Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Elhagysz engem s akkor meghalok, suttogom, az nem, az nem lehet. Bennem nincsenek életek. Kerubrajok és verebek a fejem fölött, s mézes, őszes őszi sarlószárnyú levelek.
Galambarcúvá leszek, te meg kese, majd novemberhajú, szemed legmélyén, korodra tanú, forr a sársárga aszú, de nem hagylak el, nem én, drága szív, és te se tedd.
Fával rakott tűzön a mirha sercegek, mint a mintha egy délvidéki hasonlat közepén. Pörög a szoknyád, magad pörgeted. Meghalsz, és meghalok. Hol vannak, hol nincsenek angyalok.
Az orsó táncol a tér kövén, szívzaj e zsibvásár évben, piros ringló a márvány fényhéján, lehetne forgószél, lehetne boszorkány, lehetne a cipőd tűsarkán a nyár úttestéről felragadt kátrány, darázson a sárga derék, keskeny, miként szűkül össze a torkom, vagy feletted az ég. Édesem, csak maradj velem. Nélküled nincs újabb életem.
Csak most értettem meg, mi már soha nem változunk, vagyunk halálunkig, ha kell, különcök, nevetségesek, jók és rosszak; így élünk: örökké lesz, amit tudunk, s lesz, amit nem tudunk, s csak azoknak nincs bocsánatunk, akik becsaptak.
Nem bocsájtjuk meg önmagunknak, hogy nem mentünk el találkozóra a történelemmel s a korral - árulói egy évszázadnak s nemzedéknek! Önmagunk - legjobb ismerősünk felett ítélünk újra meg újra. „Nemzedékében, századában bűnös!" így hangzik az ítélet.
Ó, fáj, ha szenvedélyünk korcs indulat korbácsolja nem emelheti a szívet zengő viharok körébe. Ó, hogy éget tenyerünkön tétlenségeink szégyenfoltja, ujjunk reszket, szánk remeg, tépve-harapva kenyérbe.
Így szólok magamhoz: Ember, te a Naphoz akárhányszor közel voltál, fény és árnyék nagy játszmája eldöntetlen. Távozol majd életedből, akár egy nyílt tárgyalásról kisétálsz, elítéletlen de nem felmentetten.
Amíg gondolkozhatsz ezen: tied a rossz, tied a jó - közönnyel dermed az idő akárkivé, akármivé. Ha már éltél, soha ne légy eladható, megkapható; hanem légy, mint a levegő senkié és mindenkié!
Az igazságot nem kell hangosan kimondani, mert megváltoztatja életedet, mint amikor az utcán így szól valaki: – Ölni tudnék a gyermekeimért – s hirtelen elcsúszik fejed fölül az ég, és belelátsz Isten fekete agyába, hányinger kínoz, mert gonosszá tesz a szeretet, mert ezután már minden mondatod egyetlen irányba visz, és visszatérni lehetetlen, bocsássatok meg nekem, gyermekeim, hogy ölni tudnék értetek, egyik embert a másik emberért!
Istenem, nem tudom, miért beszélek még hozzád. Nyilvánvalóan süket fülekre talál minden imám és könyörgésem. Úgy tűnik, most már te is látod, hogy túlságosan félresikerültem. Beletörődtél, hogy hiába javítgatnál, toldozgatnál-foltozgatnál a végsőkig, akkor se működnék perkeftül. Talán funkcionálnék ideig-óráig, de aztán egyszer csak elkezdenék nyikorogni az illesztések mentén, beakadna a lemezem, megint ugyanazt mondogatnám újra és újra, és végül biztosan az őrületbe kergetnélek. Így aztán lemondtál rólam, Istenem, én azt hiszem. Hiába szólongatlak, mint áruházban elhagyott gyerek az anyját, nem ugrasz elő a konzervek mögül, hogy megvigasztalj. Egyre több idegen néz felém rosszallóan vagy értetlenül, de egy se lép oda hozzám, csak megcsóválják a fejüket, és áttolják a kocsijukat egy másik sorba. Azt mondják, Istenem, hogy ott vagy mindenben és mindenkiben, de sajnos, ez engem egyáltalán nem nyugtat meg, mert mást se láttam a világból, csak ezeket az értetlen arcokat, mielőtt kitépték a kezüket a kezemből, és elfordultak tőlem. És nagyon sokáig kerestelek magamban is, Uram, de nem találtalak meg, akármilyen mélyre merültem, hiába tapogattam végig a sarkokat és a befőttek mögött a polcok hátsó részét, nem találtalak meg, nem volt ott más, csak pár porcica és finomszálú pókháló.
A gordiuszi csomót nyilván ketté kellett vágni, és előbb-utóbb a sakktáblát is ketté kell vágni, hogy a fényes fekete ruhások békét hagyjanak a fényes fehér ruhásoknak, s hogy a fényes fehér ruhások ne akarják mindenképpen maguk alá gyűrni a fényes fekete ruhásokat, tűzzel, vassal, fűrésszel és lángvágóval kell őket szétválasztani, az ilyen futókat az olyan futóktól, az ilyen lovakat az olyan lovaktól, az ilyen parasztokat az olyan parasztoktól, be kell vezetni az áramot a sakktábla két fele közé, vizesárkot kell ásni vagy magas falat emelni, hogy a fehér ruhások és a fekete ruhások tehetetlenül vicsorogjanak egymásra, de az az igazság, hogy egy fél sakktábla is alkalmas egy jó kis játszmára, mondjuk, az egyik bástya a másik bástya ellen, az egyik futó a másik futó ellen, hát ezt is irgalmatlanul ketté kell szelni, persze, az a helyzet, hogy egy negyedtábla is, sőt, egy nyolcadtábla vagy egy tizenhatodtábla is veszélyes lehet, tűzzel, vassal, vizesárokkal, fallal, atombombával kell darabokra verni ezt az átkozott sakktáblát, hogy végre ki-ki a maga kockáján: parasztkocka, királykocka, vezérkocka, lókocka, Istenkocka, hullakocka stb.
Száját harapdálja hazafias alapítványok kuratóriumában, hamvadó arcát tenyerébe rejti. Hígul a nemzet és hígulva is fogy, mi menthető' belőle, ide menti.
Még hamvas arccal széles, szép rohamról ábrándozott és népről, amely körülül országnyi terített asztalt. Buszmegállókban jövendőre várva nem konvertábilis eszmét magasztalt.
Most Mercedeszében rojtos tüdővel, foszló idegekkel, holtra csigázva banktól bankig, a hátsó ülésen: úgy szereti ezt a tenyérnyi hazát, hogy hazaviszi a belső zsebében.
Ismét elmúlt egy év, a fáról lehulló gyümölcs megrothadt, elszáradtak a levelek, és megdöglöttek a pillangók, ez a kísérlet sem sikerült, Istenem, valami hiba csúszott a számításokba, pedig milyen jól indult minden, sarjadt a fű, muzsikált a rét, szerelmesek voltunk, megfogant bennünk a remény, bogarak zümmögtek, gyíkok surrantak, jólesően nyújtózkodtak a bükkök, nyírek, égerek, kifogástalanul működött a csillagokkal feldíszített örökkévalóság, s ha forró meződön lehevertem, ha szeretőmbe kapaszkodtam, . hogy el ne röpítsen ez az ujjongó, zúgó süvítő szerkezet, hallottam, hogy dübörögnek odabent elpusztíthatatlan gépeid, éjszakánként nyugalmasan foszforeszkáltak műszereid, s most mégis összeomlik minden, hát hol vétetted el, Istenem? hol vétettük el? gyönyörű rajzaidat letörlöd, fújja a szél a fekete törmeléket: varjakat, ismét tabula rasa, s már hányadjára? Krisztus után az 2024. kísérlet következik!
a csönd mélyén vadon terem még a szeretet a csontokból már kiröppent a mész de ájulástól ájulásig komótosan dobban még a szív hallani is - visszhangzó földalatti tér a hulladékból bogár szalad a repedésbe hogy kipihenje rút vadászatát
és köröttünk a földerengő arcok serege
hová néznek meddig kristályosodnak hogy újra homályba lopja őket a szemünk? miért hisszük hogy két ránc között a fintor majd mosolyba vált? így vezeklünk - hittelenül vagy hittől rongyosan így szunnyad a csönd mélyén a megszelídült gyilkos indulat ---
Láttam a rajongó arcokat, mikor beszélt a bölcs vezér és mindenki elhitte, hogy boldog jövőt ígér És nem volt sehol egy apró betűs figyelmeztető hogy nem kell mindent bevenni, ami könnyen emészthető
Kockázatok és mellékhatások nélkül az élet nem élhető csak remélni lehet, hogy nem tesz tönkre a receptre felírt jövő
És jöttek a magukba szédültek, kiket elragadott a hév hogy az egyedül helyes gyógykezelést kötelezővé tegyék De ők sem tudták föltalálni a boldogság pirulát hiszen a szerelem ellen a házasság a legjobb orvosság
Kockázatok és mellékhatások nélkül az élet nem élhető csak remélni lehet, hogy nem tesz tönkre a receptre felírt jövő Kockázatok és mellékhatások nélkül az élet nem élhető a csalódás a legtöbb esetben nem megelőzhető
Hát gondold meg, hogy mit veszel be, mert veszélyes is lehet ha a régen lejárt szavatosságú gyógyszereket szeded Ne hagyd, hogy téged is megtévesszen a kiglancolt imázs ha rosszul választasz, nem segít majd az imádkozás
Kockázatok és mellékhatások nélkül az élet nem élhető csak remélni lehet, hogy nem tesz tönkre a receptre felírt jövő Kockázatok és mellékhatások nélkül az élet nem élhető a csalódás a legtöbb esetben nem megelőzhető
Kockázatok és mellékhatások nélkül az élet nem élhető csak remélni lehet, hogy nem tesz tönkre a receptre felírt jövő Kockázatok és mellékhatások nélkül az élet nem élhető hát ember küzdj és bízva bízzál, Lucifer legyőzhető
Az ablakból egy hegyre látok, engem nem lát a hegy; búvok, tollamból vers szivárog, bár minden egyre megy; s látom de nem tudom mivégre e régimódi kegy: mint hajdan, hold leng most az égre s virágot bont a meggy.
Sikerül-e a föld köré hálót feszíteni, vasúti csomópontok közé villanyvasutak drótjait, a légi útvonalakból hálózatot az ég kék rétjein, az óceánóriások zöld mezőin hálót a barázdákból?
A legtöbben otthon maradnak. Egyesek utaznak. Ezeket szél jege hajtja vagy a láz hajtja őket. Egyesek utaznak. Egyesek messzire utaznak. De a legtöbben inkább otthon maradnak, mondják.
Katedrálisokat és palotákat szeretnék látni, piszkos lebujokban sört inni a helybeliekkel, árujukat forgatni és méregetni kezemben, megérteni szavukat, használni szavaikat és mondani: közületek való vagyok, míg ők is azt mondják: olyan, mint aki közülünk való, nincs köztünk semmi különbség: jöjj velem, házam van, ki-bejárhatsz benne, kipihenheted ott magad és megéjjelezhetsz.
De a házak zárva maradnak. Csak ama nagy házakat, melyek mindenkinek nyitva állnak, látogatják az emberek, és nem állnak közel egymáshoz. De a kis házak közül egyik a tiéd, másik az enyém és egyik sem közösen mindkettőnké.
Szeretnék magamnak házat építeni, szép szobákkal, meghívni barátaimat s megkérdezni tőlük, hogy tetszik nektek? Vagy ha legalább lakásom lenne, szép szobákkal, meghívnám szomszédaimat s megkérdezném, mit szóltok hozzá? Vagy lenne legalább egy szobám, hol egymagamban lehetek, barátok, szomszédok nélkül, s a tetők fölött kupolákra látnék, tornyokra, messzi hegyekre, vagy legalább állapítaná meg jogosultságomat a lakáshivatal.
De mit ér egy tető négy fallal, ha elállják a kilátást, míg kintről nem szűnik meg a hívás: gyere ki, gyere ki!
Mit kezdjek egy házzal, mely útját állja az utcának? Hatóság vagyok és elrendelem: Ezt a házat le kell bontani.
Én ugyanis szeretnék még egy ideig továbbmenni. Szeretnék még néhány mérföldet magam mögött hagyni. Szeretnék beállni egy kórusba, egészen hátra a zenekar mögé s együtt énekelni ott az utolsó sorban. Szeretném, ha hirtelen mindenki kezet nyújtana egymásnak.
Hamu- és ködízűek voltak az évek rothadó lomb fölött. Nem sok bizony, ami megmaradt, hogy életem feléhez értem. Nem sok bizony, mit én hozok neked. De mindaz, ami nékem megadatott:
Félelem nélküli tekintet hosszú árnyak síkjain, néhány szó - homoknád között és mahorkavárosok szélén találtam-, fáradtság nélküli lépés és bánat nélküli szív, amellyel rád találtam.
Te pedig belépsz a hétköznapba. Lépted a lépcsőházban összekeveredik gyerekek tipegő lépteivel. A szomszéd gyerek lecsúszik a lépcsőkorláton a reggelbe. Mint diszkoszt lendíti közben a táskáját.
Az erkélyen ott áll a Kedves, gyerekkel a karján s integet. Te is még egyszer felemeled kezedet: A szerelem labdáját dobjátok mindennap egymás felé. Amíg elkapjátok, nem veszthetitek el egymást.
Aztán beszállsz a villamosba.
Most mindenki vagyunk, útban az otthon és a munkahely között. A szemben ülőt úgy látod hirtelen, mint magadat a tükörben. Szép ez így és mi vagyunk a világ.
Brightonnál vízbe fúlt egy kisgyerek; karambol volt a Crewe-i állomáson; bankóért aprót kapni nem lehet; mi a manót tegyünk, magam se látom... Kitört az állatkert bölénye, három; német flotta áll a Clyde-ban, nagy ég! Esküszöm, e szegény hon dögrováson! - Minden oldalról zajlik már a jég.
Hogy? Mi? Az árfolyam megint esett? Ó, Angliám! Való ez, vagy csak álom? Nem csalhatnánk fel tán a herceget? Mister Hooper nem segít túl e pácon? Az Angol Bankra is les már a zátony, öngyilkos lett a főpénztáros épp, s a Scotland Yard csak kotlik a talányon. - Minden oldalról zajlik már a jég.
A Waterloo-nál dúl a vad tömeg, mit Charley Brown tüzel föl mindenáron; parókásan, talárosan lebeg a lordkancellár s házelnök faágon! Rendőr! Rendőr! Kew útját hol találom? Zoknitartóm cserben hagy, itt a vég: a csőcselék szomjazza a halálom. - Minden oldalról zajlik már a jég.
AJÁNLÁS
Herceg, ki úr vagy Timbuktun s hazánkon, te körbe nyolc láb és széltébe négy, szaladj ez egyszer gyorsan bokron-árkon... - Minden oldalról zajlik már a jég.
Életünk csak álmodás, magas partok közt csodás, tovatűnő csobogás - meg sohasem állhat. A halandó elvakul, hogyha reá hazugul percnyi szépség árnya hull - s hasztalan a bánat.
Ettől lesz gyermek az agg, egyre vakabb, álmosabb, tovakerget napot, percet a kegyetlen fuvallat, Roskadoz a puszta ház, a csont-, hús- és bőr-lakás, éjen által a halállal a szem virraszt, semmi más.
Ha a must lefojtva moccan, sóhajt, forr, küzd napra nap, és már levegőt se kap, akkor kezd szökdelni gyorsan ; lám áthatja az egész padlót már az erjedés: bármily erős is a donga, s az abroncs, amely remek, szabad, nemes nedveket tart a szűk hordóba fogva - feszül, tágul, meghajol, oly nagyon erős a bor.
Ha egy király fennhéjázva országol a nép felett, s a szabad embereket túl keményen leigázza, akkor kétségtelenül kínos helyzetbe kerül: szoros abroncsaitokba fogva, ó zord hercegek, az ország mást nem tehet, mint hogy széthull darabokra. Mert a kényszert többnyire ellenerő töri le.
pedig volna még volna még valami mondanivalóm a nyíló nárciszmezőkről például az alkonyi szélben riadtan lobogó hegyi füvekről a hegyekről a folyókról égről és földről a tengerekről az óceánok alatt vergődő tűzhányókról a szerelem végtelen napéjegyenlőségeiről amikor az idő is ellankad mint a patak ha szomját oltja benne a szarvas egyszóval kettőnk dolgáról az emberiség nevében volna még talán volna még
