Sagane aranyom, Sagane,
Bizony északi földre születtem,
Csuda ott a mező körülöttem,
Teleholdban a rozs özöne,
Sagane aranyom, Sagane.
Bizony északi földre születtem,
Hol a hold, a növő, babonáz,
S noha jobb, noha szebb e Siráz,
De Rjazányom el itt se feledtem,
Bizony északi földre születtem.
Csuda ott a mező körülöttem,
Im a rozsnak a szála hajam...
Legyen ujjaidé finoman,
Sose fáj a kezed beleszőtten,
Csuda ott a mező körülöttem.
Teleholdban a rozs özönét
Sürü fürtöm idézze szemedbe,
Gyere drága, vidíts te nevetve,
Az eszembe de jaj ne idézd
Teleholdban a rozs özönét.
Sagane aranyom, Sagane,
Bizony északon él az a lány,
Kinek arca is épp ilyen ám.
Vajon egyszer elfeled-e?
Sagane aranyom, Sagane.
Neked mindened megvan, amit csak adni lehet,
Én pedig bármit elfogadok, amit az élet ad azt hiszem
Te felnőttebb vagy, mint ahogy az várható lenne,
Én meg gyermek maradok még egy darabig, mert így könnyebb
Gondolatban ezerszer feladtam már mindent
Hitet, reményt, boldogságot,
Mégis minden nap meglepődöm azon a csodán, amit kapok
Sokat gondolkodtam, de még nem találtam meg a választ
Az örökös kétkedők kérdésére: Miért?
Nem álltatom magam, elfogadom, és megnyugvással viselem a sorsot
És azt hiszem ez így jó lesz egészen addig, míg meg nem
Találom a feleletet
Bár valószínű ez sem lesz más, csak egy ugyanolyan
Egyszerű megoldás, mint a legtöbb bonyolult dolognál:
Könnyek sűrűjébe fojtva szaggató magányom,
Bár értenéd drága, drága perceim,
Ó drága minden pillantás, volt pillanat,
Volt elég mely kedves, kedves vagy még
S leszel, míg lehet, bár leheleted nem érint,
Mond miért nem lehet, csak szaggat és
Gyötör minden perc fáj, amit tettem, de
Mégis hogy így lettem, mert elvettem
Tőled s tőlem, amit szerettem és többé
Nem változik, csak sír-sír és nem
Felel a magány, ó hány ilyen éj
Vár még rám, csordulni készen a keserű pohár,
S vége nem látszik a végtelen lélek küzdelme végett,
Már az sem vígasztal, hogy minden tiéd lett,
Mert csak egy maradt, ó drága perceim magánya…
Ha új lakót kapnak a temetők,
nem is dicsőt, csak épp előkelőt,
a gyász pompázik szoborrá virulva
és az elhunytat zengi név meg urna:
nem azt, aki csakugyan volt, hanem
akinek kellet volna hogy legyen:
s a szegény kutya, a leghűbb barát,
ki boldogan áldozza föl magát,
kinek szíve gazdája szíve volt,
dicstelen hull el, bármilyen derék,
s földi lelkét megtagadja az ég:
míg az ember, hiú féreg! csodákat
s kizárólagos eget kér magának.
Óh ember! napod gyorsan alkonyul,
rabnak becstelen vagy, s romlott, ha úr,
aki kiismert, undor tölti meg
tőled, lélegző, hitvány sártömeg!
Szerelmed kéj, barátságod csalás,
Szavad és mosolyod képmutatás!
Neve nemes csak megromlott csírádnak,
rád pirít minden becsületes állat.
Ki itt jársz, s látod ezt a sírjelet,
menj tovább, - nem fajtádnak tiszteleg:
barát emlékét őrzi ez a jel;
egy barátom volt csak - s az itt hever.
Ha nem veszted fejed, mikor zavar van,
s fejvesztve téged gáncsol vak, süket,
ha kétkednek benned, s bízol magadban,
de érted az ő kétkedésüket,
ha várni tudsz és várni sose fáradsz,
és hazugok közt se hazug a szád,
ha gyűlölnek, s gyűlölségtől nem áradsz,
s mégsem papolsz, mint bölcs-kegyes galád,
ha álmodol - s nem zsarnokod az álmod,
gondolkodol - becsülöd a valót,
ha a Sikert, Kudarcot bátran állod,
s ugy nézed őket, mint két rongy csalót,
ha elbírod, hogy igazad örökre
maszlag gyanánt használják a gazok,
s életműved, mi ott van összetörve,
silány anyagból építsék azok.
ha mind, amit csak nyertél, egy halomban,
van merszed egy kártyára tenni föl,
s ha vesztesz és elkezded újra, nyomban,
nem is beszélsz a veszteség felől,
ha paskolod izmod, inad a célhoz
és szíved is, mely nem a hajdani,
mégis kitartasz, bár mi sem acéloz,
csak Akaratod int: ,,Kitartani'',
ha szólsz a néphez s tisztesség a vérted,
királyokkal jársz, s józan az eszed,
ha ellenség, de jóbarát se sérthet,
s mindenki számol egy kicsit veled,
ha a komor perc hatvan pillanatja
egy távfutás neked s te futsz vígan,
tiéd a Föld és minden, ami rajta,
és - ami több - ember leszel, fiam.
Nekem Paul Gerardytól a Vallomás a kedvencem... sajnos most nem tudom leirni, mert nincs nálam a könyv, de örülök hogy más is kedveli a szomorú-bús elgondolkodtató verseket....
Te ezt mondod: "Egész nap
reád gondoltam epekedve".
De mégse rám gondolsz ezért, csak
a szerelemre.
Ezt mondtad: "Képed keresem,
ha ágyba fekszem, kedvesem,
nyitott szemem sír nedvesen
és fájva".
De te nem ismered a kínt,
lelked gyönyörbe ring.
Inkább gondolsz a csókra, mint
a szájra.
Egyáltalán nem küszködöl.
Tudod, miénk már a gyönyör...
De a szerelem óriásibb.
Mondd, így szeretnél, mondd nekem,
ha nem én lennék én, hanem
egy másik?
A moszkitó-opera
Ott, hol a kásás
nád, sás
lepte lápra lépve
süpped alább
a láb
köröskörül
bús köd ül,
s éjszakára
nyirkos pára
száll a sárra
sárga gázba
hüledezve ül a hüllő
borzong a borz és vipera,
ott hallható a Moszkitó-opera.
- Züm - zendít rá kóros
dalára a kórus.
Aztán tovább érleli
a vérbeli
sikert egy tenor.
Hangja a kórussal egybeforr.
Először egy dúr-áriát,
majd egy finom moll-áriát,
és végül egy maláriát
ad elő.
Mily szenvedély, vad erő!
Hogy lázba hoz ez a mester,
kísért, bárhogy hessegesd el.
Utána a tenyér csattan
és az izzó hangulatban
a vak, fülledt éjszakákon
felcsendül a Kinin-kánon.
*************
Mielőtt kikapok, hogy miért nem a hülye versek topicba irtam ezeket a verseket, szeretném elmondani, hogy szerintem Romhányi nagyon ügyesen bánik a szavakkal és tényleg KEDVESCHEK ezek a versek nekem. Van még néhány ilyen kedvesch verse.:))
Szamármese
Csömörön élt az öreg dőre Göre Döme, annak volt
egy csengeri csengős pörgeszőrű göndör csődöre.
De bármilyen pörgeszőrű göndör csődör volt
Csömörön az öreg dőre Göre Döme csengeri
csengős csődöre, nem szerzett neki virgonc,
kenceficés kancát időre az örökkön ődöngő-lődörgő
dőre öreg.
Így hát csurig csorgatta csöbörbe könnyeit
és csúfos csődörcsődöt mondott az örökké ődöngő-
lődörgő öreg dőre Göre Döme csengeri csengős
pörgeszőrű göndör csődöre.
Szomszédságban élt a fösvény Szemere,
annak volt egy nőstény szamara.
A szamárnál szamarabb Szemere sem szerzett
hamarabb szamárfi szamarat szomorú szamara
számára, ezért sok szemérmes szamárkönny
szemerkélt a szamárnál szamarabb Szemere szomorú
szamara szemére.
Ámde mit csinált egy szép napon az örökkön
ődöngő-lődörgő öreg dőre Göre Döme csengeri
csengős pörgeszőrű göndör csődöre és a szamárnál
szamarabb Szemere szemérmes szamárkönnyet
szemerkélő szomorú szamara? Na mit csinált?
Öszvért!
