Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Jön már az ismerős, széllábú, deres ősz. Sepreget, kotorász, meg-meg-áll, lombot ráz. Lombot ráz, diót ver, krumplit ás, szüretel. Sóhajtoz nagyokat, s harapja, kurtítja, a hosszú napokat.
Hüvös és öreg az este. Remeg a venyige teste. Elhull a szüreti ének. Kuckóba bujnak a vének. Ködben a templom dombja, villog a torony gombja, gyors záporok sötéten szaladnak át a réten. Elhull a nyári ének, elbujnak már a vének, hüvös az árny, az este, csörög a cserje teste. Az ember szíve kivásik. Egyik nyár, akár a másik. Mindegy, hogy rég volt, vagy nem-rég. Lyukas és fagyos az emlék. A fákon piros láz van. Lányok sírnak a házban. Hol a szádról a festék? kékre csipik az esték. Mindegy, hogy rég, vagy nem-rég, nem marad semmi emlék, az ember szíve vásik, egyik nyár, mint a másik. Megcsörren a cserje kontya. Kolompol az ősz kolompja. A dér a kökényt megeste. Hüvös és öreg az este.
nincs késő suttogja jövőre nyílnak a rózsák bort iszunk a verandán a szőnyegek száradnak míg lassan átsétálunk a dombon, erős szél fúj átmelegszünk egymás kezében
* * *
álmomba kapaszkodom mint repkény a ház falán mindig fúj a szél védett zugban szövi hálóját a pók a verandán hagyott székeken nincs egyértelmű válasz az élet az, ami történik, mikor kikapcsoljuk a tévét
* * *
végre egyedül saját bőröm alatt az asztali lámpa zöld fényében szomorkás esküvői valcer szól és boldogságot zuhog az eső kint a sötétben a füvön széttört kaleidoszkóp hitet ígérek örömben és vágyban kínban és magányban a halál sem választ el az asztali lámpa fényében és boldogságot zuhog az eső
minél sötétebb van annál jobban látszanak a csillagok az én új obszervatóriumomból
Korunk kalózai, készek vagyunk a lomha és balga Fásultságot megrohanni véres felhők alatt mi! ... Zihálunk, mint a dinamók motorja, bohócokként el-elbotolva. Csillag-akrobatákként lejtünk az ezeréves földi munkán, e csalóka aranyfonálon. Sárga szakállú, durva gnómok, rátok görgetjük ezeréves álom kőszikla-súlyát. Templomos rend dúló lovagja, sárló, kövér kancáit hajtva ráront és rátipor ma az Unalomra. - Köntösszegély fenn, Damoklész kardjaként, rézsút az égen; dionüszoszi dühtől forrnak a tűzhányók alatta. S íme a Romboló alakja előtör, s vérfertőző arája vele, tüzes babája fattyú hóhérlegénynek. Félredobják az álom és a csend takaróját, mely a beteg világot egyre nyomta. - Újat, újat teremtsetek ! - kiáltják, bölcsőjükbe fojtva, a Századok az aknát felrobbantó akaratnak.
De a Jövő kaján mosollyal ásít, ürömpólyába kötve: "Romjait a széthullt világnak ki hordja össze?..."
Nincs énnekem erőm szemet adni a vak köveknek. De egy szegény, vén, megvetett széknek, melynek hiányzik egyik lába, örömöt adok, ha szelíden ülök rá. Gyöngéd légy, te erős! S jókedvből gyűjtsd hatalmad, az ember, mint az üdvözült, hamar felocsúdik a fakón betegítő nyomorból, s már a földön, istenek nélkül is az eget megtalálja.
Anyám, ki már a messzi végtelen vagy S nem gyötrődöl, hogy nincs kenyér megint, Nem sáppadsz el, ha szűkös este int, Hogy kis rikkancs fiad vérébe jajgat.
Anyám, ki már a néma végtelen vagy S borús szemed fiadra nem tekint, Ó meg ne lásd az ólom-öklü Kínt - Miatta zúg e tört, betegre vert agy.
Anyám, falatkenyért sem ér az élet! De nagy hitem van s szép jövőnek élek: Ne orditson pénzért gyerektorok
S tudjon zokogni anyja temetésén. S ne rúgjon még az Ember szenvedésén A Pénz.
Megkaptad Kedves a levelem? Látod én magamat temetem: Fehér lapokat írok tele, Amikor zokognom kellene Azon, hogy te nem vagy itt velem, Tépd össze Kedves a levelem.
Jer már haza, hiszen úgy várlak, Por lepi Kedves a szobádat, Régi titkok illata lebben, Száz régi csóknál tüzesebben Kívánja ajkam a te ajkad, Jaj, mennyi szép lesz újra rajtad...
Jött tőled is pár lila levél, Melyre tán csókot is leheltél, Egy-két bús szerelmi üzenet, melyre felelni csak csókkal lehet, De oly messze vagy, elérhetetlen... Tépd össze Kedves a levelem.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Néha azt hiszem, találtam valami újat. Ha régen is, ha tíz éve is, de már volt.
Miért játszott a szíved, te szerencsétlen rombolva magad szüntelen télben, építve dalra dalt, s kifúlva kigyúlva, ésszel mérhető pontokon is túlra tudatod mért nyilalt? Hiszen te tudtad: dögbugyor a vége e pokoli útnak, ott a hit is kihalt, hiszen te tudtad: álmaid orra buktak, magad örökre kicsuktad, járhatod a téboly vak havát, s árván, idétlen, emberségre, hű szerelemre étlen villámló tálból eszed a halált. Tudtad, tudom én is: a nagy: te vagy, s te, a Mindenség summáslegénye, részt se kaptál, pedig az egészre futotta érdemed. Érdemes volt-e ázni, fázni, csak a jövő kövén csírázni, vérszagú szörnyekkel vitázni, ha ráment életed! Csak szólhatnál, hogy érdemes! Mert csontom, vérem belerémül, végzetedhez ha én állítok végül józan zárómérleget. Törd fel a törvényt, ne latold! A porból vedd fel kajla kalapod, vértanú vállad, s a kifordult nyakcsigolyákat rendbeszedve két kisírt szemmel, tüzes iker-körrel nézz a szemembe hogy rendülne bele a mohó, emléknélküli tenyészet az egek mirígy-rendszere s e megváltatlan földi lét. József Attila! te add nekem a reményt, mert nélküle romlott a napvilág, a vér eves, bár a fogad vicsorog, bár a nyakad csikorog, bólints, hogy érdemes, cáfold meg halálos logikád, te glóriás, te kíntól bélyeges! Képzeletemre bízzál édes munkát, mert immár úgy szorgoskodik, hogy a sarkamtól torkomig forraszt rám forró hamubundát, rádióaktív iszonyt - félek, hogy minden rejtelmet kibont s végül már semmi se fáj. Hogy el ne jussak soha ama síkra: elém te állj. Segíts, hogy az emberárulók szutykát erővel győzze a szív szép szóval a száj!
Együtt összhang, s szerelem lelkeden és lelkemen: ágaink keverve fenn, gyökereink odalenn. Ágainkon örömek, csiripelők, édesek; lábunk alatt halk erek: ártatlanság, szeretet. Rajtad almát hord az ág, rajtam tündöklő virág; lombod hinti illatát, benne lágy a gerle-ágy: fiókáit eteti, bús énekét lengeti. Lombod bűbájjal teli, a szerelmet hirdeti: ott fészkel a szerelem, ott alszik az éjeken, s nappal ugrál eleven ágaink közt szűntelen...
Lassan véget ér a nyár. Rézsút súrolja a napfény a kertet, hónalj-árnyékot növeszt a leveleknek, a mézarany parkettán elömlik a nagyszoba hátsó faláig, a fehér tükörben tűnődve visszadereng: örök hófalról az örökös napfény. Tudjuk, de még nem törődünk vele, látjuk, de még másfelé nézünk, az út közepén túl, a nyár közepén túl, de már hibátlanul együtt, mint a szél és a lomb. Darázs reszket és elélvez a gyümölcsillatban, édes, édes ősz jön, felhangolt idegeket zsongató, érett ízeket kortyoltató. Szemedből visszatükröződik az arcom, szívedből visszatükröződöm, így teljesedek be, szelíden megérve immár az örömre, ámulva és önfeledten reszketek a mosolyodban; hát köszönöm, hogy vagy, hogy lélegzel, hogy jársz-kelsz, hogy ajtót nyitsz, hogy öltözöl, hogy vetkezel, hogy megfelezed minden percem, szívverésünkkel bedobogjuk az időt, s vígan megszökünk belőle egy-egy kielégült órára, visszarepülünk kamaszkorunkba angyalizmokkal, s boldogan érkezünk meg újra s újra magunkhoz az ismerős úton. És köszönöm, hogyha kell, csak úgy vagy, mint fehér falon visszaderengő napfény, hogy ne féljek nagyon a papírra hajolva, önkéntes, divatjamúlt őrszem, meg ne pucoljak s el ne vaduljak, pofámon sörtét növesztve ne vicsorogjak, higgyem a nagyobb erőt, a nagyobb hatalmat, a szelíden mosolygó ikonon a nyár végi aranyglóriát. Alacsonyabban jár a nap, óriásira nagyítja az árnyékunkat, s kivetíti, hová, milyen falra, milyen bohóckodó ugrabugra lesz egyszerű mozdulatainkból, milyen hörgés lélegzésünkből, milyen zuhanás ölelkezésünkből – kifordít önmagunkból ez a szörnyű távlatú árnyjáték, hát köszönöm, hogy úgy élünk, mintha nem vennénk észre, és hogy életünk mégis a miénk!
A gyönyör fáj, kéjes a bánat, erős sodrával örökre árad. Ha elhord messze, visszahoz egyszer, mély folyóteste úgyse ereszt el. Partok dalolnak, a fák jó zöldek, ne bántsd a csöndet. Ki gondja a holnap? Karikakörbe útját e görbe pályán tán járja a Föld, talán nem. A célt ne kérdjed. A Nap talán áll. Az élet régibb a halálnál. Ámen.
A nap lement. Eljött a csend. Szellőüzött Felhők között Merengve jár A holdsugár, Mint rom felett A képzelet.
A városi Nem élvezi; Falun keresd: Mi szép az est. Utcára mén Leány, legény, S dalolni kezd; Hallván a neszt, Dalol vele A fülmile Lágy éneket A lomb megett.
A kert alól Furulya szól; A pásztor ott Tüzett rakott; S míg elterül A tűz körűl, S megszólal a Bús furulya:
Ökre, lova Jár tétova, És harmatos Füvet tapos. Akközben a Kert ajtaja Hallkan kinyíl; Miként a nyíl Odasuhan Víg-boldogan A pásztor, és Van ölelés, Van csókolás -- Ki volna más, Ki eljöve? Mint szép hive.
Mulassatok, Ti boldogok!... Mért köztetek Nem lehetek?
A távol csillagok oly szőke fénnyel égnek. (Annára gondolok, ki szőke s messze rég.) Kaszálók illatát üzenik esti rétek. (Annára gondolok, emléke enyhe, szép!)
A nyár ragyog, lobog. Pipacsosok a rétek. (Annára gondolok, ó én letűnt nyaram.) Őszünk be közeleg, falevél földre téved. (Annára gondolok és siratom magam!)
És mégis, ma is, így is, örökké mennyit ad az élet! Csendesen adja, két kézzel, a reggelt és a délutánt, az alkonyt és a csillagokat, a fák fülledt illatát, a folyó zöld hullámát, egy emberi szempár visszfényét, a magányt és a lármát! Mennyit ad, milyen gazdag vagyok, minden napszakban, minden pillanatban! Ajándék ez, csodálatos ajándék. A földig hajolok, úgy köszönöm meg.
Mivé lettem, kérdeztem a barnuló tükörtől, mivé lett arcom, szép szemem, hová tűnt fénye, csillogása, hajam sötétje merre van? Nem válaszolt, csak fürkészett némán, vigasztalt volna, meglehet, régóta ismer, tudhatta, félek, akármit csak nem felelhetett. Fordultam félre, ne lássam többé, dühömben törtem volna szét, megmoccant akkor, homálya tisztult, s lehelte szinte, úgy beszélt: Ne bánd az évek múlását arcodon, ne a ráncokat lásd, s őszülő hajad, mélyebbre nézz, láss el lelkedig, mert ott élnek mind, kik fontosak. Őszinte tükröd ott találod, az mutatja meg végül, ki vagy, mit én adhatok, csak látszat. A mulandóság vagyok, a feledés, ám lelked tükre örökkévaló, mindent őriz és mindent jegyez, amit benne látsz, az a valódi, igazi arcod ő mutatja meg! Döbbenten álltam, hittem is, nem is, mit rám lehelt, de azóta néha látni vélek benne homályon túli fényeket, valami tisztát, múlhatatlant, talán az én arcom lehet.
Cseveg az olló. Néne nyesi a pázsitot, guggol. Hátulról nézve is látni, ásitott. Rádió nyüzsög. Szárnyak dongnak az üvegen. Lágy szellők táncot járnak a puha füveken. Az idő semmit játszik, langy tócsa most, megállt. Hogy elleng, abból látszik, hogy remeg a virág. Én sem tudom már régen, alszom? vagy dolgozom? Megterit feleségem szép fehér abroszon. Az eget is a tájon vászonfény lepi el. Csillog, mert üvegtálon ül, a földieper. Boldog vagyok? A kedves mellettem varrogat s hallgatjuk, amint elmegy egy vak tehervonat.
Hadd nézzem édes arcodat, a szigorút, a régi-drágát, az elviharzott ifjúság: a nagystílű angyal tanyáját, a cigány-élettől gyötört, a marakodásoktól árvát, hadd nézzem újból arcodat, a szigorút, a régi-drágát.
Eladsz-e, elfogyasztol-e? Nem leszünk kevesebbek tőle. Elefánt-csordára elég szívünk volt - marad még belőle. Szent kezedtől se rettegek, de fölséges légy mint az oltár, mert megítélem arcodat, mert ifjúságom társa voltál.
Nagy szerelmünk elviharzott, nyomában súlyos csönd maradt, vágy-szaggatta álmokon túl könnyekbe fúlt a pillanat. . Remegő kézzel int a múlt lebegnek tépett rongyai, és valóságom üt szíven: - nem tudok búcsút mondani...
