Ne állj zokova síromnál;
Nem vagyok ott.
Nem alszom.
De ott vagyok az ezer szélben, mi fú.
Én vagyok a gyémánt csillogás a havon.
Én vagyok a napfény az érett gabonán.
Én vagyok a szelíd őszi eső.
Amikor felébreszt a reggeli zsivaly,
Ott vagyok minden hangban veled,
A csendesen köröző madár szavában, de én
vagyok a csillag is, mely rád süt az éjszakában.
Ne állj hát zokogva síromnál;
Nem vagyok ott.
Nem haltam meg.
/Ismeretlen/
"Csak most az egyszer szólhatnék Véled,
kit úgy szerettem.
Év az évre, de nem lankadtam mondani,
mit kisgyerek sír deszkarésbe
a már-már elfuló reményt,
hogy megjövök és megtalállak.
Torkomban lüktet közeled,
riadt vagyok, mint egy vadállat."
... Az izmom erős, a tüdőmbe
zúgva zihálom a friss levegőt. Fiatal vagyok, ifju
lábam nyilsebes, ifju szivemben az üstökösök vad
ujjongása nyilallik, az édes öröm lihegése.
Senki sem oly fiatal ma, bolond és isteni, mint én.
Senki sem oly fiatal s olyan ostoba, mint te, kutyuskám.
Szép dolog átszökkenni az életen, átkarikázni,
átviharozni az ifju mezőkön, az ösztönök útján,
így szabadon, felelőtlenül. Itt van az árok, előre,
mélybe le, dombon fel s ujujuj, fel a hegyre, a hegyre
s túl a hegyen gyémántporral teleszórt levegőben
rajta, gyerünk, alakunk megnőtt a sötét horizonton,
fénylik az arcunk, szép kutya-homlokodat ragyogó láng
íveli körbe, zuhogva sugárzik a mennyei kékfény,
felkacagó fuvolák, mély kürtök, aranyhegedük víg
hangjai mellett porzunk át a mezőn, a vakító
angyali őrség kettős sorfala közt, csak előre...
szállva, repesve, kifúlva, kigyúlva rohanni előre,
mígnem a Márvány-Trónus elé dobbanva jelentjük:
- "Ifjan tértünk színed elé, örök isteni Felség.
Átnyargaltuk az életet. És megfogtuk a macskát!"
Kedvenc költőim már idéztettek, így csak néhány kis apróság.
Dsida Jenő: Sírfelirat
Megtettem mindent, amit megtehettem
kinek tartoztam, mindent megfizettem.
Elengedem mindenki tartozását
felejtsd el arcom romló földi mását.
Pink Floyd: Goodbye cruel world
Goodbye cruel world
I'm leaving you today
Goodbye
Goodbye
Goodbye
Goodbye all you people
There's nothing you can say
To make me change
my mind
Goodbye
Bocs, most jövök rá, hogy ezek nem is olyan kedvesek talán (csak nekem fontosak)viszont nagyon szomorúak, úgyhogy valami vidámabbat:
most
bár nem szól
örökre
olykor
jobb mint soha
(R.D.Laing)
nő Szeretsz?
férfi Igen szeretlek
nő Mindennél jobban?
férfi Igen mindennél jobban
nő Az egész világnál?
férfi Igen az egész világnál
nő Szeretsz?
férfi Igen szeretlek
nő Szeretsz itt lenni velem?
férfi Igen szeretek itt lenni veled
nő Szeretsz rám nézni?
férfi Igen szeretek rád nézni
nő Butának tartasz?
férfi Nem, nem tartlak butának
nő Vonzónak tartasz?
férfi Igen vonzónak tartalak
nő Untatlak?
férfi Nem nem untatsz
nő Szereted a szemöldökömet?
férfi Igen szeretem a szemöldöködet
nő Nagyon?
férfi Nagyon
nő A kettő közül mégis melyiket jobban?
férfi Ha az egyiket mondom a másik féltékeny lesz
nő Azért csak mondd
férfi Egyik gyönyörűbb mint a másik
nő Tényleg így gondolod?
férfi Tényleg így
nő És a szemhéjam tetszik?
férfi Igen-igen tetszik
nő Ez minden?
férfi A szemhéjad gyönyörű
nő Szereted az illatomat?
férfi Igen szeretem az illatodat
nő Szereted a parfümöm illatát?
férfi Igen szeretem a parfümöd illatát
nő Gondolod jó ízlésem van?
férfi Gondolom jó ízlésed van
nő Gondolod tehetséges vagyok?
férfi Gondolom tehetséges vagy
nő Nem gondolod hogy lusta vagyok?
férfi Nem gondolom hogy lusta vagy
nő Szeretsz hozzám érni?
férfi Igen szeretek hozzád érni
nő Szórakoztatónak tartasz?
férfi A szó legjobb értelmében
nő Szoktál nevetni rajtam?
férfi Nem nem szoktam nevetni rajtad
nő Tényleg szeretsz?
férfi Tényleg szeretlek
nő Mondd "szeretlek"
férfi Szeretlek
nő Akarsz megölelni?
férfi Akarlak megölelni és simogatni
és felöklelni és adni-kapni
nő És minden rendben?
férfi Minden rendben
nő Meg tudsz esküdni rá hogy sose hagysz el?
férfi Megesküszöm rá hogy sose hagylak el
két kezem a szívemre és így haljak meg
ha hazudnék
nő Tényleg szeretsz?
Könnyű emlékek, hová tüntetek?
Nehéz a szívem, majdnem zokogok.
Már nem élhetek meg nélkűletek,
már nem fog kézen, amit megfogok.
Egy kis játékot én is érdemelnék, -
libbenjetek elő, ti gyönge pillék!
Emlékek, kicsi ólomkatonák,
kikért annyira sóvárogtam én
s akiknek egyengettem szuronyát -
törökök, búrok, gyüljetek körém!
Kis ágyúk, ti is álljatok föl rendben!
Nehéz a szívem. Védjetek meg engem!
Nana... Ezt meg egri leanyka koromban utottem ossze... S nem erre a szemetdombra szantam. Nem artana, ha kimoderaltatnad, mert meg az emberek jot gondolnak rolam.
Én nem születtem varázslónak,
csodát tenni nem tudok,
és azt hiszem, már észrevetted
a jótündér sem én vagyok,
de ha eltűnne az arcodról
az a sötét szomorúság,
úgy érezném, vannak még csodák.
Mit tehetnék érted, hogy
elűzzem a bánatod,
hogy lelked mélyén megtörjem
a gonosz varázslatot?
Mit tehetnék érted,
hogy a szívedben
öröm legyen?
Mit tehetnék, áruld el nekem
Nincsen varázspálcám
mellyel bármit eltüntethetek,
és annyi minden van jelen
mit megszüntetni nem lehet,
de ha eltűnne az arcodról
az a sötét szomorúság,
úgy érezném, vannak még csodák.
Mit tehetnék érted, hogy
elűzzem a bánatod,
hogy lelked mélyén megtörjem
a gonosz varázslatot?
Mit tehetnék érted,
hogy a szívedben
öröm legyen?
Mit tehetnék, áruld el nekem
Nincsen hétmérföldes csizmám,
nincsen varázsköpenyem,
s hogy holnap még veled leszek,
sajnos, nem ígérhetem,
de ha eltűnne az arcodról
az a sötét szomorúság,
úgy érezném, vannak még csodák.
Mit tehetnék érted, hogy
elűzzem a bánatod,
hogy lelked mélyén megtörjem
a gonosz varázslatot,
Mit tehetnék érted,
hogy a szívedben
öröm legyen?
Mit tehetnék, áruld el nekem
Szeretnék egy szomorú, de most sajnos a hangulatomat idéző verset beírni. Remélem, még nem volt.
Kosztolányi Dezső:
Halotti beszéd
Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
jaj, összedölt
a kincstár.
Okuljatok mindannyian e példán,
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
nem élt belőle több és most sem él,
s mint a fán sem nő egyforma-két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.
Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.
Akárki is volt ő, de fény. de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt ajka, melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lennt, s ahogy azt mondta nemrég:
"Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék",
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.
Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se ázsiába,
a mltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány furcsa mosolya.
Szegény a forgandó, tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.
Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt...",
majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt..."
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti fel se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.
(1933)
Felbukkanok a bánat óceánjából,
A sok elvesztett barát bánatából,
Az elkerülhetetlen tragédiákból,
Az elvesztett szerelmekből,
A pusztulás szörnyű diadalából.
Látom az életet, melyet élni kell,
Hallom a nevetést,
Látom az örömöt, melyet élvezni kell,
A szerelmet, mely még rám vár.
Végre felfogom én is
Az élet óriási diadalát, mert az élet él, s megy tovább.
S ha szŕzsor is becsapnak és ezerszer
csalodom abban, kinek szivemet,
mint ŕlmŕbol rozsŕt, kitakartam,
s ha éppen az ŕrul el, akit életemmel
fedeztem én,
s ha tulajdon fiam
tagad meg,
és ha nem harminc ezustért,
de egy rongy garasért adnak el engem
barŕtaim,
s ha megcsal a reménység,
s ha kudarcaim térdre kényszeritenek,
és elŕtkozom mŕr, hogy megszulettem,
s ha csak a bosszut hizlalja a hŕla
hiveimben,
s ha rŕgalom kerit be, -
akkor sem mondom, hogy nem érdemes!
Akkor sem mondom, hogy nem érdemes
hinni az emberekben, akkor sem mondom,
hogy megélék magam is, néptelen
magŕnyban, mert irgalmatlan az élet. -
De csondes szoval, eltunodve mondom:
bizalmam sarkig kitŕrult kapu,
nem verhet rŕ lakatot a gyanu;
ki-bejŕr rajta bŕrki szabadon.
Egy besurrano csalo tiszteletére
nem ŕllitok ort tiz igaznak!
Kit tegnap itt gyongeség bemocskolt,
megtisztŕlkodva ma betérhet ujbol;
ki kétélu késsel jott ide ma,
koszonhet holnap tiszta oleléssel!
Nem, nem a langy irgalmat hirdetem.
Nem hirdetek bocsŕnatot a rossznak,
kegyelmet a hazugnak,
nem tudok
mentséget a konnyes képmutatŕsra,
s az ongyilkos szenvelgést gyulolom,
akŕr a nyers onzés orvtŕmadŕsŕt.
De hirdetem, hogy buneink mulandok!
Mint a mammut és az osgyik, a multba
porlad a gyulolet és gyanakvŕs;
duhunk lehul,
csak szerelmunk orok.
S halando gyarlosŕgai kozott
csupŕn maga az ember halhatatlan.
Kérlelhetetlen gyotrelmei ellen
irgalmas vŕra bizalombol épul;
s az onmagŕval vivott kuzdelemben
csak josŕga szolgŕlhat menedékul.
Jó lesz ez így: egyszer biztosan;
Bár azt, hogy mi, hol, s hogyan,
Na és persze mikor,
Azt nem látjuk, nem tudhatjuk.
Hiába álmodunk, hiába tervezünk.
Persze nem "hiába", nem "csak úgy",
a szél elfújja, a hajók elviszik
Bár senki sem tudja, miért, s hova.
Ó, öröm, mely a fájdalomból kiút
Nem lehet előtted szívem kemény;
Megkeresem a szivárványt az esőn túl
És érzem, nem volt hiábavaló a remény,
Hogy a reggel nem lesz többé rút.
Fájnak az elmúlt idôk letűnt királyai
És nehezen hiszem el, hogy senki semmit nem követel belôle,
S az én volt udvarom csacska hölgyei is ugyanúgy fájnak nekem,
Hisz mind megannyi tévedésem.
Lehet, néha értelmetlenül sírok,
De tudod, néha kétségbeesetten könnyezem,
De megfagy a könnycsepp a tenyeremben
Ha érzi, hogy ô is tehetetlen.
Ha sírni látod a bohócot, tudd meg, hogy miattad sír:
Arcán gördül végig minden, mit a szíve már nem bír.
Ha sírni látod a bohócot, nyújtsd feléje hűs kezed:
Legyen tenyered forrás, miben arcát fürdeted!
Feszít néha belülrôl egy fájdalombuborék,
És nehezen múlik el, ha nekem egyedül kell elűznöm,
Hisz tudom jól, hogy ez régen nem játék,
És komolyan is veszem. Látod, ezért könnyezem.
