Keresés

Mátyás Ferenc

PACSIRTÁK

Pacsirták szárnya lobbant tüzet

            a levegőben,

kipattognak a levélszikrák,

            a bokorzöldben,

csiga nyújtja hosszú szarvát,

            mert a fűszálak

rajzó tömege kardot rántott,

            ellene támadt.

Amott egy szekér jön, lassan úszva

            füstölgő porban,

fekete bivaly húzza a telet

            jégkoporsóban.

Rajt ül a varjú, sötét gyászban

            majmol egy papot;

kántálva a sárga trágya közt

            mond búcsúztatót.

Szél hajtja a nyír meg a juhar

            fasor-falkáját,

mögötte hegyek kabátjukat

            már kigombolják.

Elfér a tavasz bogár hátán, –

            mozdul az áram,

mint érett magzat a viselős –

            felhő hasában.

Fellélegzik a bimbók hada

            a fölszabadult

tűz örömével, milliomnyi

            virág lángra gyúlt.

Március szaga támad újra

            nehéz szivemre, –

ömlik az íz, szín gyógyítóan

            nyitott sebemre.

Megriadt pipacsok, 1961 [94-95.]

Mátyás Ferenc

LÓGODI UTCA

Ötven felé, s magam bolyongok,

leomlott házak, égő lombok

            között az úton.

            Jövök hazúlról,

emelt fővel, fölemelt tájjal,

mint akinek a hátán szárny van,

            s száll a magasba,

            hogy elmondhassa

Alpesek, sasok, s a pacsirták

ajkán a földi dolgok titkát;

            s mit lát az ember

            a végtelenben.

Csodálkoznak messzi csillagok,

lélekző lelkük félve vacog,

            s szájtátva nézik,

            mi száll az égig.

Amit láttál azon az estén

az ablakból – mindent kilestél –

            táján a Tejútnak, –

            lovak futottak.

Mint most, – de te már meg nem érted,

a köd-spirál milyen regéket

            hurcol magával

            vasparipával.

A szétszórt évek messze tűntek,

de az az egy nap most is ünnep,

            te légy tanúja

            Lógodi utca.

Meg lehet-e házad találni,

hol, merre laktál Kosztolányi

            e holt keretben,

            s milyen szivekben?

Merre a ház, az ól, a ketrec,

hol lélegeztél? – Kedvesedhez

            símulva kérded.

            S remeg a térded.

S mint egy repeszdarab, agyonvág

a szó, s kínoz akár a honvágy, –

            döbbenve jött el

            megint az ötven.

Megriadt pipacsok, 1961 [87-88.]

Mátyás Ferenc

NYÁRI SZIVÁRVÁNY

Az éjek messze vonulnak,

nap szállt az ablakszegélyre,

álmok mécsese kilobbant,

hajnali bokrok susogtak, –

s virágok nyíltak a fényre.

Az volt a cifra világ, a

mező, nem a néma puszta;

a jegenyék körülállva

a határt, mentek világba,

mint katonák, sorakozva.

Mindig sírt ezüst levelük,

föl-fölhajoltak az égre.

Sokszor beszélgettem velük,

értettem síró énekük,

mely zümmögve szállt a szélbe.

Mintha karjukba emelnék

lelkem a magas fák lopva,

s vinnék, mutogatnák a szép

világot, a puszta egét, –

épp most nyílott sugározva;

az Alföld egy fürj röptével

elibém száll, mutogatva

bájait, tündérmesében

nem lehet olyan az éden,

mint amilyen most a puszta.

Megálltam, elnéztem a zöld

mezőt, mintha ujjászülte

volna lelkem. Fönt körözött

egy madár, a felhők között,

s futott a lyukba az ürge.

Kortyolt a rét illatából,

leste a furcsa nagy madárt, –

és a távol, mintha vándor

nép szólna vad citerákon, –

zengett, elűzte a magányt.

Eszmélő homlokom tiszta

gondolatokat sugárzott

az égre, mezőre vissza,

mintha nem is lenne titka,

s odatartozna a tájhoz.

Lehajoltam egy virághoz;

elcsöpögött török vérből

nőtt szegfű piros szirmához,

amire vad darázs szálldos, –

s szólongattam őt nevéről,

kénsárga gyujtovány fűhöz,

ki fürtökben ült kocsánján, –

vad darázzsal kergetőzött

egy madár, s ha rajta győzött, –

nevetett a haláltáncán.

Az alföldi irisz lila

csipkeszirmába takarta,

nem engedte meghalni a

darazsat, csöpp karjaiba

zárta, s a mezőn a tarka

színek új játékba kezdtek.

Szőrös lábbal állt a réten

a pipacshad, szinte reszket

izgalmában, vörös ezred

sokasága harcra készen.

Szellő lengeti a mályvát,

rózsaszín arca kicsattan,

pirul, mint lány, ha szoknyáját

emelgetnék, – öt szép szirmát

most nyitja ki épp a hajnal.

Sarkantyúsan, csizmás lábon

félméter magasból kémlel

a harangláb, kéken lángol,

ellopta az éjszakából

a rezgő bársonysötétet.

Lassan kerengve a gólyák,

mint bombázógépek rajban,

mikor céljukat titkolják,

feje fölött, az ég boltján

megállnak, – jaj, talán baj van

a mezőn? A békák bújnak,

nyúl szalad hegyezve fülét,

fűvek kardjai konyúlnak,

ragadós bojtorján búnak

hajtja biborvörös fejét.

Máskor, mint a görögdinnye

felhasítva, – szétpiroslik

a nap, s részegen tekint le,

patyolatszép felhőinge,

– ha jön a szél, – szertefoszlik.

Néha megdördült a mennybolt,

állatok, levelek féltek,

iszonyatos háború dúlt

fönn az égen, s aztán kigyúlt,

a szivárvány sok szinében.

Nyári szivárvány szinében

a mezők virága kinyílt

s illatozott fönn az égen,

látták a juhok szemében

a pipacsot, a gólyahírt.

Megriadt pipacsok, 1961 [18-21.]

Mátyás Ferenc

KÁPOLNÁSNYÉKI EMLÉK

Mintha a nap mély vizivilágból törne elém,

zizzen a nádas, az ősz könnyével repül a gém.

Márványba dermeszt az idő minden darabka fényt,

ki tartja számon a tegnapi ágán a zöld reményt?

Fekete föld tán az ég is mostan; néma a táj;

nehéz a szívem, mint ez a század; sok a viszály.

Hol van a költő, ki megadná a feleletet?

Összezörögnek lábam alatt a falevelek.

Jönnek elém mind a rozga házak, nyilt jegenyék,

ami fény villan az ablakokból, lelkembe tép.

Alszik a ,,puszta” százados csendben, s álma talán

megvalósul, s a ,,régi dicsőség” otthont talál.

Orgona búg fel, ének után száll, próbára kész

dal hivogat már, hallom, a szívük milyen merész.

A szülőház szép tölgykoszorúsan, mint az a lány,

akit szeretnek, borongós kedvvel ünnepre vár.

Mit érzel, mit látsz e pillanatban velem korom?

Hallod a költőt? Gyermeki kórus ajkán dalol.

Nem vagy magányban, e nép száz éve szavadra vár,

a ,,Szózat” hangján beszélj hát Vörösmarty Mihály.

Csönd és nyugtalanság, 1955 [113-114.]

Mátyás Ferenc

A PARTON

Száll az ég a dombra,

mintha madár szállna,

hulló szárnya tollát

szórja a Dunára.

Bújna az erdőbe

kicsit melegedni,

ibolyalevélen

haj, elszenderegni.

Mogorván néz a vár

le a Duna-partra,

hömpölyög a vízár,

öleli a partja,

mint a kedvesét ott

az a nyurga lányka.

Fény ugrál szemükből

aranykarikába.

Csönd és nyugta-

lanság, 1951 [80.]

Mátyás Ferenc

VÁGY

Úgy szeretnék élni én,

mint a víz tükrén a fény,

csókolódzva a habon,

s úgy, mint a fény, szabadon.

Száz csillag vigyázna rám;

fönt az ég és lent a táj, –

s nem törvények rabjaként

őrizne e holt vidék.

Csönd és nyugta-

lanság, 1947 [69.]

Mátyás Ferenc

EGET VISZ A BOGÁR

Egyszerre kék lesz fönn az ég,

   kertünkben rózsa ring.

Most nyitja ki hajnalra szép

   szemét a rozmaring.

Fordul a rét, a harmatár

   égő homokra hull.

Egy csöpp madár ott áll a fán,

   repülni most tanul.

Nincs nyugalom, minden figyel,

   megrezzen a pipacs.

A fűvek fénylő kardja cseng,

   kipirul minden arc.

Aki alszik, olyan szegény,

   nem látja ablakán,

hogy most a rózsa levelén

   eget visz egy bogár.

Válogatott versek, 1947 [9-10.]

Mátyás Ferenc

ÉBREDÉS

Hallgat az erdő, hallgat a rét,

hívja a csönd a füleműlét.

Egy kis levéllel elfut a szél,

tó fenekén a béka beszél.

A tanya alján róka les át,

tyúkpecsenyére feni fogát.

Vén csőszember sző szép álmokat,

kutyája faárnyékot ugat.

Szürke az ég még s a föld haján

csillog a hajnalharmatár,

s benne az égi cifra leány

alszik a felhők vánkosán.

Keleti tájról fény tör bele

a fázós fekete semmibe.

Félős parasztok hajnala int –,

sárodujából mind kitekint.

Csönd és nyugtalanság, 1941 [26.]

Matos Maja

MIKOR…

Mikor a fűszálak

Lábamhoz simulnak,

Gyöngyszemek

Gurulnak talpam alól,

Miket bánatában

A hajnal szór alá.

Mikor az égre felnézek,

Madarak szállnak

Pillekönnyű testtel,

Mintha csak a lenge szél

Sodorná egyre feljebb

Kicsiny testüket.

Mikor a víz mellé ülök,

Csak a víz van.

Amint a lágy fodrok

Egymásba omolnak,

Viszik magukkal

Gondolataim.

Matók Leó

VÁGY

Szívem szíveddel bűvös, drága,

Titokzatos lánc kösse össze,

Sötét szemed imája, könnye

Megtérő lelkem hadd fürössze.

Hangod zenéje hívjon újra

Mint túlvilági, drága ének.

Szavad szívemre úgy suhanjon,

Mint hogyha hárfák zengenének.

Leányszíved imádság-szirma

Az Isten homlokára szálljon.

Ölelni vágyó két karom

Még egyszer újra megtaláljon.

Kezed kezembe óvva rejtem,

Mint bújdosót az őszi éjjel.

Öleljük egymást újra sárba

Vagy égbe nyíló szenvedéllyel.

Jaj lett itt a jóknak, Szombat-

hely, december 11. [69.]

Matók Leó

AUGUSZTUS 30-ÁN

Margitnak

Csodák szellője fújdogál a dombon.

Tüzek játéka lett ma a világ,

S én forró kézzel, megremegve bontom

Szépséged szirmát, drága kis virág.

Felénk a lombok zöld szigetje ásít.

Tüzesebb tűz már nem lehet a vérünk,

Selymesebb zöld már nem lehet a pázsit.

Ne menj tovább – hisz célhoz sose érünk!

Szeresd ma bennem múltam, ami szép volt,

Kívánd ma bennem sorsom, ami éget,

S így zuhanjon ránk a furcsa égbolt,

Hogy karom játszó ölelése téged

Olyan szépségek üdvéhez vezet fel,

Hol hála-csillag gyúl majd a szemedben.

Jaj lett itt a jóknak, Szombathely,

1948. szeptember 1. [66.]

Matók Leó

HALLGATNAK A FÁK

A park temetőjén ásít a csend.

Hallgatnak a fák és a bokrok.

Itt hagytam el én az igazi nőt,

Odvas fejű vén fák, mért rejtitek őt?

Hallgatnak a fák és a bokrok…

Suhogó füveken gázol a láb.

Feketén mosolyog odafenn ma az ég –

Meglátlak-e még? Meglátlak-e még?

Suhogó füveken gázol a láb.

A léptem zajától visszhangzik a park.

Párásölű lombok remegve takarnak,

A csendbe kiáltom, hogy téged akarlak!

A léptem zajától visszhangzik a park,

Suhogó füveken gázol a láb.

A park temetőjén ásít a csend,

Hallgatnak a fák…

Jaj lett itt a jóknak, Szombat-

hely, 1948. április 20. [61.]

Matók Leó

NÉZZ A SZEMEMBE!

(Margitnak)

Nap tüze ringat – árad a vérben

Tavaszi, zsongó

Szép kikeletnek virág-fohásza:

Égre rajongó…

Mámorba kábult becézni-vágyás

Ég a kezembe’,

Sóhajunk édes vágyfátyolán át

Nézz a szemembe!

Vagyok kalandok víg csavargója,

Nem kell a bánat.

Most mégis furcsa nagy szomorúság

Kerget utánad.

Kék paripákon rohan a május

Felénk az égből.

Dacos kis ajkad meg ne tagadjad

Ál-büszkeségből.

Csókos tavaszban, perzselő nyárban

Egy a valóság:

Nekem egyedül te vagy a szépség,

Te vagy a jóság.

Tavaszba-nyárba daloló léptünk

Napfény fürössze!

Most jut eszembe – nézz a szemembe,

Súgd meg, hogy jössz-e?!

Jaj lett itt a jóknak, Szombat-

hely, 1948. március 2. [59.]

Matók Leó

HISZED-E MÉG?

Bűntől tisztultan, bűnnel tetézve,

Ijesztő, óriás tükörbe nézve

Látom magam.

Ketten vagyunk csak. Az Isten és én.

Szétnézek múltam széles vetésén.

Nézem magam.

Vágy-aratások, vággyal vetések

Lelkünkbe roppant redőket vésnek,

Fakul a múlt.

Tavasszal – fagy jön, nyáron – a jég ver,

Éhes a föld is – vetésre vér kell –,

Meghal a múlt.

Örök igazság márványba-vésten

Kacagd ki hitvány, bűnös vetésem,

S felelj nekem.

Tagadj ki, élet, szent öröködből,

Csak te, igazság, lépj ki a ködből,

S felelj, felelj!

Ezrek imája eped utánad.

Rád vár a megtört, megcsúfolt század,

Rád vár a nép.

Kedv újulását, hit ébredését,

Kalászba érő lelkek vetését

Hiszed-e még?!

Jaj lett itt a jóknak,

Szombathely, 1947.

december 30. [47.]

Matók Leó

ALKONYI ÉNEK

Mint szirmukat, ha hintik

Színes virágú fák,

S a néma földre mindig

Hull új meg új virág,

Úgy hullottak le szádról

Szívemre a szavak.

Te jó, te hű, te drága

Minek bántottalak?

A zongorán az alkony

Ha fázósan remeg,

Fejem kezembe hajtom,

És álmodok veled.

Olvadt arany hajadnak

Ha fürtje hullt le rám,

A szívedet úgy adtad,

Mint egykor az anyám.

– Itt csókolt, sírt a szája,

Ti láttátok, falak!

Te jó, te hű, te drága,

Minek bántottalak!?

Jaj lett itt a jóknak, Szombat-

hely, 1947. november 1. [42.]

Matók Leó

GRETCHEN BÚCSÚJA

(Rosalie)

Az esti gyorsvonat szikrát okádva hozta.

München felett a Nap már végső búcsút intett,

S a csorduló arany, mit haldokolva hintett,

Gretchen selyem-haját lágyan bearanyozta.

A perc csoda-varázsa feltépte szíveinket.

Ittas szemmel bolyongtunk a zsongó zavarosba’.

Verőfényt hint ez este az árva, szürke mostba,

Lelkembe rejtve hordom, mint kényes, drága kincset.

Halk sóhaj, szállj a múltba! Tíz perc, milyen kevés!

A kocsi lépcsőjére hágott fel pici lába,

S nem maradt más utána, csak az emlékezés.

Mindjobban rámsimult az éj fekete fátyla,

S az estbe belesírva acélbordás, nehéz,

Vad mozdonya futott a messze éjszakába!...

Jaj lett itt a jóknak, München, 1946. október 2. [39.]

Matók Leó

SZERENÁD

– Margitnak –

Ringassanak el álom-hegedűk

Hangján remegő fények,

Selyemhajadon csillagpora égjen

Egy kéktűzű messze vidéknek.

Álmodd egyedül sápadt, meseszép

Könnyező éjek nagy álmát.

Ezüst a szobád, megreszket a szád,

S mint máglya, kigyullad a párnád.

Égő szemeden fénylő szerelem,

Két zöldszínű, lobogó fárosz.

Pillád aranyán kék fény, halovány,

Mit csillagod lágyan sugároz.

Ringassanak el álom-hegedűk

Hangján remegő fények,

Selyemhajadon csillagpora égjen

Egy kéktűzű, messze vidéknek.

Jaj lett itt a jóknak, Szombathely,

1946. szeptember 16. [38.]

Matók Leó

KÉK HEGYEK BALLADÁJA

Csillagtalan vak éjszakán,

Mikor a Földön úr az álom,

Tép, kerget, űz a nagy magány…

De azt az utat nem találom,

Amely a kék hegyekbe ér el,

Túl minden poklon és halálon…

Adóztam érte drága vérrel,

Mert kell a kincs, és kell a balzsam,

És több lettem a szenvedésben.

S most már a kincset sem akartam,

Csak a kék csodát néztem egyre,

Melyből a jóság dala harsan.

Csak bámultam a furcsa hegyre,

Mert láttam holdas éjszakákon

Sápadt-ezüst palástba fedve.

Reám is várnak ott a kék hegyekbe’,

Hol álomkék a fű és a moha.

Egy lány vár ott – a kék hegyek virága,

De érzem, hogy nem érem el soha.

Jaj lett itt a jóknak, Wettrin-

gen, 1945. december 4. [33.]

Matók Leó

SZONETT

Kék a szemed, és mélységesen tiszta.

Ilyen szemmel csak álmodhat az ember,

Mert benne reszket a mélyvízű tenger,

Amely az égbolt kékjét veri vissza.

Az ajkadon száz fakadó csók lángol.

Vonagló, véres, vad, tüzes, parázsló,

Halálos búra – víg mosolyt varázsló,

Hogy aki ránéz, megszédül a vágytól.

Talán forró, fehér, fiatal tested

Tavaszi lényed legszebb koronája.

Csókot lehelt rád Isten büszke szája…

Május-illatú pompája nevednek

Olyan, mint egész lényed puha bája…

…És én örökkön-örökre szeretlek.

Jaj lett itt a jóknak, Groven,

1945. augusztus 5. [30.]

Matók Leó

NAPLEMENTE

A zöld határ, az erdő s a mező

Az esti zápor bő vizében ázott,

Míg a napkorong napnyugat felé

Búsan átkarikázott.

A föld csak bámult: ím a fáradt vándor

a bárányfelhők között hogyan ballag!

Mint kopott pásztor, kit az égi nyájtól

Elűztek titkos, idegen hatalmak.

Az égbolt alján bíborfény derengett,

Távol – harangszó törte meg a csendet.

…Még látszott, hogy egy könnyű esti szél

A vérszínfátylas kis felhőkbe kap:

És lebukott a Nap.

Jaj lett itt a jóknak,

Marosvásárhely, 1944.

május 25. [25.]

Matók Leó

GYERTYAFÉNYBEN

Színed elé hoztam, Krisztus, isten-ember

Téged hívó lelkem: telve gyötrelemmel.

Fenyőillat… Gyertyák… Titokzatos este…

Eljutottam hozzád, szívedet keresve.

Tűrő, tiszta szíved imádsággal kértem:

Karácsony estéjén jöjj el úgy, mint régen!

Fellegekbe vágyó, érted égő lelkem

Ott állt: hitem édes bilincsébe verten…

Értünk halni vágyó betlehemi gyermek,

Visszafordult hozzád, aki elfelejtett…

Jaj lett itt a jóknak, Szombathely,

1943. december 24. [23.]

Matók Leó

MÉG EGYSZER, ÚJRA…

Amire már régen oly hiába vártam,

Újra láttam arcod régi igazában.

A szemet, amelybe álmaim temettem,

Az ajkat, amelyre álmodozva vágytam,

És a mosolyodban bánat könnye rezgett,

Mint egy halnivágyó mártír-mosolyában…

Egymásnak születtünk, egynek mind a ketten,

Karomba zuhannál, ájult-tehetetlen,

S felderítenéd újra ezt a sötétséget.

Könnyesen rámnyíló szemedbe-meredten

Egyre távolabb visz, messzebb visz az élet!

És feltámad a múlt, amit elfeledtem…

S most az ajkad régi, fájó mosolyában

Fekete valóként jön felém a vágyam,

S mintha égő szíved szívemen dobogna,

Szent, igaz közelbe hoz a szörnyű messze,

S míg lángol a vérem, lázadva, lobogva,

Betakar leplével a tavaszi este!...

Jaj lett itt a jóknak, Marosvásár-

hely, 1943. november 25. [22.]

Matók Leó

SZEPTEMBER ÉJSZAKÁIN

Szeptember hűvös, tiszta éjszakáin

A haldokló nyár hattyúdalát zengte,

S a Gyöngyös-parti elhervadt virágok

A kis folyóba hulltak éjjelente…

A rámerengő sápadt hold ködében

Ezüstben játszott minden kicsi fodra,

S a lágyan fúvó szeptemberi szellő

Rezgő fátylat vont a futó habokra.

És fenn az égbolt fenségesen szép volt,

S a csillagok, a titkos égi lámpák

Úgy néztek át a végtelen sötéten,

Mint messze fénylő szentjánosbogárkák.

S ha néha árnyék hullt a csacska habra,

Mert fenn a felhők elfedték a holdat,

A szél a fák közt sírva panaszolta,

Hogy minden virág elhervad maholnap…

Jaj lett itt a jóknak, Szombathely, 1943. szeptember 14. [21.]

Matók Leó

EGY VADVIRÁG TRAGÉDIÁJA

Forrás csobogott közelében kéken,

S a messze erdő súgta neki titkát,

Szép vadvirág volt. Szirmai közt szépen,

Szíve dobogta szépségének nyitját.

Hazája volt a tengerfűvü rét,

Kicsi szíve szirmok közt lüktetett,

Az égre tárta szárnya sárga kelyhét,

S egy vörös rózsát nagyon szeretett.

A vörös rózsa néhány hete nyílt csak,

Zöld rózsabokron világítva, égve,

Mellette fehér testvérkéi nyíltak,

Lángolva tört fel közöttük az égre.

Egy bús órában a közeli tájról

A rétre jöttek a rossz emberek,

A piros rózsát letépték bokráról,

S mind a két virág – nagyon szenvedett!

S a vadvirág elhervadt, szíve megtört

És azt suttogta hamvadó pora:

„Vannak, kik hogyha egyet megszerettek,

Azt nem felejtik el többé soha.”

Jaj lett itt a jóknak, Kőszeg,

1943. február 25. [16.]

Matók Leó

HÓVIRÁG

A Nap sugára bágyadt, altató,

Fehér foltokban olvadoz a hó.

Körötte csendben álmodó világ:

Zöld fűszálak közt fehér hóvirág.

Mellette zöldell a tavaszi rét,

Ő büszkén hordja hófehér szinét.

A tél álmodta ilyennek talán,

Mesékbe illő tavasz hajnalán.

Széles határban zsendül már a pást,

S ő hozza meg a nagy feltámadást!

Kicsi virág, dalold az új vetést,

A zöld magot, az újjáébredést,

A szent Napot, mely rügyeket fakaszt,

S a szűz, a szép, a győzelmes tavaszt!

Jaj lett itt a jóknak, Kőszeg, 1943. február 14. [14.]

Matics Pál

VÁRJ RÁM

Ha vársz rám még,

Egyszer elmegyek Hozzád,

Egy ködös tavaszi hajnalon,

Vagy falevélhullató,

Nyarat sirató, csendes

Őszi délutánon.

Készülök az útra:

Csak Te várj!

Nem tudom mikor

Érkezem meg Hozzád,

De tudom, ünnep,

Nagy ünnep lesz,

Akkor majd nevet a nap,

Kacag a sok virág,

Ragyognak a csillagok,

Bárányfelhők úsznak az égen

És csókot ad a szellő

A lágyan suhanó haboknak!

A lombok mind összehajolnak,

Rejteni fogják titkunkat.

Mi majd nézzük egymás arcát:

Keressük a régi vonásokat.

Szemünkben újra régi fény gyúl,

S felettünk az ég majd

Mosolyog huncutul!

Tükör előtt [73.]

Máté Imre

SZÜLŐHELYEMEN

Félbemaradt város a bölcsőm,

ringat, mióta élek,

erős kezek nyújtják felém

az éltető emberséget.

Hiszem, paraszt őseimet

elfogadja értem a holnap,

és hatalmat ad mindörökre

az igazságot akaróknak.

Legyen a lenniakarásból

mezőszagú vágyak világa,

ne átkozhassa őrült elme

örömeinket pusztulásra.

Nőhessen, ami nőni vágyik

míg a földön nagyon szeretnek:

határtalan útja maradjon

a határtalan képzeletnek.

A végtelen mondat [87.]

Maszong József

SORSVONALAK

halk sóhaj repíti tova az álmot

itt tartanám a tovatűnő képet

mindazt egymásra halmozni

amit elhozni csak az álom képes

várni valami ismeretlen újat

csak emlékként őrizni a múltat

remélve – a holnap megadja azt

miről eddig azt hittem elszaladt

ébredni – tágra nyílt szemmel kutatni

az érzelmek csodás végtelenében

hegyek-völgyek közt futó útján

a sors-vonalaink kusza szálait

ma már megállhatok megmártózni

a tegnap feltalált boldogság

örömittas pillanatában – nem késő

utána menni – s megadni mindent érte

Marton Marcell Boldizsár

KISASSZONY NAPRA

Égből hullajtott,

   Titokba burkolt,

      egyetlen Rózsa!

Nekem tartogatott

      öröktől fogva

            a Mennyei Atya!

Nekem születtél,

      nekem adattál,

            s enyém maradtál!

Ó Édes, Édes gyönyörű Virágszál!

Szebb vagy, szebb a fűszálon ringó harmatnál!

Tündöklőbb, tündöklőbb az Esthajnal Csillagnál!

Ragyogsz, jobban mint a Nap.

Fénykévéket szórsz nap mint nap.

S senki nem tudja: Te vagy az!... Te vagy az!...

Hajnalom! Tavaszom! Egyetlen Boldogságom!

Születésnapodat szüntelen áldom, áldom!

      Nincs boldogabb nálam senki a világon!

Régi nagy patrónánk [269.]

Márton László

BOWEN MONOLÓGJA, SÖTÉTBEN

Hol szabadság van,

ott szabadság van

nemcsak az elpusztított tájban,

nemcsak a lelki félhomályban,

hol büntet s nem kitüntet

a csüggedő tekintet,

nemcsak a parttalan vitákban,

nemcsak a promiszkuitásban

nyilvánosság előtt s az ágyban,

a szállhatatlan szállodákban,

a jégveremben és az étteremben

és a vasúti menetrendben,

ott szabadság van

az orrban és a szájban,

az okozatban és az okban,

a felgyűlt szemétkupacokban,

mikre szabadon száll a döglégy,

ott a múlandóság: öröklét,

hol szabad a tárgyak esése,

mint az emelkedés esélye,

ott szabadság van

nemcsak a méltatlankodásban,

a társadalmi erjedésben,

a rémhírterjedésben,

a félelemben és a sérelemben,

ott minden szabad mindenkivel szemben:

hol szabadság van;

ott szabadság van

minden lerakódó mocsokban,

anyagokban s műanyagokban,

abban, ahogy a ködből

ezerféle zaj bömböl,

abban, hogy mi sem titkos:

tudható, ki mit dugdos;

hol szabadság van,

ott szabadság van

nemcsak a nagybetűs címekben,

a célzatos újságcikkekben,

és nemcsak abban, hogy a hátsó

gondolatok mögül kilátszó

leghátsók mögül egyik-másik

gondolatlanság is kilátszik:

hol szabadság van,

ott szabadság van

az áram- és gázszolgáltatásban

és minden málladozó házban,

a szerződések betűjében,

az ígéretben és a szószegésben,

abban, ahogy felnő a gyermek,

akit szülei nem nevelnek;

hol szabadság van,

ott szabadság van

a részletekben s a totalitásban,

a bármiről hihető jóban,

apátiában és agresszióban,

az elzárt olajvezetékben,

a műholdakkal figyelt égben,

az értelmetlen mondatokban,

a szótövekben és ragokban,

a teljes bizonytalanságban,

a levegőnek mondott mérgesgázban;

szabadságot világít át a röntgen,

szabadság van a börtönökben,

hol szabad szabályok lakolnak,

kiknek a mánál szabadabb a holnap,

s ha megpróbálna bárki

a szabadsággal szembeszállni,

az a megtestesült szabadság,

melyért az életüket adták

oly sokan; és most szabadság van,

középszerű, fantáziátlan,

s mint a beton, olyan tömör lesz,

megízleled és megcsömörlesz,

de nem menekszel tőle mégse,

mert nincsen se hossza, se vége,

te is egy darab szabadság vagy,

s ha meghalsz, a szabadság rádfagy:

ő mondja meg, mi lettél,

hírtelenebb hírednél.

Hét évszázad magyar

költői, 1991 [2547.]