Ezt a verset valamikor, valahol dudusch pötyögte be. Köszönet érte !
A verset melegen ajánlom "720314"-nek, Ő tudja(!), miért !
"Figyelj és hallgass meg
Ha arra kérlek, hogy hallgass meg
és Te tanácsot adsz
nem teljesíted a kérésemet.
Ha arra kérlek, hogy hallgasd meg érzéseimet
és Te elmagyarázod miért rossz, hogy így érzek,
akkor rám tiportál.
Ha arra kérlek, hogy hallgass meg
és Te úgy érzed, hogy valamit tenned kell,
hogy a problémám megoldódjon,
bocsáss meg, de én úgy érzem,
hogy Te süket vagy.
Nem kértem mást, csak, hogy figyelj rám
és hallgass meg.
nem kértem, hogy tanácsolj, sem, hogy tegyél,
nem kértem mást, csak, hogy hallgass meg.
Nem vagyok tehetetlen,
csak gyönge és elesett.
Amikor teszel valamit helyettem
amit nekem kell megtennem,
csak megerősíted a félelmemet és gyöngeségemet.
De ha elfogadod, hogy úgy érezzek, ahogy érzek
még ha ez az érzés számodra érthetetlen is,
lehetővé teszed, hogy megvizsgáljam
és értelmet adjak az érthetetlennek.
He ez megtörténik a válasz világossá válik
és tanácsra nincs szükség.
Talán azért használ sok embernek az imádság
mert Isten nem ad tanácsot, sem megoldást
figyel és meghallgat, a többit ránk bízza.
Tehát azért használ sok embernek az imádság
mert Isten nem ad tanácsot, sem megoldást
figyel és meghallgat, a többit ránk bízza.
Tehát Te is, kérlek figyelj rám és hallgass meg.
ha szólni akarsz, várj egy ideig
és akkor már én is tudok Rád figyelni."
SBE!
Miből gondoltad, hogy nem Te vagy? (Egyébként tényleg nem Te vagy! :-) )
Akarjátok tudni, hogy kit szeretnek a nők?
Az asszonynép kit szeret?
Ki nyeri el kegyüket?
Aki szivük ismeri,
aki velük volt kicsi,
akinek a szava méz,
aki ifjú és merész,
aki kezd és célba fut,
aki parancsolni tud,
aki, ha szól, szellemes,
aki hallgat s jellemes,
aki vágyak követe,
akinek lát a szeme,
akit más és legkivált
barátnő is megkivánt,
aki szomszéd, régi, jó,
aki rokon, új s bohó,
aki szinházba jár,
akit vonz a zöld határ,
aki jókedvűen ad,
aki hős és elragad,
aki úr a sors felett,
aki hirben, pénzben, észben,
vagy szépségben, ölelésben
lefőzi a férjüket.
Szabó Lőrinc forditása (Vátszjájana: Kit szeretnek a nők?)
Pajzs melyen a nap szikrázva felragyog,
Egyetlen szó, ha mondod már itt vagyok,
Lélek, mit a tűz nem emészt csak tisztit,
Tenger, mert örök és erősebb mint hinnéd.
Sziklakemény akarat, mi elér akár égig,
Lágy esesndő gondolat kisér úton végig.
Puha ágy melyben vágyak mint gondolatok szülnek,
Börtönödön rács, hol reményeid tünnek.
Születtél és rendeltettél, sorsod már enyém
Széttörni pajzsodat nem tudom soha,
Velelm száll, üvölt, sir, nevet,
Vágtat életed megvadult lova.
Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket
üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd
szőlőt, hatalmas, jáspisfényű körtét,
megannyi dús, tündöklő ékszerét.
Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról,
és elgurul, akár a brilliáns.
A pompa ez, részvéttelen, derült,
magába-forduló tökéletesség.
Jobb volna élni. Ámde túl a fák már
aranykezükkel intenek nekem.
Élô lelkekben valahol
kimondhatatlan magány lakik.
Oly hatalmas, hogy összefűzi ôket,
mint apróbb lényeket a társaság.
Ilyen magány az enyém; tudd meg hát:
a Mindenségben
van még nálad is magányosabb.
Kedves Rettenet,
Francois Villon-tól idézel!
Ugyanonnan egy négysoros, remélem így fejből is pontosan:
Akasztottak balladája
"Francia vagyok Párizs városából,
mely talpam alatt a piszkos mélybe vész,
most méterhosszan lógok egy nyárfaágról,
s nyakamon érzem, hogy seggem míly nehéz."
/Faludy György fordítása/
HAMLET:"…mely dolgokat, uram, bár magam is
rettentően és roppantul meghiszek,
mégis úgy tartom, nem becsület így
papírra tenni:"
Gyere
közel, közelebb,
még közelebb, kérlek, még, még,
egészen közel, tapadóan-egészen!
— Én akarlak eltaszítani.
A kegyelem állapota és egy másik
A szeretők tengernél, napnál,
időtlen térnél többet nem akarnak,
kevesebbel be nem érhetik.
A lehetségességek
csüggedt/csüggesztő
mérleghintázása
házastársi-háztartási erény.
Kád víz.
Fűtő-
test-
meleg.
Lakóterület.
Ott ült a Császár. Dús hajában
hét csillag volt a diadém.
Rabszolganépek térden állva
imádták, barna köldöken
a Göncöl forgott, válla balján
lámpásnak állt a holdkorong:
de a bohác sírt trónja aljan:
"Mit sírsz - rivalt reá - "bolond,
nincs szív, mit kardom át ne járna,
enyém a föld!"...S hogy este lett,
egy csontváz tántorgott eléje,
s elfújta, mint a porszemet...
Gót ablakokban sírt az Orvos:
"Uram, nektárod merre nő,
amely ír minden kinra, s melytől
meggyógyul mind a szenvedő?"
S az ajto nyílt: keszeg magiszter
tancolta végig a szobát,
kezében mély ólomkehelyből
kínálva szintelen borát:
"Igyál, e nedv hűs, mint a - mámor,
s nincs seb, mit heggel nem takar,
igyál, testvér: e mély pohárból
csupán az első korty fanyar!"
A kútkávánál állt a Gyermek,
szakadt gyolcsingeben, s rőt
topánban, s nézte lenn a vízben
képet, mely játszani hívta őt.
..."Ha jössz, a holdleánytól este
a cukrot süvegszám kapod,
s minden pirosló reggelente
békákon ugrálunk bakot."
"Jövök már! - szólt, s a víz lenn nyálas
siklót dagasztott zöld hasán,
míg a Halál vihogva vitte
anyjához a vörös topánt.
Repedt tükrénél állt a Céda:
"Hajamnak árja még veres,
miért, hogy már a régi léha
seregből senki sem keres?
Ölem még izzó csókra éhes,
mellem rozsája még kemény..."
S az ablakon röhögve lépett
be az utolsó vőlegény:
"Hopp, Sára, hopp, gyerünk a táncra,
ma: holt szerelmeid torán
hadd üljön nászlakomát a lárva
ágyékod hervadt biborán!"
Éjjel borult a háztetőkre,
s kuvikhang szólt a berken át,
midőn a Bankar útnak indult,
elásni véres aranyát.
Az útkereszten vasdoronggal
hét ördög várta s a Halál;
s mikor kardot rántott, a csontváz
fülébe súgta: "Mondd, szamár,
szamár, mit véded még a pénzed?
Meghalsz s a kincset elviszem,
s a kincs helyett eláslak téged,
akit nem ás ki senki sem."
Aranypárnáin ült a Dáma,
s üvöltve sírt: "Ne még, ne még,
de ő már átkarolta drága
csípői karcsu, gót ívet,
"engedj csak még egy lanyha csókot,
még egy gyönggyel kivarrt ruhát,
engedj csak még egy buja bókot,
még egy szerelmes éjszakát..." -
de ő, rút foltot festve mellén,
mely, mint a rákseb, egyre nőtt,
fehér testét nyakába vette
és vitte, vitte, vitte őt.
Tüzénél állt az alkimista,
s óráját nézte, mely lejárt.
"Isten vagy ördög: egy napot még,
amig megoldom a talányt,
a végső, nagy talányt, amerre
görebjeimnek ezre vitt,
csak egy napot még, mert megfejtem,
megfejtem holnap alkonyig."
"Nem fejted - szólt a hang - "nem fejted.
S vállára tette jéghideg
kezét, míg felrobbant a lombik:
"Aludni mégy most, mint a többiek.
Pestis-csengőkkel jött a dögvész,
s a reimsi szentegyház előtt
húsvétvasárnapján derékon
kapta a hájas Püspököt:
"Neked szereztem ezt a nótát,
gyerünk, nagyúr! Csengőm csörög -
légy pápa, vagy próféta, rózsás
hajnalködökbe öltözött,
légy szent püspök, vagy rút eretnek,
ki ég a máglya kormain,
misézhetsz lenn - én fenn nevetlek
a dómok csonka tornyain!"
A vén Paraszt már tudta s várta
alkonytájt kinn az udvaron:
"Görnyedt testünknek nincsen ára,
s úgy halunk meg, mint a barom.
Kaszás testvér! Sovány a földünk!
Könyörgöm: egyet tégy nekem:
ha elviszel, szórd szét trágyának
testemet kinn a réteken!"
Ő rábólintott s vitte lassan,
s úgy szórta, szórta, szórta szét,
mint magvető keze a búzat,
vagy pipacsot az őszi szél...
csak kiegészíteném ezt a félig idézett Shakespeare szonett-et:
Az vagy nekem, mi testnek a kenyér
S tavaszi zápor fűszere a földnek;
Lelkem miattad örök harcban él,
Mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;
Csupa fény és boldogság büszke elmém,
Majd fél, hogy az idő ellop, eltemet;
Csak az enyém légy, néha azt szeretném,
Majd, hogy a világ lássa kincsemet;
Arcod varázsa csordultig betölt,
S egy pillantásodért is sorvadok;
Nincs más, nem is akarok más gyönyört,
Csak amit tőled kaptam, s még kapok;
Koldus - szegény királyi gazdagon,
Részeg vagyok és mindig szomjazom.
és egy másik:
Ennek gőgje a rang, annak az ész,
Soknak erős teste vagy birtoka,
Vagy cifra köntös, korcs divatmű és
Másoknak agár, sólyom, paripa;
S minden szeszély azt a kéjt hozza, melyben
A lélek legjobban gyönyörködik;
De nem ilyet mér az én mérlegem, nem;
Mindent egyetlen fő-jóvá javít;
Szerelmed jobb nekem, mint ősi vér,
Ruhánál gazdagabb, kincsnél nagyobb,
Solymoknál és lovaknál többet ér;
Veled mindenkinél büszkébb vagyok;
Csak egyben koldus: mindent elvehetsz,
S ezzel a legkoldusabbá tehetsz;
Hát akkor termeljünk népek.
Ime egy amit "A Kárhozott" című könyvben olvastam(Sötét Mersant sor.). Egy francia költő remeke. sajnos a nevére nem emlékszem.
Szomjan halok a forrás vize mellett;
Tűzben égek és mégis vacogok;
Parazsas kályhánál vad láz diderget;
Hazám földjen is szaműzött vagyok;
Csupasz féreg, díszes talárt kapok...
Hitetlen várok, sírva nevetek;
Az bíztat, ami tegnap tönkretett;
Víg dáridó bennem a bosszúság;
Úr vagyok, s nem véd jog, se fegyverek;
Befogad és kitaszít a világ...
Nem biztos, csak a kétes szememnek,
S ami világos, mint a nap: titok;
Hiszek a véletlennek, hirtelennek,
S gyanum az igaz körül sompolyog;
Mindig nyerek és vesztes maradok...
Fektemben is fölbukas fenyeget;
van pénzem, s egy vasat se keresek;
És reggel köszönök jó éjszakat;
Várom, senkitől, örökségemet;
Befogad és kitaszít a világ...
Semmit se bánok, s ami sose kellett,
Kínnal mégis csak olyat hajszolok;
Csalánnal a szeretet szava ver meg,
S ha igaz szólt, azt hiszem, ugratott.
Baratom, aki elhiteti, hogy
Hattyúk csapata a varjú-sereg;
Igazság és hazugság egyre megy,
És elhiszem, hogy segít, aki árt;
Mindent megőrzök, mindent feledek:
Befogad és kitaszít a világ.
Herceg, kegyes jóságod lássa meg:
Nincs eszem, s a tudásom rengeteg.
Lázongva vallok törvenyt és szabályt.
S most mi jön? Várom pályabéremet.
Mert befogad s kitaszít a világ...
Látod, az ott az ernyő alatt,
az vagyok én.
Az a végtelen eső esett nyár elején
és a belépők nem fogytak el,
s aki vett jeyget, az se jött el,
de volt, ihgazán volt, egy szép napunk.
És a zongorán csorgott a víz, máig sem szól
és te mezítláb érkeztél meg -
ez nem látszik jól.
Csukva hoztad a kék esernyőt,
s rajta lógott a körömcipőd,
és volt, igazán volt, egy szép napunk.
Ahogy látod, itt elfogy a film
s arról sincs már kép,
ahogy meztelen tócsákba lépsz,
pedig szép volt, szép.
Erről mindenki csak úgy beszél,
hogy szörnyű volt:
nem járt gázsi a buli után,
és a zenekar nem talált rám,
de volt, igazán volt, egy szép napunk.
Mint kagylóból bontottalak ki, mint
héjból, s nem csak ruháidból: amint
felnéztél rám, a végső pillanat
előtt, mikor megláttad sorsodat,
de még tiltakoztál, igen: amint
felnéztél, akkor már, s lélek szerint
te vetkőztél tovább: hívó szemed
úgy menekült, oly kétségbeesett
álmot tükrözött s oly belső csatát,
hogy a szívem elszorult. De a vágy
győzött lassan: fájdalmas bizalom
mosolya remegett át ajkadon
s a győzelmes, halálos gyönyöré,
karod emelted a nyakam köré,
be szép voltál! Azt a tekintetet,
mellyel vállaltad titkod-szégyened,
s mely jövőd és szíved bontotta ki,
sose tudtam többé felejteni.
