"Rólam" keresztelték el a világot,
"Nekem" zenélnek a Hét Csillagok,
"Velem" harcol az ördög, isten ellen
"Hozzám" sietnek a szép kisdedek.
"Bennem" feszül a kéj, fehéren izzó,
"Belőlem" buggyan aztán langyosan,
"Rajtam" cikázik át az úr haragja,
Teherben "tőlem" duzzadnak a fák.
"Engem" idéz, ki sóhajt itt e földön,
"Felém" rohan a parttalan dagály,
"Miattam" ránt kardot a büszke Bosszú
"Mögöttem" bűzlő véres bűnökért.
"Előttem" köd, "helyettem" senki, semmi,
"Köröttem" fény, "utánam" néma csönd -
És mégis minden "nélkülem"` lesz és volt
És semmi nem történik "általam".
"Öt év merült el az idő vizén,
hosszú órákat ringatott a part,
hogy szépség-hálód rabja lettem én,
s kesztyűtelen kezed csapdába csalt.
Nem nézek már a éji égre sem,
de látom szemed jólismert tüzét,
a rózsaszirmok színét sem lesem
s orcádhoz vonja lelkem a hűség.
Nem bűvöl el virágok szirma, de
sóvár fülem elképzelt ajkaid
szerelmes hangját mézként szívja be
csapongó tévhitében - ám szelíd
emléked áttör minden gyönyörödön
s búval tetézi édes örömöm."
John Keats (Egy hölgyhöz, kit néhány pillanatig látott a Vauxhallban)
ford.: Molnár Imre
Olvass verseket oly nyelveken is, amelyeket nem értesz.Ne sokat, mindig csak néhány sort, de többször egymásután. Jelentésükkel ne törődj, de lehetőleg ismerd az eredeti kiejtésmódjukat, hangzásukat.
Így megismered a nyelvek zenéjét, s az alkotó-lelkek belső zenéjét. S eljuthatsz oda, hogy anyanyelved szövegeit is olvasni tudod a tartalomtól függetlenül is; a vers belső, igazi szépségét, testtelen táncát csak így élheted át.
1.
Napkeresőnek indultunk még mi is.
Azt hittük, az új szépséget, a rák gyógyszerét találjuk meg egyszer.
Azt hittük sok-sok emberrel fogjuk majd együtt megállítani a halált,
a halált, - amelyben pedig nem hittünk.
Emeletes ágyakban beszéltük meg.
És a bajok is szépek voltak, mert feladatot jelentettek, kemény ellenfelet.
Szalonnát sütöttünk és nevettünk, a komolyságunk a nevetés volt.
És azt hittük, hogy a legjobbkor születtünk,
hogy mi már mindent tudhatunk, mi már azt is tudtuk,
hogy mind emberek vagyunk, és hogy ez a legfontosabb.
Hidegvízben úsztunk, és énekeltünk,
és senkinek sem kapott görcsöt a szíve,
és felhevülten ittuk a hideg vizet,
nem is ihattuk másképp,
mindig melegünk volt, egyikünk se kapott tüdőgyulladást.
Nem, mi elpusztíthatatlanok voltunk.
Valamikor még befogadtuk egymást.
Valamikor zavarban voltunk,
ha barátainknak vallani akartunk,
nem voltak titkaink.
És kerestük a szerelmet is, mert szépek voltunk,
de a szerelem sem volt
titkolni való, hanem tisztelni való volt, amiről megilletődött
komolysággal - de csak így - bárki bármikor beszélhetett.
És boldogok voltunk,
mert a szerelemben csak a szerelmet kerestük,
nem anyáink szolid - érzelgős körítéseit, nem nagyatyáink szifiliszes bohémségét.
Valamikor szerettük együtt hallgatni a zenét,
és annyira szerettünk lenni, hogy alvásra is sajnáltuk az időt.
Igent és nemet mondtunk.
2.
Nem méricskéltük gondolat és indulat arányát, és kinevettük
aki ellenünk szólni mert.
A kenyérharcról azt hittük, hogy egy olyan összetett szó, ami
az éhezo emberek küzdelmét jelenti, s azt, hogy ebben mi is
résztveszünk. És olyan barátaink is voltak, akiket sose láttunk.
Nem mondtuk a fonöknek, hogy szép, ha ronda volt, de ha nem
volt az, mondtuk, had örüljön.
És ha megláttuk egymást, mindig rengeteg mondanivalónk volt
és iszonyúan fontos volt, hogy mindent elmondjunk, nem
fürkésztük a másik arcát, és nem kértük meg, hogy ne szóljon senkinek.
Gondolatban befestettük vidám színekre a géppuska himlőhelyes házak
szürkésbarna falát, és elhittük, hogy egyszer minden kék
lesz, meg piros, meg sárga.
És sose égtünk le a napon, mert a nap is szeretett minket.
3.
Mikor kezdődött?
Mikor tanultuk meg, hogy árt a nap, hogy védekezni kell
ellene napszemüveggel meg napolajjal?
Mióta lessük egymást gyanakodva, és megyünk haza
egymástól szédelegve a félelemtől?
Mióta vagyunk elárulhatóak?
Mert most szeretünk ám aludni, és szeretünk hallgatni,
és már nem is fontos, hogy elfelejtünk valamit.
És morgunk, ha vidám színeket kennek a házfalakra, mert
kerülgetni kell a malteros ládákat.
Kávéházakban ülünk egyedül, mert félünk ismerősünkhöz odamenni.
Idegenek ülnek le mellénk, magányos madárijesztők,
akik egy kávéért elmondják az életüket, ami olyan egyforma,
mint amilyenek mi leszünk nemsokára,
de bennünket sem érdekel, mert már nem fontos más karikásszemu egyedülléte.
Ilyenkor elmegyünk.
Ilyenkor egy másik helyen ülünk le, és minden ugyanaz.
4.
A szerelemről irónikus mosollyal beszélünk,
és folyton arról beszélünk, pedig nincs is
szerelem, csak valami sivár pótlék, két másnemű
reménytelen összeborulása egy alig világított szobában, ahol
ha akarnánk se találnák meg egymást, de nem is akarják.
És úgy meghízott a lelkünk, hogy a mérleg ijedten
felszisszen, ha ráállunk, és ezt a kövér lelket mindig kiöntjük,
és mégis mindig csak több lesz.
Igen és nem helyett azt mondjuk, hogy mégis,
meg hogy tulajdonképpen, meg hogy talán fontolóra kéne venni.
s ha zenét hallgatunk egyedül tesszük,
mert ilyenkor lelkiismeret furdalásunk van,
emlékezünk és szégyelljük magunkat.
És ha egyedül vagyunk, mert nem merjük megfogni egymás kezét,
csak derekát. És ha keresünk valamit, az az akolmeleg.
Már nem nagy az igényünk pénz és lakás és emberek, akiktől
nem félünk és csodálkozunk,
hogy összezsugorodott igényeinket nehezebb kielégíteni,
mint napevő mohóságunkat.
És egyes szám első személyben beszélünk mindig,
a többesszámot mintha elfelejtettük volna.
És mégis féltem az életem,
pedig a tág világ olyan szűk lett, mint egy kaloda.
Mint sötétet a fény -
úgy leltelek, mint utazó a megürült padot
s úgy szeretlek most, ahogy
a mély vizeknek halai az iszapot.
Tenyeremben símogatás lapul -
így bújnak meg házak közt csöpp terek
Elment a kedves -
én engedtem el,
mint léggömb zsinegét a kisgyerek
Sebaj kukacz, én mindennap szívesen elolvasom!
Most akkor más, (kicsit hosszú!)
Edgar Allan Poe
A holló
(fordította: Tóth Árpád)
Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva,
fájón,
S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből vén bazár,
Lankadt főm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant,
Künn az ajtón, mintha roppant halkan roppanna a zár.
"Vendég lesz az", így tünődtem, "azért roppan künn
a zár,
Az lesz, más ki lenne már?"
Óh, az emlék hogy sziven ver: padlómon a vak december
Éjén fantóm-rejtelemmel húnyt el minden szénsugár,
És én vártam: hátha virrad s a sok vén betűvel írt lap
Bánatomra hátha írt ad, szép Lenórám halva bár,
Fény leánya, angyal-néven szép Lenórám halva bár,
S földi néven senki már.
S úgy tetszett: a függöny leng és bíborán bús selymü
zengés
Fájó, vájó sohse sejtett torz iszonyt suhogva jár, --
Rémült szívem izgatottan lüktetett s én csititottam:
"Látogató lesz az ottan, azért roppan künn a zár.
Késő vendég lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már?"
Vissztérve lelkem mersze, habozásom elmúlt persze,
S "Uram", kezdtem, "avagy Úrnőm, megbocsájtja, ugyebár?
Ámde tény, hogy már ledobbant álmos főm és Ön meg
roppant
Halkan zörgött, alig koppant: alig roppant rá a zár,
Nem is hittem a fülemnek." -- S ajtót tártam, nyílt
a zár:
Éj volt künn, más semmi már.
S mély homályba elmeredten, szívvel, mely csodákra
retten,
Látást vártam, milyet gyáva földi álom sohse tár;
Ám a csend, a nagy, kegyetlen csend csak állott
megszegetlen,
Nem búgott más, csak egyetlen szó: "Lenóra!" -- halk,
sovár
Hangon én búgtam: "Lenóra!" s visszhang kelt rá, halk, sovár,
Ez hangzott s más semmi már.
S hogy szobámba visszatértem s még tüzelt javába vérem,
Hirtelen, már hangosabban, újra zörrent holmi zár,
S szóltam: "Persze, biztosan csak megzörrent a rácsos
ablak,
No te zaj, most rajtakaplak, híres titkod most lejár,
Csitt, szivem, még csak egy percig, most a nagy titok
lejár.
Szél lesz az, más semmi már!"
Azzal ablakom kitártam s íme garral, hetyke-bátran
Roppant Holló léptetett be, mesebeli vén madár,
S rám nem is biccentve orrot, meg sem állt és fennen
hordott
Csőrrel ladyt s büszke lordot mímelt s mint kit helye
vár,
Ajtóm felett, Pallasz szobrán megült, mint kit helye
vár --
Ült, nem is moccanva már.
S ahogy guggolt zordon ében méltóságu tollmezében,
Gyászos kedvem mosolygóra váltotta a vén madár --
S szóltam: "Bár meg vagy te nyesve, jól tudom, nem
vagy te beste,
Zord holló vagy, ős nemes te, éji part küld, vad határ,
Mondd, mily néven tisztel ott lenn a plútói mély, vad
ár?"
S szólt a Holló: "Soha már."
Ámultam, hogy ferde csőrén ilyen tártan, ilyen pőrén
Kél a hang, okos, komoly szó alig volt a szava bár,
Ám el az sem hallgatandó, hogy nem is volt még halandó,
Kit, hogy felnézett, az ajtó vállán így várt egy madár,
Ajtajának szobra vállán egy ilyen szörny vagy madár,
Kinek neve: "Soha már."
S fenn a csöndes szobron ülve az a Holló egyedül e
Szót tagolta, mintha lelke ebbe volna öntve már;
Nem nyílt más igére ajka, nem rebbent a toll se rajta,
S én szólék, alig sohajtva: "Majd csak elmegy, messzi
száll,
Mint remények, mint barátok, holnap ez is messzi száll",
S szólt a Holló: "Soha már!"
Megriadtam: csendziláló replikája mily találó --
"Úgy lesz", szóltam, "ennyit tud csak s kész a szó- és
igetár;
Gazdájának, holmi hajszolt, bús flótásnak búra ajzott
Ajkán leste el a jajszót, mást nem is hallhatva már,
Csak remények gyászdalát, csak terhes jajt hallhatva
már,
Ezt, hogy: "Soha -- soha már!"
S gyászos kedvem újra szépen felmosolygott s párnás
székem
Szemközt húztam, ott, ahol várt ajtó, szobor és madár;
És a lágy bársonyra dőlten tarka eszmét sorra szőttem,
Elmerengtem, eltünődtem; mily borongó nyitra jár,
Átkos, ős, vad furcsa Hollóm titka mily bús nyitra jár,
Mért károgja: "Soha már"?
Ekként ültem, szőve-fejtve bús eszméket s szót se
ejtve,
Míg a madár szeme izzott, szívemig tüzelve már;
S fejtve titkot, szőve vágyat, fejem halkan
hátrabágyadt,
Bársonyon keresve ágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
S melynek bíborát, a lágyat, mit lámpám fénykörbe zár
§ nem nyomja -- soha már!
Ekkor, úgy rémlett, a légnek sűrűjén látatlan égnek
Füstölők s a szőnyeg bolyhán angyaltánc kél s muzsikál;
"Bús szív", búgtam, "ím a Szent Ég szállt le hozzád,
égi vendég
Hoz vigaszt és önt nepenthét s felejtést ád e pohár,
Idd, óh idd a hűs nepenthét, jó felejtés enyhe vár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"
"Látnok!", nyögtem, "szörnyü látnok! ördög légy,
madár vagy átok!
Sátán küldött, vagy vihar vert most e puszta partra bár,
Tépetten is büszke lázban, bús varázstól leigáztan,
Itt e rémek-járta házban mondd meg, lelkem szódra vár
Van... van balzsam Gíleádban?... Mondd meg --
lelkem esdve vár..."
S szólt a Holló: "Soha már!"
"Látnok!", búgtam, "szörnyü látnok! ördög légy,
madár vagy átok!
Hogyha istent úgy félsz, mint én s van hited, mely égre
száll,
Mondd meg e gyászterhes órán: messze mennyben
vár-e jó rám,
Angyal-néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár,
Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?"
S szólt a Holló: "Soha már!"
"Ez legyen hát búcsúd!", dörgött ajkam, "menj,
madár, vagy ördög,
Menj, ahol vár vad vihar rád és plútói mély határ!
Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot se
hagyjon,
Torz lelked már nyugtot adjon! hagyd el szobrom, rút
madár!
Tépd ki csőröd a szivemből! hagyd el ajtóm, csúf madár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"
S szárnyán többé toll se lendül, és csak fent ül, egyre
fent ül,
Ajtóm sápadt Pallaszáról el nem űzi tél, se nyár!
Szörnyü szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló
Míg a lámpa sávja omló fényén roppant árnya száll,
S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll,
Fel nem röppen -- soha már!
Flora azt irja abban a Jozsef Attilas konyvecskeben, amiben a szerelmukrol ir,
hoyg az alabbi verset JA eloszor egy szakasszal rovidebbre irta meg. Igy felolvasta Floranak, aki megjegyezte hoyg szep vers, csak kar hogy milyen szomoru a vege.
Erre, masnap megjelent a kolto, hogy irt hozza meg egy szakaszt ;-))))
Tudod, hogy nincs bocsánat,
hiába hát a bánat.
Légy ami lennél: férfi,
s a fű kinő utánad.
A bűn, az nem lesz könnyebb,
hiába hull a könnyed.
S hogy bizonyság vagy erre,
legalább azt köszönjed.
Ne vádolj, ne fogadkozz,
ne légy komisz magadhoz!
Ne hódolj, és ne hódíts:
ne csatlakozz a hadhoz!
Maradj fölöslegesnek,
a titkokat ne lesd meg.
S ezt az emberiséget, hisz
ember vagy: ne vesd meg!
Emlékezz, hogy hörögtél,
s hiába könyörögtél.
Hamis tanúvá lettél
saját, igaz pörödnél.
Atyát hívtál elesten,
Embert, ha nincsen Isten.
S romlott kölködre leltél
pszichoanalízisben.
Megcsaltak, úgy szerettek,
csaltál, így nem szerethetsz.
Most hát a töltött fegyvert
szorsítsd üresd szívedhez,
vagy vess el minden elvet,
s még remélj hu szerelmet,
hisz mint a kutya hinnél abban,
ki bízna benned.
Hideg van és sötét, kívül s a lelkemen
A csurdogáló víz végigfolyik testemen
Esik; Legalábbis úgy gondolom
A víz föld ízű illatát érzem orromon
Sötét van, s hiába meresztem szemüregem
Nem látok semmit ezen a szűk fekhelyen
Furcsa; Ahogy a környezetem érzékelem
Halottak az érzékek, minden csupa sejtelem
Ujjaim alatt puha, fehér a selyem
Jól ki van bélelve az utolsó fekhelyem
A fekete ládán is biztos ott a fehér kereszt
Ó, az egyház még egy hitetlent sem ereszt
Sikoltsak, dühöngjek, én ezt nem akartam?
Ugyan ki hallana meg a zúgó zivatarban?
Ki kaparná ki ezt az oszló testet?
Hogy más helyre tegyen egy halott férget?
Na igen; A férgek. Nemsoká ők is jönnek
Jó társaság lesz ez egy kihűlt szívnek
Jóllaknak s hízottan egy jót böfögnek
Sürgölődésükkel talán megröhögtetnek
Talán és Ha két jó fogalom, de csak szavak
Talán ha jó lettem volna, még élhetnék a nap alatt
Ugyan; Rossz voltam, de idővel ide minden jó követ
Idővel a halál nem csak rosszat, de jót is eltemet
Legnagyobb temető a lélek, s hogy hozzá vagyok kötve
Így vagyok itt én élve s mégis holtan eltemetve
Tudod én akkor is szeretlek, amikor alszol.
Mikor nem gondolsz rám...
Tudod én akkor is szeretlek, amikor árnyék ül arcodon.
Amikor azt gondolod, így nem mehet tovább.
Én akkor lehunyom szemem,
és azt a filmet nézem, ami az életünk...
Kimondott és kimondatlan mondatok.
Én akkor is szeretlek, ha más úton jársz,
azon, melyen nincsenek táblák,
és nincs korlát a halálos kanyar előtt...
Az értetlenség szakadéka mellett vezet utunk,
s a csodákat nem fényképezi le helyettünk senki.
Valami kéne még, valamit kéne tenni.
De én akkor is szeretlek, ha néha fáj.
Ha néha előbúj rejtekéből a magány,
a dögevő, mely ott köröz néhány boldog pillanatunk felett.
Csak egy mosolyt hozzon a déli szél,
csak kissé hosszabb legyen minden szerelmes éj.
Tartson tovább a szenvedély,
mert akkor húsodba marnám a jelet,
mely üzenet hordoz: még minden lehet.
Szeress, mert adni kell, hogy kapj.
Higgy imáidban, s ne védkezz önmagad ellen!
Légy költő és légy színész!
Játssz prédikátort a pokol kapuja előtt,
játssz szüzet, még ha az ördögnek is kell táncot járnod!
S játssz nekem boldogságot!
Szeretlek akkor is, ha Te magadat egész másképp látod,
szeretlek akkor is, ha az életed csak egy gazos mellékvágányra várat
szeress kicsit jobban!
Szőkén és feketén szeretlek,
mint a villám szeret a fülledt nyárban,
mint kocsmaszagú ősz szeret az utolsó napsugárba.
Szeretlek akkor is mikor alszol...
Szeretlek, félve, haraggal...
Szeretlek soha el nem múló halált hozó lázzal...
Szeretlek...
Tudom, hogy tudod, elmúlik
egy kicsit rossz most, de elmúlik
meg a mindig más is elmúlik
és a nagyon rossz is elmúlik
meg a nagyon jó is elmúlik
egyszer szörnyen, egyszer jól
és ez így, ez így van jól
olyan jó ez a szenvedés
olyan felemelô az egész
olyan szörnyen érzem magam
olyan szörnyen, szörnyen jól
Elmúlik, meggyógyít
Elmúlik, meggyógyít
Tudom, hogy tudod, elmúlik
egy kicsit rossz most, de elmúlik
meg a mindig más is elmúlik
és a nagyon rossz is elmúlik
meg a nagyon jó is elmúlik
egyszer szörnyen, egyszer jól
és ez így, ez így van jól
olyan jó ez a szenvedés
olyan felemelô az egész
olyan szörnyen érzem magam
olyan szörnyen, szörnyen jól
né má! a feszttimi!! :-)
Úgy látszik emléxel, Tőled kaptam meg. Mármint a verset. :-))
No de ne csak idegen tollakkal ékeskedjem:
Más talán boldogan tekint az égre,
de nekem csak bút s bánatot idéz kékje,
mert eszembe jut szemednek mélysége.
Hiába nagy és végtelen az ég, hiába szép,
nekem csak gyötrelem és kínkeserv a lét.
Ha felnézek a magasba, a végtelent látom,
feltolul sok emlék, ajtók mögé hiába zárom.
Igen. Valamikor régen, évekkel ezelőtt?
Vagy talán pár napja csupán?
Nem is tudom, mert a napok csak peregnek,
akár ujjaim között az apró homoktengerek.
Igen. Emlékszem.
Kezeim közé fogom kicsinyke arcod,
szinte eltűnik köztük, hát óvatosan tartom.
Vonzanak szemeid, rabul ejt sötétje,
el nem enged,magába szív két gyöngyének mélye
Elveszem bennük, érzem.
Szabadulni tőlük nem tudok.
Megcsillan bennük valami, könnycsepp volna tán?
Hiú remény! A mélyén csak egy magányos alak áll.
Magamra ismerek,kit pillantásod zárt börtönbe
s reméltem ott is maradhatok örökkön-örökre.
De kemény lett a szíved, hideg akár a jég,
és rácsomon,szívemen,lelkemen támadt a rés.
Kivetettél szívedből, száműztél messzire, büntettél keményen,
mással kacérkodsz és érzem: lassan-lassan elfogy a reményem.
Engedd hát meg kérlek, és fogadd az életem cserébe:
Ne csak más tekintsen boldogan az égre,
S nekem se bánatot, szerelmet idézzen kékje.
Tedd, hogy szeressem magamat.
Tedd, hogy az agyam, hogy a testem
Ne csupán percekig szeressen, mint eddig.
Mert csak így lehet Téged is, jaj szeretnem,
Szívem,
Ne szélsőségesen, de híven.
Ne ily szeszélyesen, de hűen.
Én csúnyácskám, én gyönyörűm,
Én ósdi-keserédesem,
Kencétlenül is ékesen,
Hogy a világ minden éke sem ér föl vele.
Tedd, hogy a tested gyönyörködvén magad
szeresse,
Tedd értem, magadért,
Te tedd kibírhatóvá ezt az életet.
Remember when you were young,
you shone like the sun.
Shine on you crazy diamond.
Now there's a look in your eyes,
like black holes in the sky.
Shine on you crazy diamond.
You were caught on the crossfire of childhood and stardom, blown on the steel breeze.
Come on you target for faraway laughter, come on you stranger, you legend, you martyr, and shine!
You reached for the secret too soon,
you cried for the moon.
Shine on you crazy diamond.
Threatened by shadows at night, and exposed in the light.
Shine on you crazy diamond.
Well you wore out your welcome with random precision, rode on the
steel breeze.
Come on you raver, you seer of visions, come on you painter, you piper,
you prisoner, and shine!
Avarszín gyapjukabátban
elszállt az ablak alatt,
futottam rögtön utána,
kergettem, mint a nyarat.
Futottam, jaj, de hiába,
elnyelte a fergeteg,
ősz lett, mély ősz egy csapásra -
zuhogtak falevelek.
Kertjeink halotti tánca,
zúduló sárga szelek,
avarszín gyapjukabátja
hol száll most, merre lebeg?
Megáll az ember zihálva,
s ríni kezd, mint a gyerek
s kérdezi csak úgy magába:
istenem, kit kergetek?
