A szeretők hallgatva álltak,
A tóban elrejtették szivüket
S megbeszélvén a hullámokat,
Széjjelváltak.
Most már kimehetsz a partra,
Kinálhatsz nevetve egy almát föl a fának,
Nagyot szaladhatsz -
A tóból minden kanyarodónál
Hűvös szemmel egy arc fordul utánad.
Remélem nem volt még:
Szilágyi Domokos
NAPRAFORGÓ(K)
P. B.-nak
Egyedül vagyok, mint a sárga
napraforgó szomorúsága,
s mint ki termett szomorúságra,
szólani szórt igét,
úgy szólom szét, marokra fogva,
fémes búzám -- kit sziklafokra,
kit bölcsen termő talajokra --
talán a sors kivéd.
Mint ki termett szomorúságra,
egyedül vagyok, mint a sárga
napraforgó szomorúsága -
talán a sors kivéd.
Igéim -- vérem szólva szórtam,
nem kérdeztek csak válaszoltam,
ügyetlen én (mindig ki voltam),
mint olyan, aki vét.
Egyedül vagyok, én, a napra
törő virág, mind magasabbra,
bánatom féloldalra csapva,
akár a sárga sziromsapka,
s ha majd e földi lét
kivet magából, hogy kiköpve --
kóricáljanak mindörökre
-- mert visszatérés nincs a rögre --
hagyván halott igét.
Nagy, mély szemed reámragyog sötéten
S lelkemben halkal fuvoláz a vágy.
Mint ifju pásztor künn a messzi réten
Subáján fekve méláz fényes égen
S kezében búsan sírdogál a nád.
Nagy, mély szemed reámragyog sötéten
S már fenyves szívem zöldje nem örök.
Galambok álma, minek jössz elébem?
Forró csöppekben gurulnak az égen
S arcomba hullnak a csillagkörök.
Nagy, mély szemed reámragyog sötéten
S a vér agyamban zúgva dübörög.
A sündisznó már gyerekkorában
gyerektüskéket növeszt
És minden gyanús mozdulatra
hegyes tüskéket mereszt
S ha valaki túl közel merészkedik
gombolyaggá gömbölyödik
A sündisznó így védekezik.
A sündisznók bizony gyanakvók
túl sok bennük a félelem
Azt hiszik, hogy tüskék nélkül
a létezésük védtelen
Ha valaki túl közel merészkedik
gonbolyaggá gömbölyödik
A sündisznó így védekezik.
A sündisznó már gyerekkorában
egyedül megy a rétre ki
Nem kap enni az anyukától
és senki nem segít neki
Ha valaki túl közel merészkedik
gonbolyaggá gömbölyödik
A sündisznó így védekezik.
A sündisznót az apukája
ha bajba kerül, nem védi meg
És szegényke nem tud kiabálni
hogy gyertek, gyerekek, segítsetek
A sündisznók szerint tehát
a tüskék hasznos fegyverek
De ki tudja, mért növesztenek
tüskét az emberek.
Ott nyugszik a csúcsokon
a csend.
És itt a lombokon
alig leng
szellő, ha sejted is.
Az erdőn is hallgat a kis madár,
várj csak, nemsokára már
megnyugszol te is.
Nem azért irtam be ezt, mert egy szekánt lúder vagyok, csak gondoltam, mindenki válogasson kedvére, ha már többen is leforditották. A német verzióban (ha már úgyis OFF vagyok)a H hangok nagyon tetszenek, Ruh (itt olyan semmibe vesző..) , Hauch...Kaum...(itt a k után, ha finoman ejtik)...meg a Walde-warte-balde egymás után nagyon szépen hangzik szerintem..és az egész vers tényleg egy elhaló suttogás hangulatot ébreszt bennem...
A Tóth Árpád féle forditás nekem új volt, én a Kosztolányi féle forditást közelebb érzem magamhoz, de hát ahogy mondtad: kinek a pap.... Minden esetre nagyon örülök, hogy a Tóth Árpád féle forditást is megismertem:)
Über allen Gipfeln
Ist Ruh',
In allen Wipfeln
Spürest Du
Kaum einen Hauch;
Die Vöglein schweigen im Walde.
Warte nur, balde
Ruhest du auch.
(Wanderers Nachtlied)
A vándor éji dala
A szikla-tetőn
tompa csönd.
Elhal remegőn
odafönt
a szél lehellete is.
Madárka se rebben a fák bogára,
várj, nemsokára
pihensz te is.
Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
Emlékeimből lassan, elfakult
Arcképed a szívemben, elmosódott
A vállaidnak íve, elsuhant
A hangod, és én nem mentem utánad
Az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
Ma már nem reszketek tekintetedre,
Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
Hogy ifjúság bolondság, ó, de mégis,
Ne hidd, szívem, hogy ez hiába volt,
És hogy egészen elmúlt, ó, ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
Nyakkendőmben és elvétett szavamban
És minden eltévesztett köszönésben
És minden összetépett levelemben,
És egész elhibázott életemben
Élsz és uralkodol örökkön,Amen.
A puszta semmi int, amerre nézek;
Agyonpéldázott vándorút az élet,
Sivár bolyongás, jobbra-balra széled,
S az út során a friss erők enyésznek.
Igen, ha végső célig úgy mehetne
Az ember,víg suhanc gyanánt haladva,
Amint az első pár lépést szaladta,
A játékon nevetni tán lehetne.
De létünk zord erők kezén forog,
S ütődik perctől perchez, s törve már,
Mint rossz korsó, mely titkon elcsorog
A tikkadt föld porán, amerre jár.
Immár üres. Kinek kell? Már nem ép ez,
Jobb lesz; dobják a többi tört cseréphez...
Francii,
A két tüzesőt Weöres Sándor fordította, és a Kaláka valóban megzenésítette, 1984-ben. (A fekete ember c. lemezükön szerepel, számos más Jeszenyin-költeménnyel együtt)
üdv, Koretta
===
Szergej Jeszenyin
A KÉK TÜZESŐ
A kék tüzeső hamu lett.
Lemondtam a kóborlásról.
Legelőször most szeretek,
búcsúzva duhajkodástól.
Kívántam a bort, a leányt
s mi voltam? Elgazosult kert.
De most az ivást-mulatást
megutáltam: rontja az embert.
Csak téged lássalak én,
az örvényt barna szemedben.
Ne bolyongj a múlt sürüjén,
ne lakjék más a szivedben.
Te finom-suhanásu leány,
makacs szived érti-e végre:
a csibész szeretni tud ám!
És engedelmes a vére!
Fene mind az ivó-helyeket,
verset sem irok, ha kivánod:
simogatnám lágy kezedet
s hajadat, mint őszi virágot.
Örökre nyomodba megyek,
itthon, vagy akárhova, távol...
Legelőször most szeretek,
búcsúzva duhajkodástól.
Sziaszto kedves verschelők!
Ha tudtok segíteni rajtam, nagyon hálás lennék! Keresek egy verset! Ha jól tudom Jeszenyintől van és "Kék tűzeső" a címe! Azt hiszem a Kaláka meg is zenésítette anno! Ha valamelyikőtök ismeri és lejegyezné ide, megköszönném!
Van már kenyerem, borom is van,
van gyermekem és feleségem.
Szívem minek is szomorítsam?
Van mindig elég eleségem.
Van kertem, a kertre rogyó fák
suttogva hajolnak utamra,
és benn a dió, mogyoró, mák
terhétől öregbül a kamra.
Van egyszerű, jó takaróm is,
telefonom, úti bőröndöm,
van jó-szivű jót-akaróm is,
s nem kell kegyekért könyörögnöm.
Nem többet az egykori köd-kép,
részegje a ködnek, a könnynek,
ha néha magam köszönök még,
már sokszor előre köszönnek.
Van villanyom, izzik a villany,
tárcám van igaz színezüstből,
tollam, ceruzám vigan illan,
szájamban öreg pipa füstöl.
Fürdő van, üdíteni testem,
langy téa beteg idegeimnek,
ha járok a bús Budapesten,
nem tudnak egész idegennek.
Mit eldalolok, az a bánat
könnyekbe borít nem egy orcát,
és énekes ifjú fiának
vall engem a vén Magyarország.
De néha megállok az éjen,
gyötrődve, halálba hanyatlón,
úgy ásom a kincset a mélyen,
a kincset, a régit, a padlón,
mint lázbeteg, aki föleszmél,
álmát hüvelyezve, zavartan,
kezem kotorászva keresgél,
hogy jaj, valaha mit akartam.
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
a kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban,
s már nem vagyok otthon az égben.
...és azért,mert legtöbben úgyis ismerjük,csak egy
töredék./nekem így is tetszik/
Hajnali részegség /Kosztolányi Dezső/
....
Ötven,
jaj,ötven éve - szívem visszadöbben-
halottjaim is itt-ott,egyre többen-
már ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő,fényes égi szomszéd,
ki látja,hogy könnyem mint morzsolom szét.
Szóval bevallom néked,megtörötten
földig hajoltam, s mindezt megköszöntem.
Nézd csak,tudom,hogy nincsen mibe hinnem,
s azt is tudom,hogy el kell mennem innen,
de pattanó szívem feszítve húrnak
dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,
annak,kiről nem tudja senki,hol van,
annak,kit nem lelek se most,se holtan.
Bizony ma már,hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én,barátom,hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
vendége voltam.
