Gyerekkoromban volt egy hanglemezem (akkori technika csúcsa, ma már CD vagy DVD lenne:))))...) egy csomó verssel, direkt gyerekeknek készült. Én ott hallottam először és annyira kedvesch nekem azóta is. Úgy, ahogy a következő vers is:
És nem vesz rajtuk erot a halál.
Olybá vétetnek majd a pore holtak,
mint lakói a szélnek, s esti holdnak;
míg csontvázuk letisztogatva korhad,
csillag gyúl ki könyökökön, s lábfejen;
ki elveszti eszét, majd észre tér;
ki tengerbe vész, ismét partor ér;
szeretok halnak, él a szerelem;
és nem vesz rajtuk erot a halál.
És nem vesz rajtuk erot a halál.
Bár a tenger örvényei alatt
nyugosznak, holtuk meddo nem marad;
kínpadra vonva, hol az ín szakad,
s a kerékre kötve, meg nem törhetok;
kezük között kettéhasad a hit,
s orszarvú bunök testüket átdöfik;
minden széthull, de ellenállnak ok;
és nem vesz rajtuk erot a halál.
És nem vesz rajtuk erot a halál.
Nem hallják immár a sirály jaját
s a parton megtöro hullám zaját;
hol virág lélegzett, fejét virág
nem emeli az esos szélbe már;
bár nincs eszük, s feküsznek mereven,
lényegük általüt a százszorszépeken,
s a nap felé tör, amíg csak a nap áll,
és nem vesz rajtuk erot a halál.
Dylan Thomas
Eldobtam egy gyufát, s legott
Hetyke lobogásba fogott,
Lábhegyre állt a kis nyúlánk,
Hegyes sipkájú sárga láng,
Vígat nyújtózott, furcsa törpe,
Izgett-mozgott, előre, körbe,
Lengett, táncolt, a zöldbe mart,
Nyilván pompás tűzvészt akart,
Piros csodát, izzó leget,
Égő erdőt, kigyúlt eget;
De gőggel álltak fenn a fák,
És mosolygott minden virág,
Nem rezzent senki fel a vészre,
A száraz fű se vette észre,
S a lázas törpe láng lehűlt,
Elfáradt, és a földre ült,
Lobbant még egyet-kettőt szegény,
S meghalt a moha szőnyegén.
Géniuszt nevel a nincstelen család,
kit zavaros kora nem ért meg,
verseiben ott lesz az egész világ,
zavart elméje egyre messzebb téved,
Csókra és otthonra nagy benne a vágy,
s ifjan vet önnön életének véget,
műveit okosan kisajátítják,
s minden javára billen majd a mérleg.
Lesz majd, hogy a pénz egyre kevesebbet
ér, s az emberek apraját eldobják,
és hiába lesznek a pénzek egyre szebbek,
súlyuk miatt már a koldusok sem hordják.
Értéke nem lesz semmi a munkának,
és nem lesz semmi haszna a pénznek,
uzsorások magyar földre licitálnak,
gazdagok helyett fizetnek a szegények.
Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,
a mester, egy lepkére mutatott.
– Álmomban – mondta, ez a lepke voltam
és most egy kicsit zavarban vagyok.
– Lepke, – mesélte, – igen, lepke voltam,
s a lepke vígan táncolt a napon,
és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi...
És felébredtem... és most nem tudom,
most nem tudom, – folytatta eltünődve, –
mi az igazság, melyik lehetek:
hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét
vagy a lepke álmodik engemet? –
Én jót nevettem: – Ne tréfálj, Dsuang Dszi!
Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát –
Ő mosolygott: – Az álombeli lepke
épp így hitte a maga igazát! –
Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán
valami mégis megborzongatott,
kétezer évig töprengtem azóta,
de egyre bizonytalanabb vagyok,
és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én.
Azt álmodtam, hogy álmodom,
megálmodtam, mit álmodsz,
s úgy őrködtem az álmodon,
mint aki nem is álmos.
Álmod álmomra ráhajolt,
- forrásra így a pálma, -
álmomnak édes párja volt,
s te voltál álmom álma.
Mint szembenéző tükrökön,
mik egymásnak felelnek, -
álmodjuk bár külön-külön
ugyanazt a szerelmet:
két álmunk egybesimulás,
akár a megvalósulás.
Jatzko Béla
Szméagol, Vincent West,
Cascada 4Hópihe!
Szávitri, addamsfun
Francii, Koretta fruh:)))
Így rímelnek a nickek kedveschen!
Ihlet ez is, mint rendesen:)))))))
A szeretők hallgatva álltak,
A tóban elrejtették szivüket
S megbeszélvén a hullámokat,
Széjjelváltak.
Most már kimehetsz a partra,
Kinálhatsz nevetve egy almát föl a fának,
Nagyot szaladhatsz -
A tóból minden kanyarodónál
Hűvös szemmel egy arc fordul utánad.
Remélem nem volt még:
Szilágyi Domokos
NAPRAFORGÓ(K)
P. B.-nak
Egyedül vagyok, mint a sárga
napraforgó szomorúsága,
s mint ki termett szomorúságra,
szólani szórt igét,
úgy szólom szét, marokra fogva,
fémes búzám -- kit sziklafokra,
kit bölcsen termő talajokra --
talán a sors kivéd.
Mint ki termett szomorúságra,
egyedül vagyok, mint a sárga
napraforgó szomorúsága -
talán a sors kivéd.
Igéim -- vérem szólva szórtam,
nem kérdeztek csak válaszoltam,
ügyetlen én (mindig ki voltam),
mint olyan, aki vét.
Egyedül vagyok, én, a napra
törő virág, mind magasabbra,
bánatom féloldalra csapva,
akár a sárga sziromsapka,
s ha majd e földi lét
kivet magából, hogy kiköpve --
kóricáljanak mindörökre
-- mert visszatérés nincs a rögre --
hagyván halott igét.
Nagy, mély szemed reámragyog sötéten
S lelkemben halkal fuvoláz a vágy.
Mint ifju pásztor künn a messzi réten
Subáján fekve méláz fényes égen
S kezében búsan sírdogál a nád.
Nagy, mély szemed reámragyog sötéten
S már fenyves szívem zöldje nem örök.
Galambok álma, minek jössz elébem?
Forró csöppekben gurulnak az égen
S arcomba hullnak a csillagkörök.
Nagy, mély szemed reámragyog sötéten
S a vér agyamban zúgva dübörög.
A sündisznó már gyerekkorában
gyerektüskéket növeszt
És minden gyanús mozdulatra
hegyes tüskéket mereszt
S ha valaki túl közel merészkedik
gombolyaggá gömbölyödik
A sündisznó így védekezik.
A sündisznók bizony gyanakvók
túl sok bennük a félelem
Azt hiszik, hogy tüskék nélkül
a létezésük védtelen
Ha valaki túl közel merészkedik
gonbolyaggá gömbölyödik
A sündisznó így védekezik.
A sündisznó már gyerekkorában
egyedül megy a rétre ki
Nem kap enni az anyukától
és senki nem segít neki
Ha valaki túl közel merészkedik
gonbolyaggá gömbölyödik
A sündisznó így védekezik.
A sündisznót az apukája
ha bajba kerül, nem védi meg
És szegényke nem tud kiabálni
hogy gyertek, gyerekek, segítsetek
A sündisznók szerint tehát
a tüskék hasznos fegyverek
De ki tudja, mért növesztenek
tüskét az emberek.
Ott nyugszik a csúcsokon
a csend.
És itt a lombokon
alig leng
szellő, ha sejted is.
Az erdőn is hallgat a kis madár,
várj csak, nemsokára már
megnyugszol te is.
