kikerestem a könyvből (bár a Te fordításod is nagyon jó! :o) )
„Jól vadásztál? Mondd el nekem!"
„Testvér, hideg volt a lesen."
„Hol van, melyet űztél, a vad?"
„Testvér, a sűrűben szalad."
„Hát büszkeséged merre van?"
„Testvér, behorpad oldalam."
„Szélsebességed elhagyott?"
„Testvér, odúmban meghalok."
Nem baj, ha nem magyar? Biztos van fordítása, de azt nem ismerem...
What of the hunting, hunter bold?
Brother, the watch was long and cold. What of the quarry ye went to kill?
Brother, he crops in the jungle still. Where is the power that made your pride?
Brother, it ebbs from my flank and side. Where is the haste that ye hurry by?
Brother, I go to my lair to die.
(egy igen nyers fordítás - öt perc alatt nem igen lehetne jót műfordítani, így meg sem kíséreltem, csak hogy az angolul nem tudók is megértsék, miről szól:
Hogy ment a vadászat, bátor vadász?
Testvér, hosszú és hideg volt a les. Mi van a zsákmánnyal, amire mentél?
Testvér, még mindig a dzsungelben legel. Hol az erő, mely a büszkeséged adta?
Testvér, fogy a horpaszomból és az oldalamból. Hova ez a nagy sietség, amivel elrohansz?
Testvér, a vackomra megyek megdögleni.
Kipling: A dzsungel könyve, a Tigris! Tigris! fejezet bevezetése. Kicsit depis, de nekem szinte mindig bejön.)
Csöpp kezedet én is nézném,
Húnyt szemmel bársonynak vélném,
Megfognám följebb, ahol puha,
S kitapogatnám van e rajtad ruha:))))))
De nem is kéne tapogatni,
Arcomon vélem forróságát hatni!
A forróság végig árad testemen,
Mondod, most már leshetem:)))
Öled mágnesként vonz,
Mindened szerelmet oszt................................:)))))))
"Egy futó pillantásod tágra nyit,
már magamra zárultam, mint az ujjak,
de Tőled önként bomlanak ki szirmaim,
mint tavasz titokteli érintésére a rózsa.
Mily hatalommal zársz-nyitsz, nem tudom:
de van valami bennem, ami érti,
szemednek hangja mélyebb, mint a rózsa,
és senkinek, még az esőnek sincs
ily csöpp keze."
Edward Estlin Cummings: (Hát a címe most nem jut eszembe)
"Már az is elég, hogy a világ egyrésze folyton az ember háta mögött van. Minek ezt a bajt még azzal is súlyosbítani, hogy valaki folyton odanéz?"
Örkény: Tóték
(Igaz, ez nem vers, bocs.)
„Az embereknek nem ugyanazt jelentik a csillagaik.Akik úton járnak, azoknak vezetőül szolgálnak a csillagok.Másoknak nem egyebek csöppnyi kis fényelnél.Ismét mások, a tudósok számára problémák. Az üzletember szemében aranyból voltak. A csillagok viszont mind-mind hallgatnak. De Neked olyan csillagaid lesznek, amilyenek senki másnak….
-Hogy-hogy?
-Mert én ott lakom valamelyiken, és ott nevetek majd valamelyiken:ha éjszakánként fölnézel az égre, olyan lesz számodra, mintha minden csillag nevetne. Neked, egyedül Neked, olyan csillagaid lesznek, amik nevetni tudnak!
És megint nevetett.
-S ha majd megvigasztalódtál (mert végül is mindig megvigasztalódik az ember), örülni fogsz neki, hogy megismerkedtél velem. Mindig is a barátom leszel. És szívesen fogsz együtt nevetni velem. És néha kinyitod majd az ablakodat, csak úgy, kedvtelésből…és a barátaid nagyot néznek majd, ha látják, hogy nevetsz amikor fölnézel az égre. Te meg majd azt mondod nekik: ” Igen, engem a csillagok mindig megnevettetnek! „ Erre azt hiszik majd, hogy meghibbantál. Szép kis tréfa lesz…
És nevetett újra.
-Mintha csillagok helyett egy csomó kacagni tudó csengettyűt kaptál volna tőlem…. „
Bereményi Géza verse Cseh Tamással és Másik jánossal közös Levél nővéremnek II. c. lemezéről:
ESZEMBE JUTOTTÁL
Elveszett pénz és eltévesztett,
Rosszkor kiejtett szó, a nem talált kulcsok,
Eszembe jutottál.
Botlás a járdán, hazugság,
Idétlen képek és az esõ,
Amikor futni kell mert bassza meg
Nem hoztam magammal kabátot.
Eszembe jutottál.
Papírra írt, aztán kihúzott
Szavakban is ott van a baj, hogy
Eszembe jutottál.
Na és az éjjel, amikor fölkelnék,
De a takaró súlyos, nem enged,
Minden félbetörik,
És arra éábredni, hogy álmomban nevettem,
És nem emlékezni, hogy miért is nevettem,
Eszembe jutottál.
Esõkabát nélkül esõben
Megázni és káromkodni,
Bassza meg ez maradt belõled.
A tévesztések, járdai botlások,
Elveszett kulcsok, esõbeli futások,
Hogy megint nem hoztam
Magammal kabátot,
Eszembe jutottál.
Elveszett pénzem vagy, elvesztett kulcsom vagy,
Rosszkor kiejtett és sértõ rossz szavam vagy.
Valami helyett most
Már megint, már megint
Eszembe jutottál.
Egy óriás kezében játék,
Ez vagyok én, hajlít és tördel,
Szétszakít, játszik.
Szétszakít, játszik.
Cornelius Clemens konzul szólt. "Kívánom,
hogy minden rabszolgám csak azt a munkát
kapja, amelyhez kedve, vágya vonja.
Csak mit szívesen, azt végezzük jól el.
Rossz helyre téve mit sem ér az ember,
jó fazekas is kontár kerti munkán."
De egyszer szemlét tartott birtokán
s látott egy szolgát, akin gúnyolódtak
a többiek, mert az sután s ügyetlen
munkált az úton, tétován, ütése
saját ujját sebezte kalapáccsal.
Kedvetlenül fordul tiszttartójához
a konzul és szemével kérdi, mint van.
"Bocsáss meg", szól az, "mindent megpróbáltam
a kallótól a takács műhelyéig,
de ez bizony nem értett semmihez sem."
Cornelius Clemens most türelme-vesztve
ily szóval fordult az ügyefogyotthoz:
"Mi volt hát otthon, mondd, a mesterséged?"
A rabszolga bánatfelhőzte arcát
sötét gőggel emelte: "Csak király."
A konzul hallgatott, részvéte felkelt
s az ember sorsán hosszan eltűnődött.
S mert kegyes úr volt, így szólt: "Öljétek meg."
keresgélt a repülőgép
fél szárnnyal a vizet szántva
míg a lagúnák közt rálelt
a parázsló betonsávra
domborodott az ég kékje
homorult a földnek zöldje
mikor a gép alázökkent
fújtatva és dörömbölve
húzta a sok kis cölöpház
maga alá az árnyékát
rezegtek mint a bazári
fölhúzható bádogbékák
föld az éggel kék a zölddel
borult össze elalélva
szerelemtől részegülten
betűzgettem Cartagena
delet ilyet soha én még
napot soha még így égni
hol a bokor víz és viskó
s még a beton is érzéki
félórát ha voltam nálad
míg egy kisded megszülethet
ameddig egy ismeretlent
elföldelnek elfelednek
kísértésbe szédítőbe
estem véled szerelembe
hogy maradjak viskóid közt
mindenkitől elfeledve
ittam fényed, kéked-zölded
a géphez gurított létra
tetejéről félórára
enyém voltál Cartagena
fölszállóban már úgy rémlett
vityillóid rezegtetve
mindegyikben mintha egy-egy
szerelmespár ölelkezne
jaj, elválnunk miért kellett
magadhoz miért nem öleltél
minden évszakom azóta
hóval borított hideg tél
egy napodért-éjszakádért
cserébe mit vágyton vágyok
adtam volna üdvösségem
az örökkévalóságot
ilyen bolond ki szerelmes
érzi, hogy a szíve béna
belémsajdult sose látlak
többé viszont Cartagena
s ittalak még színed-fényed
amennyi talán elég lesz
itt a deres Kárpátok közt
a közelgő öregséghez
hol a nap is a tiednek
csak lézengő halvány mása
kél és nyugszik emlékeztet
az egyszer volt ragyogásra
ó a kéked, ó a zölded
kékje-zöldje víznek, égnek
Karib-tenger tüneménye
a neved is belémégett
nem gyógyít ki az idő sem
azon kapom magam néha
félhangosan szólongatlak
Cartagena, Cartagena.
Meghalni - elszunnyadni - és alunni!
Talán álmodni; ez a bökkenő;
mert hogy mily álmok jőnek majd a halálban,
ha majd leráztuk mind a földi bajt,
ez visszadöbbent. E meggondolás az,
mi a nyomort oly hosszan élteti,
mert ki viselné a kor gúnycsapásit,
zsarnok bosszúját, gőgös ember dölyfét,
utált szerelme kínját, pör-halasztást,
a hivatalnak packázásait,
s mind a rúgást, mellyel méltatlanok
bántalmazzák a tűrő érdemet:
ha nyugalomba küldhetné magát
egy puszta tőrrel? - Ki hordaná e terheket,
izzadva, nyögve élte fáradalmin,
ha rettegésünk egy halál utáni
valamitől - a nem ismert tartomány,
melyből nem tér meg utazó - le nem
Lohasztja kedvünk, inkább tűrni a
jelen gonoszt, mint ismeretlenek
felé sietni?
Bejön egy arc és nem megy többet el.
Egészen behajol a képbe.
Tapogatózó ujjunk alatt ver
a homlok érverése.
Nem gondoltuk, hogy ez lesz az az arc.
Nem néztük jól meg az ablakkeretben.
De tarkójára tűz a nap
és értjük őt már egyre fényesebben.
Nem gondoltuk, hogy ez lesz az az arc.
Szabálytalan az orra, szája,
de közelebb jön s pontosan
kirajzolódik mindegyik vonása.
Mert hátulról kap megvilágítást,
hogy fölragyognak könnyű ujjai.
Bejön, leül, levetkezik.
És nem tudjuk már elbocsátani.
Szécsi Margit: Körülötted bolyongok
Belső zsebedbe bújva
lehetne élni szépen
dobogós boldogságban
halálig szívverésben.
Károlyi Amy: Fiatal lány tavasszal
Megláttam magam a szemedben,
s tudtam, szép vagyok és egyetlen.
És ilyen tükröm nem lesz több egy sem,
sokáig elidőztem a szemedben.
Gyurkovics Tibor: Fényből árnyékból
Fényből-árnyékból álló test vagy,
halálos repülő,
indokolatlan benned, ami ember,
indokolatlan, ami nő.
Örökös tűzkarokba fonnak az égig érő kínjaid,
de a földön, az agyonégett földön
örökké emel valakid.
Röpülj vagy sírj, a könnyeidnek
arcomra hullik harmata,
röpülj, röpülj, én tartalak,
mintha az Isten tartana.
Sötét és semmi voltak: én valék,
Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj,
És a világot szültem gyermekűl.
Mindenható sugárral a világ
Fölkelt ölemből; megrázkódtatá
A semmiségnek pusztaságait,
S ezer fejekkel a nagy szörnyeteg,
A Mind, előállt. Hold és csillagok,
A menny csodái lőnek bujdosók
Kimérhetetlen léghatárokon.
Megszűnt a régi alvó nyúgalom:
A test megindúlt, tett az új erő,
S tettekkel és mozgással gazdagon
Megnépesűlt a puszta tér s idő,
Föld és a tenger küzdve osztozának
Az eltolt légnek ősi birtokán;
Megszünteté a tenger habjait,
S melyet haraggal ostromolt imént,
Most felmosolyga mélyiből az ég;
S mint egy menyasszony, szépen és vidáman
Virágruhába öltözött a föld.
A por mozogni kezdett és az állat,
S királyi fejjel a lelkes porond,
Az ember lőn, és folytatá faját,
A jámbort, csalfát, gyilkost és dicsőt. -
Sötét és semmi vannak: én vagyok,
A fény elől bujdokló gyászos Éj. -
A féreg, a pillanat búboréka,
Elvész; idő sincs mérve lételének.
Madárt a szárny, a körmök állatot
Nem váltanak meg, kérges büszke fát
Letesznek századoknak súlyai.
Az ember feljő, lelke fényfolyam,
A nagy mindenség benne tűkrözik.
Megmondhatatlan kéjjel föltekint,
Merőn megbámúl földet és eget;
De ifjusága gyorsan elmulik,
Erőtlen aggott egy-két nyár után,
S már nincs, mint nem volt, mint a légy fia.
Kiirthatatlan vággyal, amig él,
Tút és tünődik, tudni, tenni tör;
Halandó kézzel halhatatlanúl
Vél munkálkodni, és mikor kidőlt is,
Még a hiúság műve van porán,
Még kőhegyek ragyognak sírjain,
Ezer jelekkel tarkán s fényesen
Az ész az erőnek rakván oszlopot.
De hol lesz a kő, jel, s az oszlopok,
Ha nem lesz föld, s a tenger eltünik.
Fáradtan ösvényikből a napok
Egymásba hullva, összeomlanak;
A Mind enyész, és végső romjain
A szép világ borongva hamvad el;
És hol kezdve volt, ott vége lesz:
Sötét és semmi lesznek: én leszek,
Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj.
