Új kezdés? Régi vég? Ki mondja meg Meddig lehet és mikor elég? Mit szabad és mit tilos Keserű vagy édes A mosoly hívogat, vagy haragos? Rejtelmek titkok mindenfelé Varázslat köde száll sötét az ég Mennem kéne, de nem tudok nélküled S ha tudnék is, ugyan minek?
S ha már többé nem keresel, és ha a világ betakar történéseivel, akkor is lesz egy perc, egy pillanat, mikor megállok és rád gondolok, s ha nem lesz pillanat, az se számít, mert mindig előttem állsz fény-ruhában, mosoly-köntösben, s bár a világot nézem, téged látlak a világ zaján át te nevetsz felém nem kell perc, nem kell semmi sem, mert még mindig szeretlek, kedvesem...
nem kell semmi...
csak valamennyi élet, amibe megkapaszkodhatom valamennyi emlék, ami csak az enyém valamennyi Te...
egy kevés is elég, mert végtelen vagy, szemed az egész világ, egy lépésed földeken visz át...
Az évek jöttek, mentek, elmaradtál emlékeimből lassan, elfakult arcképed a szívemben, elmosódott a vállaidnak íve, elsuhant a hangod és én nem mentem utánad az élet egyre mélyebb erdejében. Ma már nyugodtan ejtem a neved ki, ma már nem reszketek tekintetedre, ma már tudom, hogy egy voltál a sokból, hogy ifjúság bolondság, ó de mégis ne hidd szivem, hogy ez hiába volt és hogy egészen elmúlt, ó ne hidd! Mert benne élsz te minden félrecsúszott nyakkendőmben és elvétett szavamban és minden eltévesztett köszönésben és minden összetépett levelemben és egész elhibázott életemben élsz és uralkodol örökkön. Amen.
Nem vagy velem! Nem fogod a kezem… Nem simítja tekinteted az arcom. Mit hallani akarok, csak azt mondd!
Arra vágyom!
Azt akarom, hogy érezz, S mikor nem vagy velem, hát úgy érezd: vétesz. Ne csak szeress! Izz! Tombolj! Szenvedj! S én úgy lobogjak benned! Úgy! Olyan lánggal, hogy ne bírj a tétovázó vággyal, s hozzám futva addig ölelj, míg vér nem serken a számon. …Minden gondolatod csak azon a csókon járjon! Azon! Miként remegek majd ha érzem kezed a testemhez érhet, mikor néma fogadalommal kapaszkodik majd beléd egy szerelmes lélek. Érezned kell! …Érted élek!
Nem vagy velem… …S éjjel, mikor rád nyitom a szemem, csak az ábránd maradsz. A félelem! Nélküled lesz holnap, s elmúlik az életem…
Miért kell nekem könnyes szemmel megállni minden viharvert, árva tölgy előtt, miért kell nekem az őszi csendre vágyni, ha minden csalfa álmom összedőlt, miért kell nekem a dombokat bejárni s bújkálni mint az üldözött gonosz, miért kell nekem a hegytetőre állni mikor az orkán fákat ostoroz. Miért kell nekem elvágyni messze, messze, bűvös csókkal ha jő az alkonyat, miért kell, hogy halljam, álmaimban egyre, búcsú-szavaktól fátylas hangodat, és miért kell minden szép emléket fájó betűkkel a szívembe írni, miért kell olyan nagyon szeretni téged, csak vágyni el, s csak sírni, egyre sírni?
Miért kell mindig magamban vándorolni, s imákat mondani valakiért... s miért kell csak mindig rólad álmodozni, ha nem szeretsz, miért?, miért?, miért?
Túl életen, túl halálon a szerelmet megtalálom s benne Téged, Kedves ki most még csak álom de való lesz egyszer tudom, érzem, látom! az nem lehet, hogy ne így legyen! mert szeretlek végtelen' jobban, mint életem s ez végtelen isteni erő mi győzni fog mindenen győzni életen s győzni vad halálon!
Hozzád bújva
Boldogtalan vad rohanások,
Kietlen fagyos esték,üres lélek.
Lobogó vágy, kit szerethetnék,
Forró csókommal szerelmet ébreszthetnék.
Hozzád bújva minden csoda,
Nyugalom,szerelmes vágy,
Forró szerelmes csókok,
Testek önfeledt vad játéka.
Végre szerethetek és szeretnek,
Vigyázhatok és vigyáznak,
Gondoskodhatok és gondoskodnak,
Csodát őrizhetek és csodát kapok.
Szeretlek, végtelenül és örökre,
Visszavonhatatlanul és végérvényesen,
Mindenek felett és mindenek ellenében,
Szeretlek, szeretlek.
GELLÉRT OSZKÁR: MEGFESZÍTÉS
Megyek. S fölálltam. Te visszatoltál. Megyek, ha az egy szót ki nem mondod. Nem leszek többé már a bolondod. Te visszatoltál s elémguggoltál.
Selyemfonállal összekötötted Egymásra raktad két buta lábam. Lopva leszállt az est a szobában. Titkolt mosolylyal ültem fölötted.
S megöltél. Soha ily víg halottat! Vártam, mint illik, szép haloványon. S te két széttárt karom a diványon Fogtad: a támlához szorítottad.
S megfeszítettél. Buksi fejeddel Mellemnek estél. Sziven csókoltál. S félig nyílt szemmel, pihegve szóltál: Az egy szót kérted, nem bánom, vedd el.
*
És aztán szóltál: Jó uram, véged. - Úgy néztél rám fürkészve, merõen. - Nem futhatsz most már sohase tõlem, Szabadság vágya bárhogy is éget.
Meg ingerkedtél: Jönnek új álmok. S jó lenne majd feledni a régit. Kitárt karokkal, így kell ám végig, Örökké járnod s nem lehet válnod.
S búgtál: Barátom, biz csunya kép ez. Aludni is fogsz asszonykád mellett. S úgy néhanapján fejem a melled Bárhogy is nyomja: tûrnöd kell, édes...
<!--
document.write('');
//-->
Végül nem bán már az ember semmit, semmit, csak szeressék! Jaj! úgy vágyik valakire, hogy eltűri azt is már, hogy ne szeressék! Úgy menekül, kapaszkodik! Csak az kell, hogy legalább a szíve tessék!
Fél egyedül. Csak karolják! - s már eltűri, hogy a szíve ne is tessék. Megszelídül a magánytól, s csak annyi kell végül már, hogy meg ne vessék. Egyedül az éjszakákat?! - Ó, nem, inkább eltűri, hogy meg is vessék. Egyedül megérni itten betegséget, csapásokat, ezüstös karácsonyestét? Egyedül felérni ésszel a múlást, azt, ami van, és azt, mi lesz még?!
Jaj, nem! Végül nem bán már az ember semmit, semmit, - azt se, hogy szeressék. Ó végül már azért sír csak, hogy valakit szeressen még, szeressen még. Legyen aki megengedje: - rágondolva tölthessen el egy-egy estét.
Előbb lépnek el a hegyek, Előbb szólnak rád a kövek, Előbb megy vissza a folyó, Mint téged elér egy szó. Előbb téved el egy madár, Mint még egyszer, aki végre rád talált.
Az vagy nekem mint földnek az ég, Az vagy nekem, mint égnek a kék, Az vagy nekem, mint télnek a hó, Az vagy nekem, mint csendnek a szó.
Előbb fagynak meg a szavak, Előbb csalhatod meg magad, Előbb felejted el nevem, Mint elengedném két kezed, Előbb ne lássam az eget, Mint, hogy elfordítod tőlem léptedet.
Az vagy nekem, mint földnek az ég, Az vagy nekem, mint földnek az ég, mint égnek a kék, Az vagy nekem, mint égnek a kék, mint télnek a hó, Az vagy nekem, mint télnek a hó, mint csendnek a szó, Az vagy nekem, mint csendnek a szó Az vagy nekem, mint földnek az ég, Az vagy nekem, mint égnek a kék, Az vagy nekem, mint télnek a hó, mint csendnek a szó, Az vagy nekem, mint csendnek a szó, mint földnek az ég...
Egy érzés , mely szívemet dobogtatja.Egy érzés , mely gyomromat szorongatja.Úgy érzem, mintha gyomromban lepkék hada dúlna.Úgy érzem, mintha sorsomat egy érzés megpecsételte volna .Hisz egy ideje úgy érzem , fogva vagyok tartva . Hatalmába kerített e mostoha ... furcsa.. egy érzésnek vagyok rabja. Furcsa egy szerzet ez!Furcsa ez az egész!Színes köd lepte el elmém nagy részét!Mintha a világ rózsaszínben ,pirosban,lilában úszna.S mintha elmém is ez a leple hullna .Egyet lehet tenni ,le kell nyugodni.Hisz már nem te irányítod az érzéseid szíved diktálja a tempót,És azt is ő dönti el,hogy befogadja e a Szerelmet .
Nehéz elmondani a fontos dolgokat,ha ezekről elkezdesz beszélni,nevetségesnek érzed magad..A gondolatok a fejedben vannak,és amikor kimondod őket,semmivé válnak..Az emberek legféltettebb titkai a lelkében élnek,csak ő tudja,hogy valójában mit is érez..Ha elkezdené mesélni titkait,érzéseit,csak meglepődött tekintetek sokaságát vélné látni..Akkor mi értelme,hogy elmondja ezeket?Úgysem érti meg senkisem..Hiába mondod el,hogy éppen mi bánt,az emberek kinevetnek,és ez fáj..Rosszulesik az emberek közömbössége,megpróbálod visszatartani könnyeidet..És ez a legnehezebb!Nem sírni,hanem mosolyogni,hogy lássák rajtad,téged nem lehet elgyengíteni..Pedig ez csak álca,a valóság ennek épp az elllenpéldája..Vannak pillanatok,amikor már ott tartasz,hogy majdnem sírsz,és a könnyeket már nem tudod visszafojtani..És ez nagyon rossz érzés!Hiszen te elmondtad volna titkaidat,feltártad volna érzéseidet,de nem volt olyan,aki ezt megértse..!
Én nem tudok olyan szép verset írni, mint Bálint művész úr, de szeretettel
küldöm Neked Kedvesem:
Életem párbeszéd.
Párbeszéd az emberekkel,
párbeszéd a fákkal,
az elmúló világgal.
Kiáltás a szeretetért,
őrködés az életekért.
Párbeszéd a halállal
az örök, élő szerelemért ...
/szf./
