A Kaszpi-tengertől közvetlenül délre fekvő Elburz hegység neve (Khoraszánéhoz hasonlóan) ugyanakkor szinte kijelöli a hurrik egykori útvonalát...
Elburz also spelled Alborz, Albourz, Alburz, or Elburs, Persian Reshteh-ye Kuhha-ye Alborz, major mountain range in northern Iran, 560 miles (900 km) long. The range, most broadly defined, extends in an arc eastward from the frontier with Turkmenistan southwest of the Caspian Sea to the Khorasan region of northeastern Iran, southeast of the Caspian Sea, where the range merges into the Aladagh, the more southerly of the two principal ranges there.
Itt emelkedik az Elbrusz, a Kaukázus legmagasabb csúcsa, amelynek etimológiája Ógyallai Besse János szerint, ha jól emlékszem: 'elborúsz'... (Mármint a csodálattól :)) )
Érdemes lenne megvizsgálni, ezeknek a balkároknak és az avaroknak mi közük lehet az ókori elő-ázsiai hurri, illetőleg kár népességhez. Tolsztov nyomán érdemes lenne továbbá a Horezmi kapcsolatoknak is utánanézni. (Tolsztov szerint Horezm eredeti népessége döntően hurri volt.)
Egy 2002-es népszámlálás adatai szerint a kabardok 55.3, míg a balkárok vagy bolgárok 11.6 százalékát tették ki az itteni népeségnek. Itt is él továbbá egy minimális létszámú, 1.1 százalékot kitevő oszét kisebbség.
... Eliade tételének alátámasztására a magyar samanizmus egyik legkiválóbb
szakértőjét idézte, aki meggyőzően ismertette a magyar táltos, a
román solomonar, a lengyel planetnik, valamint a szerbeknél és a horvátoknál ismert garabonciás közötti szerkezeti különbséget.
sámánjai.”14 </P>
Ugyanerre a következtetésre jutott Lükő Gábor is, aki a román ráolvasások
samanisztikus elemeit vizsgálta meg. Véleménye szerint a románság
évszázadokon át sámánhitű besenyők, úzok, torkok, berendek,
kunok, tatárok és magyarok szomszédságában élt. Ennek a hosszú időn át
tartott együttélésnek az lett a következménye, hogy számtalan kulturális
elemük beépült a románok néphagyományaiba. Lükő egyértelműen úgy
fogalmazott, hogy a román kolindák és más rituális szövegek napjainkig
megőrizték a sámándob-avató ének és más jellegzetes sámán gyógyító
szertartás emlékét.15 A magyar folklorista terepkutatásai és elemzései szerint elhomályosult formában több samanisztikus motívum fellelhető a román rítusszövegekben: pl. a betegséget állat alakú démonok okozzák, a javas rendszerint zoomorf szellemeket hív segítségül a betegség ellen, azokat néha meg is idézi, áldozatot ígér a démonnak stb.16 ...
Még a múlt század hetvenes éveinek elején bukkantam rá és vásároltam
meg Domokos Pál Péter évtizedekkel korábbi könyvét1 a moldvai
magyarságról. A váratlan csemege egy szabadkai antikváriumban tűnt
fel: a negyvenes évek elején került az akkori szabadkai fiúgimnázium
tanári könyvtárába, onnan, az ötvenes években a főgimnáziumi könyvtárba;
aztán kiselejtezték. (Mindezt a könyvben levő pecsétek árulják el.)
Néhány évtizednyi lappangás után kötött ki az antikváriumban; onnan
került hozzám. Egy általam addig alig ismert világ tárult fel benne, s
egy 17. századi latin kézirat magyar fordítása2, melyről addig nem is hallottam.
A Codex Bandinusról van szó, melynek Függelékében pompás
hiedelmi adatok sorakoznak, nagyon koraiak. A könyv évekig kedvenc
olvasmányom volt; később hallottam, hogy Pesten megjelent újabb kiadása3,
de ez sem akkor, sem azóta nem került kezembe. Gombosi szokásmonográfiám
írásakor a művet forgattam, s utaltam is rá.4
</P">
A Codex Bandinus egyes fontos fejezetei és részletei akkor kerültek
számomra újra előtérbe, amikor 1986-ban elolvastam Mircea Eliade tanulmányát,
mely a Samanizmus a románoknál? címet viselte.5 Ennek a
tanulmánynak alapján vált nyilvánvalóvá, hogy a Codex Bandinus Függelékében
olvasható egyik leírás (A varázslatokról6) a moldvai csángósághoz,
tehát a magyarság legkeletibb csoportjához köthető. Az Eliade
által hivatkozott magyar kutatók dolgozatait visszakeresve láthatóvá
vált, hogy közülük egyesek valóban nem a magyarság hagyományaihoz
kötötték a kétségbevonhatatlanul samanisztikus jellegű leírást, a román
származású amerikai etnológus azonban a magyarsághoz tartozó hagyományt
látott benne. Elgondolkodtatónak találtam, hogy addigi olvasmányaim
és bibliográfiai nyomozásaim során nem találtam nyomát annak,
hogy a magyar táltoshagyomány és samanizmus irodalmában nincs hivatkozás
erre a tanulmányra, igaz, akkor még nem volt tapasztalható a
magyar könyvkiadás Eliade-dömpingje7, ami napjainkban szinte zavaró.
Úgy véltem, hogy a dolgozatot le kellene fordíttatni és közzétenni
magyarul, hisz a nagy lendületet vett magyar samanizmus-kutatásnak
nyilvánvalóan újra el kellene gondolkodnia Eliada elképzelésein, annál is
inkább, mivel azokat egy román származású és a román etnológia adatait
ismerő világhírű szaktekintély mondta ki. A szabadkai Létünk társadalomtudományi
folyóirat egyik (akkori) szerkesztőjeként az elképzelést két év múlva meg is valósíthattam; 1988-ban ugyanis egy terjedelmes tematikus blokk keretében jó néhány addig magyarul meg nem jelent dolgozatot fordíttattunk le néhány nyelvből, s tettünk közzé Dömötör Tekla emlékének ajánlva8. (Közben, 1986-ban, Mircea Eliade is elhunyt.) Egyik újvidéki könyvkiadó barátomtól kölcsönkaptuk a francia eredetit tartalmazó tanulmánykötetet9, s megszületett a tanulmány magyar változata, melyet megfelelő gondozás után közzé is tettünk a Létünk említett
etnológiai blokkjában10. A munka fölötti örömöt (később) csak az árnyékolta
be, hogy a dolgozatot és a nagyon fontos tanulmányokat tartalmazó
számot senki sem vette észre, az azóta eltelt csaknem két évtized alatt
azok is megfeledkeztek róla, akiknek dolgozata is megjelent benne. A kisebbségi
magyar néprajzkutatás tehát bármiféle erőfeszítést tett a közös
ügy érdekében, az továbbra is észrevétlen maradt ...
Tulajdonképpen Bálint Csanádéra. Korábban a Volgán át, illetve a Kaszpi-tenger déli partjai mentén történő vándorlásokról beszélgettünk itt Bagaturral. Ő csak az 1223-as Kaukázusi átkelést ismerte el, legalábbis a mongolok részéről. Én rámutattam a földrajzi nehézségekre (anélkül, hogy idéztem volna egyelőre Moór Elemért), s ezeknek a szóba jöhető hátráltató tényezőknek a számát gazdagítottam ezúttal Ibn Battúta nyomán. Götz véleménye ehhez a polémiához kapcsolódik.
Götz László szerint a Volgai átkelés teóriáját azért kell erőltetni a forrásokkal támogatott déli útvonallal szemben (az utóbbi alatt értve a Kaszpi-tó délről történő megkerülését), mert a finnugor terminus fenntartása érdekében elengedhetetlenül szükséges az ugorok és más hasonló nevű etnikumok arrafelé való szerepeltetése... Így ugyanis külföldön használatos nevünket szépen össze lehet mosni a manysik-hantik XIX. század második felében gyártott mesterséges obi-ugor elnevezésével, azt sugallva, mintha az ugor név innen, a szibériai tajgából került volna a Kárpát-medencébe. Holott erről szó sincs. Mindig sztyeppei népekre vonatkozott az ugor megjelölés, és az a jelek szerint a mai Irán területének északi vidékein át jutott el hazánkba.
„... elvileg megengedhetjük, hogy az avarok a császárral való kapcsolatfelvétel idején a Kaukázus környékén netán valóban meg is telepedtek s ott nem csak egyszerűen átvonultak volna, de aligha lehet pillanatnyi kétség is aziránt, hogy ez a nagyon is hipotetikus megtelepedés mindenképpen csak az Észak-Kaukázusban történhetett volna meg ...”
Rendkívül érdekes, hogy Bálint adós marad az indoklással az Észak-Kaukázusi megtelepedés kizárólagosságát illetően, holott egyedül ezt hozta fel érvként neves kollégájának a nézeteivel szemben.
Így viszont ez már nem érv, hanem egyszerűen: blöff. Mint ahogy az érthetetlen csodálkozása is, miszerint a hunogurok képesek voltak pár év alatt (!) ezer kilométert megtenni...
Az említett leletek hun-avar voltának tagadása érdekében Bálint nyakatekert magyarázkodásokba bonyolódik:
„A kisarabadi lelet … létezéséről a kutatás egy rövid közleményből szerezhet tudomást. A II. világháború során a szövetséges lengyel katonák találták Irakban, majd a kincs nagy részét az angol hatóságok elkobozták; ezt később már nem lehetett föllelni sem a British Museumban, sem a bagdadi Régiségek Főbiztosságánál. A lengyeleknél hagyott rész viszont megmaradt, ez a háború után a lódzi Muzeum Etnograficzne i Archeologicznéba került. A kincsnek bennünket most érdeklő darabja … aranylemezből készült; a publikációban „small box, perhaps a reliquary” meghatározást kapott, ami aligha helytálló, lévén túlságosan lapos ehhez; ezenkívül a hátlapján levő nitszögek[19] egyértelműen arra mutatnak, hogy tárgyunk övveret volt. Keltezése viszonylag egyszerű, már amennyiben a kincsnek elkallódott pénzei kronológiailag nem álltak túl messze a Lódzban őrzöttektől. A leletben Maurikiosnak egy könnyű solidusa volt (3,02 g …), melyet Konstantinápolyban, a császár uralkodásának közepe táján, s melyhez hasonlókat – az elterjedt nézet szerint – a »barbárok« számára vertek.[20] II. Khusro 3 drachmája is megmaradt, ezek a sah 35. és 36. uralkodási évéből származnak, azaz 626/7-ből valók … E pénzek egyike sem volt átfúrt, azaz nem ékszerként használták őket. A közzétevők A. D. H. Bivar magyarázatával értenek egyet, aki szerint a kincs elrejtése Herakleios 628-as nagy hadjáratával állna összefüggésben. Ez egy meglehetősen ingatag feltételezés, hiszen a sok elveszett pénz közül akár csak egyetlen 628 utáni darab is elegendő lenne ahhoz, hogy ezt az interpretációt máris el kelljen vetni. Óvatosan csak annyit mondhatunk, hogy a kincs talán a 7. század középső harmadából származik, s ily módon a granulált díszítésű övveret szászánida korinak (eredetűnek???) tartható. A kincshez tartozik még egy arany fülbevaló, melynek 2 koralldíszes csüngője van … A hasonló 6–7. századi bizánci fülbevalók antik eredetűek, a korban és földrajzilag legközelebb álló példányok Iránból és az Észak-Kaukázusból valók …[21] Ami a granulációs veret ornamentikáját illeti, ilyen szív alakú díszítőelem nemigen fordul elő az avaroknál[22] (hasonló látható például egy Castel Trosinóból származó aranycsaton …), mindenesetre az avar ornamentika jellegzetes elemének semmiképpen sem tekinthető.
R. Ghirshman avar teóriájának másik fő problémája, hogy teljesen megmagyarázatlanul marad: egyáltalán hogyan juthattak volna el az említett övveretek az avaroktól a szászánidákhoz? Keletre irányuló kora avar kori exportnak még csak a gondolata sem merült föl eddig. Elvileg természetesen nem tekinthető kizártnak, hogy a Konstantinápoly 626-os ostroma előtt született avar–perzsa szövetség létrejöttével párhuzamosan a tárgyaló felek megajándékozták egymást, miként ez a kora középkorban mindenütt szokásban volt – ebből azonban az Iránban napvilágot látott granulált díszítésű övveretek avar eredetére következtetni már túlságosan kockázatos feltevéssorozat lenne.
Az avar származás lehetősége különben már a British Museum iráni övgarnitúrája …kapcsán is fölmerült,[23] amiből persze még nem következik az, hogy ha már ketten gondolták ugyanazt, akkor az igaz is lehet. Az utóbbi ötlethez a szerzőknek az a – teljesen megalapozatlan – feltételezése szolgáltatta az alapot, hogy az avarok 558-ban a Kaukázus környékén megtelepedtek volna, amikor követeiket elküldték Bizáncba.[24] Ez az elképzelés egyszerű félreértésen alapul: elvileg megengedhetjük, hogy az avarok a császárral való kapcsolatfelvétel idején a Kaukázus környékén netán valóban meg is telepedtek s ott nem csak egyszerűen átvonultak volna, de aligha lehet pillanatnyi kétség is aziránt, hogy ez a nagyon is hipotetikus megtelepedés mindenképpen csak az Észak-Kaukázusban történhetett volna meg – márpedig ebből és ennyiből iráni leletek avar voltára következtetni súlyos módszertani hiba. Ráadásul ez a megtelepedés még akkor is csak teljesen átmeneti lehetett volna, hiszen minden kétségen felül áll: az avarok néhány évvel később már több mint 1000 km-rel távolabb, az Al-Dunánál tevékenykedtek. Maga Laziké pedig, az a kis királyság, illetve bizánci tartomány, amelyen keresztül a Keletről jött követek útja Konstantinápolyba vezetett, annyira messze esik Északnyugat-Irántól, hogy a szóban forgó övveretek avar eredeztetése érdekében még a szászánidáknak a Lazikével kapcsolatos politikai törekvéseit messzemenően figyelembe véve is roppant kockázatos lenne az említett két régió közötti min. 700 km-es távolságot számításon kívül hagyni.[25]
R. Ghirshman ezen cikkét s főleg az avar származtatással kapcsolatos ötleteket (ld. R. D. Barnett–J. E. Curtis) tehát csak kutatástörténeti kuriózumként kell számon tartanunk.”
Bizonyos iráni és iraki régészeti leleteket vizsgálva Bálint Csanád is beleütközött a hun-avarság Kaukázustól délre való szereplésének problematikájába. Kénytelen volt megjegyezni:
„Ha valaki mindenáron az avarok észak-kaukázusi [vajon miért csak észak-kaukázusi? – Epstein dr.] tartózkodása nyomát akarja kutatni, számításba veheti a Dagesztánban élő avar nép nevének eredetét; az orientalisztika elvileg számol azzal, hogy a népvándorlás kori avarok ott-tartózkodásának, netán egy csoportjuk beolvadásának emléke őrződött volna meg ily módon … Elvileg fönnáll annak is a lehetősége, hogy az avarok az Ázsiából Európába vezető útjuk során Irán északi határvidékén vonultak volna keresztül, vö. Corippus, In laudem Iustini, III:277–283.”
Egy kis emlékeztető. Idézet Flavius Cresconius Corippus In Laudem Iustini Augusti minoris c. verséből – prózában:
„... a nyers és durva avar így kezdett szólani éles szavakkal: »Az avarok királya, a kagán legyőzte a világ legbelsejét, nagy harci erénye híres türannoszokat terített le, számtalan népet és hatalmas királyságot igázott le. Az ő hadserege képes a víz kimerítésével kiszárítani a thrákiai Hebroszt, ivásával a folyómedret üressé teheti, s még ha ez megtörtént, akkor sem távozhat onnan szomját teljesen kielégítve. A vad perzsák féltek tőle, a fenyegetőleg felmagasodónak a térdeihez emelték kezüket, könyörgésükkel érdemelték ki a békességet. Ha nem így történt volna, hiába övezték volna Babilóniát magas falak, Parthia most az avarok uralma alatt nyögne. Áttörtünk az Euphratészen, jeges folyókon keltünk át a téli havon, amerre fagy fékezi a vizek folyását, és a hullámzó ár keményebbé fagy mindenféle ércnél. Láthattuk, hogy üvegszerű páncélból kifeszített hidak borulnak az állóvizekre, folyókra, csermelyekre. Kovakő vagy márvánnyal burkolt talaj módjára fedte a megszilárdult víz a rokonát, a folyékony vizet. Csikorgó szekereinket keményre fagyott hullámokon vezettük át. A gördülő kerekek nem hagytak nyomot maguk után, az érckerékpánt a szokásostól eltérően haladtában nem mélyített barázdát, a törékeny kristályos jég nem deformálódott, mert a rendkívül kemény fagy megmerevítette. A patásállatok őrült zajt csapva a vizet tapodták körmükkel, mintha az sík mező volna. Esővízen tiportunk: száraz lábbal jártunk a habokon. A terjedelmes hómezők tágas utat nyitottak. Kemény népek ellen indítottunk komoly háborút. A sereg egy része tábort vert. Ütközetekbe bocsátkoztunk, erődített helyeket vettünk be, falaikat lerombolva hatalmas városokat döntöttünk le. Győzedelmes királyunk most elérte a szkíta Duna partjait, s a széles mezőkön sűrű tömegben üttette fel a sátrakat, s bennünket, császár, e fényes falak közé küldött. Itt az ideje, hogy kézhez vegyük bőkezű atyád évenkénti juttatásait. Amit ő, a szentséges uralkodó nyújtott nekünk, azt úgy illik, hogy ti is nyújtsátok. Ha azt akarod, hogy a szövetség és a béke érintetlenül fennmaradjon, és a megállapodások továbbra is érvényesek legyenek, akkor királyunk kérésére elküldöd a neki járó ajándékokat.«”
A leírás szinte az ókori közel-keleti domborműveket, az azokon látható meghódolási jeleneteket idézi. De megidézi bennünk az asszír királyfeliratokat is, amelyeken az urartui havasokon történő átkeléssel, harci szekereinek manővereivel dicsekszik az uralkodó. A többiről már ejtettünk szót. (A Szászánidák és a Heftalita Birodalom viszonyával kapcsolatban mindössze utalnánk rá, hogy Altheim szerint ennek az volt a jellemzője, hogy az előbbiek semmi komolyabb politikai lépést sem mertek tenni az utóbbiak tudta és beleegyezése nélkül. Corippus tehát elég pontosan és hűen adja vissza a korabeli erőviszonyokat. Az Euphratész említése, a rajta való áttörés szóba kerülése talán a régi parthus--római küzdelmek történetét villantja elénk. A Parthia országnév szerepeltetése az előző mondatban ezt a nézetet erősítené.)
Nem állítottam, hogy a IX. század végén betelepülőkre esetenként nem vonatkozhatott az itt talált hunoguroknak (hungarusoknak) a neve. Mint írtam, s azt hiszem, ebben egyet is értettünk, a régészeti feltárások helyenként a két népesség együttélését bizonyítják. Azonkívül a IX. század végiek között szintén jó eséllyel voltak onogurok. Megfelelő részletezettség híján azonban lehetetlen megítélni, hogy amikor tőlünk nyugatabbra hungarusokat említenek a források, akkor tisztán az "őslakos" hun-avarokat értik-e alatta, vagy a jövevényekkel keveredetteket, esetleg csak toposzként alkalmazzák ezt az elnevezést. Véleményem szerint "igazi" onogurokkal (azaz hungarusokkal) kell számolni a legtöbb esetben.
Ibn Battúta (1304--1368/77) pedig egy harminc napos erőltetett sivatagi menetről számol be, amikor leírja, hogyan jutott el karavánjával a Kaszpi-tengertől északra, az Ural folyó partján fekvő Szerádsukból Khorezm városába:
„Aztán elhagytuk Szerádsukot, és harminc napon át kimerítő menetben utaztunk, csupán egy-egy órára táboroztunk le, egyszer délelőtt, egyszer napnyugtakor. A pihenés ideje nem terjedt tovább, mint ameddig a duki-kölest megfőzték és megették, ez pedig éppen csak egyszeri felforralást igényel. Szoktak magukkal vinni szárított pácolt húst, ezt beleteszik, és leöntik tejjel. Mindenki a kocsijában aludt és evett az utazás folyamán. Az én kocsimban három rabszolganő volt. A gyér fű miatt az utazók igen gyorsan szoktak itt utazni. Az itt áthaladó tevék nagy része elpusztul, és ami megmarad, az is csak egy évi hizlalás után kerül használható állapotba. A vízgyűjtők két-három napi távolságra találhatók egymástól, s esővizet vagy talajvizet tartalmaznak. Miután a sivatagon áthaladtunk, és átvágtunk rajta, amint leírtam, megérkeztünk Khvárezm városába.”
Úgy gondolom, a leírás elég egyértelmű, s nem igényel különösebb kommentárt. Egy olyan vidéken, amely még a tevéket is oly mértékben veszi igénybe, hogy azok nagy része elpusztul, egy nagyobb létszámú hadsereggel átkelni egész egyszerűen lehetetlen, de legalábbis öngyilkosság...
"Áruld már el miért jobban járható utvonal egy hadsereg, egy nép számára a világ egyik legjelntősebb hegyvonulata, mint a steppe a Kaspi tengertől északra?"
Senki nem mondta, hogy könnyű volt az átkelés 1223-ban a mongoloknak. A hun-avaroknak (onoguroknak) sem volt az korábban, Corippus világosan leírja, hogyan dicsekedett Tergazisz követ a jeges folyókon, havasokon való átkeléssel. Ez minden valószínűség szerint a mongolok számára is embert próbáló feladat volt.
De, ahogy már utaltam is rá, a mocsaras, teljességgel járhatatlan tájak a Kaszpi-tó és az Ural hegység között, északabbra pedig a magyar (baskír) és volgai-bolgár védelmi vonal lehetetlenné tette a közlekedést. A mongoloknak időbe telt ezeknek az akadályoknak a fölszámolása, amit világosan jelez az a körülmény, hogy a volgai-magyarok a kelet felől érkező hódítókat eleinte megverték.
A Kabard--Balkár Köztársaság
Oszétiától közvetlenül északnyugatra pedig Kabard-Bulgária
A dagesztáni avarok (világosbarna színnel)
Tőlük nem mesze nyugatra a kaukázusi oszétok (alánok)
A déli átjáró
Dagesztáni (=hegyvidéki) Avarföld és Alánia a Kaukázusban...
