"Ne mondj le semmiről. Minden lemondás
egy kis halál. Ne mondj le semmiről.
Minden halál gyilkosság (lélekontás):
meghalni bűn, ne mondj le semmiről,
Isten művét rongálja bármi rontás,
meghalni bűn, ne mondj le semmiről:
minden vágyad az Isten szava benned
mutatva, hogy merre rendelte menned."
Tudod hogy érted történnek mindenek - mit busulsz?
A csillagok örök forgása néked forog
és hozzád szól, rád tartozik, érted van minden dolog
a te bűnös lelkedért.
Ó hidd el nékem, benned a Cél és nálad a Kulcs.
Madárka tolla se hull ki - ég se zeng - föld se remeg,
hogy az Isten rád ne gondolna. Az Istent sem értheti meg,
aki téged meg nem ért.
Mert kedvedért alkotott mennyet és földet és tengereket,
hogy benned teljesedjenek; - s korok történetét
szerezte meséskönyvedül - s napba mártotta ecsetét,
hogy kifesse lelkedet.
Kinek színezte a hajnalt, az alkonyt, az emberek arcát? Mind teneked!
És kinek kevert sorsokat és örömet és bánatot,
hogy gazdag legyen a lelked? És kinek adott
annyi bús szerelmeket,
szerelmek bűnét és gyászát? s hogy bűn és gyász egysúlyu legyen,
eleve elosztott számodra szépen derüt és borút,
sorsot és véletlent, világ nyomorát, inséget, háborút,
mindent a lelkedre mért
öltöny gyanánt: - úgy van! eónok zúgtak, tengerek száradtak, hogy a lelked: legyen
császárok vétkeztek, seregek törtek, hogy megkapd azt a bút,
amit meg kellett kapnod, és világok vihara fútt
a te bűnös lelkedért!
Mert ne gondold hogy annyi vagy, amennyi látszol magadnak,
mert mint látásodból kinőtt szemed és homlokod, úgy nagyobb
részed énedből, s nem ismered föl sorsod és csillagod
tükörében magadat,
és nem sejted hogy véletleneid belőled fakadnak,
és nem tudod hogy messze Napokban tennen erőd
ráng és a planéták félrehajlítják pályád előtt
az adamant rudakat.
Nem baj, ha nem ugyanaz a vers mindenki kedvence:-))
Te győzz le engem, éjszaka!
Sötéten úszó és laza
hullámaidba lépek.
Tünődve benned görgetik
fakó szivüknek terheit
a hallgatag szegények
A foszladó világ felett
te változó és mégis egy,
szelíd, örök vigasz vagy;
elomlik minden kívüled,
mit lágy erőszakod kivet,
elomlik és kihamvad.
De élsz te, s égve hirdetik
hatalmad csillagképeid,
ez ősi, néma ábrák:
akár az első angyalok,
belőled jöttem és vagyok,
ragadj magadba, járj át!
Feledd a hűtlenségemet,
legyőzhetetlen kényszerek
vezetnek vissza hozzád;
folyam légy, s rajta én a hab,
fogadd be tékozló fiad,
komor, sötét mennyország.
na, két verse van, amit nem szeretek, ez az egyik:-)
A kedvenc:
ELÉG
A teremtés bármilyen széles,
ólnál is szűkösebb.
Innét odáig. Kő, fa, ház.
Teszek, veszek. Korán jövök, megkésem.
És mégis olykor belép valaki
és ami van, hirtelenűl kitárúl.
Elég egy arc látványa, egy jelenlét,
s a tapéták vérezni kezdenek.
Elég, igen, egy kéz elég amint
megkeveri a kávét, vagy ahogy
„visszavonúl a bemutatkozásból",
elég, hogy elfeledjük a helyet,
a levegőtlen ablaksort, igen,
hogy visszatérve éjszaka szobánkba
elfogadjuk az elfogadhatatlant.
Azt hiszem,hogy szeretlek;
lehúnyt szemmel sírok azon,hogy élsz.
De láthatod,az istenek,
a por,meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.
Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején.
Hangtalanul és jelzés nélkül.
Aztán
újra hiszem,hogy öszetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem.
Hüvös és öreg az este.
Remeg a venyige teste.
Elhull a szüreti ének.
Kuckóba bújnak a vének.
Ködben a templom dombja,
villog a torony gombja,
gyors záporok sötéten
szaladnak át a réten.
Elhull a nyári ének,
elbújnak már a vének,
hüvös az árny, az este,
csörög a cserje teste.
Az ember szive kivásik.
Egyik nyár, akár a másik.
Mindegy, hogy rég volt, vagy nem-rég.
Lyukas és fagyos az emlék.
A fákon piros láz van.
Lányok sírnak a házban.
Hol a szádról a festék?
kékre csípik az esték.
Mindegy, hogy rég, vagy nem-rég,
nem marad semmi emlék,
az ember szíve vásik,
egyik nyár, mint a másik.
Megcsörren a cserje kontya.
Kolompol az ősz kolompja.
A dér a kökényt megeste.
Hüvös és öreg az este.
Jevgenyij Jevtusenko
Kékróka monológja egy alakszkai prémállattenyésztő telepen
A színem kék, a telep színe szürke.
s mert halált hoz rám az, hogy kék vagyok,
a dróthálók mögött körözve
nem vígasztal, ha prémem felragyog.
És vedlek. Boldogan vetném le énem,
s dühöngve, mert kopasznak lenni jó-,
de bőrömön átüt, fröcskölve, kéken,
és szikrázik, vakít, akár a hó.
Vonítok hát, borzongva egyre fújom
a harsonát, a Végítéletét:
vagy örökös szabadság lenne jussom,
vagy legalább örökre vedlenék.
Egy látogató úr felvette bambán
magnetofonra vonító szavam.
Kerülne ő ide, sokért nem adnám,
s vonítana, akárcsak jómagam.
Szegény szívem, szenvednék már ki végre-,
padlóra küld, de ott megóv sorom.
Menekülnék, de itt születtem, s e
honi Dachauból nincs kiút, tudom.
Egyszer, hogy romlott hallal jól belaktam,
láttam az ajtón nyitva a retesz,
s a csillagos éj vonzott, s én hivatlan
rászabadultam, hittem, könnyű lesz.
Körös-körül a hóbuckás Alaszka,
s én, mint az őrült, mint kit pestis űz,
száguldottam, csillagokat harapva,
s táncolt tüdőm, gyúlt bennem ősi tűz.
Szemembe holdezüst szikrái szálltak.
S hogy vezetőmnek szegődött a Hold,
láttam, az ég nem négyzetekből áll csak,
mint ketrecemre hulló csonka bolt.
Hemperegtem a hóban. Örömömben
fákkal fecsegtem. Tetszett a vadon.
S a hó nem félt szivárványlani körben
és versenyt kéklett velem szabadon.
De elfáradtam. Viharok cibáltak.
Sebzett mancsaim kikezdte a fagy,
és nem volt senki társnak és barátnak.
Rabság szülötte lásd be, gyenge vagy.
Ki ketrecben született - ketrecért sír,
s borzadva fogtam fel, hogy szeretem
a biztonságos dróthálót, s a mundir-
szürke telepet, mely szülőhelyem.
És visszatértem, szánalmas-leverten,
de hogy retesz csikordult, bűntudat
helyett keserű vád gyötört, s e percben
tudtam, a honvágy gyűlöletbe csap.
Igaz, változtak az idők azóta.
Korábban zsákbafojtás volt divat.
Ma tiszta már és vértelen a munka,
s kit áram üt, nem kínlódik sokat.
Nézem az eszkimó nőt, aki gondoz.
Becézve siklik keze hátamon,
s tarkóm vakarja ujja - ért javamhoz,
érző szemében mégis fájdalom.
Hiszen szeret, nem hagy éhezni, fázni,
dajkám, táplálóm, orvosom e nő,
de kötelessége is rám vigyázni,
s tudom felad, ha eljön az idő.
Panaszos-szépen suttog, símogat majd
és drótot dug szájamba, s könnyezik...
Gyalázat ez! Hozzám bújik, ha sóhajt:
külön hóhérnak kéne lenni itt!
Ó, büszke őseim, áldott naivság!
Az én szemem rabsors nyitotta föl.
Ki táplál - szolgálom. A többi hívság.
És aki símogat - majdan megöl.
még rövidebb az este
még hosszabb az este
még teljesebb a nap
még üresebb a nap
még frissebb a reggel
még fáradtabb a reggel
még melegebb a hajnal
még hidegebb a hajnal
még könnyebb a léptem
még nehezebb a léptem
még jobb a kedvem
még rosszabb a kedvem
még több ha kérem
még kevesebb ha kérem
még kevesebb a könnyem
még több a könnyem
még hangosabb a zene
még halkabb a zene
még gyorsabb üteme
még lassabb üteme
még közelebb vagyok
még messzebb vagyok
még nagyobb vagyok
még kisebb vagyok
még színesebb az utca
még szürkébb az utca
még vidámabbak a fák
még szomorúbbak a fák
minden olyan boldog
minden olyan kurta
minden olyan más
minden olyan más
... lehúnyom szememet
mint kinek
a világgal semmi dolga
festek
írok
filmet vetítek
belülről a szemhéjamra
Az ember néha képpé válik.
Néha kirajzolódnak előtte
életek.
Köztük a magáé.
S képpé állnak össze előtte
a viszonylatok,
események,
dolgok.
Máskor képtelenségek
rajzolják át képességeit.
Az ember néha képpé válik:
s szorongatják a keretek.
Az ember néha képpé válik.
Mert ami fontos,
de nem tudja megnevezni,
azt az ember sokszor
képbe menti.
Képekbe,
miknek léte egy pillanat:
az ember a levegőbe húz vonalat
és színeket lát
és bólogat:
és képpé áll
és foszlik a pillanat
és tűnik
és gyűlik
valahol: tudat alatt.
Az ember néha képpé válik.
Egy freskóvá,
mely penésszel mállik
és nem láthatók már
se hősök,
se szentek,
csak sebek nyoma
és keresztek.
Az ember néha képpé válik.
Nem menekülhet:
róla még
minden kiderülhet.
Nem tehet mást,
csak függ ott egyre
akkor is, hogyha
nincs hozzá kedve
valaki
idegen
életét keretezve.
Az ember néha képpé válik.
Nem rajzol újra
és nem fest át.
Csak
képbe
menti önmagát.
Az ember néha képpé válik.
Vonalból, foltból, színből
rejteket készít magának.
Már nem ábrázol,
már nem áltat.
Már semmi más
csak önmaga képe.
Felfüggesztve
a magány keretébe.
Az ember néha képpé válik.
Hátha így rátalálhat
a másik,
aki tudja,
hogyan kell őt nézni,
ki látni tud
és nem beszélni,
akinek tekintete varázsol,
aki kiszabadítja
a képből
azt
kit ábrázol.
Az ember néha képpé válik...
... vagy várja csak,
hogy egyszer majd
azzá válik,
hogy történik valami végre
vele:
egy képbe emeli
valaki
megváltó
keze...
Ki őrzi meg majd legtovább
gyermekkorából az eget
s hogy mindig mindig béke lett
Barangolva mezőkön át
bokrok nyújtottak kezet
ki-ki játékban megtalálta
a maga szelíd madarát
Ki őrzi meg majd legtovább
a füvek s a fák jelbeszédét
Ki lesz ki arcán muzsikát hordoz,
mint lombjuk közt a fák
Ki lesz akiben béke lesz
ha a lélek fényességét
roppant sötét öleli át