"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Vak ember ült egy épület előtt a lépcsőn, lábánál kalap táblával, a következő szöveggel: VAK VAGYOK, KÉREM SEGÍTSENEK!
Arra ment egy újságíró és látta a kalapban alig van pénz, csak pár fillér. Lehajolt, dobott a kalapba pár koronát, s anélkül, hogy megkérdezte volna, elvette a táblát és a másik oldalára írt egy mondatot. Délután visszatért a vak emberhez és látta a kalapban sok pénz van. A vak felismerte lépteit, s megkérdezte tőle, hogy ő írt-e a táblára, s ha ő volt, akkor mit.
Az újságíró így válaszolt: - Semmi olyat, ami nem lenne igaz. Csak soraidnak kicsit más formát adtam. Mosollyal az arcán távozott. A Vak soha nem tudta meg, hogy a táblán ez állt:
Csak beugrottam feltöltődni ezen a szürke , esős napon. -Sikerült !
Hoztam én is valami , valamit ami szép .....
...Az öreg hangtalanul nyitotta az ajtót, megigazította a takarót és az ágy szélére ült. Meghatottan nézte unokáját, ahogy egykor saját gyerekeit, nincs ártatlanabb egy alvó gyermeknél - gondolta. A délutáni séta ott zsibongott tagjaiban, jóleső fáradtság áradt szét benne. Suttogva beszélt: - Bocsáss meg nekem kisfiam, ha elszomorítottalak, ma. Eddig azt hitted, mindenki jó, mert szerencsés sorsod még megkímélt a rossztól. Bárcsak mindig így legyen. Talán sokat mondtam egyszerre, kis szíved feldolgozni képtelen. Mindig félek, hogy védtelen leszel, szeretném átadni, amit nekem keservesen kellett megtanulnom. Mintha megóvhatnálak bármitől! A csalódásoktól, a bánattól, a félelemtől! Egyet azért szentül hiszek, talán szavaimból marad annyi, hogy a két legszörnyűbb érzés, a kétely, s a reménytelenség ne legyen úrrá rajtad soha. Ezért meséltem róla. Akartam, hogy tudd: nincs hiábavaló áldozat, s nincs más út, ami emberhez méltó. Lehet elkerülni, tiltani, kigúnyolni, eltitkolni, de egyet nem lehet: nem tudni, hogy létezik. Mert egyszer megmutatták, s nagy igazság, hogy amit ember megtett, azt ember megint megteheti. Ne félj, beszélgetünk majd még sokat, ha már nem is sokáig. Bolondozunk, nevetgélünk, dehogy búsítalak. Nem akarok többet kis szemedben riadalmat látni. Elmegyünk, meglocsoljuk a lányokat, a véneket és az ifjakat is, meglessük a bokrokat, hová rejtette az a huncut nyuszi a hímes tojást. Megvárom majd mindig míg kérdezel, s csak annyit mondok, amennyit elbírsz hordozni, ígérem ezt neked, kisfiam. Sokáig ült még szótlanul, hallgatta a gyerek egyenletes szuszogását, megsimogatta hűvös homlokát. - Mit mondtál nagyapa? - moccant meg, s egy pillanatra kinyitotta a szemét. - A szeretet soha el nem fogy - ölelte vissza az álomba, - az jó - mormolta a kisfiú és már aludt megint az igazak nyugalmával. Lassan az öreg is elálmosodott, de valahogy nem tudta ott hagyni a gyermeket. Vastag, puha szőnyeg feküdt az ágy előtt, erre kuporodott, fejét az ágyra hajtotta. Az ünnep reggelre így találta őket, a besurranó napsugár különös, örök fénnyel szőtte be alakjukat.
Előttünk már hamvassá vált az út, És árnyak teste zuhant át a parkon, De még finom, halk sugárkoszorút Font hajad sötét lombjába az alkony: Halvány, szelíd és komoly ragyogást, Mely már alig volt fények földi mása, S félig illattá s csenddé szűrte át A dolgok esti lélekvándorlása.
Illattá s csenddé. Titkok illata Fénylett hajadban s béke égi csendje, És jó volt élni, mint ahogy soha, S a fényt szemem beitta a szívembe: Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te, Vagy áldott csipkebokor drága tested, Melyben egy isten szállt a földre le, S lombjából felém az ő lelke reszket?
Igézve álltam, soká, csöndesen, És percek mentek, ezredévek jöttek, - Egyszerre csak megfogtad a kezem, S alélt pilláim lassan felvetődtek, És éreztem: szívembe visszatér, És zuhogó, mély zenével ered meg, Mint zsibbadt erek útjain a vér, A földi érzés: mennyire szeretlek!
Szeretlek, kedvesem, szeretlek tégedet, Szeretem azt a kis könnyű termetedet, Fekete hajadat, fehér homlokodat, Sötét szemeidet, piros orcáidat, Azt az édes ajkat, azt a lágy kis kezet, Melynek érintése magában élvezet, Szeretem lelkednek magas röpülését, Szeretem szívednek tengerszem-mélységét, Szeretlek, ha örülsz és ha búbánat bánt, Szeretem mosolyod s könnyeid egyaránt, Szeretem erényid tiszta sugárzását, Szeretem hibáid napfogyatkozását, Szeretlek, kedvesem, szeretlek tégedet, Amint embernek csak szeretnie lehet. Kívüled rám nézve nincs élet, nincs világ, Te szövődöl minden gondolatomon át, Te vagy érzeményem mind alva, mind ébren, Te hangzol szívemnek minden verésében, Lemondanék minden dicsőségről érted S megszereznék érted minden dicsőséget, Nekem nincsen vágyam, nincsen akaratom, Mert amit te akarsz, én is azt akarom, Nincs az az áldozat, mely kicsiny ne lenne Éretted, hogyha te örömet lelsz benne, S nincs csekélység, ami gyötrelmesen nem sért, Hogyha te fájlalod annak veszteségét, Szeretlek, kedvesem, szeretlek tégedet, Mint ember még soha, sohasem szeretett! Oly nagyon szeretlek, hogy majd belehalok, Egy személyben minden, de mindened vagyok Aki csak szerethet, aki csak él érted: Férjed, fiad, atyád, szeretőd, testvéred, És egy személyben te vagy mindenem nekem: Lyányom, anyám, húgom, szeretőm, hitvesem! Szeretlek szívemmel, szeretlek lelkemmel, Szeretlek ábrándos őrült szerelemmel!...
És ha mindezért jár díj avagy dicséret, Nem engem illet az, egyedül csak téged, A dicséretet és díjat te érdemled... Mert tőled tanultam én e nagy szerelmet!
Olykor a bíbor alkonyatban Elnehezedik a szívem - Felnézek a nagy, csuda égre, És látást látok, úgy hiszem. Boldogtalan fantáziámnak Úgy rémlik, a felhők felett Azért a csönd: meghalt az Isten, És ravatalra tétetett. Fejénél roppant arany lángok, Antares s Orion ragyog, Körüle térdre rogyva sírnak Az árván maradt angyalok. Valaki megölte az Istent, És fekszik némán és hanyatt; S reszketve a gazdátlan űrnek Lakói hozzá bolyganak. Jönnek a sárga Hold-lakók és A Mars bölcs óriásai, Saturnus-népek hat szívükkel S Vénusz szirom-leányai. És olykor egy-egy emberlélek, A gennyes Földnek hírnöke Jön, és láttára szerterezzen A gyászolók kövült köre. Ilyenkor egy nagy csöpp isten-vér Az alvadt sebből fölfakad, Legördül lassan, s átzuhogja A végtelen világokat. Egy nagy csöpp, bús, meleg isten-vér - S a földön bíbor alkonyat Gyúl tőle a sötét hegyek közt - S én fölemelem arcomat, És úgy érzem, e fájó arcnak Nem lehet többé mosolya, Mert ember vagyok én is, én is, Az isten véres gyilkosa...
Olykor, éjjel...szívem hogy zakatol! Az ágyon ujjaim tévedezve jár, S nagyon közel, mellettem valahol Halkan megkoccan a vizespohár... S nem tudom: hol vagyok... akadozón Rémlik elém az elmúlt, messzi est, S az ujjam a fagyos márványlapon Reszketve egy gyújtót keres...
Áldott a fény, mely sercegőn, fakón Ilyenkor gyűrt párnám mellett kigyúl, S a kedves vén tapétát a falon Megcsillantja, s bús orcámhoz simul! Jól esik látnom: csendesen pihen Minden bútor és békén feketül, S az iszonyú és néma semmiben Föllélegzem: nem vagyok egyedül...
Kabátom összegyűrve lóg szögén, A rózsa rajta hervadóra vált, S egy percre a klublépcső szőnyegén, Látom a rózsaáruló lányt: A lámpák közt mily búsan oson át, Apró teste mily zsenge, s mily hajolt... Látom álmos és szelíd mosolyát... Szegénynek festett arca volt...
Csend... vén poétám könyvét fölveszem, Hová este dobtam, a szék alól, S míg lankadatlan lapozgat a kezem, Zörgő lap, s agg rím, álomba dalol. Félfüllel hallom, s halkan nevetem: Künn egy papucs mily furcsán csoszog el, S puha Nirvánám, csöndes fekhelyem Altatón, hűsen átölel...
Nem érdekel, miből élsz. Azt akarom tudni, mire vágysz És hogy szembe mersz -e nézni a vágyaiddal. Nem érdekel, hány éves vagy. Azt akarom tudni, megkockáztatod-e, hogy őrültnek tűnj szerelmeidért, álmaidért És azért a kalandért, hogy életben vagy. Nem érdekel, milyen bolygók köröznek holdad körül. Azt akarom tudni, hogy elérted-e már fájdalmaid középpontját, Hogy megnyitottak-e már az élet csalódásai, Hogy összezsugorodtál és bezárkóztál-e már a félelemtől Hogy érhet-e még fájdalom. Azt akarom tudni, hogy elfogadod-e a fájdalmamat És a fájdalmadat anélkül, hogy elrejtenéd, Vagy mindenképp megváltoztatni akarnád. Azt akarom tudni, hogy tudsz-e örülni nekem és önmagadnak, Hogy tudsz-e vadul táncolni az extázistól megrészegedve anélkül, Hogy figyelmeztetnél bennünket, legyünk óvatosak, Reálisak és emlékezzünk emberi mivoltunk korlátaira. Nem érdekel, hogy igazat beszélsz-e. Azt akarom tudni, hogy mersz-e másnak csalódást okozni, Hogy hű maradhass önmagadhoz. Hogy elviseled-e a csalás vádját anélkül, hogy megcsalnád saját lelkedet. Azt akarom tudni, hogy hűséges vagy-e s ez által megbízható. Azt akarom tudni, hogy látod-e a szépséget akkor is, ha nem minden nap pompázik, És hogy tudod-e Isten jelenlétéből meríteni életed. Azt akarom tudni, hogy tudsz-e kudarcaimmal és kudarcaiddal együtt élni és A tóparton állva mégis az ezüst Hold felé kiáltani: Igen! Nem érdekel, hol élsz és mennyi pénzed van. Azt akarom tudni, fel tudsz-e állni a kétségbeesés és a fájdalom éjszakája után, Megviselten, sajgó sebekkel, hogy gyermekeidnek megadd mindazt, Amire szükségük van. Nem érdekel, ki vagy és hogy kerültél ide. Azt akarom tudni, hogy állsz-e velem a tűz közepébe és nem hátrálsz-e meg. Nem érdekel, hol, mit és kitől tanultál. Azt akarom tudni, mi ad neked erőt belülről, Amikor kint már minden másnak vége van. Azt akarom tudni, hogy tudsz-e egyedül lenni önmagaddal és hogy igazán Szereted-e azt a társaságot, Melyet üres óráidra magad mellé választottál.
Amikor lehunyod két csillag-szemed Amikor párnádra hajtod a fejed Amikor gondod a holnapra hagyod Amikor álmodsz - én Veled vagyok. Amikor lépted rossz útra téved Amikor sorsod nehéznek érzed Amikor egyedül maradtál végleg Amikor nincs más - vezetlek Téged. Amikor sírnál - de elfogyott könnyed Amikor érzed - a szavak is ölnek Amikor a sötét elnyelne Téged Amikor fény kell - én gyújtok Néked. Amikor könnyed patakként árad Amikor örök vendég a bánat Amikor felhők ültek a szemedre Amikor sírsz - mosolyogj szemembe... Amikor fáj - ne hagyd, hogy fájjon Amikor bánt - ne hagyd, hogy bántson Amikor eljön a halál érted Akkor élni én hívlak Téged... Álmodj patakot, virágzó rétet Őzet, pacsirtát, fürge menyétet Álmodj napot, szellőt - fényeket Csillagok vándora - élj életet...
"Egy idő után megtanulod a finom különbségtételt a kézfogás és az önfeláldozás között... És megtanulod, hogy a vonzalom nem azonos a szerelemmel, és a társaság a biztonsággal... És kezded megérteni, hogy a csók nem pecsét, és a bók nem esküszó... És hozzászoksz, hogy emelt fővel és nyitott szemmel fogadd a vereséget: a felnőtt méltóságával, nem pedig a gyermek kétségbeesésével... És belejössz, hogy minden tervedet a mára alapozd, mert a holnap talaja túl ingatag ehhez... Egy idő után kitapasztalod, hogy még a napsugár is éget, ha túl sokáig ér... Műveld hát saját kertecskédet, magad ékesítsd fel lelkedet, ne mástól várd, hogy virágot hozzon neked"...
Biztatlak: Örülj! Örülj a világnak, Örülj a kinyíló virágnak, Örülj a rikkantó madárnak! A zöldlombos erdőnek, a viruló mezőnek. Örülj a hasadó hajnalnak, Éjben az égen ragyogó csillagnak! A szép napra ébredő reggelnek, A neked köszönő embernek, S minden ártatlan gyermeknek. Örülj a feléd küldött mosolynak, A hozzád szóló szavaknak! Örülj, ha egy ajtót neked kitárnak, Ha valahol éppen tereád várnak! Örülj, ha megfogják a kezedet, Tanítsd meg örülni gyermeked! Örülj és te is tárd ki szívedet! Az öröm széppé teszi lelkedet és vidámmá kedvedet. Örülj az ősznek, a tavasznak, A fakadó rügyeknek, a lehulló lomboknak! Nyáron a rekkenő melegnek, Télen a hóval borított hegyeknek. Örülj, ha jön egy zivatar, Ha örülsz, akkor nem zavar. Örülj a megkonduló harangnak, A felröppenő sok - sok galambnak! A felhangzó zenének! Örülj minden csendes estének! Örülj a farkát csóváló kutyának, Örülj az egész világnak! Hiszen annyi jó és szép van, aminek örülhetsz, Örülj, ha valakivel törődhetsz! Lásd meg mások örömét, örülj, ha bárkit öröm ér! Örömöt adj minden kicsi örömért! Az öröm az egy jó dolog, akik örülni tudnak, azok boldogok. Te is az lehetsz, ha akarod”
"Egy vagyonos ember és a fia minden különleges művészi alkotást össze akartak gyűjteni. Minden megtalálható volt a gyűjteményükben Picassótól-Raphaelig. Gyakran leültek együtt és csodálták a nagyszerű munkákat. Mikor a vietnami konfliktus kitört, a fiú elment a háborúba. Bátran életét adta, mikor megmentett egy másik katonát. Amikor az apa megtudta, mélyen gyászolta egyetlen fiát. Hónapokkal később, épp Karácsony előtt kopogtattak az ajtón. Egy fiatalember állt az ajtóban, hatalmas csomaggal a kezeiben. Így szólt: „Uram Ön nem ismer engem. Én vagyok az a katona, aki a fiának köszönheti az életét. Aznap sok embert mentett meg. Éppen engem vitt biztonságba, mikor egy golyó szíven találta, és ő azonnal meghalt. Gyakran beszélt nekem Önről és a művészet iránti szeretetéről. - A fiatalember felemelte a csomagját. - Tudom, hogy ez nem nagy valami. Nem vagyok nagy művész, de azt hiszem, a fia szeretné, ha ezt megtartaná.” Az apa kinyitotta a csomagot. A fiáról készült portré volt, amit a fiatalember festett. Csodálta, hogy a katona mennyire meg tudta ragadni a fia személyiségét. Az apa szemei megteltek könnyel. Megköszönte neki a képet, és felajánlotta, hogy kifizeti. „Oh, nem uram, soha nem tudom visszafizetni, amit a fia értem tett. Ez ajándék.” Az apa jól látható helyre akasztotta a portét, így ha látogatók jöttek, a fiáról készült kép volt az első, amit megmutatott nekik a kollekcióból. Néhány hónappal később az ember meghalt. Sor került a képek elárverezésére. Sok befolyásos ember összegyűlt, és izgatottan várták, hogy megvehessék az értékes képeket a saját gyűjteményükbe. A fiúról készült kép az emelvényen volt. Az árverésvezető kopogtatott a kalapáccsal. „Az árverést ezzel a képpel kezdjük.” „Ki akarja megvenni ezt a képet?- kiáltott valaki hátulról. -Látni akarjuk a híres képeket. Hagyja ezt!” Az árverésvezető azonban hajthatatlan maradt. „Mennyi a kikiáltási ára ennek a képnek? Ki kezdi el az ajánlást? 100$-ért, 200$-ért?” Egy másik hang mérgesen kiáltotta. „Nem azért jöttünk, hogy ezt a képet nézzük! Mi Van Goghot, Rembrandtot akarunk! Gyerünk már az igazi képekkel!” De az árverésvezető tovább folytatta. „A fiú, a fiú. Kinek kell a fiú?” Végül egy ember szólalt meg a terem hátuljából. Ő volt hosszú ideig az embernek és fiának kertésze. „Elviszem 10$-ért.” Szegény ember lévén, az volt minden, amit fel tudott ajánlani. „Ki ajánl érte 20$-t?” „Adja neki oda 10$-ért! Nézzük a mestereket!” „10$ az ajánlat. Ki ad érte 20$-t?” A tömeg kezdett mérges lenni. Nem akarták ezt a képet. Sokkal értékesebb festményeket szerettek volna a gyűjteményükbe. Az árverésvezető csapott a kalapáccsal. „Először, másodszor, eladva 10$-ért.” Egy ember a második sorból közbekiáltott. „Gyerünk már a többi képpel!” Az árverésvezető letette a kalapácsot. „Az aukciónak vége.” „Mi lesz a festményekkel?” „Sajnálom. Mikor felhívtak, hogy levezessem ezt az aukciót, elárultak nekem egy titkot, mely a végakaratban feltétel volt. Egészen eddig nem mondhattam el. Csak a fiú portréja volt eladó. Aki azt megveszi, az örökölheti az egész vagyont, beleértve a festményeket is. Az, aki elviszi a fiút, megkap mindent.”
Isten nekünk adta az Ő Fiát 2000 évvel ezelőtt, hogy meghaljon a kereszten. Hasonlóan az árveréshez, az üzenet ma is ugyanaz. A Fiú, a Fiú, ki viszi el a Fiút? Hiszen akié a Fiú, az megkap mindent vele együtt."
„Olykor annyira el vagyunk foglalva saját életünkkel és gondjainkkal, hogy észre sem vesszük, mikor hagytuk őket elrepülni. Néha annyira el vagyunk foglalva azzal, hogy kinek van igaza és kinek nincsen, hogy teljesen megfeledkezünk arról, mi a helyes és mi nem. Néha egyáltalán nem vagyunk tudatában az igaz barátságnak.”
Játszik velem a képzeletem...
"Elképzelem mindazokat a pillanatokat, amit megosztunk majd egymással az elkövetkező ezredévben. Látom magunkat, ahogy belevágunk az utazásba, tele reménnyel, kalanddal, hitteli várakozással. Látom magunkat kicsi kutyakölyökként, akik együtt születtek a meleg alomban, együtt nőnek fel, puha borzas labdával játszanak, és egymás mellett alszanak a kis kosárban. Látom magunkat idős párként, egymás szeretetében megpihenve, megbékélten a világgal. Elképzellek a tanáromként, aki mindig ott van, hogy támogasson a bánat idején, és mosolyogjon, ha sikert érek el. Te és én két madár vagyunk, együtt szállunk a tiszta, meleg kék égen, egyszerre mozgunk kozmikus táncban. Újra és újra különböző szerepeket játszunk, különböző jelmezekben, különböző alkattal, különböző helyeken. Harcolunk, nevetünk, játszunk, sikoltunk és táncolunk, de ott vagyunk, felfedezve önmagunkat, egymást, és a Világegyetemet számtalan alakban. És azután látom magunkat, két csillag vagyunk a villogó fény galaxisában, szár és bimbó vagyunk a gyönyörű rózsán, esőcseppek vagyunk a buja dzsungelben. Látlak téged, mint a hegyi patak zubogva lerohanó vizét, és érzem, ahogy versenyzek veled, melyikünk éri el előbb az óceán széles víztükrét. Látom magunkat, mint az égen átsuhanó két felhőt, a nap két sugarát, ami az alattunk fekvő bolygót melegíti. És bár tudom, hogy régóta együtt vagyunk, és még sok életet osztunk meg egymással, továbbra is teljes csodálattal adózom neked. Szeretlek, akár az első alkalommal, és várakozással nézek elébe minden pillanatnak, ahol újra és újra összetalálkozunk majd. Kapcsolatunk időtlen, végtelen és tiszta. Tartsuk mindig nagy becsben a szeretetet, ami összeköt minket örökkön-örökké!"
Nagy István Attila : Elrejtelek
Szavaimba rejtelek, hátha nem találnak rád, amikor megvirrad, s útjukra indulnak a gonosz álmok. Új szavakat találok, testedet takaró varázsigéket, ne árthassanak neked az emberek. Mert minden jóság, minden gyötrelem, eltanulható, félek, egyszer megadod magadat. Szavaimba rejtelek, hátha nem találnak rád, s olyannak maradsz, amilyennek megszerettelek.
Azt akarom, hogy rám szorulj, Azt akarom, hogy sírj utánam, Azt akarom, ne menj tovább, Azt akarom, maradj meg nálam, Azt akarom, halkan nevess, Azt akarom, szavad elálljon, Azt akarom, szemmel keress, Azt akarom, a szíved fájjon, Azt akarom, add meg magad Kegyelemre vagy pusztulásra, - Azt akarom: engem szeress, Azt akarom, ne gondolj másra.
"Hajnalodott szívem egén, Eláradt lelkemben a fény, Az Úr megérintett, Szeretetet öntve belém. Lelkem fürdik a fényben, Szívemben lakik az Isten, Megmerítkezhetem a mélyben, Az anyag legsűrűjében. Lelkemet nem bírja a máz, Szívemben szeretetláng Sötétet emésztő fénye Örökmécsesként vigyáz!"
