Ne rejtőzz el, úgyis látlak
Rádcsukom a szempillámat.
Bent zörömbölsz a szívemben,
S elsimulsz a tenyeremben.
Elsimulsz az arcom bőrén,
mint vadvizen a verőfény.
Nagyon jó vagy, jó meleg vagy,
nagyon jó így, hogy velem vagy.
Mindenekben megtalállak,
s öröm markol meg ha látlak.
Nézz rám! Szólok a szemednek,
ne fuss el! Nagyon szeretlek.
Mindenható, felséges Atyánk, hozzád száll a
dicséret, magasztalás, tisztelet és hála.
Minden a te tulajdonod, s nincs ember, aki
méltó lenne nagy neved kimondani.
Áldott vagy, Uram, s kezed minden műve áldott,
legfőképpen öreg bátyánk, a Nap:
az égből néz ő le, és tőle világos a nappal,
és ékes, szépséges ő, tündökletes,
ó felséges Atyánk, mint te magad.
Dicsérjen téged nénénk, a Hold, meg a Csillagok,
te formáltad őket, s mind oly gyönyörűen ragyog.
Uram, dicsérjen téged bátyánk, a Szél,
a levegő, meg a felhő, a derűs ég s a vihar,
te táplálod teremtményeid ezek áldásival.
Dicsérjen téged kedves húgunk, a Víz,
aki hasznos, alázatos és tiszta is.
Uram, dicsérjen téged öcsénk, a Tűz,
vele gyujtasz fényt napszállat után,
szép és félelmetes ő, erős és vidám.
Uram, dicsérjen téged jóságos Földanyánk,
ki hátán hordoz minket s áldásait árasztja ránk:
mienk pompás virága a réten s gyümölcse a fán.
Boldogok, Uram, akik szerelemedért másoknak megbocsátanak,
akik betegséget szenvednek el és keserű kínokat,
boldogok, kik békén tűrik a föld nyomorát,
mert elnyerik ők, felséges Atyánk, fényes koronád.
Dicsérjen téged testvérünk, a testi halál,
akitől emberfia nem menekülhet –
jaj annak, akit a végső perc halálos bűnben talál!
Boldogok, kik szent akaratodban megnyugosznak:
a második halált nem kell elszenvedni azoknak.
Dicsérjük Urunkat, ég s föld seregei,
áldjátok őt és nagy alázattal szolgáljatok neki!
Ne hidd, hogy e világtól válni félek,
s hogy lelkemmel sötétbe szállni félek.
Mind nem riaszt, hisz elpusztulni: törvény.
Mert nem tudtam jó úton járni: félek.
Tudod, hogy életedből kirepülsz majd,
hogy titkok függönye mögé kerülsz majd.
Igyál, hisz nem tudod, honnan fakadtál,
vigadj, hisz nem tudod, hová merülsz majd.
Ha kocsmabortól részeg lettem: lettem.
Ha pogány tűzimádó lettem: lettem.
S ha minden szent nyáj gyanakodva néz is,
én: én vagyok, s amilyen lettem: lettem.
Szellőben veszti köntösét a rózsa,
pedig vidít fülemülét a rózsa.
Üljünk árnyába, hiszen annyiszor már
földből fakadt és földdé lett a rózsa.
Siralom a szívnek, ha heve nincsen,
ha sóvárgása, gyötrő tüze nincsen.
Szerelem nélkül záruló napodnál
eltékozoltabb nap részedre nincsen.
Ha testünkből a puszta lélek elszáll,
testünkre tégla-építményt kapunk már,
s a más testére épülő halomhoz
haló-porunkkal hozzájárulunk már.
Magammal harcot vívok. Mit tehetnék?
Tettemért kínban rívok. Mit tehetnék?
Tán irgalmaddal ajándékozol majd,
mégis szégyentől sírok. Mit tehetnék?
CARMINA BURANA /
MÍG KOCSMÁBAN JÓL IDŐZÜNK
[In taberna quando sumus]
Fordította: Weöres Sándor
[1]
Míg kocsmában jól időzünk
föld bajával nem törődünk,
kockát, kártyát kevergetünk,
ugyan nekiveselkedünk.
Mit csinálunk a kocsmában?
pénz nyit pincét általában,
ez kérdésünk magva éppen,
hallgassátok, elbeszélem.
[2]
Ím, ez játszik, ím az iszik,
amaz erkölcstelenkedik.
Aki játékban időzik,
annak olyik levetkőzik,
a másik jól felöltözik,
zsákja pénzzel töltekezik.
Senki sem fél itt haláltól,
Bacchust tétként vetni bátor,
[3]
azaz: borért melyik fizet?
Így iszik a diáksereg:
Egyszer dutyiban ülőkért,
majd háromszor az élőkért,
négyszer a hívő seregért,
ötször a halott hívekért,
hatszor könnyű némberekért,
hétszer szegénylegényekért,
[4]
nyolcszor bűnös barátokért,
kilencszer rossz csuhásokért,
tízszer a haragosokért,
tizenegyszer hajósokért,
tizenkétszer vezeklőkért,
tizenháromszor ölőkért,
császárért s pápáért végül
iszik bárki nyakló nélkül.
[6]
iszik szegény, iszik beteg,
iszik aggastyán és gyerek,
iszik főpap, iszik dékán,
iszik húgom, néném, bátyám,
iszik apám, iszik anyám,
iszik minden egyáltalán,
iszik száz és iszik ezer,
egész világ nyakal, vedel.
[7]
Bizony hatszáz pénz is kevés,
mikor jól megy a vedelés,
és a borban korlát nélkül
vígan minden összebékül.
Minket rágnak minden népek,
mért maradunk mind szegények,
aki ránk néz görbe szemmel,
nem is lehet igaz ember.
Mese-zajlás volt. Még élt a Mese
S egy tavaszon én valakire vártam.
Mese-zajlás volt. Zajlott, sírt a vágyam,
Parthoz sodort egy illatos mesét,
Parthoz sodort egy kósza asszony-árnyat.
Hol szedte? Merre? Nem tudom, de szép,
Új mese volt ez s az árny csodasápadt.
Mindig szerettem árnyat és mesét:
A legszebb mesét és a legszebb árnyat
Egy babonás tavaszi éjszakán
Addig kérleltem, míg életre támadt.
Mese-zajlás volt. Még élt a Mese.
Mese-zajlás volt. Meghalt a Mese
Ugyanez éjjel. Bénán, félve, fázva,
Élő mesére s élő asszonyára
Riadtan néztem. Nem az én mesém.
És ez az asszony, ez a csodasápadt?
Ez Minden-asszony, ez nem az enyém.
Tolvaj a lelkem, idegen csodákat,
Idegen árnyat terem és mesét:
A mese régi s rizsporos árnyat
Kérleltem egy tavaszi éjszakán,
Mikor a vágyam utolszor megáradt.
Mese-zajlás volt. Meghalt a Mese.
When you are old and gray and full of sleep,
And nodding by the fire, take down this book,
And slowly read, and dream of the soft look
Your eyes had once, and of their shadows deep;
How many loved your moments of glad grace,
And loved your beauty with love false or true;
But one man loved the pilgrim soul in you,
And loved the sorrows of your changing face.
And bending down beside the glowing bars
Murmur, a little sadly, how love fled
And paced upon the mountains overhead
And hid his face amid a crowd of stars.
„A hiányos kikerekül,
a görbe kiegyensül,
az üres megtelik,
az elvénhedt újjáalakul,
a kevés megsokasul,
a sok megzavar.
Ezért a bölcs
az egy-egészet óvja:
õ a világ példája.”
Vigyázz.
Ez a nagy pillanat.
Egy ember jön feléd, bemutatkozik,
már tárja kezét, most lát legelőször,
rád néz,
és elviszi majd az arcod, a hangod
s őrzi.
Lélek csak az ember a többi
emberek lelkében,
törékeny gondolatokból faragott,
száztitkú, halovány emlék,
mely néha a fellegekig magasul.
Légy méltó e testvér
áhitatos várakozására
s remegjen által a tudat,
hogy most történhet valami,
ami még nem volt,
mióta áll a világ
s Isten kezében se reszketett úgy
sáranyagod, mint most
az ő kezében,
ki megteremt igazán,
fényből, szeretetből,
Ő, a te rokonod,
Ő, a te Urad, Istened.
Nézz rá,
büszkén s alázatosan is,
mint aki megszületett és aki meghal.
Ne félj.
Röpítsd feléje a te életed
s egyedülvalóságod, mely neki
oly idegen,
hogy beleborzong
és megért.
Légy őszinte, tiszta, bátor.
Adj példát.
Szemvillanás csak s kész a bűn
és az örökre tart,
örökre büntet,
öngyilkos haraggal
és összetöri az emlékedet,
téged.
Ne hazudj.
Ne halj meg.
Élj benne.
Ez a nagy pillanat.
Vigyázz.
"Jól vadásztál? Mondd el nekem."
"Testvér, hideg volt a lesen."
"Hol van, melyet űztél, a vad?"
"Testvér, a sűrűben szalad."
"Hát büszkeséged merre van?"
"Testvér, behorpad oldalam."
"Szélsebességed elhagyott?"
"Testvér; odumban meghalok."
Nyár. Kert. Csönd. Dél.
Ég. Föld. Fák. Szél.
Méh döng. Gyík vár.
Pók ring. Légy száll.
Jó itt. Nincs más,
csak a kis ház.
Kint csönd és fény.
Bent te meg én.
Weöres Sándor:
Tündérszerelem
"Árnyad voltam, nedves moha közt bujdokoltam,
fölém-simuló tótükörben mindenem fájt,
sások éle összevagdalt,
bocsáss be, bocsáss be!"
"Ott a felhő puha ágya,
selyem holdfény borul rája,
ne gyere az én szobámba."
"Lángod voltam, forróságodat sírva hordtam,
kopár égen meddő szivemtől perzselődtem,
mégis fáztak a virágok,
bocsáss be, bocsáss be!"
"Ott a felhő puha ágya,
bársony holdfény borul rája,
ne gyere az én szobámba."
"Lelked voltam, lelketlenek közt bandukoltam,
fakó vízben merev-szemü halakat láttam,
s fáradt bivalyt bámulni a hídról,
bocsáss be, bocsáss be!"
"Legyél újra kezem árnya,
legyél újra szemem lángja,
ne gyere az én szobámba."
"Árnyad voltam, lángod voltam, lelked voltam,
bocsáss be, bocsáss be -"
