Keresés

"Már az is elég, hogy a világ egyrésze folyton az ember háta mögött van. Minek ezt a bajt még azzal is súlyosbítani, hogy valaki folyton odanéz?"
Örkény: Tóték
(Igaz, ez nem vers, bocs.)

„Az embereknek nem ugyanazt jelentik a csillagaik.Akik úton járnak, azoknak vezetőül szolgálnak a csillagok.Másoknak nem egyebek csöppnyi kis fényelnél.Ismét mások, a tudósok számára problémák. Az üzletember szemében aranyból voltak. A csillagok viszont mind-mind hallgatnak. De Neked olyan csillagaid lesznek, amilyenek senki másnak….
-Hogy-hogy?
-Mert én ott lakom valamelyiken, és ott nevetek majd valamelyiken:ha éjszakánként fölnézel az égre, olyan lesz számodra, mintha minden csillag nevetne. Neked, egyedül Neked, olyan csillagaid lesznek, amik nevetni tudnak!

És megint nevetett.
-S ha majd megvigasztalódtál (mert végül is mindig megvigasztalódik az ember), örülni fogsz neki, hogy megismerkedtél velem. Mindig is a barátom leszel. És szívesen fogsz együtt nevetni velem. És néha kinyitod majd az ablakodat, csak úgy, kedvtelésből…és a barátaid nagyot néznek majd, ha látják, hogy nevetsz amikor fölnézel az égre. Te meg majd azt mondod nekik: ” Igen, engem a csillagok mindig megnevettetnek! „ Erre azt hiszik majd, hogy meghibbantál. Szép kis tréfa lesz…
És nevetett újra.
-Mintha csillagok helyett egy csomó kacagni tudó csengettyűt kaptál volna tőlem…. „

szintén Pilinszky, a napokban hallottam:

Az ágy közös,
a párna nem.

Pilinszky: Négysoros

Alvó szegek a jéghideg homokban,
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt,
Ma ontják véremet.

Bereményi Géza verse Cseh Tamással és Másik jánossal közös Levél nővéremnek II. c. lemezéről:

ESZEMBE JUTOTTÁL

Elveszett pénz és eltévesztett,
Rosszkor kiejtett szó, a nem talált kulcsok,
Eszembe jutottál.

Botlás a járdán, hazugság,
Idétlen képek és az esõ,
Amikor futni kell mert bassza meg
Nem hoztam magammal kabátot.
Eszembe jutottál.

Papírra írt, aztán kihúzott
Szavakban is ott van a baj, hogy
Eszembe jutottál.

Na és az éjjel, amikor fölkelnék,
De a takaró súlyos, nem enged,
Minden félbetörik,
És arra éábredni, hogy álmomban nevettem,
És nem emlékezni, hogy miért is nevettem,
Eszembe jutottál.

Esõkabát nélkül esõben
Megázni és káromkodni,
Bassza meg ez maradt belõled.
A tévesztések, járdai botlások,
Elveszett kulcsok, esõbeli futások,
Hogy megint nem hoztam
Magammal kabátot,
Eszembe jutottál.

Elveszett pénzem vagy, elvesztett kulcsom vagy,
Rosszkor kiejtett és sértõ rossz szavam vagy.
Valami helyett most
Már megint, már megint
Eszembe jutottál.

Egy óriás kezében játék,
Ez vagyok én, hajlít és tördel,
Szétszakít, játszik.
Szétszakít, játszik.

imádom ezt a történetet!:-))

Cornelius Clemens konzul szólt. "Kívánom,
hogy minden rabszolgám csak azt a munkát
kapja, amelyhez kedve, vágya vonja.
Csak mit szívesen, azt végezzük jól el.
Rossz helyre téve mit sem ér az ember,
jó fazekas is kontár kerti munkán."

De egyszer szemlét tartott birtokán
s látott egy szolgát, akin gúnyolódtak
a többiek, mert az sután s ügyetlen
munkált az úton, tétován, ütése
saját ujját sebezte kalapáccsal.

Kedvetlenül fordul tiszttartójához
a konzul és szemével kérdi, mint van.
"Bocsáss meg", szól az, "mindent megpróbáltam
a kallótól a takács műhelyéig,
de ez bizony nem értett semmihez sem."

Cornelius Clemens most türelme-vesztve
ily szóval fordult az ügyefogyotthoz:
"Mi volt hát otthon, mondd, a mesterséged?"
A rabszolga bánatfelhőzte arcát
sötét gőggel emelte: "Csak király."

A konzul hallgatott, részvéte felkelt
s az ember sorsán hosszan eltűnődött.
S mert kegyes úr volt, így szólt: "Öljétek meg."

Carl Spitteler: Csak király

Kányádi Sándor: Románc

keresgélt a repülőgép
fél szárnnyal a vizet szántva
míg a lagúnák közt rálelt
a parázsló betonsávra
domborodott az ég kékje
homorult a földnek zöldje
mikor a gép alázökkent
fújtatva és dörömbölve
húzta a sok kis cölöpház
maga alá az árnyékát
rezegtek mint a bazári
fölhúzható bádogbékák
föld az éggel kék a zölddel
borult össze elalélva
szerelemtől részegülten
betűzgettem Cartagena

delet ilyet soha én még
napot soha még így égni
hol a bokor víz és viskó
s még a beton is érzéki
félórát ha voltam nálad
míg egy kisded megszülethet
ameddig egy ismeretlent
elföldelnek elfelednek
kísértésbe szédítőbe
estem véled szerelembe
hogy maradjak viskóid közt
mindenkitől elfeledve
ittam fényed, kéked-zölded
a géphez gurított létra
tetejéről félórára
enyém voltál Cartagena

fölszállóban már úgy rémlett
vityillóid rezegtetve
mindegyikben mintha egy-egy
szerelmespár ölelkezne
jaj, elválnunk miért kellett
magadhoz miért nem öleltél
minden évszakom azóta
hóval borított hideg tél
egy napodért-éjszakádért
cserébe mit vágyton vágyok
adtam volna üdvösségem
az örökkévalóságot
ilyen bolond ki szerelmes
érzi, hogy a szíve béna
belémsajdult sose látlak
többé viszont Cartagena

s ittalak még színed-fényed
amennyi talán elég lesz
itt a deres Kárpátok közt
a közelgő öregséghez
hol a nap is a tiednek
csak lézengő halvány mása
kél és nyugszik emlékeztet
az egyszer volt ragyogásra
ó a kéked, ó a zölded
kékje-zöldje víznek, égnek
Karib-tenger tüneménye
a neved is belémégett
nem gyógyít ki az idő sem
azon kapom magam néha
félhangosan szólongatlak
Cartagena, Cartagena.

Weöres Sándor: Angelus Silesius

Gonoszok uralkodnak rajtam
de majd szabad leszek
Istennek örvendezek
mint a gyerekek

Weöres Sándor: Mindegy

Mindegy,
hogy a megfagyott
kutyaszar
melyik végét
szopod.

Ede barátom
telezabálta magát
miután jóllakott,
azt mondta:
legyen annak is,
akinek nem volt.

Nemes Nagy Ágnes: Amikor

Amikor én Istent faragtam,
kemény köveket válogattam.
Keményebbeket, mint a testem,
hogyha vigasztal, elhihessem.

William Shakespeare: Hamlet (monológ)

Meghalni - elszunnyadni - és alunni!
Talán álmodni; ez a bökkenő;
mert hogy mily álmok jőnek majd a halálban,
ha majd leráztuk mind a földi bajt,
ez visszadöbbent. E meggondolás az,
mi a nyomort oly hosszan élteti,
mert ki viselné a kor gúnycsapásit,
zsarnok bosszúját, gőgös ember dölyfét,
utált szerelme kínját, pör-halasztást,
a hivatalnak packázásait,
s mind a rúgást, mellyel méltatlanok
bántalmazzák a tűrő érdemet:
ha nyugalomba küldhetné magát
egy puszta tőrrel? - Ki hordaná e terheket,
izzadva, nyögve élte fáradalmin,
ha rettegésünk egy halál utáni
valamitől - a nem ismert tartomány,
melyből nem tér meg utazó - le nem
Lohasztja kedvünk, inkább tűrni a
jelen gonoszt, mint ismeretlenek
felé sietni?

Gyurkovics Tibor: Arc

Bejön egy arc és nem megy többet el.
Egészen behajol a képbe.
Tapogatózó ujjunk alatt ver
a homlok érverése.

Nem gondoltuk, hogy ez lesz az az arc.
Nem néztük jól meg az ablakkeretben.
De tarkójára tűz a nap
és értjük őt már egyre fényesebben.

Nem gondoltuk, hogy ez lesz az az arc.
Szabálytalan az orra, szája,
de közelebb jön s pontosan
kirajzolódik mindegyik vonása.

Mert hátulról kap megvilágítást,
hogy fölragyognak könnyű ujjai.
Bejön, leül, levetkezik.
És nem tudjuk már elbocsátani.

Szécsi Margit: Körülötted bolyongok

Belső zsebedbe bújva
lehetne élni szépen
dobogós boldogságban
halálig szívverésben.

Károlyi Amy: Fiatal lány tavasszal

Megláttam magam a szemedben,
s tudtam, szép vagyok és egyetlen.
És ilyen tükröm nem lesz több egy sem,
sokáig elidőztem a szemedben.

Gyurkovics Tibor: Fényből árnyékból

Fényből-árnyékból álló test vagy,
halálos repülő,
indokolatlan benned, ami ember,
indokolatlan, ami nő.
Örökös tűzkarokba fonnak az égig érő kínjaid,
de a földön, az agyonégett földön
örökké emel valakid.
Röpülj vagy sírj, a könnyeidnek
arcomra hullik harmata,
röpülj, röpülj, én tartalak,
mintha az Isten tartana.

volt egy egér, virágágya volt
szarkalábból és muskátliból
és álló nap nézegette csak
a muskátlikat s szarkalábakat

jött egy doktor és így dünnyögött:
ó, bocsáss meg, hogy így rádtörök,
megvizsgállak, sóhajts mélyeket,
a krizantém nem kedélyesebb?

az egér sóhajtott egy nagyot;
ő már mindennel próbálkozott,
de a legjobb, amit csak talált,
piros muskátli s kék szarkaláb

a doktor megcsóválta fejét,
föltette fényes cilinderét:
'egy kis változás kell' - és szaladt
kentből hozatni krizantémokat.

az egér ült, s nézte álmatag
a muskátlikat s szarkalábakat,
tudta, semmit nem kívánna most,
csak kék szarkalábat s muskátlit, pirost.

ám a doktornál szót követte tett:
sok kenti krizantémmal érkezett.
'ezek - mondta - jól mutatnak legalább,
nem úgy, mint a muskátli meg a szarkaláb.'

majd kiásta néhány perc alatt,
a muskátlikat s szarkalábakat,
krizantém lett helyén, sárga, fehér,
'ettől lesz vidám a szegény egér!'

az egér sóhajtott csendesen:
'biztos több esze van, mint nekem,
mégis tetszett - talán marhaság -
a piros muskátli s kék szarkaláb.'

a doktor csinált új vizsgálatot,
'tápszer kell és nyugodt állapot.'
majd hőmérőjét rázta boldogan:
'a krizantémnak jó hatása van!'

az egér elbújt, nem is nézte meg
a fehér-sárga krizantémeket.
'jó volna most - szemébe könny szökött -
szarkalábak és muskátlik között!'

a doktor így szólt: 'újabb támadás!
sok-sok tej kell és egy hátmasszázs!
ne aggódj, autózz, ha csak lehet -
a krizantémjaid oly édesek!'

az egér e szavak hallatán
rájött, hogyan segít majd magán:
'csukott szemmel arra gondolok,
szarkaláb s muskátli közt vagyok.'

a doktor másnap dörzsölte kezét:
'egy csodakúra vette kezdetét!
tán bonyolult, ám ne vedd zokon -
nézd, nap ragyog a krizantémokon!'

befogta most szemét a bölcs egér -
nincs krizantém, sem sárga, sem fehér.
hasára feküdt, nem is látta, csak
a muskátlikat s szarkalábakat.

ezért (hallottam emma nénitől)
ha egér krizantém közé kerül,
alváskor (ő mondta el nekem)
a szemeit befogja teljesen

a.a. milne

Vörösmarty: Éj-monológ

Sötét és semmi voltak: én valék,
Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj,
És a világot szültem gyermekűl.
Mindenható sugárral a világ
Fölkelt ölemből; megrázkódtatá
A semmiségnek pusztaságait,
S ezer fejekkel a nagy szörnyeteg,
A Mind, előállt. Hold és csillagok,
A menny csodái lőnek bujdosók
Kimérhetetlen léghatárokon.
Megszűnt a régi alvó nyúgalom:
A test megindúlt, tett az új erő,
S tettekkel és mozgással gazdagon
Megnépesűlt a puszta tér s idő,
Föld és a tenger küzdve osztozának
Az eltolt légnek ősi birtokán;
Megszünteté a tenger habjait,
S melyet haraggal ostromolt imént,
Most felmosolyga mélyiből az ég;
S mint egy menyasszony, szépen és vidáman
Virágruhába öltözött a föld.
A por mozogni kezdett és az állat,
S királyi fejjel a lelkes porond,
Az ember lőn, és folytatá faját,
A jámbort, csalfát, gyilkost és dicsőt. -
Sötét és semmi vannak: én vagyok,
A fény elől bujdokló gyászos Éj. -
A féreg, a pillanat búboréka,
Elvész; idő sincs mérve lételének.
Madárt a szárny, a körmök állatot
Nem váltanak meg, kérges büszke fát
Letesznek századoknak súlyai.
Az ember feljő, lelke fényfolyam,
A nagy mindenség benne tűkrözik.
Megmondhatatlan kéjjel föltekint,
Merőn megbámúl földet és eget;
De ifjusága gyorsan elmulik,
Erőtlen aggott egy-két nyár után,
S már nincs, mint nem volt, mint a légy fia.
Kiirthatatlan vággyal, amig él,
Tút és tünődik, tudni, tenni tör;
Halandó kézzel halhatatlanúl
Vél munkálkodni, és mikor kidőlt is,
Még a hiúság műve van porán,
Még kőhegyek ragyognak sírjain,
Ezer jelekkel tarkán s fényesen
Az ész az erőnek rakván oszlopot.
De hol lesz a kő, jel, s az oszlopok,
Ha nem lesz föld, s a tenger eltünik.
Fáradtan ösvényikből a napok
Egymásba hullva, összeomlanak;
A Mind enyész, és végső romjain
A szép világ borongva hamvad el;
És hol kezdve volt, ott vége lesz:
Sötét és semmi lesznek: én leszek,
Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj.

József Attila: Gyöngy

Gyöngy a csillag, ugy ragyog,
gyöngyszilánkokként potyog,
mint a szöllő, fürtösen,
s mint a vizcsepp, hüvösen.

Halovány bár a göröngy,
ő is csámpás barna gyöngy;
a barázdák fölfűzik
a bús földet diszitik.

Kezed csillag énnekem,
gyenge csillag fejemen.
Vaskos göröngy a kezem,
ott porlad a sziveden.

Göröngy, göröngy, elporlik,
gyenge csillag lehullik,
s egy gyöngy lesz az ég megint,
egybefogva sziveink.

A BÉKÉS ELTÁVOZÁS

Száritson ki szemükből a Nap,
Kik egyszer is megnéztek.
Ne hagyjon az én suta arcom
Senkinek se szánó emléket.

Sors-intézőm a Semmi legyen,
Szem- és fültömő Semmi,
Adassék meg nekem vád nélkül
S észrevevő vágy nélkül menni.

Hangomat a Semmi igya föl,
Mint az álmokat issza
S az én gyönge, panaszos hangom
Ne jajgasson senkinek vissza.

Távozzak el én mindenkitől
Megsemmisülve, szökve,
Szemekből, fülekből távozzak
Emlékek nélkül és örökre.

Egy suhanás se árulja el,
Mit lelkem úgyis titkolt:
Valaki elment élet nélkül,
Valaki elment, aki itt volt.

Felejtsem el én is magamat,
Nagyboldogan felejtsem,
Önmagamból és a világból
Szédülve, zuhantva leejtsem.

Akkor se legyek majd senkié,
De ne is legyek árva,
Nézzek szép, hideg mosolygással
Az én hívó, örök arámra.

Nem voltam másé, se magamé,
Arám: a hideg Semmi,
Nincs jogom, hogy emléket hagyjak
És, jaj, nincs jogom emlékezni.

Feledt kérdésként, választalan
Bukjam csöndbe omoltan:
Ha nem voltam, ne vágyjak lenni
S maradjak titok, hogyha voltam.

Petőfi Sándor
Jövendölés

"Mondád anyám, anyám, hogy álmainkat
Éjelente festi égi kéz;
Az álom ablak, melyen által
Lelkünk szeme jövőbe néz.

Anyám, álmodtam én is egyet,
Nem fejtenéd meg, mit jelent?
Szárnyim növének, s átröpűltem
A levegőt, a végtelent."

'Fiacskám, lelkem drága napja,
Napomnak fénye! örvendezz;
Hosszúra nyújtja élted isten,
Álmodnak boldog titka ez.'

És nőtt a gyermek, lángra lobbant
Meleg keblén az ifjúkor,
S a dal malasztos enyh a szívnek,
Midőn hullámzó vére forr.

Lantot ragadt az ifjú karja,
Lantjának adta érzetét,
S dalszárnyon a lángérzemények
Madárként szálltak szerteszét.

Égig röpűlt a bűvös ének,
Lehozta a hír csillagát,
És a költőnek, súgarából
Font homlokára koronát.

De méreg a dal édes méze;
S mit a költő a lantnak ad,
Szivének mindenik virága,
Életéből egy-egy drága nap.

Pokollá lett az érzelemláng.
És ő a lángban martalék;
A földön őt az életfának
Csak egy kis ága tartja még.

Ott fekszik ő halálos ágyon,
Sok szenvedésnek gyermeke,
S hallá, mit a szülő bus ajka
Kínjának hangján rebege:

'Halál ne vidd el őt karomból,
Ne vidd korán el a fiut;
Soká ígérte őt éltetni
Az ég... vagy az álmunk is hazud?...

"Anyám, az álmok nem hazudnak;
Takarjon bár a szemfödél:
Dicső neve költő-fiadnak,
Anyám, soká, örökkön él."

Pár kedvenc:

Barna szemed
Üde mosolyában
Karjaid ölelő
Meleg otthonában

Volna most jó.

Radnóti Miklós:
Két karodban

Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok,
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te,
hallgatlak.
Két karoddal átölelsz te,
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.

Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.

József Attila:
Tedd a kezed

Tedd a kezed
homlokomra,
mintha kezed
kezem volna.

Úgy őrizz, mint
ki gyilkolna,
mintha éltem
élted volna.

Úgy szeress, mint
ha jó volna,
mintha szívem
szíved volna.

Berzsenyi Dániel: Horác (részlet)

Használd a napokat, s ami jelen vagyon,
Forró szívvel öleld, s a szerelem szelíd
Érzésit ki ne zárd, míg fiatal korod
Boldog csillaga tündököl.

Holnappal ne törődj, messze ne álmodozz,
Légy víg, légy te okos, míg lehet, élj s örülj.
Míg szólunk, az idő hirtelen elrepül,
Mint a nyíl s zuhogó patak.

     BETLEHEMI KIRÁLYOK

              Adjonisten, Jézusunk, Jézusunk!

              Három király mi vagyunk.

                     Lángos csillag állt felettünk,

                     gyalog jöttünk, mert siettünk,

                     kis juhocska mondta - biztos

                     itt lakik a Jézus Krisztus.

                            Menyhárt király a nevem.

                            Segíts, édes Istenem!

              Istenfia, jónapot, jónapot!

              Nem vagyunk mi vén papok.

                     Úgy hallottuk, megszülettél,

                     szegények királya lettél.

                     Benéztünk hát kicsit hozzád,

                     Üdvösségünk, égi ország!

                            Gáspár volnék, afféle

                            földi király személye.

              Adjonisten, Megváltó, Megváltó!

              Jöttünk meleg országból.

                     Fõtt kolbászunk mind elfogyott,

                     fényes csizmánk is megrogyott,

                     hoztunk aranyat hat marékkal,

                     tömjént egész vasfazékkal.

                            Én vagyok a Boldizsár,

                            aki szerecseny király.

              Irul-pirul Mária, Mária,

              boldogságos kis mama.

                     Hulló könnye záporán át

                     alig látja Jézuskáját.

                     A sok pásztor mind muzsikál.

                     Meg is kéne szoptatni már.

                            Kedves három királyok,

                            jóéjszakát kívánok!

/József Attila, 1929. december/

Ne hagyj el, ne dobj el, ne játssz el
Fogadj el, ítélj el, de ne hagyj el
Nincs múlt, nincs esély nélküled
Nincs társ, nincs tét nélkülem

Ne hívj el, ne űzz el, s ne menj el
Ne adj fel, ne adj el, ne fuss el
Nincs hang, nincs hír nélkülem
Nincs tér, nincs híd nélküled

Próbáltam már, s lelkembe mart: nincs másik part
Próbáltam már, s bármerre csalt, nincs másik part
S ez visszatart

Vigyázz rám, ha lázadnék, s nem szabad
Vigyázz rám, ha álmodnék rossz álmokat
Van hely, hol átölelj, ez jutott
Mérd fel, s hidd el, ha nem tudod

Próbáltam már, szívembe mart: nincs másik part
Próbáltam már, vonzásban tart, s nincs másik part

Ne hagyj el, ne dobj el, ne játssz el
Fogadj el, ítélj el, de ne hagyj el
Nincs múlt, nincs esély nélküled
Nincs társ, nincs tét nélkülem

Próbáltam már, szívembe mart: nincs másik part
Próbáltam már, s bármerre csalt, nincs másik part
Próbáltam már, lelkembe mart: nincs másik part
Próbáltam már harmincnégy dalt, de nincs másik part

(34. dal - Sztevanovity Dusán)

Weöres Sándor: Ballada három falevélről


Lehullott három falevél
észrevétlen az őszi ágról.

És jött a szél, a messzi szél,
egy messzi, másik, új világból –

Elröpült három falevél

– – – – – – – – – – – – – –

Az egyik magasba vágyott:
talált a felhők közt új világot,
emelte, emelte a szél.

A másik rohanni vágyott:
magasba hágott és mélybe szállott,
sodorta, sodorta a szél.

Harmadik szédülni vágyott:
szemét lehúnyta, semmit se látott,
kavarta, kavarta a szél.

Lobogott három falevél.

– – – – – – – – – – – – – –

Lehullott három falevél
tehetetlenül a világból.

Ott lenn a sár, fekete, mély –
ki emel fel az őszi sárból,

ti szegény három falevél?

ez a legkevesbe sem lesz kedves vers, de leirom, mert eszembe jutott. aki ismeros a szerpejatekok, konkretan a MAGUS teren, az azt is tudja, hogy ez Ranagol(a leggonoszabb isten az adott vilagon) papjainak aldozo litaniaja:
Halott indul hozzad uram,
lelket ezer kinba taszitsd,
konnytol terhes uvoltese
megvaltja majd buneim!

Babits: SUNT LACRIMAE RERUM

Van a tárgyaknak könnyük. Érzem olykor,
hogy sírnak a szobámban nesztelen;
sötétedő, sejtelmes alkonyokkor
bús lelküket kitárják meztelen.

Tán azt hiszik, nem látja most szem őket:
ki járna a sötétben eleven?
De én, szobáknak baglya, nézem őket,
örülve, hogy van, aki sír velem.

Nézem, hogy elhagyja magát az asztal,
silány terhét emelni únja már.
Az ágy, mint akit senki sem vigasztal,
gyötrelmes éjet önmegadva vár.

(Keresztény rabnő várhat így az éjre,
bírván basája undok, únt kegyét.)
A vén karszék némán huzódva félre
bús daccal tölti bársonyos begyét.

Szégyenlett kínjuk fájlalják a képek,
szegekre fölfeszített vértanuk,
s mint este egyedül maradt cselédek,
sírnak a tárgyak, bárha nincs szavuk.

Sírnak, mint néma lelkek, mint vak árvák,
süket szemek, sötétbe zárt rabok,
halottlan-holtak és örökre lárvák,
léttelen lények, tompa darabok.

Zelk Zoltán: Téli fák

Nem fáztok, ti téli fák,
mikor meztelen az ág?
Eldobtátok a nyári zöld
s az őszi aranyruhát.
Ejnye, ejnye téli fák,
ez aztán a furcsaság:
Hideg télben levetkőztök,
nyáron viseltek ruhát!

Nincsen apam, se anyam,
se Istenem, se hazam,
se bolcsom, se szemfedom,
se csokom, se szeretom.

Harmadnapja nem eszek,
se sokat, se keveset.
Husz esztendom hatalom,
husz esztendom eladom.

Hogyha nem kell senkinek,
hat az ordog veszi meg.
Tiszta szivvel betorok,
ha kell embert is olok.

Elfognak es felkotnek,
aldott folddel elfodnek,
s halalt hozo fu terem,
gyonyoruszep szivemen.
/József Attila/

Szécsi Margit

Fekete gallyon

Fekete gallyon jégburok,
tündér-üveg,nem földi.
Jégburkos dió a kavics,
nem érdemes feltörni.

Öreg,fázós nagymamák,
tudom én,nektek jó a hit.
Én is jártam istenért,
de az az isten nem hevít.

Vad vagyok és nyers vagyok,
bolond angyal,kegyetlen.
Öregasszonyt ellökök,
s lába elé lefekszem.

Nyár,ha igéz messziről:
ideér,jönni kell neki.
Minden kabátot szögre tétet,
szívemet bizsergeti.

Én a hittel ráérek:
nyekergő cipőm hóban jár.
Halál minden lépésem:
éppúgy lehetne rózsaszál.

„Így lettem, a létnek megvetve terhét,
igaz magam iránt igaztalanná,
sírban remélve a gyalázat enyhét.”
(Dante)

(Remélem még nem volt:-)

Kopogtatés nélkül

Ha megszretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz
hozzám,
de gondold jól meg,
szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.

A kancsóba friss vizet hozok be néked,
cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,
itt nem zavar bennünket senki,
görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.

Nagy csönd a csönd, néked néked is szólok,
ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,
melegben levehetsz nyakkendőt, gallért,
ha éhes vagy, tiszta papírt kapsz tányérul,
amikor akad más is,
hanem akkor hagyj nékem is, én is örökké
éhes vagyok.

Ha megszeretlek kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél.

(József Attila)