sánta dervis” vagyis Vámbéry Ármin útját. Ez nem sikerült neki, ám 1988 és 2002 között tizennégy alkalommal járt Ázsiában. A magyar őstörténet néprajzi-történeti-régészeti párhuzamait, a keleti magyar néptöredékek emlékeit kutatta. Szerencsére Benkő Mihály támogatókra is talált. Egyebek között a TIMP könyvkiadóra, amely ez idáig három könyvét jelentette meg.
Benkő Mihály nagyon komolyan veszi azt, amit csinál. Ezért könyvét kiváló tudósokkal lektoráltatta, Harmatta Jánossal és Ecsedy Ildikóval. Egyébként is, a kazakisztáni madiarok felkutatására a nagy tekintélyű régész, Erdélyi István biztatta, aki a könyvéhez előszót is írt. Ebben Erdélyi professzor feleleveníti Tóth Tibor emlékét. Az 1991-ben elhunyt tudós az 1960-as években Moszkvában készült akadémiai disszertációjának megvédésére. A munkához több mint háromezer antropológiai mérést végzett Baskíriában és az akkori Kazahsztánban. Itt hívták fel rá a figyelmét, hogy a 200 ezer négyzetkilométeres Torgaj nevű területen – Alma Atától vagy kétezer kilométerre északra – él a madiarok törzse. Ez a vidék a cári gyarmatosítás óta mindig tiltott volt a külföldiek számára. Tóth Tibor azonban valamilyen adminisztrációs hiba folytán eljuthatott a madiarok közé, és antropológiai méréseket végezhetett, ám egyetlen fényképet sem készíthetett, így perdöntő tárgyi bizonyítékok nélkül volt kénytelen hazatérni. Mivel terve, hogy újabb expedíciót indít, amelyben néprajzos, nyelvész és régész is részt vett volna, a szovjet hatóságok ellenállása miatt nem valósulhatott meg, eredményeit az értetlenség és a közöny szinte semmissé tette. Benkő Mihály azt mondja, hogy Tóth Tibor illegális kutatóútja miatt Moszkvában gyanús személy volt, idehaza pedig úgy tekintettek rá, mint moszkovitára, így azután kudarcos, megkeseredett emberként halt meg.
Ma már szerencsére mások a körülmények. Benkő azt meséli, hogy valahányszor kazak tudósokkal találkozott, mindig ösztönözték őt, hogy látogasson el a torgaji madiarokhoz. Ez az utazás szabadsága ellenére sem egyszerű dolog. A nagyobb kazak városoktól óriási messzeségben lévő Torgaj éghajlata rendkívül mostoha. Nyáron 40 fokos meleg van, s mivel a terület mocsaras, hihetetlen mennyiségű a szúnyog. Télen viszont 40 fokos a hideg. A két időszak között kell odautazni, amikor még nem kezdődik el az esőzés, és autóval járhatóak a földutak. Benkő Mihálynak szerencséje volt. Tavaly őszi kazakisztáni utazása alkalmával sikerült kifognia a kutatásra leginkább alkalmas időjárást. Ámde ez sem elég. További szerencsére is szükség van. Amint a kutató mondja, Keleten csak azt lehet megismerni, amit megmutatnak. Tehát nem a kutató személye a legfontosabb, hanem a kísérőé, aki képes felkelteni a bizalmat a kutató iránt. A torgaji madiarok még jól emlékeznek Tóth Tibor antropológiai méréseire. Azok nagy félelmet keltettek bennük, mert azt hitték, ki akarják őket telepíteni, ahhoz kell ez a hókuszpókusz. A Szovjetunióban kazaknak lenni sem volt könnyű, hát még kazakisztáni madiarnak. Egyébként is a torgaji területet már a cári időben is veszett farkasok földjének tekintették. Általában innen indult el a kazakok függetlenségi mozgalma. Így történt ez az első világháború idején, 1916-ban is, amikor kazakokat akartak hátországi szolgálatra toborozni. A mozgalom eredményeképp az 1917-es forradalom után, a polgárháború idején a Torgaj-vidéken független fejedelemség jött létre. A mozgalom egyik vezetője az 1885-ben született madiar, Mirzsakip Dulat Ulü költő, irodalmár, matematikus és újságíró volt. Írásait gyakran Madiar álnévvel jelentette meg. Bár az általa írt matematika tankönyvet a mai napig használják, 1930-ban a fehér-tengeri csatornaépítésre száműzték, ahol 1935-ben meghalt. Sztálin pedig a madiarokat miatta népellenségnek nyilvánította. A népvezér maradványait 1993-ban helyezték el Torgajban egy mauzóleumban.
Benkő Mihálynak tehát valami nagy-nagy bizalmat kellett keltenie maga iránt ahhoz, hogy megnyíljanak előtte azoknak a madiaroknak az utódai, akik az 1843-as cári statisztikák szerint még 348 jurtát töltöttek meg. Szerencsére olyan kísérője volt, aki segített legyőzni a kezdeti erős fenntartásokat. Az is hozzájárulhatott a sikerhez, hogy keleti módra rótta le tiszteletét Dulat Ulü mauzóleumában a magyar nép nevében. Így történt meg Benkő Mihállyal az, ami idegennel szinte soha: elvitték a madiar temetőhöz. Maga a közösség idős vezetője – az akszakal – mutatta meg neki a legérdekesebb sírokat, amelyek közül kilencnek a sírkövét fényképezte le. Ezeken olvasható az, hogy az ott eltemetettek a madiar törzshöz tartoztak. Továbbá a madiarok – akik ugyanúgy ejtik nevüket, mint mi a magyar szót – a kezdeti ódzkodást feladva hirtelen emlékezni kezdtek olyan legendákra, amelyekről korábban tudni sem akartak. Ezek tükörlegendái a magyar Hunor és Magor legendának. És végül: a legendákkal együtt Benkő Mihály hozzájutott két madiar leszármazási táblázathoz – sezsiréhez –, amelynek a továbbadásáért a szovjet időkben börtön járt. Egy expedíción ennyi eredmény nem kevés. Benkő azonban nem nyugszik. Az idén újra járt Kazakisztánban és Oroszországban, ahol az Omszk környéki kazakok között végzett gyűjtőmunkát. Amint mondja, az ő célja nem a magyar őstörténet átírása, hanem azoknak a magyar néptöredékeknek a huszonnegyedik órában való felkutatása, amelyek a Dzsingisz kán utáni időkben fennmaradtak, ide-oda vándoroltak, más népekbe beolvadtak, de máig megőriztek valamennyit ősi azonosságtudatukból. Dehogy akarom én kimutatni, hogy a suméroktól származunk, neveti el magát. A kazakok haragudnának meg rám a legjobban. Hiszen mostanában éppen azt akarják bebizonyítani, hogy ők származnak a suméroktól.
A Közép-Volga mellékén, az egykori bolgár-törökök országa területén már a régi időkben megindult ásatások nagy számban hoztak felszínre ekevasakat, a főleg leletmentő feltárások mindezt még tovább gazdagították, és néhány csoroszlya (hosszúvas) is előkerült. Mindez a 7--10. század között meglehetősen magas fokú ekés földművelésre utal. Ha pedig a magyarok az elnevezést átvették, akkor az is elképzelhető, hogy maguk is részt vettek a föld megművelésében.
Ezt látszik alátámasztani az ekének egy bizonyos formája, amelyet a szakirodalom szarvtalpas ekének nevezett el. Ennek szarvát és talpát egyetlen fából faragták, de mivel ehhez alkalmas fa csak ritkán akadt, ezért két fél szarvtalpat munkáltak ki, és ezeket a talpnál összecsapolták, illetve a szarvakat összeerősítették. Ez a rendkívül erős ekeszerkezet a legkeményebb gyepet is felhasogatta. Ez az ekeszerkezet a magyar nyelvterület jelentős részén megtalálható: a Felvidéken, a Dél-Alföldön, a Duna-Tisza közén, sőt Dunántúl keleti felében is. Történetileg legalábbis a késő középkorig tudjuk követni, régebben is minden bizonnyal meglehetett, csak az ábrázolások hiányoznak. Nyugat felé ez az ekeforma nincs meg, keletre viszont jól nyomon követhető. Megvan Moldovában, Ukrajnában, ezt még a Krímben is használták. A csuvasok saban nevű ekéje ezzel teljesen megegyezett, ezt használták a szibériai orosz telepesek is. Mindezek az adatok nagyon valószínűvé teszik, hogy elődeink a szarvtalpas ekét nagyon korán megismerték.
Az Árpádok titkai, avagy egy magyar krónikaolvasó ötletei
A középkor krónikákat rovogató udvari papjai, Anonymus, Kézai, Kálti Márk és Küküllei a középkor elvadult latinságával keresetlenül, ám néha dadogásnak tűnő ravaszkodással adták elő mondanivalójukat, s ugyancsak takarékoskodtak a drága pergamennel. Az őket vizslató történetírók hol észrevették a magyar államalakulást kísérő rejtélyeket, hol átsiklottak fölöttük. Pedig lehet, hogy Koppány ága élt tovább Vászoly herceg fiaiban, s minden bizonnyal volt egy régi (az avar Pannónia) és egy új Magyarország (az Árpádoké), ahogy erről a címerek is tanúskodnak. Hogy történt a két honfoglalás s kik hajtották végre, vezetnek-e szálak az ókori Kelet és Chorezm kultúrája felé?
Szádeczky-Kardoss forrásgyűjteményéből
Huszti András:
Erebuni várának romjai Jerevánból (Arménia)