Hát akkor termeljünk népek.
Ime egy amit "A Kárhozott" című könyvben olvastam(Sötét Mersant sor.). Egy francia költő remeke. sajnos a nevére nem emlékszem.
Szomjan halok a forrás vize mellett;
Tűzben égek és mégis vacogok;
Parazsas kályhánál vad láz diderget;
Hazám földjen is szaműzött vagyok;
Csupasz féreg, díszes talárt kapok...
Hitetlen várok, sírva nevetek;
Az bíztat, ami tegnap tönkretett;
Víg dáridó bennem a bosszúság;
Úr vagyok, s nem véd jog, se fegyverek;
Befogad és kitaszít a világ...
Nem biztos, csak a kétes szememnek,
S ami világos, mint a nap: titok;
Hiszek a véletlennek, hirtelennek,
S gyanum az igaz körül sompolyog;
Mindig nyerek és vesztes maradok...
Fektemben is fölbukas fenyeget;
van pénzem, s egy vasat se keresek;
És reggel köszönök jó éjszakat;
Várom, senkitől, örökségemet;
Befogad és kitaszít a világ...
Semmit se bánok, s ami sose kellett,
Kínnal mégis csak olyat hajszolok;
Csalánnal a szeretet szava ver meg,
S ha igaz szólt, azt hiszem, ugratott.
Baratom, aki elhiteti, hogy
Hattyúk csapata a varjú-sereg;
Igazság és hazugság egyre megy,
És elhiszem, hogy segít, aki árt;
Mindent megőrzök, mindent feledek:
Befogad és kitaszít a világ.
Herceg, kegyes jóságod lássa meg:
Nincs eszem, s a tudásom rengeteg.
Lázongva vallok törvenyt és szabályt.
S most mi jön? Várom pályabéremet.
Mert befogad s kitaszít a világ...
Látod, az ott az ernyő alatt,
az vagyok én.
Az a végtelen eső esett nyár elején
és a belépők nem fogytak el,
s aki vett jeyget, az se jött el,
de volt, ihgazán volt, egy szép napunk.
És a zongorán csorgott a víz, máig sem szól
és te mezítláb érkeztél meg -
ez nem látszik jól.
Csukva hoztad a kék esernyőt,
s rajta lógott a körömcipőd,
és volt, igazán volt, egy szép napunk.
Ahogy látod, itt elfogy a film
s arról sincs már kép,
ahogy meztelen tócsákba lépsz,
pedig szép volt, szép.
Erről mindenki csak úgy beszél,
hogy szörnyű volt:
nem járt gázsi a buli után,
és a zenekar nem talált rám,
de volt, igazán volt, egy szép napunk.
Mint kagylóból bontottalak ki, mint
héjból, s nem csak ruháidból: amint
felnéztél rám, a végső pillanat
előtt, mikor megláttad sorsodat,
de még tiltakoztál, igen: amint
felnéztél, akkor már, s lélek szerint
te vetkőztél tovább: hívó szemed
úgy menekült, oly kétségbeesett
álmot tükrözött s oly belső csatát,
hogy a szívem elszorult. De a vágy
győzött lassan: fájdalmas bizalom
mosolya remegett át ajkadon
s a győzelmes, halálos gyönyöré,
karod emelted a nyakam köré,
be szép voltál! Azt a tekintetet,
mellyel vállaltad titkod-szégyened,
s mely jövőd és szíved bontotta ki,
sose tudtam többé felejteni.
