Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak a szavakkal......Lehet, nem a szavak lesznek, amelyek megérintenek. Hanem a szóközök fehér némasága. A csend könyvét nem lehet üres lapokkal megírni. Az csak a süketszoba csendje lenne. Reményem, hogy a szavaim olyanok lesznek, mint a szellőtől rezdülő falevelek susogása, vagy a madárdal, amelyek csak mélyítik a természet csendjét. A szíved csendjét.
Tudod, Kedves, az éjszaka nem attól szép, hogy kigyúlnak a fények, és mégis a sötét telepszik meg halkan a fák sűrű lombjain, utcák kövén, letűnt hű szerelmek romjain. Hanem hogy előtte még sugárzó vérvörösbe öltözik az ég, s a Napot magába ölelve, mint szerető a kedvesét, a Föld nyugodni tér. Előtte lángcsókkal elköszön, s milliónyi fehér csillaglámpást varázsol az égbolt köpenyére. Tudod, Kedves, nem attól lesz szép az élet, hogy: mi volt. Hanem, hogy ami jön, hogyan
Tudod, Kedves, az éjszaka nem attól szép, hogy kigyúlnak a fények, és mégis a sötét telepszik meg halkan a fák sűrű lombjain, utcák kövén, letűnt hű szerelmek romjain. Hanem hogy előtte még sugárzó vérvörösbe öltözik az ég, s a Napot magába ölelve, mint szerető a kedvesét, a Föld nyugodni tér. Előtte lángcsókkal elköszön, s milliónyi fehér csillaglámpást varázsol az égbolt köpenyére. Tudod, Kedves, nem attól lesz szép az élet, hogy: mi volt. Hanem, hogy ami jön, hogyan
Sötét éjjel van. Ott künt hull a hó. Végtelen, pihés, fehér havazás takarja be a kertet, - a világot - Az átfutó szél gyors lépései a mély szőnyegen némaságba vesznek. Sötét éjjel van. Ott künt hull a hó.
Mind vastagabb a hermelin palást, s lassan eltűnik a sok pinceablak, tizenegykor a ház faláig ér éjfél után az emelet is mélyen hóba temetve, minden betakarva... Csodás, iszonyú hermelin palást!
A szívűnk nyugodt, sejtelmet sem érez, késő éjjel van, - fehér ágyban alszunk - odakünt hull a hó és lassan-lassan minden olyan szép lesz!
Mit meséljek, ha nem figyelnek? Különben is fáradt vagyok. Porfelhőt vernek a fejemre tépő vad őszi viharok, s az alkonyatok véres őszirózsák. És nem várom a napi postát. Olyan jó lenne hunyt pillákkal, összefont karral súgni már: "Oda a nyár! Oda a nyár! Csitt, mese, halj meg, csitulj el, ének!" Sírni - egy rozsdás őszi gesztenyének nekihajolva...
Lám, lám itt csöndes minden, egyszerű szobában lakom, fehérre meszelt falak közt, még a falutól is távol. Itt nincsenek dübörgő rotációsok, nincsenek zakatoló festékszagú, piszkos hétköznapok, örökös itt a csend és a vasárnap. Az ablakom a mély fenyvesre nyílik, mozdulatlanok az örökzöld lombok, lehet nagyokat, tisztákat lélegzeni, a felhők is hallgatagok, szinte odafagytak a tiszta égre. És valahogy ez mégsem a feloldott bánat, a méltóságos nyugalom; ez csak a kimaradt szívdobbanás különös csendje, csak beletörődés, fenségessé dermedt nyugtalanság.
Ha most itt volnál: olyan szívből köszönnél a munkából hazatérő embereknek. Ez az egyenes, csöndes falusi út, két oldalán lombos fákkal, úgy kibékít, úgy megszelidít. Itt csak pár lépésre van mindig a megoldás, csak gyorsabban mennék, biztosan elérném. Ha most itt volnál: apró mondatokból fonnék ruhát hűvös testedre, szelíd és megnyugtató puhaselyem-mondatokból, hogy te légy a legszebb, te légy a legmosolygóbb. S egy égszinkék szót az ujjadra húznék. S egy rózsaszínű szót a hajadba kötnék.
Most kiállok az esőbe, elszántan és födetlen fővel. És a csattanó villám átszalad a szívemen, és a zuhogó zápor széjjeláztatja szénfekete testemet, és beszívnak magukba a föld pórusai ezerkilencszázhuszonnyolc június tizenhetedikén.
De holnap rózsaként nyílok ki ablakod alatt és minden eljövendő igaz ember szíve alatt.
...de nem baj....ennek csak örülök ,szerintem így van rendjén, így a jó.
Ma éjjel Dsida Jenő versei ..... Te is szereted...
****
Dsida Jenő
Szabad-e nékem énekelni?
Szabad-e nékem énekelni? kiönteni a szívemet, a pokol-főzte bánatoknak sötéten habzó serlegét? Emberek! Szóljatok! Szabad-e nékem énekelni?
Hiszen olyan nagy bűn a rontás, a szent világok letiprása és van-e szentebb, szebb világ az embereknek öröménél - a mosolynál, a kacagásnál - Iszonyúan nagy bűn a rontás.
Mert, olyan ritkán mosolyogtok és akkor is csak semmiségnek, mint csörgőnek a gügyögő parányi gyermek... Miért gyilkoljam éppen én meg mikor oly ritkán mosolyogtok?
...Nekem nem szabad énekelnem, csak akkor, ha majd megtanultam az átkok helyett áldást szórni, kesergés helyett mosolyogni s a nap felissza könnyemet: - csak akkor szabad énekelnem.
Nagyon egyszerűen kellene szólni ebben az agyonbonyolított világban. Veretes, tiszta, igaz beszéddel lehántva a sallangokat, az utánzatok idegen koloncát, a cifra cikornyák vadhajtásait.
Fehér szavak kellenének, újra felfénylő, megtalált szavak. Lesikált, erős tölgyfaszavak, masszívak, faraghatók, kemények, érthetők.
Vissza kell adni hitelét, becsét, szépségét a szónak, a szóra érdemes szavaknak, melyekkel szót válthatunk, és szót érthetünk egymással jó szóban szűkölködő korunkban.
Erő az, mit tudok, hiszek, tenyeremen tüzet viszek. Erő, mikor szikra lobban, társam szíve ettől dobban. Erő, mit már megszenvedtem, megtanultam, immár bennem. Erő, amit elfogadtam, meghajolva, alázattal. Erő, mi immár a részem, nemcsak félig, de egészen. Erő bennem csenddé vált, csend az égre kiabált.
Látom jártál az Érintésekbe....és elhoztad nekem amit annyira vártam...
az angyalt,a lélekbékét .
KÖSZÖNÖM Tükör!
Legyen olyan szép a heted, mint amilyen örömöt szereztél most nekem!
Most már efészen biztosan tudom, az angyalok tisztásán is jártál!!!!
Csak haladsz csöndesen, gyönyörködve, céltalanul, s egyszerre csak kilépsz az Angyalok Tisztására. Nem is tudod, hogy ez az, mivel az angyalokat nem láthatja a szemed. Csak annyit látsz, csak annyit érzel, hogy csodálatosan szép. És megállsz. És abban a pillanatban megnyílik a szíved, és az angyalok észrevétlenül melléd lépnek, egyenként, lábujjhegyen, és belerakják kincseiket a szívedbe. A legnagyobb kincseket, amiket ember számára megteremtett az Isten.
