Kedves Cascada!Az igazi oka az-de ezt csak halkan írom,mert nem akarok kapni a fejemre-hogy én többnyire a verset, és nem a költőt szeretem.Vagy a zenét,és nem az előadót.De:
Itt a jóvátételem:
497./Paul Éluard: A szerető
498./Jean Cocteau: Ha napba nézek én
499./Adolf Meschendörfer: Erdélyi elégia
504./Jékely Zoltán: Gyermekek esti imája
Gnómok fajtájából való vagyok én,
A gnómok furcsa, különös lények:
Nincs közte fiatal, nincs közte vén
S ameddig akarnak, addig élnek -
Addig élnek.
Gnómok fajából való vagyok én.
Nem is születnek; jönnek valahonnan;
Nagy távolokból, miket éj takar,
És köd elottük és köd a nyomukban,
Ahány gnóm, az mind más és mást akar
S tud és akar.
Gnómok fajából való vagyok én.
Ez gyúr, az farag, sípol, hegedül
De édes atyafi mind valamennyi;
Mikor gyalog jár, akkor is repül,
Ha tudnátok, milyen jó gnómnak lenni,
Gnómnak lenni,
Gnómok fajából való vagyok én.
Valami férfi -nöi keverék,
Meg nem magyarázza soha senki,
Örökké lángban, soha el nem ég,
S a levegöjét is maga teremti -
Maga teremti.
Gnómok fajából való vagyok én.
A gnómok orzik a szent tüzeket
És ápolják a mennyei lángot,
Mely nélkül a világok üresek,
S össze is omlanak a világok -
A világok.
Gnómok fajából való vagyok én.
Maholnap én innen már elmegyek,
Sebaj! Majd jönnek utánam mások;
Más gnómok, más titkok, igézetek,
Egekbe csapkodó, szent látomások -
Látomások.
Gnómok fajából való vagyok én.
Ti azt mondjátok, halkítva a szót,
S egymásra néztek: Meghalt az öreg!
Mesebeszéd! - Mint tengeren hajók,
Én csak elmentem, én csak elmegyek:
Köd elöttem, köd utánam,
Köd az örökkévalóságban…
(Kiss József)
Anyuska,vajjon hol maradt a macskánk,
szegény miért nem jöhetett haza?
Észre se vettük,ismét úgy szakadt ránk
ez a rémséges korom éjszaka.
Vajjon be vannak zárva a galambok?
Félek,ma éjjel rájuk tör a rém.
Ha,ha! fütyülnek a hegy tetején
a diákok,akiket a labancok
régen,Miriszlónál lekaszaboltak.
Ha,ha! vonyít régi házunk előtt
a nagy kutya,kit a pásztor lelőtt,
mert éjfélkor megugatta a holdat.
Anyuska,ma vigyázz,ne nézz tükörbe!
ha az idő már éjfél fele jár.
Kilép belőle egy gyöngyház halál,
Ölbe kap s uzsgyé,visz a földbe,
hiába instálnád őt,hogy halasszon.
S mi történik azután énvelem
ezen a denevéres éjjelen?
Már elindult értem a Néma Asszony,
hogy elraboljon messzi putrijába,
lefűrészelje ott a nyelvemet,
hogy sose mondhassam ki nevedet
s ruháimat ráadja vak fiára.
S mi lesz,ha jön,kit kővel hajigáltam,
mi lesz,ha jön a félkarú cigány?
Lobog hátán a rossz rongykacagány,
melynek üres félujját megcibáltam.
Jön már,rámtérdel s karom kifacsarja,
nem lesz többé enyém szegény kezem;
döglött kutyák közt,sintértelepen
a húst lemarják róla majd a varjak.
S jön a nagy gyík,melynek a kert tövében
szőlőkaróval farkát leütöttem,
jönnek reám a gyíkok feldühödten
s utolsó cseppig kiszívják a vérem.
Jönnek,jönnek,elevenek és holtak,
hogy megfizessek nappalom miatt.
Anyuska,védd meg tőlük a fiad,
s kicsilámpát ma nehogy eloltsad!
Ha nem veszted fejed, mikor zavar van,
s fejvesztve téged gáncsol vak, süket,
ha kételkednek benned, s bízol magadban,
de érted az ő kétkedésüket,
ha várni tudsz és várni sose fáradsz,
és hazugok közt se hazug a szád,
ha gyűlölnek, s gyűlölségtől nem áradsz,
s mégsem papolsz, mint bölcs-kegyes galád,
ha álmodol - s nem zsarnokod az álmod,
gondolkodol - s becsülöd a valót,
ha a Sikert, Kudarcot bátran állod,
s úgy nézed őket, mint két rongy csalót,
ha elbírod, hogy igazad örökre
maszlag gyanánt használják a gazok,
s életműved, mi ott van összetörve,
silány anyagból építsék azok,
ha mind, amit csak nyertél, egy halomban,
van merszed egy kártyára tenni föl,
s ha vesztesz és elkezded újra, nyomban,
nem is beszélsz a vesztesség felől,
ha paskolod izmod, inad a célhoz
és szíved is, mely nem a hajdani,
mégis kitartasz, bár misem acéloz,
csak Akaratod int: "Kitartani",
ha szólsz a néphez s tiszteség a vérted,
királyokkal jársz, s józan az eszed,
ha ellenség, de jóbarát se sérthet,
s mindenki számol egy kicsit veled,
ha a komor perc hatvan pillanatja
egy távfutás neked s te futsz vígan,
tiéd a Föld és minden, ami rajta,
és - ami több - ember leszel, fiam.
Kedves Karak50,
pontosan:
"Letépem ezt a hangaszálat
s már tudhatod, az ősz halott;
e földön többé sose látlak
ó idő szaga, hangaszálak,
és várlak téged, tudhatod"
Másképen zeng a kút itt,másként fut az idő.
A csodálkozó fiú korán borzongva nő.
Apáknak csontja porlik a kriptafal mögött,
egyre csak hullnak az órák,hulló kövek fölött.
Kapun a címert látod-é?Elfonnyadt rég a kéz.
Népek jöttek és mentek,nevük semmibe vész.
De holtak felett arat az istenadta nép,
s míg szőlőhegyére tart,közben sírokra lép.
Más a március íze,a széna szaga más,
másképpen cseng a szív szava s a hűségvallomás.
Vörös hold,számos éjen egyetlen hű barát,
megsápasztja az ifjak naptűzte homlokát,
belengi,mint a nagy halál barangoló szaga,
mint zöldes alkonyatban a tölgyfa bölcs szava.
Érces ragyogással futnak az évek elő,
szeptember érkezik már.A fürtöt érlelő.
Lehunyt szemem pilláján ott remeg,
hajfürtje fürtjeim között,
keze kezemhez oly hasonló,
szeme színe szemem színéhez,
az árnyékomban úgy merül el,
akár egy kő az égi mélyben.
A szeme folyton rámragyog,
s nem hagy aludni engem,
oly fényes álma is,hogy sápatag
és párologva száll a nap;
nevettet,majd a bánat súlya nyom,
beszéltet is,pedig nincs mit mondanom.
Ne rejtőzz el, úgyis látlak
Rádcsukom a szempillámat.
Bent zörömbölsz a szívemben,
S elsimulsz a tenyeremben.
Elsimulsz az arcom bőrén,
mint vadvizen a verőfény.
Nagyon jó vagy, jó meleg vagy,
nagyon jó így, hogy velem vagy.
Mindenekben megtalállak,
s öröm markol meg ha látlak.
Nézz rám! Szólok a szemednek,
ne fuss el! Nagyon szeretlek.
Mindenható, felséges Atyánk, hozzád száll a
dicséret, magasztalás, tisztelet és hála.
Minden a te tulajdonod, s nincs ember, aki
méltó lenne nagy neved kimondani.
Áldott vagy, Uram, s kezed minden műve áldott,
legfőképpen öreg bátyánk, a Nap:
az égből néz ő le, és tőle világos a nappal,
és ékes, szépséges ő, tündökletes,
ó felséges Atyánk, mint te magad.
Dicsérjen téged nénénk, a Hold, meg a Csillagok,
te formáltad őket, s mind oly gyönyörűen ragyog.
Uram, dicsérjen téged bátyánk, a Szél,
a levegő, meg a felhő, a derűs ég s a vihar,
te táplálod teremtményeid ezek áldásival.
Dicsérjen téged kedves húgunk, a Víz,
aki hasznos, alázatos és tiszta is.
Uram, dicsérjen téged öcsénk, a Tűz,
vele gyujtasz fényt napszállat után,
szép és félelmetes ő, erős és vidám.
Uram, dicsérjen téged jóságos Földanyánk,
ki hátán hordoz minket s áldásait árasztja ránk:
mienk pompás virága a réten s gyümölcse a fán.
Boldogok, Uram, akik szerelemedért másoknak megbocsátanak,
akik betegséget szenvednek el és keserű kínokat,
boldogok, kik békén tűrik a föld nyomorát,
mert elnyerik ők, felséges Atyánk, fényes koronád.
Dicsérjen téged testvérünk, a testi halál,
akitől emberfia nem menekülhet –
jaj annak, akit a végső perc halálos bűnben talál!
Boldogok, kik szent akaratodban megnyugosznak:
a második halált nem kell elszenvedni azoknak.
Dicsérjük Urunkat, ég s föld seregei,
áldjátok őt és nagy alázattal szolgáljatok neki!
Ne hidd, hogy e világtól válni félek,
s hogy lelkemmel sötétbe szállni félek.
Mind nem riaszt, hisz elpusztulni: törvény.
Mert nem tudtam jó úton járni: félek.
Tudod, hogy életedből kirepülsz majd,
hogy titkok függönye mögé kerülsz majd.
Igyál, hisz nem tudod, honnan fakadtál,
vigadj, hisz nem tudod, hová merülsz majd.
Ha kocsmabortól részeg lettem: lettem.
Ha pogány tűzimádó lettem: lettem.
S ha minden szent nyáj gyanakodva néz is,
én: én vagyok, s amilyen lettem: lettem.
Szellőben veszti köntösét a rózsa,
pedig vidít fülemülét a rózsa.
Üljünk árnyába, hiszen annyiszor már
földből fakadt és földdé lett a rózsa.
Siralom a szívnek, ha heve nincsen,
ha sóvárgása, gyötrő tüze nincsen.
Szerelem nélkül záruló napodnál
eltékozoltabb nap részedre nincsen.
Ha testünkből a puszta lélek elszáll,
testünkre tégla-építményt kapunk már,
s a más testére épülő halomhoz
haló-porunkkal hozzájárulunk már.
Magammal harcot vívok. Mit tehetnék?
Tettemért kínban rívok. Mit tehetnék?
Tán irgalmaddal ajándékozol majd,
mégis szégyentől sírok. Mit tehetnék?
CARMINA BURANA /
MÍG KOCSMÁBAN JÓL IDŐZÜNK
[In taberna quando sumus]
Fordította: Weöres Sándor
[1]
Míg kocsmában jól időzünk
föld bajával nem törődünk,
kockát, kártyát kevergetünk,
ugyan nekiveselkedünk.
Mit csinálunk a kocsmában?
pénz nyit pincét általában,
ez kérdésünk magva éppen,
hallgassátok, elbeszélem.
[2]
Ím, ez játszik, ím az iszik,
amaz erkölcstelenkedik.
Aki játékban időzik,
annak olyik levetkőzik,
a másik jól felöltözik,
zsákja pénzzel töltekezik.
Senki sem fél itt haláltól,
Bacchust tétként vetni bátor,
[3]
azaz: borért melyik fizet?
Így iszik a diáksereg:
Egyszer dutyiban ülőkért,
majd háromszor az élőkért,
négyszer a hívő seregért,
ötször a halott hívekért,
hatszor könnyű némberekért,
hétszer szegénylegényekért,
[4]
nyolcszor bűnös barátokért,
kilencszer rossz csuhásokért,
tízszer a haragosokért,
tizenegyszer hajósokért,
tizenkétszer vezeklőkért,
tizenháromszor ölőkért,
császárért s pápáért végül
iszik bárki nyakló nélkül.
[6]
iszik szegény, iszik beteg,
iszik aggastyán és gyerek,
iszik főpap, iszik dékán,
iszik húgom, néném, bátyám,
iszik apám, iszik anyám,
iszik minden egyáltalán,
iszik száz és iszik ezer,
egész világ nyakal, vedel.
[7]
Bizony hatszáz pénz is kevés,
mikor jól megy a vedelés,
és a borban korlát nélkül
vígan minden összebékül.
Minket rágnak minden népek,
mért maradunk mind szegények,
aki ránk néz görbe szemmel,
nem is lehet igaz ember.
Mese-zajlás volt. Még élt a Mese
S egy tavaszon én valakire vártam.
Mese-zajlás volt. Zajlott, sírt a vágyam,
Parthoz sodort egy illatos mesét,
Parthoz sodort egy kósza asszony-árnyat.
Hol szedte? Merre? Nem tudom, de szép,
Új mese volt ez s az árny csodasápadt.
Mindig szerettem árnyat és mesét:
A legszebb mesét és a legszebb árnyat
Egy babonás tavaszi éjszakán
Addig kérleltem, míg életre támadt.
Mese-zajlás volt. Még élt a Mese.
Mese-zajlás volt. Meghalt a Mese
Ugyanez éjjel. Bénán, félve, fázva,
Élő mesére s élő asszonyára
Riadtan néztem. Nem az én mesém.
És ez az asszony, ez a csodasápadt?
Ez Minden-asszony, ez nem az enyém.
Tolvaj a lelkem, idegen csodákat,
Idegen árnyat terem és mesét:
A mese régi s rizsporos árnyat
Kérleltem egy tavaszi éjszakán,
Mikor a vágyam utolszor megáradt.
Mese-zajlás volt. Meghalt a Mese.
