"Szörnyű úgy élni, hogy valaki nem élvezi a munkáját. S éppen olyan szörnyű úgy élni, hogy nem ismeri a szépet: a jó könyv ízét, a szép zenét, a verset, egyszóval a művészi szépet nem ismeri. Pedig a szellemet éppúgy nem csaphatjuk be, mint a testet: ha csak egyoldalúan és csak pótlékokkal táplálják, előbb-utóbb elsorvad.
A szellem olyan, mint a drágakő: minél több oldaláról csiszoljuk ki, annál szebben ragyog."
(Fekete Gyula)
Az erdő arcot cserélt. Tájai vonzottak már, színváltozásai s nem a képzelt kalandok. Ami csak gyönyörű volt benne és ami nagy, sorra tárulkozott. Legjobban a nyár tetszett, a fény százezer nyila a sötét bozót alján, fent meg a zöld lomb végtelen hullámtorlasza, a rab gomolygás. A vén fák alatt néha kísérteties hangulat állított meg, főleg, ha egymagam s túlmesszi mentem: még Valaki van itt, éreztem, s vártam az Idegent és féltem tőle, s oly nagy lett a csend, mintha valami isteni titok készült volna rámszólni: vacogott a testem-lelkem, – kihátráltam a szekérútra, s igyekeztem haza.
"Mostanában annyi ajtó csukódik be mögöttem... És én néha szeretném, ha ez egy kicsit lassabban menne. Visszamenni nem akarok, hiszen az ajtók csakugyan bezáródnak, és az ember nem is mehetne vissza. És én csakugyan a magam útján akarok továbbmenni. De hát néha kifulladok egy kicsit, és olyankor szeretném azt mondani, hogy - állj... csak egy pillanatra... csak egy percre állítsuk meg, kérem, a világot... csak addig, míg hozzászokom egy kissé, hogy ott legyek, ahol vagyok."
Augusztus, nyárutó... A Göncöl tengelye, Mint roppant égi óramutató, Némán, merőn mutat már ősz fele Kigyúlt hajók Suhannak át az égbolt tengerén,
Némán, szorongó szívvel nézem én Ott fenn egy fagyos, zuzmarás ajak A forró csillagokra rálehel, - S hullnak, mint itt lenn a falevelek. A csillagok hamarabb kezdik el... Mi jön? Mi megy? Mi hull le még? Nem volt a csillaghullásból elég?
Kigyúlt hajók Suhannak át az égbolt tengerén, Jelek, csodák... Némán, szorongó szívvel nézem én. Egy új teremtés reggele előtt Ez tán az Isten vajúdó, szent láza És itt lenn nincs, aki megmagyarázza.
A szeme kék, a haja gesztenye, ajkán gúny, mint senkién sohase, szeszélyes lány; de bármennyire lázad, szive csupa szerelem és alázat.
Már rég előttem ül, álmodozik, az asztalról himbálja lábait; most felugrik; duzzog, hogy nem beszélek, de keze székem támlájára téved.
"Szeretlek!" - "Ah, érdekes! csakugyan?" "Szeretlek!" - "Az öreg dolog, fiam; s nincs varázsa csak új s igaz szavaknak... Ha nem mesélsz, rögtön faképnél hagylak!"
"Hát jó! Kérlek, álmodtam..." - "Nem igaz!" "De igaz! S azt álmodtam, hogy te az utcán sétáltál, édes, fiatal lány, gyönyörü ruhában, egy férfi karján,
s az a férfi..." "Ki volt?" - "Ki? Hát: nem én!" "Hazudsz!" - "Bizisten, te jöttél felém, de egészen az ő szemébe vesztél, én ott álltam, rám se hederitettél."
"Anyuka!" - rohan kifelé a lány, de elkapom, még idejekorán, s ajkaim a bűnért, mit elkövettek, irgalmatlan csókokkal vezekelnek.
Öreg vagyok már, jártam a Sivatagban s a dombokon, De kifürkészem, hova ment, S kézenfogom, megcsókolom; S virágok közt járok, s nekem Termi majd örök ég alatt Szép ezüst almáit a hold, Szép arany almáit a nap."
Nem az a lényeg, milyen műfajú a regény, hanem maga a gondolat, ami szerintem gyönyörű, és híven fejezi ki a lényeget... Egyébként manapság meg igen kiterjedt tábora van (értem ezt sajnos, a globálisan fogyatkozó olvasótáboron belül) sci-finek, fantasyknak... ahogy észlelem, gyakorlatilag egészen biztosan többen vannak, mint a klasszikusokat/kortárs irodalmat olvasók.
Véleményem szerint azért F. Gy. elég neves író, és egy írónak sem tilos kipróbálnia magát más műfajokban, nem kell okvetlen beskatulyázódnia. Szubjektíve meg nekem amúgy is tetszett az a regény...;-)
Kellemes időtöltést neked is!:)
* * *
Zsiga Lajos: Az utolsó dal
egy utolsó dalt hadd játsszak el néked mintha testem hegedű lenne lelkem húrjain fagyos kezével a vonót az élet rongyossá tépi széjjel de még megfeszítem leengedett húrjaim még a nagy szimfóniát el kell játszani felverni a világ csendjét mert egy költőnek meg kellett halni
egy utolsó dalt hadd játsszak el néked hol a hegedű mellett angyalok énekelnek dúdol a kórus mint hullámok a partra érve fáradtan de újra meg újra visszatérve nem sercen papíron a toll minden elfogyott az idő meg sem torpan csak tovább oson mikor lázad az a rengeteg gondolat a tintával leírt fehér papíron
egy utolsó dalt hadd játsszak el néked azt mikor a szavak lágyan táncra kértek repítve egekbe túl a világon a végtelenbe azt mikor öledbe rejtették könnyes arcukat a világért sírtak de nem hallotta senki hangjukat árvák lettek verseid ők is mint jó magad ne várjatok a szélre mi majd magával ragad ezernyi verset fúj a szél s lehullnak ők is mint ősszel az elszáradt falevél
Köszöntöm az új jelentkezőket! Kedves Gabri, aki szereti a verseket és konszolidált módon, topiktípusnak megfelelően jön-megy-közvetít stb., az miért is zavarna? Érezd jól magad.:)
* * *
Komáromi János:
Óvatosan
rengeteg hit fekszik szétdobálva magányos utcákon szívek hervadnak és vörös színt adnak az alkonyatnak
mennyi könnyet sodor a rohanó folyó és mennyi boldogságról álmodó sötét tűzben égő csillogó szem és mindben egy-egy síró üzenet
de a segítség bekötött szemmel fáradtan részegen botorkál és nem tud úrrá lenni a végzeten
mit érzel? fájdalmat? hogy tenni nem tudsz ellene hiszen sokkal gyengébb vagy mint amilyennek lenned kellene
hullik a földre a fehér toll és az angyalok szárnya már nincs sehol vércseppek temetik az ártatlanságot óvatosan kell újraéleszteni a Világot !
Boldog vagyok, hogy a tél elhagy minket, Szeretem a módot, ahogy az évszakok kikényszerítik a változást, Ahogy olyan sok dolog az életben, Jön és megy, Változékony, mégis annyira kiszámítható, Egy erő, túl az ember hatalmán, Egy erő, amelytől felkel a Nap, Egy erő, amely bekergeti a viharfelhőket, Erő, amely magasról tesz rá, hogy éppen most szárítottál hajat, Vagy hogy pont egy olcsó fekete melltartót viselsz ropogósan friss fehér ing alatt, Zápor hull majd rád, csak úgy tréfaképpen. És aztán feldob egy szivárványt, épp amikor felszállsz a földalattira.
Sziasztok! Ne haradógudjatok, hogy ide tolakszok. Most találtam ezt a topikot és nagyon szeretem a verseket. Ha esetleg zavarok elnézést kérek. Üdv.
Ambrus József
Anyám nyelvén
Anyám nyelvén legszebb a sírás nem fog rajta sziszegő átkotok de megkönnyezte már néhány barát amit a szív érez s amiért feldobog amit bennem az évszázad hagyott hol a bánat vetése virágzik felnő de csend van csak az emlékek rajzanak alkonyatkor és himnuszt énekel az erdő mennyi könny csorog a nemzet szeméből miközben nagy álmok tüdejében fekszel szent ősök hitét ébresztve fel újra - mert átkozott sorsoddal verekszel bánatszemmel szomorkás mosollyal történelemleckék hamis bölcsességek hol nincsen tengerrengés nincs hullámrobaj és népünk torkából patakzik az ének a végső dolgok kimondatlan maradnak esténként felzokog a haragos tenger mindent megtesz azért hogy megteremtse elejtett szabadságát a jogfosztott ember pedig hát mégis csak itt van az otthonom nyomorult az ember kivert kutya módján már csak a romos múzeumok őriznek félig lebontott hegyek elhidegült ormán...
Anyám nyelvén a sírás édesebb mit bánom én ha megköveznek érte vagy bűvös szavakból tákol kötelet sikoltó próféciám vagy a világvége.
a nincsbe bújt jelenvaló, te vagy a sikló vízfodor, a szomjas hordónak a bor, a vég a minden kezdetén, a harangszó a nap delén, az égbolt hajlatán a fény, a kék, irdatlan tetején, olyan vagy, mint a szín, a szó, nem fösthető, nem írható, s az ember almaként terem szerelmes lélegzeteden, a minden meg a semmi vagy, a lélek, értelem – az agy, ott kezdődsz, ahol verssorom túlér a papírlapomon, s amikor lelkembe lopod a kölcsönadott mondatot, az égig érő húrokon a te csöndedet dúdolom, te vagy az idő meg a tér, ahova minden visszatér, te vagy a gyönge, az erő, mi élttel, holttal mérhető, ki úgy etet, hogy enni kér, keringsz, mint testemben a vér, te vagy a csönd a dallamon, a vésőnyom a szobrokon, s mint sorok végein a rím, ott lógsz a felhők szélein, s mint aki élni, halni hagy, iszonyú óriási vagy, s mint csillagok között a nyom, itt araszolsz az ujjamon, te vagy az óceán nekem, meg belélegzett porszemem, te ültetsz fákat földemen, hol minden nyelven megterem a két szóba gyűrt végtelen, jaj, Istenem, jaj, Istenem!
Az első pofont az orvos adta, a zsinórt elvágták durva kezek, a pólyát a nővér hóna alá kapva kiszólt az ajtón: - Na, itt a gyerek! Kíváncsi szemek, és oh Jézusom! mindenki sápadtan, döbbenten áll, az orvos is értetlen, rázza a fejét, - az ördög fattya ez - mondta anyám. Igen, azt hiszem, megszülettem, és várt rám e nagyszerű világ, hol koldusok állnak az utcasarkon, és a szamárkóró is gyönyörű virág. A második pofont az apám adta, majd jöttek szépen sorban a nagyok, akkor tanultam meg igazán, hogy jobb, ha én adok, mintha kapok. Persze erről lehetne vitázni, mint gyermek, nem tehettem ilyet, magyarázd el a Dalai Lámának, ne fáradj, te - messzi van Tibet. A harmadik pofont az anyám adta, de ez volt az, ami legjobban fájt, simogatásra nyújtott arcon csattant, s közben megint veszettül kiabált. Azért lassan felnőttem csendben, és ráébredtem, hogy milyen a világ, hol farkastörvények szabják létem, és csak síromon lesz őszinte a virág. Majd jöttek a nők, a drága lányok, mézédes szavakkal hozták a csodát, és én balga fejjel rohanva utánuk, követeltem szerelmes vacsorát. Most foggal, körömmel védem magam, és becsületemen esett már folt, hisz kötéltáncosként éltem világom, de ez a kötél, bizony, másmilyen volt. Apró hurok díszelgett a végén, és kaján tekintetek vették körül, s ha széjjelnézel a nevető tömegben, bizony volt, aki ennek is örült. Egy legyintéssel mindent hátrahagytam, legyen tietek e rothadó világ, de ha egyszer betévedtek a kocsmámba, istenemre mondom, fizetek piát.
Úgy áldjon meg isten neved napján, Hogy beérhesd vele minden órán. Legyen élted mint a virágos fa: Remény s öröm virágozzék rajta. Mely sok szívnek keserű gyötrelem, Legyen neked édes a szerelem. Igaz legyen, s mindig hű, szeretőd, Ki jobban szeressen, mint te szereted őt. Bánat ha ér, legyen az rövid éj, S utána hosszú boldog nap a kéj. S bárhova visz tőlünk a szerencse, Lépésidet emlékünk kövesse. S rokon érzet tartson köztünk hidat: Te se felejtsd távol barátidat.
felcsap a láng és éget valamikor nem így volt valamikor én égtem
gyújtottam ha kellett és fényeket hordtam szét mind a sötét világba de ma... ma csak tűröm ahogy a láng belém mar és reménykedem a fájdalom nem lesz hiába
talán elégek és füstté válok én is talán felszállok fel az égi fényig talán akkor könnyűnek érzem majd magam sodor a szél és szétoszlok gondtalan
mintha soha sem lettem volna úgy oldódok fel az égi fényben a légben ahol már annyian hagytak nyomtalan eltűnt nyomokat
és akkor rájuk találnék azokra akik mint én csak feloldódva találtak magukra csak semmivé válva lettek valakivé akik eltűntek a felemelkedő könnyű füstben és párában és akkor végre én is magam lehetnék
de most még csak a lángok simogatnak kedveskedő érintésük fájdalmat hasít belém mohó vágyuk sárga táncos ruhába rejtették körbe táncolnak átfonnak és eltűnik minden... jövőről szőtt álomkép
Pannika, neked is nagyon köszönöm. Nagyon kedvesek vagytok!:)
* * *
Kavyamitra Maróti György: Reggel
REGGEL – vagy hajnalnak mondjam? – öt óra van. Kikönyöklök az ablakon, hogy az első cigit elszívjam. (Borzasztóan helytelen, tudom, és szégyellem is magam! De ha bent szívnám, még cikibb lenne, és büdösödne a lakás, márpedig ide Kis Unokák jönnek olykor.) Ilyenkor, ötkor, még egészen elviselhető az Izabella utca; ha szerencsém van és nemrégiben föltakarították a kutyaszart, hányást, kotonokat, emberszarást, akkor épp nem is büdös. Kinézek tehát az ablakon, meditatíve, elmélyülve tököléseimben. Pontosan hat ablaknyira bal felé, kedves társam a hajnalban egy nagyon szép cica, szintén az Izabellán meg annak csöndességén meditál. Átnézek és köszöntjük egymást: "Szia, Cica!" "Helló, Ember!" Ketten vagyunk ablakban, két buddhista. (Csak egyikünk, aki bagózik, az kicsit távolabb a Megvilágosodástól.) Sok különbség nincs közöttünk: annyi csupán, hogy Ő nem cigizik, és sokkal szebb nálam. Egyébként – ha jól látom – Ő is társtalan...
A fű, bokor, fák csöndje csupa zöld, s idehökken e békét lelt világra a mák fehér-kék foltos mélylilája, darabka föld, de harsogó színét az egész tájon széjjelkiabálja.
A fű, bokor, fák csöndje csupa zöld. És füvön, bokron, fákon lila lárma.
A napfény áthatol az ablaküvegen, megfényesít ibolyát, asztalt, szekrényt. A könyv lapja vakítóan világít, szemet éget. Agyadba lézerként hatol a ragyogás, a pillanat és az örökkévalóság játéka, nem tudni merre, és meddig tart, s mi végre! A boldogság beteljesülése: égni.
A fecskék szerelmi tánca el-eltakarja a napot, be-beárnyékolja a vakító ismeretlent, fel-felvillan a piszkos valóság. Mint régi írógépek karja a betekert papírra, a betűk úgy ütődnek a szemedbe, megterhelve, jelentést kutatva.
A napfény áthatol a szíveken, megfényesít testet-lelket, tekintetet. A könyv lapja mosoly és elégedettség. A világ, a fényorgiában hempergő feketeség után, újra tanul látni, ibolyát, asztalt, szekrényt, fényárban úszó, táncoló fecskepárt.
Névnapi köszöntő (Magdolna, Lenke, Kinga, Anna, Olga, Judit) Ablakomon kopogott valaki egy galamb volt, egy kis kandi. Mosolyogva néztem, de elhűltem megszólalt, hittem már üdvözöltem. Utazásra hívott kedvesen szárnya alól pálca ugrott hevesen meglegyintett engem a pálcával hátára terelt a szárnyával. Elindultunk felhők fölé sebesen bevallom egy kicsit bizony reszkettem. Mikor végre megtaláltam hangomat megkérdeztem, hogy most éppen hova tart? "Névnapot kell köszönteni, nem tudod? szép szavakat rímbe szedni a dolgod!" Szép gondolat, igaz szavak, de hibádzik parancs-szóra kínrím lesz csak elválik. bólogatok, a galambom meg leszáll szép, virágos, illatos réten megáll, háttérben szürke sziklák látszottak a rét felett madárfiúk játszottak.
Így ébredtem, s elővettem tollamat hogy leírjam ezt a mesés utamat. Szavakat formál most a gondolat mind a szívem mélyéről fakad.
Ami csak jó van ezen a világon az most mind Tereád átszálljon. Mosoly, öröm, apró kis ajándék sokasulva azért már nem játék. Kívánok hát sok minden jót Teneked amivel szíved, lelked megtelhet!
Különös álmom volt. Hatalmas nyárfák, dombos vidék. A dombvonulat alján fontos főút. Oda, rá keresztben, dombokon keresztül készülő, már dózerrel kitaposott, kétsávos keresztutak.
A nyárfás között valahol tanya vagy majorság, meg ócska, lepusztult műhelyek. Én valamiért ott vagyok, nézelődöm. Erős szél lehet a magasban, mert letörik az egyik nyárfa leveles ága és elrepül. Viszi a szél. Rajta mókus. A mókus mintha légi bemutatót tartana nekünk (már többen vagyunk és bámulunk fölfelé), akrobataként elugrik a repülő ágról, az ágra "visszarepül", farkával kormányozva magát a levegőben. Együtt repül a leveles nyárfaággal. Majd elvéti vagy megunja, és srégen zuhan vagy vitorlázik lefelé. Eltűnik a szemünk elől a gyepes földön. Az ág is el.
Megyek keresni a földön a mókust. Hepés és hupás földdarabon liba fúrja be a fejét egy gödör alján a puha agyagba. Valami vinnyogás a dombocska belsejéből. Tudom: ez a mókus.
El akarom hajtani a libát, de nem hátrál, tolatva kihúz egy darab mókusfarkot. Most már lábbal próbálom odébb tolni a libát. A liba ellenem fordul és sziszegve fenyeget. Jön a gazda, egy parasztember, elhessegeti a libát. A mókus kibújik a lyukból, alig van valami a lompos farkából. Kicsi és szánalmas a kis jószág, meg van szeppenve. A liba!
Két-hároméves koromban is ilyen rekkenő nyár volt Szegeden. Pendelyben egy nyomóskútból folyattam a vizet, ittam és élveztem a hűs italt. A Csongrádi sugárút még szegedvégi sarkán voltunk. Egy mellékutcából libák jöttek, én már a kút gombján ülve folyattam az ártézi vizet. Fröcsögött, patakként szertefolyt, beleivódva, elnyelődve a csontszáraz, repedezett földön terjedve. Olyan volt, ahogy később hasonlítottam valamihez, mint egy Rorschach-teszt.
Az elöl tipegő liba lenyomta kinyújtott nyakát és fenyegetően sziszegve megtámadott, az ülepembe csípve. Én leestem a kútról, bömbölve elszaladtam, nagyon fájt a csípés helye. A heg ma is megvan még. De ami érdekes, az ennek az álomnak a furcsasága és plasztikussága. A színek, a formák. A leveles nyárfaág levegőben rezgő, szélfútta, színéről és fonákjáról ezüstös és halványzöld, reszkető színei. Az egész táj színvilága, formája, különössége. Pszichológust kíván. Álomfejtőt. Csakhogy én nem hiszek a freudi álomfejtő jelképeknek, szimbólumoknak. Ha én mindent elmesélnék, amiket álmodom!...
Szép napot kívánok! Pannika, köszönjük szépen a jókívánságot.:)
* * *
Jószay Magdolna:
Mollynak
Szép vagy, Molly! Selymesen, ápoltan hullámzik a nyári verőfényben óarany, tejcsoki és barnásbordó színek keverékében tobzódó "öltözéked".
Szemet gyönyörködtetőn kecses, áramvonalas agártermeted körül e lágy bársonytakaró felhőkben lengve úszik utánad, ahogy boldogan a levegőt szeled.
Szép vagy, Molly! De igazából mégsem csupán a külső csín, pedigré, mi felemel téged... Inkább az a mindent betöltő, belőled sugárzó szeretetteljes hűség, szabadságmámor, életkedv, mely egy időre minden rosszat, gondot és emberi gonoszságot elfeledtethet.
