Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Nagy szerelmünk elviharzott, nyomában súlyos csönd maradt, vágy-szaggatta álmokon túl könnyekbe fúlt a pillanat. . Remegő kézzel int a múlt lebegnek tépett rongyai, és valóságom üt szíven: - nem tudok búcsút mondani...
Aki voltam, milyen messze van tőlem! S aki leszek, az már milyen közel. Már utolér, mellém lép, támogat, és átölel.
Biztatva suttogja: Ne félj! Valahogy majd csak megleszünk. Hiszen szívünk marad a régi, s ketten talán csak megőrizzük az eszünk. Az már milyen közel. Már utolér, mellém lép, támogat, és átölel.
A boldogságunk némán meghúzódott És mi is hallgattunk a titkolódzó csöndben. Kályhánk lángja is örömmel lobogott S ajkunkat a szerelem szárazra perzselte. A komoly falióra se mormogott S meghökkentek akkor a büszke, fehér falak...
Álomban mindig egészen enyém vagy. S hiszem fönn is néha, hogy megcsókoltalak.
Ha negyvenéves elmúltál, egy éjjel, egyszer fölébredsz és aztán sokáig nem bírsz aludni. Nézed a szobádat ott a sötétben. Lassan eltűnődöl ezen-azon. Fekszel, nyitott szemekkel, mint majd a sírban. Ez a forduló az, mikor az életed új útra tér. Csodálkozol, hogy föld és csillagok közt éltél. Eszedbe jut egy semmiség is. Babrálsz vele. Megunod és elejted. Olykor egy-egy zajt hallasz künn az utcán. Minden zajról tudod, hogy mit jelent. Még bús se vagy. Csak józan és figyelmes. Majdnem nyugodt. Egyszerre fölsóhajtasz. A fal felé fordulsz. Megint elalszol.
******************************
Haász János
Ha negyvenéves…
Ha negyvenéves elmúlsz, egy délután egyszer elbóbiskolsz, és aztán sokáig nem bírsz felébredni. Mire magadhoz térsz, ablakodból látod, a hegyek fölött a narancs, a vörös, a bíbor kikeverhetetlen színeit ölti magára az ég. Kikönyökölsz a párkányra, belélegzed a látványt, mint egy szimfónia largo tételét. Lent, a parkban hosszúra nyúlnak az árnyak. Egy gazdájától elcsatangolt kiskutya égnek emelt orral bújja a legfrissebb híreket. Virágzó fák lombja fölött az újrakezdés illata örvénylik a koraesti széllel. Mennyi mindent mondtál életedben, s csak akkor hallgattál, ha lett volna mit mondanod. Egyfolytában vársz. Feszülten és türelmetlenül. Hogy egyszer majd, a megfelelő pillanatban. És akkor talán. De legalábbis majdnem. Gyáva voltál egész életedben. Nincs megfelelőbb pillanat a bátorságra. A halált halállal győzni le.
idő van. vagy inkább el is járt minden fölött amit gondolok, ami vagyok, amit tanítottak néha vidám máskor durva démonok rohamosan gyengülő szemem nem kell sokáig meresztenem hogy lássam új urak vannak a házban pedig mintha még csak nemrég születtek. de ahogy hallgatom ezt az orosz rapet, nem épp csak elszontyolodom, majd beledöglök – tessék, ilyenkor is rágódom a szavakon – hogy ha régen egyszer-egyszer tudtam is feltárni azt ami legbelül van, most már azt sem sejtem, hogy hol...
fiatalon szeretném magunkat elképzelni ugyanaz a nagy mamlasz lennék aki megint rajongna érted eljárna a fellépéseidre és abban hinne hogy mekkora öröm lehet az együtt felnevelhető két-három gyerek tanulni egymás hibáiból no worries és no alcohol közösen vigyázva hogy az ifjak se mindig engedjenek a démonaiknak. aztán ha majd az Ung hattyúkat ringat lefelé olyan lassan mintha csak idősödő lépteinkhez igazítna egy-egy szekvenciát a parton, kicsit előrehajolsz, én is meghajtom vén fejem, a víz felé mutatsz és egyszerre elmosolyodunk.
azt mondod mindent közösen szerettél volna és én már ezt is másképp értem, attól függően, hogy neked vagy nekem közös. közös hullámhosszon a remegésem a tieddel ami az egymásnak feszülő sérelmeinkből fakad.
idegen szó is akad rá – esszenciális tremor. more worries így more alcohol. más idegen szó, illúzió ez ügyben szintén könnyen alkalmazható, bár manapság úgyis fő árucikk lett régen ilyen volt még nekem az ihlet abból sem lesz már semmi soha de talán már egyikünk sem ostoba bízni. a fiad, az én mostohafiam az, aki mikor először olvasta a verseimet, és úgy mint aki elhitte, hogy valami fontos lehet bennük ha mégoly mélyen rejtve is, most bizalmáért hálából kézhez kaphatná ezt az írást, ami végre, mint a periszkóp, képet ad valamiről, de ami végül arról szól hogy fájón búcsúzkodom az anyjától. búcsúzkodom, ha nem is búcsúzom el. valami kell még fagy helyett, ha nem is tavasz, legyen csak kora október. Érdekel még a végkifejlet hátha ez nem az.
az égen bárányfehér paplanfelhők jobb volna lélegeznem vagy inkább csak létezgetnem lépegetnem a domboldalon de itt most éppen sík a vidék a novemberi nyár heve füvet nyír ki a kocsma előtt itt kérem győr felé visz a vádli kedves budai öregfiúk
márványos arccal az utcán áthajtanak rajtam a zebrán a felhők bárcsak bátorkodna a kínai a laptopbolt mellett megénekelni hogy az étterem másik oldalán ott a trafik és bazár ahol cigarettát venni nem lehet de ki lehet húzni a gyufát
a színes kijelzőn mindenütt ki lehet húzgálni a versből a szennyezett eseményhorizontot s hogy nem kaptunk rákot igaz virágszirmot se kaptunk és virágesőben se volt részünk de a szó itt ne csak a fákra virágokra essen ne csupán a vaskorlátnak támasztott rozsdásodó öreg biciklire zuhanjon
bárányfehér felhők a paplankék ég alatt aggódnak értünk a legjobb ha csupán létezgetünk lépegetünk csendesen a sík domboldal meggyilkolt füvén arra amerre visz a vádli minek itt annyit dumálni barátaim budai öregfiúk hisz úgyis csak a csend sűrűjébe csalja be az embert a szó
Ha hazafelé tartasz Ithakába, kívánd, hogy utad jó hosszú legyen, tele kalanddal és tapasztalással. Se Laisztrügónoktól, se Küklopszoktól, de még dühödt Poszeidontól se félj: ilyeneket útközben nem találsz, csak ha magas gondolat s lobogó indulat hasít át testeden, lelkeden: Laisztrügonok és Küklopszok csak akkor merülnek fel s a vad Poszeidon is - akkor lelked eléd vetíti őket, mert mindezeket ott hordod magadban.
Kívánd hát, hogy utad hosszú legyen. Sok nyári reggelt élj meg utadon: milyen öröm lesz, milyen vad gyönyör kikötni rég-megálmodott öbölben, föníciai vásárokon ődöngeni: vennéd halomra a sok drága holmit, gyöngyházat, korállt, ébengyöngyöket és mindenféle buja illatszert még, vérforraló, vad illatszereket. Járd be Egyiptom városait is mind s tanulj, csak tanulj azoktól, kik tudnak.
Mindig eszedbe legyen Ithaka. Sorsod, hogy célhoz érj, éppen ezért ne erőltesd a hazautazást. Hadd tartsanak tovább a szép napok, s öreg fejjel köss ki a szigeten minden kinccsel, mit útközben szereztél - ne hidd, hogy kincsekkel vár Ithaka.
Ithaka adta néked ezt a szép utat. Őnélküle nem keltél volna útra. Ézt adta, nem tud adni mást.
Bármily koldusszegény, Ithaka mégse csalt meg. Bölcs lettél és olyan tapasztalt, hogy már azt is megérted, mit jelent Ithaka.
És ha már nem tudsz az életedből azt csinálni, amit akarsz, próbáld meg ezt legalább, amennyire tudod: ne gyalázd meg a túlzsúfolt világi kapcsolatban, a mindenféle mozgásban, a sok beszédben.
Ne gyalázd meg a hajszolással, a hurcolással, a meghempergetéssel, érintkezések, összeröffenések köznapi tébolyában, míg más se lesz, csak idegen kolonc.
…nem tudom milyen örökké szeretni. Milyen, ha lehozzák a csillagokat. Miként lehet valakivel megöregedni, s szép szavakban esküdni, a valójában bebizonyíthatatlant...
De azt tudom, milyen, utánad inni az üvegből, milyen előbb takarni be téged, mint magam, hogy reggel neked kedvedért kávét főzök, s ha elönt a félelem, első, hogy téged felhívjalak.
Hogy mosolygok, ha sokáig készülsz, és egyre jobban tetszik, mikor kócos vagy, amikor a hibáinkat megnevetjük, …amikor a biztonságot úgy hívod: „két karodban”. …nem tudom milyen örökké szeretni.
Milyen, ha lehozzák a csillagokat. Én azt tudom, hogy te vagy az a valami, ami miatt akarom, hogy a mát kövesse, mindig egy holnap.
csak az eső... csak az érintés... csak az álom... csak az ölelés... oldani el a régi béklyókat feledni el hogy mindig itt voltak emelni fel lehajtott fejünket nyitni fel lehunyt szemünket csak az egyetlent keresni csak az egésszel beérni csak az kell ami jár nekünk csak az kell akit szeretünk csavargó létezésbe vegyül a halál csak az veszíthet aki néha talál soha nem csalódik aki nem remél csak az nem halhat aki nem él csak az eső moshat tisztára csak az érintés adhat új hitet csak az álom vezet poklok-poklába csak az ölelés teremt új életet
Mintha napsütés lenne. Mintha vidám lennél. Bandukolsz, mintha nem látnának.
Mindenki mintha remekül érezné magát Mindenki mintha jól érezné magát. Mindenki mintha csodásan érezné magát.
És te is mintha boldog lennél.
Mintha nyugalomban élnénk. A madarak mintha szabadok lennének. Mintha a jövő ismert lenne.
Mintha tiszta lenne a lelkiismeret. És talán a napnak is minden érthető. Ó, szív, talán dalolhatsz.
Mintha mindenki mindenkiről gondoskodna. Mintha mindenki barát lenne. Mintha mindenki veled és a világgal törődne. És talán elmúlt a nap. És te talán mosolyogsz! És talán semmi se fáj.
Rainer, Mindenre amit akarok Csak igennel felelj Ebből semmi rossz nem származik.*
A nagy éhínség miatt A gazság már nem lázít Így az éj közepén Kenyér helyett német költészetet fogyasztok És remélem, remélem jelentkezel.
Elválaszt bennünket a Volga A vérrel és lőporral szennyezett Volga Határok és barikádok Minden nap ugyanazt a harcot hozza Ugyanazt a fásultságot Néha úgy érzem a szerelmet nem érdemlem Mintha csak gyászolni tudnék.
Tudom valahol majd találkozunk Talán nagy városnak kellene lenni? A kisvárosok néha átvernek A napok az utcák mélyén telnek Tekintetemmel oda húzódok Ahol faun szemezi az éji csonka fürtöket Nem, nem félek a haláltól A vérszomjas porkoláboktól sem félek Csak írj.
... Még érzem hajának illatát, csókjainak forróságát, bánatát, örök kegyelmét, ahogy a fák között lopództunk, és a csiklandós esti szél bennünket átjárt ... Ahogy szálltak vélünk a percek, s az évek csöndesen halni mentek. Emlékszem a rettegésre, a magányra, mi aztán úrrá lett rajtunk. Láttuk hogyan roskadnak földre a fák: vélük öregségünk, harcunk, emlékünk lázongva homokká vált.
Romlásnak indult hajdan erős magyar! Nem látod, Árpád vére miként fajul? Nem látod a bosszús egeknek Ostorait nyomorult hazádon? Nyolc századoknak vérzivatarja közt Rongált Budának tornyai állanak, Ámbár ezerszer vak tüzedben Véreidet, magadat tiportad. Elszórja, hidd el, mostani veszni tért Erkölcsöd: undok vípera-fajzatok Dúlják fel e várt, mely sok ádáz Ostromokat mosolyogva nézett. Nem ronthatott el tégedet egykoron A vad tatár khán xerxesi tábora S világot ostromló töröknek Napkeletet leverő hatalma; Nem fojthatott meg Zápolya öldöklő Századja s titkos gyilkosaid keze, A szent rokonvérbe feresztő Visszavonás tüze közt megálltál: Mert régi erkölcs s spártai férfikar Küzdött s vezérlett fergetegid között; Birkózva győztél, s Herculesként Ércbuzogány rezegett kezedben. Most lassu méreg, lassu halál emészt. Nézd: a kevély tölgy, mellyet az éjszaki Szélvész le nem dönt, benne termő Férgek erős gyökerit megőrlik, S egy gyenge széltől földre teríttetik! Így minden ország támasza, talpköve A tiszta erkölcs, melly ha megvész: Róma ledűl, s rabigába görbed. Mi a magyar most? - Rút sybaríta váz. Letépte fényes nemzeti bélyegét, S hazája feldúlt védfalából Rak palotát heverőhelyének; Eldődeinknek bajnoki köntösét S nyelvét megúnván, rút idegent cserélt, A nemzet őrlelkét tapodja, Gyermeki báb puha szíve tárgya. - Oh! más magyar kar mennyköve villogott Atilla véres harcai közt, midőn A fél világgal szembeszállott Nemzeteket tapodó haragja. Más néppel ontott bajnoki vért hazánk Szerzője, Árpád a Duna partjain. Oh! más magyarral verte vissza Nagy Hunyadink Mahomet hatalmát! De jaj! csak így jár minden az ég alatt! Forgó viszontság járma alatt nyögünk, Tündér szerencsénk kénye hány, vet, Játszva emel, s mosolyogva ver le. Felforgat a nagy századok érckeze Mindent: ledűlt már a nemes Ílion, A büszke Karthágó hatalma, Róma s erős Babylon leomlott.
Ez a ház nem eladó. Frissen festett. A hátsó szoba csendesnek tűnik, de idővel megismered a félremagyarázhatatlan neszeket. A férj olyan csak, mint egy szakkifejezés: idegen test az ágyban. Itt folyton este van.
Erre az ablaküvegre a tüdőmet rajzoltam veszekedés után.
A megromlott mondatokra friss levegő kell. Kikönyöklök. Nézném, hogy az ott a Tejút, valami ősi és tiszta dologra lenne szükség, de az olvadás mindent elront: kilyukad a táj, mint a túl sokat radírozott papír.
Aztán a megbocsájtás hosszú folyosója jön, jóval éjfél után. Szemben a konyha. Még mennyi évet kell lemosogatnom, ahhoz, hogy megértsd, mindig csak bérlő voltam.
Az ördög súgta nekem egy napon, vagy egy túlbuzgó angyal inkább, igen, egy olyan, aki folyton terveket sző az emberek javára állítólag, ne halogasd tovább, súgta az angyal, mire vársz? egyszer meg kell tenni úgyis, gyerünk, selejtezd ki a könyveid! És nekiveselkedtem mint Toldi Miklós annak a recsegő könyvespolcnak. Megpróbáltam kiselejtezni a könyveimet, muszáj, gondoltam, ha nehéz is, de mégis, a jövő érdekében, hogy legyen helye a jövőnek, hogy tudjam hova tenni, ha jön. De hiába erőlködtem, nem sikerült, nem tudtam kiselejtezni egy darabot se. Talán mind annyira tetszett, azért? Á, nem! De ahogy beleolvastam ebbe is, abba is, amabba is, elkábultam és megszédültem, rám tört a gyengeség, mellbe vágott, akár a tavaszi fáradtság, az a sok fohász, sok akarás nyomot hagyni, valami nyomot hagyni. De hát muszáj-e nekem választani dadogás és dadogás között? Ugyan, hagyd a csudába az egészet, súgta a fülembe az ördög, nincsen jobb dolgod? nincs fontosabb? ne törődj a selejtezéssel, majd megteszi helyetted valaki más, bízd a holnapra a holnapot, nem muszáj folyton választani, kergetni folyton az igazságot, minek gyötörnéd magad ezzel? majd megpróbálod egyszer máskor. Körülöttem könyvtéglahegyek. Bontási terület? Építési? Szeretnék beköltözni egy toronyházba? Egy kertre nyíló nyári lakba? Meghúzódni a hideg elől? A meleg elől? Ajtót nyitni? Mit szeretnék? Nagy, tágas teret? Lerogyni, felpattanni a tükör előtt? Ex tempore, ó mennyi blabla, beleolvastam ebbe, abba, arcok villantak fel előttem, láttam kíváncsi tekintetet, csillogó és zavaros szemet, örök fiatalt, görnyedt hátat, meztelen mellet, mezítlábat, lázadót és szimpla hőbörgőt, hajlékkereső hajléktalant, láttam bohócot, didergő dívát, és elkábultam és megszédültem, és visszadugdostam mindet sorban oda, ahol eddig is voltak, egymást gyűrve, taszítva, szítva, egymás hegyén-hátán szorongva abban a poros öröklétben, azon a recsegő könyvespolcon.
Elképzelt hazámhoz hűtlen leszek, hűtlen a bánat nő-csillagához, hűtlen a téboly útjához e nyárban.
Erkélyem vas-kosarába tűzze ki sárga porzászlait a szél, mert puszta hely immár, ott nem tipródik baba se virág, se gyullasztó ábránd, eltűntem onnan magam is, hűséges őrszem, ki árván s félelmesen tudtam figyelni.
Nem talál meg házamban senki, se ellenség, se barát, de vadászó szemük föllelheti sas-körmöm nyomát a vasárnapi újságokon, asztalomon az éneket s nagy tálban a tűnődés hamuját.
Kitaláltam a boldog hazát, s nehogy e szent napon orkán bántsa, félretette képzeletem. Én pedig porban, légy-döngésben plakátok édes mosolyában csak állok a söntés szentjei közt, félvállra akasztott kabáttal, két kézre fogott pohárral.
Az angyal tétován áll egyre áll, nem mozdul, nézi büntetni-kénytelen kezét. „Ez itt még gyermeki ég, miért, miért, miért a hetedik pohár?” Aranyöve kibomlik, gyolcspáncél-szigora lehull – Urára néz, és új parancsra vár.
Jókedvet adj, és semmi mást, Uram! A többivel megbirkózom magam. Akkor a többi nem is érdekel szerencse, balsors, kudarc vagy siker. Hadd mosolyogjak gondon és bajon nem kell más, csak ez az egy oltalom még magányom kiváltsága se kell sorsot cserélek, bárhol, bárkivel ha jókedvemből, önként tehetem; s fölszabadít újra a fegyelem ha értelmét tudom és vállalom s nem páncélzat, de szárny a vállamon. S hogy a holnap se legyen csupa gond de kezdődő és folytatódó bolond kaland, mi egyszer véget ér ugyan - ahhoz is csak jókedvet adj , Uram.