Keresés

Győry Dezső

ŐSZI SÉTA A LIGETBEN

A világban nincs új, hiány és többlet,

már rég kiegyensúlyozódva jár.

Csak mi látunk így: szakadék és szöglet,

mert nálunk jobbat és magunknál többet

akarnánk folyvást. Ahogy írva már.

Ám az idő s tér nem világsajátság,

csak a biccent agy mankói, amin

megtámaszkodna az emberkiváltság.

De jön a végzet, s hadjai kijátsszák

az észt a halál országútjain.

Így nyugszom beléd, őszintén, Világom,

hogy törvényeddel a szívembe lősz.

Fekszem, kelek, szeretkezem, bodászom.

Te vagy minden: se jó, se rossz. Ha fázom,

ha csók süt: Te vagy… S megszólít az Ősz.

Halántékomról már hajam felel meg,

az őszi lomb rőt, a hajam deres.

Mily dőreség, hogy harci hírek kelnek!

Rövid az élet, mint a gyerekingek.

Mit mondasz, szép Ősz? – Élj, örűlj, szeress!

Férfiének, 1935 [198-199.]

Győry Dezső

SZÉP VIRÁGVASÁRNAP

Cicabarkás vesszőt

metszettem a parton,

új életem tavaszára

istenáldást adjon,

suhintgatva lépek,

nem zörgök kilincsen,

csak úgy lehetek szabad, ha

semmi kincsem nincsen,

hogy idáig értem,

csak lelkem vigyázom,

puhaság ne ragyaverje,

bajban meg ne fázzon,

környül halál-dajka

dúdolja, hogy tente,

de már ezer friss láb koppja

a Dunamedence,

két folyó közt állok,

tengerekig látok,

s hegyek alján hóvirágok,

új embervirágok,

táltos ős, tüzes nap,

őrködjed a lelkem,

hogy mindenkié az élet;

erre taníts engem,

bánatom kicsinység,

szemem büszke nap lett,

szólhatok a milliókkal:

a szavam szabad lett,

kedvem fű, hitem meg

röpte a madárnak –

így találtam önmagamra

szép virágvasárnap.

Férfiének, Gömör,

1932 [141-142.]

Győry Dezső

ISTEN A SZEMEIDBEN

Amikor téged teremtett a Jóság,

az Isten ajkát a szemedre tette,

szemed azóta örökkévalóság,

minden világot ott látok megette.

A lelked, vágyad, sóhajod a szádon,

mind csak keret két Tőle-szép szemednek,

téged szeretlek, hogyha őt imádom,

és őt imádom, ha téged szeretlek.

Férfiének, 1929 [125.]

Győry Dezső

ELÜLTETLEK A SZÍVEMBEN

Úgy ültetlek el a szívemben,

karcsú cseresznye-sudarat,

óvatosan, szeretve, szépen,

mint a legritkábbik virágot

a szerelmes kertészlegény.

Szeretném, hogy virág maradj,

szeretném, hogy termőfa légy,

légy hát virágos, messzilátszó,

dúslombú, szent tavaszi fám:

akarom, hogy kibontakozzál

a szívemben és a világban.

Simogatlak, csókollak, nézlek,

s beszúrlak felásott szívembe

szánt-szeretve, áhítat-lassan

egy réghitt, félig elfelejtett

romlatlan istentiszteletnek

hívő, boldog mozdulatával.

Férfiének, 1928 [107-108.]

Győry Dezső

A BALOGI HEGYEK

A Szent György Körnek

Hajnalodik, az éj épp elköszön,

fekete kalapja félrebillen

s az ég derűs homloka már kilátszik:

a balogi hegyek örülnek.

A balogi hegyek szelídek,

szeretem őket én is, más is,

de könnyű nekik: mert kicsik,

s mert nyugton ülnek, mint a gomba

nagy fák és nagy hegyek tövében;

a kicsik elbújnak, megférnek,

s nem zúgolódik egyikük sem,

hogy később látja a hajnalt,

s hamarább veszti az estét,

boldog hegyek a tűrő kis hegyek.

Valamennyi Tátra, ahol csak

vagytok, meredtek, ágáltok, dacoltok,

de ti, de ti mitévők legyetek,

bozontos lelkű zseni-arcotokkal?

sziklakoponyáitok éle

belevágódik az égbe

s köddel, felhővel úgy kell befödjétek

kölcsönös roppant sebeiteket!

Úgy állok itt, miként a Tátra

s meglengetem a karomat a hajnal hajnala felé:

túlnézve és nem látva többé

a sok lágyképű, belátásos

és rongyul-boldog dombokat!

Férfiének, 1927 [97-98.]

Győry Dezső

PARANCS AZ ÉLETEM

Parázs üzeneteket hoz a drót meg a posta,

a szél szeretett arcok bőréről száll a számba,

jóismerős szagokkal csuklik belém az este,

vitáznak, emlegetnek száz házban, száz szobában,

jól van ez így: csak jöjjön az eszmék rádiója

s forró üzeneteket vigyen és hozzon a lég.

Énbennem kapnak formát gomolygó ködvilágok,

szavamban lesznek fáklya a szurkos gyász s a szikrák,

erőmben lombosul ki az újanthajtott élet,

más, új, amilyen nem volt még sose magyaréknál,

mert ennyi bokron-árkon még sose kellett futni

bíró tüdővel győzve nyers-szédült iramot.

Fülem egy nép szívére szorítva hallgatom ki

hiányos érverését torz vérszegény hitének,

szabadabb levegőre, igazabb levegőre,

népek élére, csúcsra, gátra: új jogok ózonába!

– én nem számítok – rongy kis életem csak lobogó,

mit rám bízott az Úr, s ő szólít: jöjjetek!

Kiáltó szó, 1925 [39.]

Győry Dezső

NYÁRUTÓ

Ákom-bákomszerű jelekkel

föl-fölvirító fényerekkel

futnak a fényes csillagok,

van, aki látja, aki érzi,

hogy a szívüket összevérzi

ön-sorsuk furcsa zápora,

van, aki szótlan, egyszerűen

leszögezi magában hűen:

csillaghullás; pont; nincs tovább;

s van, aki nem tud ostobábbat:

figyeli a sok szarkalábat

és értelmet keres neki;

s a múltja elborult egében,

a nő-nevek nagy erdejében

valami hasonlót talál,

csak egy-egy emlék villan össze,

egy-egy kép, egy-egy mindörökre,

egy-egy parányi morzsa mind;

fürdők, napok, sok szín vetése,

néha nem biztos még a név se,

arc, lényeg, lélek – elmosott;

s e száz szív írta lelki-táblát:

hullócsillagok szarkalábját,

úgy hívja együtt: szerelem.

Férfiének, 1924 [60-61.]

Györkös László

GYŐR

Sikátorjaidból

barokk arccal fordul a szél

sodor a Dunára

a Rába Rábca Marcal keskeny csíkjára

lebegve a kéklő fák közt

A táj reggeli hullámverésében ringatsz

és felemelkedsz

A gyárak nyúlánk lándzsái a kémények

fátylaikat széjjelrázzák

fodros felhőként megakadnak a horgas tetők

vonulatában a Káptalandomb tornyainak aranyában

De a ködhasító nap felissza

a süppedt zugok kusza ábráit

mormoló imákat

fojtott szitkokat

az éjszaka nyirokcsomóit

Felissza a gyermekkor emlékszövevényét

melyek átsejlenek a mosolyokon könnyeken

melyek vastag indákkal átfonják

az utakat tereket

az ódon kapuk és padok súlyos deszkáit

        Emlékszel a gáton sétáló holdra?

    akácfavirágzás fehérre ragyogta

érzed hogy csobban a víz

    a csónakházak és a rakodópart hejehujája?

        égtünk a szobrok mozdulatlan mozdulatában

            szétszakadtunk ha a Batthyány-park kavicsútja

            hangunk csengette suttogás

            fejünkre hullott minden lomb

        minden szeptemberi csillag

    és minden ölelés

ahogy fogtuk szorongattuk a város ujjait

    hallgatva hangját reggelente

                    hogy növekszik

                hatalmas izomzattal

            hatalmas erővel zengetve a gyárak kürtriogását

            lendítve a melósok karját

        ábrándját

    feszítve az időt

        szélesítve a kurta vállakat

Az utak harsonája hogy szalad

    vonatcsattogásaink érce

        munkába igyekvő lányok puha térde

Sikátorjaidból

barokk arccal fordul a szél

Nézd

az időtlen ég alatt mily fiatal a reggel

Homlokodon új városrészekkel köszöntöd a Napot

Hosszú léptekkel gyermekként futok

kiáltozva

a gyárak hangjaival

szökkenve

szökőkutakkal

lengedezve a fákkal

Sokasodó tenyeredben

duzzad

növekszik a Holnap

Versmondók köny-

ve, 1975. [341-342.]

Györke Zoltán

TÉL FOGLYA (Tilinek)

tél van és mínusz hat február tíz

hópehely-lepkék cikáznak a víz

hátát csiklandva a Duna fölött

arcperzselő szél fúj mintha törött

üvegből bújna elő huhogva

állok a bástyán mint a tél foglya

elnézem a Mátyás-templom tornya

az eget híg köddel satírozza

én a tél foglya higgyem valaki vár

szemben havas kezével február

tenyerel a pesti háztetőkre

láthatár-közel magába szőtte

a szürkület-nappal minden fényét

szoborló horkan a király is él még!

levezetnek a lépcsők a térre

ott állsz háttal s mintha gongütésre

megfordulsz villan mongolos arcod

tétova kezem kezedben tartod

áram fut át rajtam öröm-ütés

minden mi eddig volt felkészülés

ez egyszeri-örök pillanatra

napimádók néznek így a napra

itt fönn a várban még a tél havaz

s belül völgymélyen indul a tavasz

Zöldár [103.]

Györke Zoltán

BEESTELEDETT

egy repülőgép-

kondenzcsík-cippzárral

isten összevarrta

hold-lakatra zárta

a nyitott eget

s lehúzta a nagy

éjszínű rolót

rajta a csillagok

ezüst szegfejek

beesteledett

Zöldár [57.]

Györke Zoltán

MINT VADSZEDER

szeme forrás-mélyéről a mosoly

feltör pillamohában megvillan

mint szentjánosbogár a holdfényben

mi ez álom varázslat s elillan

vagy élő szobor mely most megállít

aztán emlékhamvakba leomol

szeme sugara röntgensugár

belém nyilall vad-fájástalanul

karja körülindázza testemet

mint vadszeder a fiatal tölgyet

karma belém nő futnék nem lehet

vállamra zuhogó barna tincsek

szemparazsamtól lángra lobbannak

s elég a szobor mosoly tekintet

Zöldár [90.]

Györke Zoltán

ORGONASÍPOK

fagy-esztergálta jégcsapok

fényes orgonasípok

sorakoznak az ereszen

fehér szikrázó-falú

templomában a télnek

hallga játszik rajtuk a szél

s e születés előtti csendben

bársonyos-halkan felcsendül

egy karácsonyi ének

Zöldár [55.]

Györke Zoltán

ARCOMBA HARAP

házunk sarkának ütődik a nap

belekondulnak belül a falak

az éjszaka szekere elzörög

elindulnak a fák mocorog a rög

a szemeteskocsik elviszik

az álmok lerágott csontjait

borotvám gyűrött arcomba harap

felébresztettem rám morog a csap

fényes sárga tükörtojás-szemmel

mosolyog rám a lábasból a reggel

a tűzhelyen felforrt a csend

házunk sarkától elpattan a Nap

beton-membránok kongnak a falak

és elkezdődik a nap

Zöldár [54.]

Györke Zoltán

A CSEND KÉSEI

a város tenyerére vesz befogad

olajos kézzel simogat a nap

füsthurkot vet nyakamba a gyár

eléget forró katlan ez a nyár

szédelegve-bukdácsolva megyek

felöklelnek koshomlokú hegyek

perzselő napsugár-zápor paskol

összeroppant egyedül e vaskor

nem ád otthont az üres lakás

a csend kései vágnak mint a sás

mellemre térdepelnek a falak

kiszikkadt ég a plafon rámszakad

a csengő tányérját beköti a pók

az ablak gombján akasztott zakók

állok a sarokban nézem ami nincs

asszonykézről álmodik a kilincs

és sír sír könnyezik a csap

éhes szú rág a parketták alatt

mozdul mélybe süllyed az emelet

sötét-rácsot húz az ablakra az est

Zöldár, Tatabánya [53.]

Györke Zoltán

HOLVOLTHOLNEMVOLT-HAZA

A föld ugyanúgy melengeti talpam,

mint gyermekkorban az utcai por.

A szél is olyan bizalmasan-halkan

suttog fülembe, mint valamikor.

Ismerős a templom harangzúgása,

s az idő vágta árkok az arcokon.

A kapuban mintha nagyapám várna –:

itt mindenki hetedíziglen rokon.

Ha jövök – haza. És maradni – nehéz.

Keresem, s nincs a kút – befalazták.

Akác se simogat, mint anyai kéz –:

kimeneteltek a kertből a fák.

A kiirtott erdő – mint a szavanna.

Finom levél-membránon átzúgva

sűrű mélye nem küld választ szavamra…

Csend. Mintha minden madár aludna.

Távol a vízparti füzek sátrai.

Sáshajú zsombékok, vakondtúrások

– a tar legelő pattanásai –

közt táncol a kerék – jófelé járok?

S a folyó. Az aláharapdált partból

kivégzett fák dőlnek a sodrásba.

A pásztorkunyhón szegekre zárt ajtó.

Szünetel a pulik csaholása.

Behajló gallyak cimbalomütői

pattognak a feszült hullámokon.

S a két part közt mintha valamely ősi

dallam lengne; elkísér az úton.

Hol ősök lelke bolyong a tájon;

lépnék – s csontjukba botlik a lábam.

Itt ástad földbe magad, hogy fájjon,

apám, e holvoltholnemvolt-hazában.

Zöldár [14-15.]

Györke Zoltán

SZÁRSZÓ

J. A.    L. Z. emlékének

óriás fehér gyászlepel a tó

hullámoktól bársonyzó háta

sirályok éles merész röpte

belehűlt itt az éjszakába

sínpár végtelen egyenlőségjel

nemlétük-öröklétük között

partról induló könnyesarcú szél

a vitorlákba törölközött

emlékeznek a fák a jegenyék

remegés fut át a lombokon

miért csak a földmély a menedék

távol vízbe térdeplő félsziget

hegyéről visszhangzik a kérdés

s mozdulnak moha-szakállas kövek

Zöldár [10.]

Györke Zoltán

„MONDD, MIT ÉRLEL…”

                               L. M. emlékének

„Mondd, mit érlel annak a sorsa”,

ki maga járja az utat;

vezényszóra nem áll a sorba,

kit minden korcs eb megugat;

elindulna, menne napiránt,

s hegyek nőnek lába előtt;

kinek szíve súgja az irányt,

s fény foglya, s nem kap levegőt?

„Mondd, mit érlel annak a sorsa”,

ki fiatal, s lakást remél;

gyűjt, s élére rakott garasa

holnapra tán félannyit ér;

asszonya mos, főz, jövőt nevel,

fészkük gondbélelt szűk verem;

s mire két ember otthonra lel –

kifakult már a szerelem?

„Mondd, mit érlel” a munkás sorsa;

hét végén vonathoz lohol,

erejét temeti naponta,

amikor távol kubikol;

étele krumpli – levesként bor –

otthon vadon nő gyermeke;

asszonymell helyett pohárt csókol,

s nyugdíjkor nincs egy foga se?

„Mondd, mit érlel” az asszony sorsa,

aki anyjához visszamegy;

vágyát kihűlt dunnába fojtja,

szoknyáját fogja a gyerek;

várja az álmok hercegének

jöttét, hogy karjába hullna –

de átlépnek vállán az évek,

s aggszűz lesz végül vagy kurva?

„Mondd, mit érlel” a férfi sorsa,

ha ágyát ott kell hagynia;

rázhatja öklét égre, holdra –:

ő a jog mostoha fia;

szálló várja vagy ágy- s albérlet,

s a kocsma lesz a temploma;

hogy rávirradhat egy új élet –

nem lesz rá pénze már soha?

„Mondd, mit érlel annak a sorsa”,

ki bérből éppen csak megél,

napjait órákkal megtoldja:

feje fölött nőjön a fedél;

otthona éji menedékhely,

fáradság kíséri haza;

robotol, mígnem jön a vészjel,

s összeszűkül a mellkasa?

„Mondd, mit érlel annak a sorsa”,

ki a hazából kirekedt;

álmát idegen szél sodorja

hóba hullt tájon, s nincs kikelet;

érdes napjait morzsolgatva

kérdezhet – senki nem felel:

a gólyának melyik a haza,

hol született vagy hol áttelel?

„Mondd, mit érlel” a költő sorsa:

kisistenekkel vív csatát;

beletörhet fegyvere – tolla –,

elhagyja szerető, család;

s verset ír, issza karcos borát,

és a küszöbön átbukik;

élesztgeti még egy-két barát –:

aztán örökre feledik…?

Zöldár [11-13.]

Györke Zoltán

ŐK KÜLDTEK

Ők küldtek téged: a barázda-nyíltak,

A föld-igazak, tarló-edzettek.

Kiknek arcán ráncok rózsái nyíltak,

Kik ebédet a térdükről ettek.

Ők küldtek téged: kik izzadság-cseppel

Edzették üllőn vert penge élét.

Kik rigófüttyre indultak reggel,

S lányként ölelték a búzakévét.

Ők küldtek téged: a kaszás csapatok,

Kik este, a rend végére érve,

Szénaboglyák alá dugták a napot,

S kiszegezték a holdat az égre.

Ők küldtek téged: kiknek kapanyél

Növelt hólyag-gyöngyöt tenyerére.

Kiknek harmat-mosta arcát a szél

S a napfény cserzette feketére.

Ők küldtek téged: kiknek a szent állat

A ló volt, s a járombatört ökör.

Kik szivárvány alá tartottak vállat;

Kiknek esőtócsa volt a tükör.

Ők küldtek téged: kiknek bakancs-talpát

A lábukhoz szegezte a tarló.

Kikről izzadság rágta le a ruhát…

Kezükből szállt égre a holdsarló.

Ők küldtek téged; s vászontarisznyádba

Madárlátta kenyércsücsköt tettek.

Integetnek utánad sorba állva

Mezők szobrai – búzakeresztek.

Ők küldtek téged: kik lábnyom-betűkkel

Dülőút-porba írták sorsukat.

Arcuk az időben nem merülhet el:

Irányt ma is szekérrúdjuk mutat.

Ők küldtek téged: a paraszti ősök,

Kikből csak borral bukott ki a szó.

Föld varázslói – a legtisztább hősök.

Ők intenek: csak azt mondd, mi való!

Értük szólj, vers, a sarjúrendek alól,

Bokrok fészek-zsebéből zengj fel, dal!

Ha kell, mennydörgés-hangon, de értük szólj,

S jegenyéket zúgass, mint a vihar!

Zöldár [7-8.]

Györke Zoltán

SZERETNI

téged úgy kellene szeretni

benned magamat megkeresni

bennem magadat megtalálni

hóban égni és tűzben fázni

belőlem téged hozzám űzni

mosolyod napsugárra fűzni

nem sárkányokkal hadakozva

óvva mint koronáját a bodza

feltartani halász a gyöngyöt

apám hóutáni göröngyöt

benned termő szikre találni

a tenyeredben kicsírázni

szemed barlangjába leszállni

sziklán állva mennydörgést várni

szeretni nem az elmúlásig

csak tegnapig s holnaptól máig

megcsalva hű maradni egymáshoz

mint kérge vagy görcse a fához

téged úgy kellene szeretni

magammal naponta összeveszni

minden bűnömet neked adni

érted magamat megtagadni

Gyalog [93-94.]

Györke Zoltán

NINCS MENEDÉK

tér el nem választ

ha idő összeköt

az óramutató

perceket kaszál

nem kell menedék

fűszőnyeget sző

alánk az éj

neszelő erdő

avar-nászágyán

megbúvó szarvasok

szénaillatban

múmiásodva

tenyerünk négyágú

lóherelevél

hátunkra eleven

abroncsok égnek

szemünk káváján

kikönyököl

elküldő hívás

leomlott távol

szívpitvarunkból

a vér felforrva

egymásba ömlik

nincs menedék

az értelem csukott

pillája mögött is

foly

        ta

            tó

                dunk

Gyalog [73.]

Györke Zoltán

BOLYONGÁSOMÉRT

bolyongásomért

mely elvitt hozzád

kirkém nem érhet vád

szelídült vadak

simulnak eléd

s a tenyeredből

nőnek ki a fák

ajkam piroslik

hasadó kérgén

rügyező szavak

bontsd virágokká

szemmel melengesd

ha tiporná fagy

hajad vízesés

vállam szikláin

megtörve rohan

ujjaim halak

vergődnek sodró

hullámaiban

nincs belül vihar

s villám a szemben

mint érben a vér vagy

szerelem-ütötten

állok szivárvány-

mosolyod alatt

Gyalog [75-76.]

Györke Zoltán

ELVEZET HOZZÁMIG

pillantásokban alámerülve

szemparazsak közt pirosodva

tenyeremen feltartom arcod

mint porcelán-tányérját a bodza

beszólnak az ablakon a fenyők

felbőszült bokor-puli ugat

a komor felhőmájfoltos égre

csókoljunk izzó csillagokat

bízni benned mint égergyökerek

bíznak e kaviccsal-gyúrt földben

harmatot tüsszent a hegytető

avarban rezes holdfény zörren

gyere fogd az öreg tölgyek kezét

elvezet hozzámig a patak

szétnyíltak előttem a hegyek

hogy ölükben megtaláljalak

                                             Királyrét

Gyalog [72.]

Györke Zoltán

CON BRIO

a szemed a szemed miért hallgat

miért ringat tótükör-nyugalmat

benn mélyen hol sirály kerengett

vihar kaszáljon hullámrendet

a szád naptól fénylő barázda

mezők fogsora összezárva

a csend ajkát feszíti a vágy

a szád a szád miért nem kiált

kezed semmibe ágazik kezed

tétova mozduló emlékezet

ujjaid piros parázsló rügyek

lobbantsanak az avaron tüzet

Gyalog [70.]

Györke Zoltán

LYUKAS ZSEBEMET

lányunk alszik könnyű az álma

mint ha lepke száll görcsös ágra

mosol pelenka hull a gépbe

mint csépléskor dobba a kéve

s én öblített gondjaim féltve

teregetem a szélkötélre

két szárnyával csapkod az abrosz

elszállsz pelenka-szárnyú albatrosz

s ha végeznél vár más dolog

a hétköznapokat foltozod

bevarrod lyukas zsebemet

mosolyod arcomra égeted

gyíkként fusson el tű és cérna

kedves engem is tisztíts meg néha

Gyalog [62-63.]

Györke Zoltán

VÍZPARTON

Halcsontvázak szikkadnak a fűben,

hangya-hadseregek ostroma után.

Kopoltyúk lezárt rácsai között

átzuborog a langyos délután.

Térdig vízben felhúzott szoknyájú

füzek öblítik hálóingüket.

Vízfenékre süllyed az árnyékuk,

vajon ki kötött nyakukba követ?

Vastag idomú szoborként állnak

a foguk közt álmot őrlő tehenek.

Lepényt szaggatnak izzó homokra,

ventilátor-farkuk űzi a legyet.

Árnyékába húzódik az erdő,

a láthatár partjai leomlanak.

Füttylasszót dob nyakamba egy rigó,

gyújtósként ég el bokor tövén a nap.

Csillag-pikkelyek száradnak az égre;

libegve száll a tájra az este.

Hold-ejtőernyője a fákon akad.

Por és harmat ül a levelekre.

Gyalog [55.]

Györke Zoltán

TAVASZ

tavasz van

kifordul burkából a rügy

hasadó ingből a lánymell

a szív felparázslik

zöld lobogással

fűszagú vad szél csíp az arcba

mint ráhajló hátba

nászban vonagló csitri lány

tavasz van benn

meg kinn is

átszakadnak

az esték szűzhártyái

s a beteljesülés harmatcseppjei

hullnak a holdfény-lepedőre

tavasz van

ölelésbe szédülnek lobogva

a gesztenyefák piros lombjai

lüktet a föld nyálkás ágyéka

jaj-ibolyák kékülnek-hervadnak

összekoccanó cserepes ajkakon

tavasz van

szentjánosbogár-reflektorok égnek

serceg a fű

szellők lihegnek

s felborzolódnak a fellegek

a holdakolból

kitörnek a bárányfelhők

pásztoruk elaludt

tavasz van

a lapulevelek összebújnak félve

s a beteljesülés harmatcseppjei

hullnak a holdfény-lepedőre

Gyalog [52-53.]

Györke Zoltán

TAVASZ-HÍVÓ

az ég seprűi

sűrű jegenyék

szétfolyt felleget

sepernek

szél öblögeti

az égtájakat

szájukat nyitják

a vermek

napsugár-pengék

hurrá felvágták

patak-ereit

a télnek

március csorgat

a borzas füzek

kontyára fűzöld

festéket

fű dárdáitól

elvérzik a hó

megvonaglik a

hegygerinc

a tócsák kancsal

üvegszemén már

szerelem-kérő

mosoly ring

gyere ölelj hát

te szűzlány-tavasz

virágkoszorús

szeretőm

kirügyeznek a

lányok mellei

legény-fák lépnek a

hegytetőn

Gyalog [51-52.]

Györke Zoltán

HAZÁM

itt állok a világban

itt élek Európában

ez a repülőgépről belátható

egy nap körüljárható

teli torokból végigkiáltható

kis szőlőlevél-ország

vándorlások árán megtalált

verekedésekkel megváltott

földdarab

ez a hazám

állok a Dunánál

gyaluforgács-fodroktól tisztítják

tükrét szárnyas szelek

kezet fogok a hullámokkal

két ütőér lüktet a folyó

ráhangolom szívverésem

itt állok Dunántúl lankái közt

hazám testének emlői

rátapadnak városok-falvak

ez meg a Bakony

asszony-föld-anyánk

ágyékszőrzete szeméremdombja

évszázados vajúdással

jövőnket szüli

mint szétrobbant nádbuga

vitorlás magvait

sodort keletről a kárpáti szél

gyökértöltésekkel

akácok tölgyek kötnek ide

kidönthetetlenül

népem sorsa a sorsom

itt élek Európában

e kicsi szőlőlevél-ország

vándorlások árán megtalált

vérrel puhított-megváltott

földdarab

ez a hazám

Gyalog [30-31.]

Györke Zoltán

KOSSUTH LEVELE SZÁMŰZETÉSÉBŐL

               – töredékek –

futószalag lábam alatt a föld

meddig-hova sodor el-tőled hazám

fáradt csend liheg a világosi mezőn

vérvörösre érik a kukorica

égig magaslik elárvult magányunk

e betört ablakú európában

itt töppedt apadó sörhab-felhők

roskadnak balkáni hegyek vállára

tornác-oszlopokon fönnakadt éjben

lazul szívemben a remény rugója

ásító kandallónál törökülésben

talál a napturbános reggel

a tenger hullámaiba temette a szelet

zsoldoshadseregem az erdő

nem állhat értünk csatarendbe

csörömpölve földre hullt a hold

ezüst körfűrész pengéje villog az éjben

sorra dönti a vállas tölgyeket

szavaim sebzett sirályként vesznek

a láthatár izzó kohójába

küszöbömhöz kötött farkas a tél

száműzték mind a többi évszakot

szám befagyott lék jég alatt szavak

lesik belül a mentő rianást

deres ködbe hanyatló homlokkal

várjuk arcunk kitavaszodását

s ha vállig-havat torkig-hideget

rak is ránk a csillag-szikrás szemű ég

alatta bizton áttelel vetésünk

figyeljétek a keleti égbolton

majd ezüstözött jegenyeütők

vernek riadót a nap vörös dobján

nemzetem tarts ki a parázsló romokon

míg a szívekben újra toborzót

dübörög egy-jövőnk a forradalom

Gyalog [22-23.]

Györke Zoltán

MÁRCIUSI TÉL

még itt a tél

test- és földközelben

jégbe gyökeredzett nádasban

űzött szél éneke haldoklik

a halak ezüst mozaikkockák

befalazva a tó jegébe

hova rakják ikrájukat

e hosszúra nyúló télben

felér a hó a hangomig

szám ereszére fagynak a szavak

zengő jégcsapok

barátaim a fák

bilincsbe verve

ágaik ölében

varjak fekete fagyöngyök

az időtlenség őrei

hol a rigó csíz pacsirta

merre telelnek

az emlékezet lombjaiban

mikor térnek vissza

a szívem melletti tájra

hol jegenyék és tölgyek

várják az ébredést

s alázattal hajlongnak a füzek

a táj udvari-bolondjai

a vihar trónusa előtt

hej márciusi tél

antarktisz-évszak havas fegyelme

felér a fagy az értelemig

és szügyig süllyedünk

a tehetetlenségbe

Gyalog [21-22.]