Éljen a wikipédia, de Hedvig uralkodásának mi köze is van a litván megkeresztelkedéshez és Jagelló tróntra kerüléséhez? Mármint azon kívül, hogy ő volt a házasság másik fele:) Errel hogyan szorította rá évekkel halála után Lajos a litvánokat?
Szent hedvig lengyel királynő (lengyelül Jadwiga Andegaweńska), született 1374. február 18-án, meghalt 1399. július 17-én Krakkóban. 1384. október 16-tól Lengyelország királynője, Litvánia nagyhercegnője, az Anjou-dinasztiából (királlyá koronázták, mivel a lengyel jog nem ismerte el a királynő jogát az uralkodás örökítésére) I. Nagy Lajos magyar király (lengyelül: Ludwik Węgierski, Magyar Lajos) és Erzsébet (lengyelül: Elżbieta Boniaczka) lánya. Lajosnak Erzsébettől három lánya született, Katalin, Mária és Hedvig. Halála után a lengyel trónt Hedvig, a magyart pedig Mária örökölte. Hedvig eredetileg Habsburg Vilmos osztrák gróffal jegyezték el még négy évesen, mivel Vilmosnak szánták a magyar trónt is mielőtt Ulászlóhoz ment feleségül. Hedvig volt az utosó Anjou uralkodó, aki magyar volt.
A lengyelek nem akarták Habsburg Vilmost királyukként, ezért elűzték. Az országot azonban fenyegette keletről a pogány litvánok serege, így kapóra jött, amikor fejedelmük Jagelló László 1386-ban házasságkötési ajánlattal jelentkezett Hedvig udvarában, ami persze feltételezte ő és népe áttérését a keresztény hitre. Hedvig ebben Isten akaratát látta, s beleegyezett az új házasságba azzal a feltétellel, hogy a Szentszék kimondja Vilmossal kötött érvénytelenségét. Ez meg is történt, sőt IX. Bonifác pápa elfogadta a keresztszülői felkérést is a királyi pártól.
Szent Hedvig lett a litvánok keresztény hitre térítésének igazi pártfogója, aki az üdvöt és a kegyelmet hangsúlyozta férje meglehetősen világias, erőszakos módszereivel szemben. Ő szorgalmazta, hogy a még zavargó, áttérni nem akaróknak ne vegyék el a jószágaikat, hangsúlyozva, hogy: ,,Ha vissza is adtuk javaikat, ki fogja visszaadni elsírt könnyeiket?.... Szorgalmazta a meggyőzés elvét a kereszteléseknél, illetve a litván papság kiművelését. Prágában 1397-ben kollégiumot alapított litván teológusok számára is. Krakkóban noviciátust alapított, ahol elérte a teológiai fakultás megindítását is a pápától.
Szentség hírében halt meg 1399-ben, s közeli szentté avatását a lengyelek annyira biztosra vették, hogy a krakkói Wavel katedrális oltára alá temették, nem a kriptába, ahová a királyi főket is szokták. Bár az elevatio (felemelés) még sokáig váratott magára, töretlen volt, ahogy a lengyelek hívják, Jadwiga tisztelete, s mindenhol szentek társaságában, szentként ábrázolták. Szentté azonban csak 1997-ben avatta II. János Pál pápa, aki korábban még bíborosként a boldoggá avatásán is szorgoskodott.
"A lengyelek és a Német Lovagrend - Lajos előtt és után - is több vereséget mért a litvánokra ... Lajos azzal szorította rá őket a megkeresztelkedésre, hogy sumák módon fiú utód nélkül halt meg"
Szerintem meg épp a magyar--lengyel perszonálunió, majd Hedvig (Jadwiga) mint magyar királylány uralkodása késztette őket elgondolkodásra... :)
A lengyelek és a Német Lovagrend - Lajos előtt és után - is több vereséget mért a litvánokra. Ez nem oszt, nem szoroz. Egyébként Jagelló keresztelkedett meg, hivatalosan egész Litvániával egyetemben, évekkel Lajos halála után. Nem azért, mert évekkel korábban Lajos egyszer-kétszer megráncigálta a bajszukat, hanem mert másképpen nem lehett volna Jagelló lengyel király. Lajos azzal szorította rá őket a megkeresztelkedésre, hogy sumák módon fiú utód nélkül halt meg:)
Természetesen úgy értettem, hogy az ő küzdelmeinek és háborús győzelmeinek eredményeként jött létre. Azzal szorította rá a litvánokat az unióra és a keresztelkedésre, hogy többször vereséget mért rájuk.
A terminológiai kompatibilitás egy körülményes dolog, de szerintem nem mindig lehet visszaadni a két említett államalakulat fogalmát a hercegség kifejezéssel :)
"Szerintem meg Lajos kényszerítette rá őket a krewói unióra"
Három évvel a saját halála után?:) A krewoi unió csak pár évig állt fent. Jagelló átköltözött Lengyelországba, és Litvániát átengedte unokatestvérének, Witoldnak. Aki litván király is lehetett volna, ha nem hal meg időközben... 1569-ig nem beszélhetünk ténylegesen egy államról.
Én az Anjou Birodalom mint későkori terminus alternatívájaként hoztam a Magyar Birodalom/magyarok birodalma elnevezést.
Egyáltalán nem állítom, hogy a cseheknek ne lett volna birodalmuk, akár II. Ottokár, akár pl. IV. Károly idején. Bár a cseh haderő azért korántsem játszott olyan vezető szerepet a Szent Birodalom irányításában, harcaiban Károly alatt, mint a magyar a mi birodalmunkban Anjou Lajos idején.
Magyar birodalomról beszélsz az Anjouk esetében, miközben ugye Lengyelország teljesen független volt Magyarországtól.
A Jagello Cseh-birodalom párhuzamot meg elutasítod egy olyan érvvel, ami pont nem a magyar jellegét erősíti a te által elképzelt anjoukorabeli Magyar Birodalomnak. Mondjál kérlek olyan kegyencet, családtagot aki Lengyelországban magyarként kormányzott.
Én meglátásom szerint ha te erőlteted a Magyar Birodalmat, akkor ugyanazzal az erővel el kell tudnond fogadnod a Cseh birodalmat is. Vagy ne erőltesd egyiket se, és elégedj meg Anjou és Jagello dinasztiák birodalmaival, ahol az etnikum senkit sem érdekelt.
Mivel 1527. jan. 1.-én I. Ferdinánd az egész kormányzatot átalakította, új szerveket hozott létre, miről beszélhetünk szerinted a XVI. században Habsburg, vagy Osztrák birodalomról?
Datum és actum késő Anjou-kori uralkodói okleveleinkben
A középkori oklevelek keltezését leggyakrabban bevezető, a római császárkortól kimutathatóan - ha vitatott tartalommal is - használt két kifejezésnek,[1] a datum-nak és actum-nak tulajdonképpeni középkori értelmét pontosan megadja a Linz környéki Baumgartenberg kolostorának azon szerzetese, aki a XIV. század elején írt formuláskönyve egyik paragrafusának a "de differencia inter datum et actum" címet adta: "datum quidem inportat solummodo tempus in quo datur littera. Actum autem inportat tempus in quo ea facta sunt super quibus littera datur."[2]
A formuláskönyvben tisztán lefektetett elv azonban a kancelláriai gyakorlatot, méghozzá királyi kancelláriák esetében is,[3] oly kevéssé határozta meg, hogy sokáig a legjobb diplomatikusok figyelmét is elkerülte a keltezés többféle módozata közt fennálló, a szűkebb oklevéltani érdeklődést messze meghaladó jelentőségű különbség. Annak ugyanis, hogy az oklevél kelteként megadott időpont az oklevél kiadása (Beurkundung, conscriptio) vagy pedig az oklevél tartalmát képező cselekmény (Handlung, actio) idejére vonatkozik, óriási köztörténeti jelentősége lehet, nemcsak az oklevél hitelességének megállapítása,[4] hanem a datáláson alapuló politika-, birtoklás-, kancelláriatörténeti stb. vizsgálatokat illetően is.
A hazai diplomatika kezdetben nem is méltatta figyelemre a különbséget. Schwartner Márton 1802-ben megjelent munkájában az oklevél általa epilógusnak nevezett záró része formuláinak ismertetése során az oklevél kiállítását (data) magától értetődő természetességgel azonosnak vette az oklevélben foglalt cselekménnyel (de loco & tempore, quo quid actum est).[5] Emiatt azonban Schwartner nevében nincs miért szégyenkeznünk, mert ugyan Bresslau[6] rámutat arra, hogy a diplomatikában a res transacta és az instrumentum confectum ideje közt már Mabillon is különbséget tett, mégis vitathatatlan, hogy a Handlung és Beurkundung közti különbséget a maga súlyos köztörténeti vonatkozásaival egyetemben először Julius Ficker tárgyalta behatóan 1877/78-ban megjelent két vaskos kötetében.[7] Jellemző, hogy Ficker eredményeit nemcsak a német,[8] hanem a francia[9] diplomatika is elismerte. Ficker tételei igen hamar ismertté váltak Magyarországon is: Horvát Árpád - egyetemi jegyzetnek szánt oklevéltani bevezetése szerint[10] - már 1880-ban méltatta őket, még ha ezt a pannonhalmi alapítólevél eredetiségét hirdető, utóbb tévesnek bizonyult nézete érdekében tette is. A datum és actum közti különbséget, ill. e különbség lényegét aztán a magyar diplomatika egyik legnagyobb egyénisége, Szentpétery Imre fejtette ki részben oklevéltanában,[11] részben 1911-ben megjelent dolgozatában.[12] Az oklevéltani és medievisztikai bevezetések természetesen sem Magyarországon,[13] sem külföldön[14] nem nélkülözik ma sem a kétféle keltezés közti differencia ismertetését.
* * *
Ami mármost a diplomatika szorosan vett szakterületén túl, főleg a politikatörténet szempontjából érdekessé teszi az oklevelek keltezésének értelmezését, az - többek között - az okleveleknek az itineráriumok összeállításában játszott szerepe; egyébként magát Fickert is ez indította vizsgálataira.[15] Az itineráriumkészítés 1945 utáni magyarországi felújítója, Engel Pál[16] kellőképpen méltatja a történtek rekonstruálásának eme nélkülözhetetlen segédeszközét,[17] egyben ítéletet mondva a műfaj korábbi magyar művelőiről,[18] elsősorban Sebestyén Béláról.[19] Az elmarasztalás annak a módszernek szólt, ahogy Sebestyén "egyszerűen kigyűjtötte forrásaiból az előforduló dátumsorokat" és az eredményt kritikailag meg nem szűrve adta vissza "nem tekintvén tisztének, hogy elgondolkozzék felette". Az így nyert adathalmaz még valóban nem tekinthető itineráriumnak. Engel aztán így folytatja: "Az itinerárium összeállításakor ugyanis nem szabad megfeledkeznünk arról a magától értetődő, mégis oly gyakran elfelejtett tényről, hogy az, amit forrásunkból adat gyanánt kiírunk, nem az uralkodónak, hanem pecsétjének tartózkodási helye, és így adatsorainkból első menetben nem magának az uralkodónak, hanem pecsétjének a vándorútját fogjuk tudni összeállítani. Amennyiben az uralkodó egy időben több pecsétet használt - helyesebben: a nevében több pecsét alatt állítottak ki oklevelet -, akkor több ťpecsét-itineráriumotŤ fogunk kapni, és további vizsgálat során kell eldőlnie, hogy ezek melyike szolgáltathat adatokat az "igazi" királyi itineráriumhoz, vagyis melyik mutatja többé-kevésbé ténylegesen az uralkodó tartózkodási helyeit."[20] Ez így azonban még mindig nem teljesen igaz; alábbi példáink némelyike talán alkalmas lesz annak bizonyítására, hogy korántsem annyira "magától értetődő" tény, hogy a forrásunkból adat gyanánt kiírtakat minden kritika nélkül az illető pecsét tartózkodási helyének fogadhatnánk el, s így a keltezési helyek és időpontok egyszerű kigyűjtésével máris a `pecsét-itineráriumnál' tartanánk.
* * *
Közelebbi témánkra térve mindenekelőtt meg kell állapítani, hogy a datum-nak és actum-nak olyan szép, valóban tankönyvbe kívánkozó példáját a Nagy Lajos halálát követő évek uralkodói oklevelei nem nyújtják, mint a Quirintől hozott 1180. április 13-i "Gelnhäuser Urkunde",[21] és ez nem is meglepő, tekintettel arra, hogy az utóbbi terminust az oklevelek keltezésében relatíve gyakrabban használó XIII. századi királyi oklevelek között Szentpétery is - igaz, 1911-ben - csak kettőt talált, ahol "nem külön időmeghatározással ugyan, de mégis egymástól némiképp elválasztva jelenik meg az actum és a datum."[22] Ezek után vizsgáljuk meg, hogy uralkodói okleveleink egyáltalán használták-e az actum-ot.
Az Országos Levéltárban eredetiben és fényképen meglévő, valamint a kiadott anyag áttekintése után úgy tűnik, hogy ez csak elvétve fordult elő.
Az egyik esetben Mária királynő 1387. június 22-én Zenggben, röviddel szabadulása után, Frangepán János ajánlására Rawen-i Pál fia: Gergely kanonokot, aki kiszabadulásán hosszú utakon, fáradhatatlan munkával, életét nyilvánvaló veszélyeknek kitéve dolgozott, rokonaival és birtokaival együtt nemesíti, őket a szlavóniai nemesek közé iktatja és az udvari familiárisok és domesticus-ok közé felveszi. A keltezés actum-mal, a napi dátum a hónap napjaival van megadva, ezenkívül az oklevél tartalmazza még az indictio-t is.[23]
Egy csak regesztákban[24] fennmaradt, bizonytalan oklevélben, melyet talán Zsigmond és Mária külön-külön adtak ki, és amelyben megbízzák Demeter választott nyitrai püspököt, hogy Velencétől a turini béke értelmében járó 7000 aranyat felvegye, Horváth Mihály a keltezést a következő szavakkal adja vissza: "Actum in villa campestri Rethrolch probe [sic!] Zagrabiam penes curiam ubi paedictus [sic!] D. rex fuit hospitatus." Még 1383. április 25-én bízta meg a két királynő (Mária és Erzsébet) György boszniai püspököt, hogy a doge-tól a turini békére leteendő esküt kivegye. Az oklevél keltezése: "Datum et actum Bude" stb.[25]
A két első oklevél tehát a Mária szabadulása utáni időkből származik, amikor a királynő körüli írásbeli teendőket még aligha intézhette a rendes írószerv, s így ezek nem is lehetnek jellemzők a királyi kancelláriára. Legalábbis Velence és a dalmát városok gyakorlatához tartotta magát az oklevelek megszövegezője, ha nem éppen - s ez a valószínűbb - délvidéki illetőségű városi, esetleg közjegyzővel van dolgunk. A harmadik oklevél, a követi megbízás Velence számára, szintén nem tartozhatott a mindennapi rutinhoz, és ha az írást a kancellária állította is ki, nyilvánvaló, hogy a követet fogadó fél igényei szerint szövegezték. Hogy közjegyzői, illetve dalmát gyakorlatban szokásos volt az actum kitétele, azt mutatja egyrészt De Rodanis Kristóf fia: Miklós közjegyzőnek és Alsáni Bálint pécsi püspök írnokának 1383. szeptember 5-i oklevele a királynőknek a turini béke megtartására letett esküjéről: "Actum Bude in castro reginali";[26] másrészt pedig Ragusa város 1387. július 24-i oklevele a Mária királynőnek és férjének megújított hűségesküről: "Actum in sala ubi congregatur maius consilium civitatis Ragusii."[27]
Úgy tűnik tehát, hogy a királyi kancellária spontán gyakorlata az actum kifejezést mellőzte, ami egyébként legfeljebb sarkítása, de nem ellentéte az Árpád-kori viszonyoknak, amikor is a "XIII. századból reánk maradt sok száz királyi oklevél között az actum-mal vagy pedig datum et actum-mal keltezett oklevelek száma a datum (per manus) keletkezésűekhez [sic!] képest elenyészően csekély."[28] A kérdés tehát a következő: az actum terminus elhanyagolása jelenti-e az actio szerinti datálás teljes hiányát is, vagy másképpen fogalmazva: biztosak lehetünk-e abban, hogy a datum-mal bevezetett keltezések mindig és kizárólag a conscriptio időpontjára vonatkoznak, s így - a fentebb idézettek szellemében - "magától értetődő" módon megadják az illető oklevélre nyomott pecsétnek (ill. ennek tipariumának), az uralkodó közvetlen közelében hordozott pecsét esetében pedig magának az uralkodónak tartózkodási helyét?
* * *
A fenti kérdésre már az eddig idézett szakirodalom alapján sem várható maradéktalanul igenlő válasz. Ficker ugyanis, aki egyébként a XIII. század közepével zárja vizsgálatait és csak kivételképp, mintegy a szükségtől hajtva folyamodik XIV. századi forrásokhoz,[29] maga is hoz XIV. századi példát arra, hogy a datum kifejezés német megfelelője az actio szerinti keltezést jelöli: der geben ist ze velde bi Oetingen vor unserm streit - des nehsten pfinztags vor Michahelis (1322. szeptember 23.) állítja Bajor Lajos egy, szemmel láthatólag a mühldorfi csata (1322. szeptember 28.) után kiállított oklevele.[30] Ficker le is vonja a következtetést, miszerint a datum és actum korántsem jelentenek csalhatatlan útmutatást a keltezés mikéntjének megállapítására nézve.[31]
Még jelentősebb Szentpétery Imre állásfoglalása, hiszen a XIII. és XIV. század okleveles praxisa közt, mint már láttuk, korántsem volt akkora eltérés, hogy a száz évvel korábbi anyagból leszűrt tanulságokat minden további nélkül szabad lenne figyelmen kívül hagyni. A két korszak oklevelezése közti megfelelésekre álljon itt csak egyetlen példa: Szentpétery szerint "a kanczellária gyakorlatának megszilárdulásával a XIII. század folyamán a datum-sor némely adatai, így a kanczellári recognitio és a keltezés helye együtt, egy időben csak kivételes esetekben fordulnak elő";[32] és ennek a gyakorlatnak tökéletesen megfelel az, hogy a Nagy Lajos halála és Zsigmond trónralépése közti ötödfél év uralkodói privilegium-ai közt csak egy képez kivételt a fenti szabály alól. Erzsébet királynénak a nagykemléki várjobbágyok nemesi esküképességét megerősítő, 1385. június 12-én Kőrösön Alsáni Bálint kezéből kelt privilegiumának keltezése a következőképp kezdődik: "Datum Crisy per manus reverendi in Christo patris domini Valentini" stb.[33] Miután pedig Szentpétery késő Árpád-kori vizsgálatai szerint igenis fordult elő, nem is egyszer, hogy actio szerinti keltezés a datum szóval volt jelölve,[34] nem lehet csodálni, ha az egy évszázaddal későbbi oklevelekben is találkozunk a nem egységes datálással,[35] azaz olyan esetekkel, amikor a keltezés különféle adatai az actio és a conscriptio momentumaira vegyesen vonatkoznak, s így egymással látszólag ellentétben állnak.
Így például Erzsébet királyné gyűrűspecsétje alatt 1383. november 5-i, zárai keltezéssel erősíti meg Sebenico kiváltságait, egyszersmind engedélyezve, hogy a jövőben, ha másvalakinek a város jogait sértő oklevelet adna, a sebenicoiak ez utóbbi oklevél végrehajtását mindaddig elhalasztathatják, míg a királynőt nem informálják, hogy ő a vitás kérdést eldöntse.[36] A keltezéssel kapcsolatban itt az a probléma, hogy Paulus de Paulo, zárai polgár naplószerű feljegyzéseiben[37] az 1383. évnél a királynők elutazásáról a következőt lehet olvasni: "Die 4. mensis novembris recesserunt a Iadra antedictae reginae cum prelatis et baronibus supradictis, euntes Vranam."[38] Persze el lehet képzelni, hogy a memoriale szerzője tévedett, és a korábbi szakirodalom ezt így is fogta fel: Ráth Károly Mária és Erzsébet királynők itineráriumát állítva össze, mindkettejüknél - forráshivatkozás nélkül, de nyilván Paulus de Paulora támaszkodva - október 24-ét jelöli meg a Zárába érkezés napjaként, és november 5-én - a fenti oklevél Fejér általi kiadására és Páur Iván gyűjteményének egy közelebbről meg nem határozott darabjára hivatkozva - még Zárában időzteti őket.[39] Sebestyén Béla szerint is így volt.[40] Paulus de Paulo azonban szerfölött precíz ember volt. A magánéleti vagy zárai jelentőséggel bíró eseményeket a napnál is kisebb időegységekkel szokta megadni: egy nagy tűzvész "circa primum somnum" tört ki,[41] feleségét még a napi első főétkezés előtt ("ante prandium") jegyezte el,[42] egy nagy földrengés Zárában 9 óra körül ("hora tertiarum") tört ki,[43] 1388. január 8-án éjjel 2 óra körül ("de nocte circa horam secundam") csodás égi jeleket láttak Zárában,[44] Palisnai János 1389. szeptember 30-án "circa mediam noctem" égetett föl zárai házakat[45] stb. Egy ilyen ember önkényes emendálásánál sokkal ésszerűbb inkább azt feltenni, hogy a sebenicoiak petíciózó küldöttsége valamikor a csaknem kéthetes zárai tartózkodás alatt jelent meg a királynő előtt, ez kérésüket - talán ünnepélyes körülmények között - jóváhagyta, de a kancelláriai személyzet már csak az úton állította ki az erről szóló oklevelet. Ez az eset, úgy látszik, megfelel a Szentpétery által feldolgozott XIII. századi efféle esetek[46] gyakorlatának: a keltezésben feltüntetett hely az actio-ra, az idő a conscriptio-ra vonatkozik.
Egy másik idevágó esetet jelent Mária királynőnek azon két nagypecséttel ("maiori sigillo nostro") megerősített oklevele 1383. május 7-éről, melyek egyike a "Naghochwarr",[47] azaz valószínűleg a Kassa melletti Olcsvár, másika pedig a "Nagy Hathwan"[48] keltezési helyet tartalmazza. A két oklevél tartalma megegyezik: Mária, anyja hozzájárulásával, Kaza-i Kakas fia: László mester, udvari lovagnak ígéri a Nógrád megyei Sulijom/Sulom/Sulyom-i András fia: Imre fiörökös nélküli halála esetére annak Sólyom nevű birtokát. László mester föltehetőleg a királynék felvidéki útjának[49] elején nyerte az ígéretet, de aztán, valami okból még egy példányt akart az oklevélből, s azt a kancellária, László mester iránti méltányosságból,[50] az ígérettevés idejével állította ki. Itt tehát alighanem a fenti eset fordítottjával állunk szemben: a keltezési hely a conscriptio-é, az idő viszont az actio-t jelöli.
A királynők ugyanezen útjával kapcsolatos a következő eset is, mely, az előzőhöz hasonlóan, a pecsét-itineráriumok magától értetődősége ellen szól. A kassai tárgyalások befejeztével[51] a királynők hazaindulnak, és június 1-jén már Budán kel Mária királynő csak másolatban fennmaradt, s így ismeretlen pecsétű iktatóparancsa a váradi káptalannak Goblin erdélyi püspök és testvérei javára Omlás birtok tárgyában.[52] Érdekesebbek azonban Máriának ezen időben bizonyosan a nagypecsét alatt kelt oklevelei: május 30-án még Diósgyőr a keltezési hely,[53] 31-én szintén,[54] június 2-án pedig szintén budai keltezéssel ad ki a specialis praesentia regia Mária nevében határjárási és birtokbecslési parancsot a pécsi káptalannak a Pököriek és Szöglakiak közt Asszúágy birtok tárgyában folyt perben.[55] A Demeter bíboros és kancellár őrizetére bízott nagypecsét[56] holléte így meglehetősen kérdéses, mert az nyilván kizárható, hogy pusztán a különös királyi jelenlét egy oklevele megpecsételése miatt nyargalt volna valaki a pecsétnyomóval két nap alatt Budára. Mivel Demeternek ebből az időből saját neve alatti oklevele nem maradt ránk, így a kérdést teljes bizonyossággal eldönteni nem lehet, mégis tekintettel arra, hogy május hónapból hét vagy nyolc nagypecsétes oklevelet ismerünk,[57] melyek egyike sem kelt Budán, míg júniusból legalább kilencet,[58] melyek viszont kizárólag a fővárosban keltek, valamint arra, hogy Mária és Erzsébet királynőktől június hónapból Budán kívül semmilyen más keltezési hellyel ellátott oklevél nem maradt fenn,[59] valószínűnek kell tartanunk, már csak a nem egységes keltezés kivételes volta miatt is,[60] hogy nem a specialis praesentia regia tartotta otthon a nagypecsétet és pecsételte meg vele a május hónapban a felvidéken nyert okleveleket, hanem a királynőkkel akkor még jó viszonyban álló Demeter - akinek az országlakosok előtti nagy tekintélye,[61] magas egyházi és világi állása indokolta, hogy egy fontos diplomáciai találkozón jelen legyen - kísérte el a királynőket a felvidékre, és a Mária nevében kiadott május 30-i és 31-i oklevelek az udvar Budára történt visszatérte után actio szerinti dátumhellyel keltek már a conscriptio időpontjával.
Föltehetően nem egységes datálással van dolgunk a DL 96669 és DL 7031 oklevelek valamelyikénél is. Ezek közül az első ugyanis 1383. július 31-én Diósgyőrött, a második pedig augusztus 1-jén Kassán kelt. Az kizárt, hogy a Diósgyőr és Kassa közötti, a Hernád völgyében vezető kb. 95 km-es utat bármelyik kancelláriai tagozat is egy nap alatt tette volna meg, de mivel Mária királynő ezen mandátumainak megpecsételése sajnos nem ismert,[62] így elvileg elképzelhető, hogy a két szóba jöhető pecsét közül a nagy vagy a titkos Kassára került, a másik pedig Diósgyőrött maradt, mivel a királynőket erre az útjukra is elkísérte mindkét iroda: a nagypecsét alatt július 17-én[63] és 25-én,[64] a titkospecsét alatt augusztus 7-én[65] kel Diósgyőrött oklevél, míg a július 16-i és 26-i, szintén Diósgyőrött Mária neve alatt kelt három oklevél pecsétje nem ismert.[66] Az a tény viszont, hogy Erzsébet július 19. és augusztus 1. között hétszer is Diósgyőrből keltezi okleveleit,[67] de a két királynő - mint láttuk: elég sűrű - oklevelezésében július 27. és 31. közt négynapos szünet van, arra látszik utalni, hogy az udvar a királynőkkel és a kancelláriákkal talán ebben az időben rándult át Kassára, ahol három parancslevél közül egyet a kiállítás idejére illő keltezéssel, kettőt pedig a rendelkezés idejére jellemző keltezési hellyel állíthattak ki. Bárhogy is van, annak nagyon kicsi a valószínűsége, hogy Mária július 31-i és augusztus 1-i, valamint Erzsébet augusztus 1-i oklevelei egyszerre adnák meg a kiállítás idejére jellemző keltezési helyet és időt.[68]
Alighanem actio szerinti keltezést kell látnunk abban a tömeges 1385. január 20-i perhalasztásban is, amelyet a Demeter helyét a specialis praesentia regia élén elfoglaló és az üresedésben lévő országbíróság ténykedését is ellátó Alsáni Bálint[69] irodája ad ki, egységesen Visegrádot és vízkereszt oktávájának 8. napját adva meg a keltezésben.[70] Az írnivaló mennyisége valószínűvé teszi, hogy az oklevelek nem a perhalasztás napján állíttattak ki.
Az actio szerinti datálás legsokatmondóbb példája e korból talán az a II. (Kis) Károly neve alatt, a valóságban nyilván a mandator Horváti Jánostól kiadott, 1386. március 22-én Budáról keltezett, az uralkodó sigillum parvum-ként emlegetett titkospecsétjével[71] megerősített oklevél, amely másfél hónappal Károly trónfosztása és majd egy hónappal halála utáni keltezéssel rögzíti az uralkodó adományát.[72] Bár minden kétes keltezésű adománylevélnél felmerül a a hamisítás lehetősége, itt ez nem túlságosan valószínű. Az oklevél írása és a pecsét nyoma megfelel Károly többi oklevelének, egyéb megfontolások pedig a hamisítás ellen szólnak: kortárs hamisító nyilván tisztában lett volna Károly sorsával, és február 7. előttről keltezte volna az oklevelet, későbbi korban pedig, a politikai fejlemények ismeretében, egyszerűen nem lett volna érdemes Károly nevére oklevelet hamisítani. Így tehát el kell fogadnunk a korabeli magyar jogérzék diktálta megoldást: az adománynak az uralkodótól kellett jönnie, a keltezés helyeként megjelölt uralkodói székhely megadása talán - ha volt ilyen - a korábbi szóbeli, esetleg imbreviatúrában fennmaradt adományozásra utalt, mindenesetre hangsúlyozva az adomány királyi voltát, míg az oklevél kibocsátásának valós körülményeit a kiadás tényleges dátuma és Horváti János kancelláriai jegyzetben szokatlan mandator-ként megjelölése jelzi, egyszersmind - legalábbis a tempus dati, hiszen a Horváti Jánosra utaló jegyzetből a megpecsételés után épp a bán neve nem látszott - kezeskedve a kiadvány hitelességéről. Tanulságos ez az oklevél, mert Kis Károly sorsát nem ismerve, ki merné feltételezni, hogy az adott időpontban mind a mandator, mind a pecsét Budától biztos távolban leledzett, az uralkodó pedig nemhogy Budán, de már régóta az élők sorában sem volt?
* * *
Példáinkból a bevezetésben feltett kérdésre adandó tagadó válasz mellett két következtetést vonhatunk le. Először is, ahogy már Szentpétery megállapította, a mai dátum-fogalomtól eltérő keltezés "bizonyára sokkal többször fordul elő, mint amennyiszer azt ma felismerni és kétségtelenül megállapítani módunkban van."[73] Érdekes például ebből a szempontból Erzsébet királyné 1384. október 10-i, "in Kesmark" keltezett gyűrűspecsétes oklevele is,[74] amelyben Erzsébet Bayur-i néhai Beke mester leánya és Wytez-i László fia Lőrinc mester felesége: Erzsébet kérésére a Sáros megyei Buyak birtokot, amelyből ezt a Cudarok állítólag törvénytelenül kizárták, a kérelmező okleveleinek megvizsgáltatása után - és természetesen a Cudarok esetleges jogainak figyelembe vétele nélkül - Mária beleegyezésével visszaadja a kérelmezőnek. Vitéziné okleveleit a királyné "per prelatos et barones nostros tunc nobiscum existentes" [kiemelés tőlem - S. Sz.] vizsgáltatta meg. Mit jelenthet itt a tunc? A királynők ekkor tényleg a Tátra környékén jártak,[75] így tehát nem valószínű, hogy egy - mondjuk - Budán elintézett Sáros megyei ügyről adjon ki Késmárkon oklevelet a királyné, hanem épp fordítva: a késmárki vizsgálat után valószínűleg a kancellária későbbi, nyugalmi állapotában foglalhatták írásba a történteket, s így ez az oklevél is actio szerint keltezettnek tűnik.
Másodsorban pedig az eddigiek, főleg Kis Károly idézett oklevele talán bizonyítják, hogy a keltezésnek a XIV. század végén még egészen más jelentőséget tulajdonítottak, mint azt modern fogalmaink szerint elvárhatnánk, és a keltezés látszólagos ellentmondásai, természetesen az óhatatlanul becsúszó hibák mellett, sokszor olyan okokra vezethetők vissza, melyeknek értelmét néha kitalálhatjuk, a kortársak előtti jelentőségét azonban aligha foghatjuk fel. Anélkül persze, hogy valamiféle súlyos aránytévesztéssel az eltérő dátumértelmezést a középkori és mai ember gyökeresen eltérő lelki konstitúciójának kardinális pontjaként fognánk fel, mégis megállapíthatjuk, hogy a sokak által - persze általában egyszerűen a kellő ismeretek hiányából adódó - lenézéssel kezelt száraz diszciplína, a történeti segédtudományok segítségével az egyik legérdekesebb, de egyben legillékonyabb témához: őseink látás- és gondolkodásmódjához lehet közelebb férkőzni.
[1]Bresslau, Harry: Handbuch der Urkundenlehre für Deutschland und Italien, Bd. II., Berlin - Leipzig 1931.2 (továbbiakban: Bresslau, 1931.) 446-450. p.
[4] A két időpont között fennálló, sokszor igen hosszú, esetleg több éves időköz figyelmen kívül hagyása alaptalanul tüntethet fel hamisnak ill. hibásnak oklevelet; így pl. Szentpétery Imre épp ezen szempont figyelembevételével korrigálja Karácsonyi János néhány megállapítását. Ld. Dr. Szentpétery Imre: Oklevéldátumok hibái és ellentmondásai. Bp., 1911. (Klny: Századok 1911. 665-685., 745-763. p.; továbbiakban: Szentpétery, 1911.), 21-22., 36-40. p. illetve: Karácsonyi János: A hamis, hibáskeltű és keltezetlen oklevelek jegyzéke 1400-ig. Bp., 1902. (A Történelmi Tár 1908. évi számában megjelent "Pótlások ..."-kal kiegészítve, szerk. Koszta László. Szeged, 1988.2)
[5]Schwartner, Martinus: Introductio in rem diplomaticam aevi intermedii, praecipue Hungaricam. Editio secunda auctior et emendatior. Budae, MDCCCII. 307. p.: "Ad notas chronologicas, seu data quae vocant diplomatum (sunt qui datum loci a dato temporis distinguunt) explicanda jam progredior, materiam scitu omnino necessariam illis, qui monumenta scripta superiorum temporum qualiacunque intelligere, atque explicare cupiunt. De loco & tempore, quo quid actum est, prima esse debet inquirentis in rei veritatem quaestio." [Kiemelés az eredetiben.]
[8] Pl. Redlich, Oswald: Allgemeine Einleitung zur Urkundenlehre. In: Urkundenlehre von Wilhelm Erben, Ludwig Schmitz-Kallenberg und Oswald Redlich. I. Teil, München und Berlin, 1907. (Handbuch der Mittelalterlichen und Neueren Geschichte, hrsg. von G. v. Below und F. Meinecke, Abteilung IV. Hilfswissenschaften und Altertümer) 31. p.
[9]Boiiard, Alain de: Manuel de diplomatique française et pontificale, I. Diplomatique générale. Paris, 1929. 27-28., 296. p.
[10]Horvát Árpád: Bevezetés a magyar oklevéltanba. Bp., 1880. 94-95. p.
[11]Szentpétery Imre: Magyar oklevéltan. In: Hóman Bálint (szerk.): A Magyar Történettudomány Kézikönyve. II. köt., 4. füzet. Bp., 1930. (továbbiakban: Szentpétery, 1930.) 23-24. p.
[13]Érszegi Géza: Oklevéltan. In: Kállay István (szerk.): A történelem segédtudományai. Bp., 1986. 17. p. Ugyanő egyébként 1995. szeptember 21-én, opponensként Draskóczy István kandidátusi értekezésének vitáján, XV. századi példa kapcsán szóban is felhívta a figyelmet a datum és actum keveredésének lehetőségére.
[14]Quirin, Heinz: Einführung in das Studium der mittelalterlichen Geschichte. Stuttgart, 1985. (továbbiakban: Quirin, 1985.) 72. p.
[15] "Den Hauptinhalt der folgenden Untersuchungen bildet der Versuch einer Beantwortung der Frage nach der Richtigkeit des aus den Königsurkunden gewonnenen Itinerar." [Kiemelés az eredetiben.] Ficker, 1877-78. Bd. I. 1. p.
[16]Engel Pál: Hunyadi János kormányzó itineráriuma (1446-1452). In: Századok, 1984. (továbbiakban: Engel, 1984.) 974-997. p.;Engel Pál:Az ország újraegyesítése. I. Károly küzdelmei az oligarchák ellen (1310-1323). In: Századok, 1988. 89-144. p.; Engel Pál: Az utazó király: Zsigmond itineráriuma. In: Beke László - Marosi Ernő - Wehli Tünde (szerk.): Művészet Zsigmond király korában (1387-1437) I. köt. Tanulmányok Bp., 1987. 70-92. p.
[17] A politikai történet és a regionális sajátságok tanulmányozásában az itineráriumok azóta is megtartották jelentőségüket, vö.: Moraw, Peter: Von offener Verfassung zu gestalteter Verdichtung. Das Reich im späten Mittelalter 1250 bis 1490. (Propyläen Geschichte Deutschlands, III. Bd.) Berlin, 1985. 231., 250. p. stb.
[18]Engel, 1984. 975-978. p. Érdekes azonban, hogy a több pecsét használatából adódó dátumhely-keveredés nem kisebb személyiséget, mint a nagy osztrák történészt, Alfons Hubert is megzavarta: szerinte Zsigmond 1395. július 26-án Budán tartózkodott. Huber, Alfons: Die Gefangennehmung der Königinnen Elisabeth und Maria von Ungarn und die Kämpfe König Sigismunds gegen die neapolitanische Partei und die übrigen Reichsfeinde in den Jahren 1386-1395. Wien, 1885. (Aus dem Archiv für österreichische Geschichte [Bd. LXVI, II. Hälfte] besonders abgedruckt.) 41. p. (Eredetileg: 547. p.)
[19]Sebestyén Béla: A magyar királyok tartózkodási helyei. Bp., é. n. (továbbiakban: Sebestyén, é.n.)
[20]Engel, 1984. 975-979. p. (Kiemelés az eredetiben.)
[21] "Acta sunt haec anno dominicae incarnationis M°C°LXXX°, indictione XIII°, regnante domino Friderico Romanorum imperatore invictissimo, anno regni eius XX°IX° imperii vero XX°VI° feliciter. Amen. Datum in sollempni curia Geilinhusin, in territorio Maguntino, Idibus Aprilis." Quirin, 1985. 74. p.
[23]Magyar Országos Levéltár (továbbiakban: MOL), DF (= Diplomatikai Fényképgyűjtemény) 230779. Kiadva: Smiciklas, Tadija - Gunjaca, Stjepan - Stipisic, Jakov (ed., coll., suppl.): Codex diplomaticus regni Croatiae, Dalmatiae et Slavoniae. Zagrabiae, 1981. (továbbiakban: CDC) Vol. XVII. 70-71. p.
[24]Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. tom. X. vol. 3., Budae, 1838. (továbbiakban: Fejér) 63. p.; Horváth Mihály: Magyar regesták stb. In: Magyar Történelmi Tár IX. Pesten, 1861. 41. nr. 95. p.; Mályusz Elemér: Zsigmondkori oklevéltár. I. köt. Bp., 1951. nr. 165.
[25] A "Liber Pactorum" alapján: Wenzel Gusztáv: Magyar diplomacziai emlékek az Anjou-korból. III. köt. Bp., 1876. (Monumenta Hungariae Historica, Acta extera, III.) 505. p.
[29] "weil erst hier ausser den Diplomen selbst noch andere Schriftstücke der Reichskanzlei erhalten sind, welche uns das Vorgehen bei Beurkundung und Datierung genauer erkennen lassen, auf deren Verwerthung daher nicht verzichtet werden durfte, wenn es auch noch so misslich seien mag, Denkmale einer viel späteren Zeit zur Erklärung verwandter früherer Verhältnisse benutzen zu müssen." Ficker, 1877-78. Bd. I. 51. p.
[31] "Die Ausdrücke Actum und Datum werden uns wohl einen sehr beachtenswerthen Halt geben, aber doch keineswegs in allen Eizelfällen sicher leiten können. Zur näheren Prüfung werden wir nach Haltpunkten suchen müssen, welche von der Fassung der Datirung ganz unabhängig sind." Ficker, 1877-78. Bd. I. 158. p.
[35] A német diplomatikában: "nicht einheitliche Datierung", vö. pl. Bresslau, 1931. 461-465. p.
[36]MOL, DL 50039, kiadva: Fejér, X/3. 1838. 1-2. p.; CDC, XVI. (Smiciklas, Tradija-Kostrencic, Marko-Stipisic, Jakob) 412-413. p.
[37]Dr. Ferdo pl. Sisic: Ljetopis Pavla Pavlovica patricija zadarskoga. Vjestnik kr. hrvatsko-slavonsko-dalmatinskog zemaljskog arkiva. VI. Zagreb, 1904. 1-59. p. (továbbiakban: Paulus de Paulo)
[39]Ráth Károly: A magyar királyok és erdélyi fejedelmek hadjárati, utazási és tartózkodási helyei. (Második, bővített és javított kiadás). Győr, 1866. 76-77. p.
[48] Sajnos csak kiadásból: Cornides kézirata után: Katona, Stephanus: Historia critica regum Hungariae, tom. XI., Budae 1790. 41-42. p. és őutána: Fejér, X/1. 1834. 76-77. p.
[49] Az út a lengyel urakkal Hedvig jövőjéről folytatott kassai tárgyalásokkal fejeződött be, ld. Joannis de Czarnkow Chronikon Polonorum. In: Bielowski, August (edidit): Monumenta Poloniae Historica. tomus II., Lwów, 1872. [reprint: Warszawa, 1961.] 736. p. és Joannis Dlugossii seu Longini canonici Cracoviensis Historiae Polonicae libri XII. Ad veterrimorum librorum manuscriptorum fidem recensuit, variis lectionibus annotationibusque instruxit Ignatius Zegota Pauli, cura et impensis Alexandri Przezdziecki. Tomus III. Libri IX. X., Cracoviae, 1876., 429. p.
[50] Természetesen egyetlen birtokjogra vonatkozó iratnál sem mindegy, mikortól biztosítja tulajdonosának jogait, és ilyen eseteket Szentpétery is ismertet (Szentpétery, 1911. 23. p.), itt azonban az adománynak a bizonytalan jövőre irányuló volta miatt kétszeresen is fontos a keltezés, ahogy ezt maga az oklevélszöveg is hangsúlyozza: "si post datam presentium litterarum nostrarum quandocunque et cuicunque alteri de ipsa possessione Sulyom nominata mediantibus aliis litteris nostris preterquam ipsi magistro Ladislao provisionem et collationem faceremus, extunc huiusmodi alias litteras nostras revocabimus, cassabimus et anulabimus, ymmo exnunc, prout extunc, ipsas cassamus, anulamus, viribusque omnino committimus carituras" [kiemelés tőlem - S. Sz.] MOL, DF 283415
[51] Az 1383. május 17. - 21. közti időből Máriától öt oklevél maradt fenn: 1./ MOL, DF 277887 és DF 268443, pecsétjét nem ismerjük; 2./ MOL, DF 211179 a nagypecséttel; 3./ MOL, DL 7922, csak tartalmi átírás; 4./ MOL, DL 31337, átírás; 5./ MOL, DF 219984 a nagypecséttel. Erzsébettől három oklevél ismert: 1./ MOL, DF 219975; 2./ MOL, DL 82763; 3./ MOL, DF 219977. Utóbbiak a gyűrűspecséttel, kassai keltezéssel, anélkül, hogy ebből az időből más királynői dátumhely ismert lenne.
[53]Nagy Iván - Deák Farkas - Nagy Gyula (szerk.): Hazai oklevéltár, 1234-1536. Bp., 1879. 313. p.
[54]MOL, DL 52451. A csonka DL 107671 valószínűleg szintén idetartozik. Mindkét oklevél a nádor elé, Kisasszony nyolcadára történő perhalasztást tartalmaz, amely perekben szükségessé vált az ítélethozatalhoz az akkor fogságban lévő Cudar Péternek a tárnoki házban őrzött okleveleinek megvizsgálása.
[56]Gerics József: A magyar királyi kúriai bíráskodás és központi igazgatás Anjou-kori történetéhez. In: Gerics József: Egyház, állam és gondolkodás Magyarországon a középkorban. Bp., 1995. 306-308. p. (továbbiakban: Gerics, 1995.) [Eredetileg: Csizmadia Andor (szerk.): Jogtörténeti tanulmányok. I. köt. Bp., 1966. 285-306. p.]
[57] A fentieken kívül még: 1383. május 15., Diósgyőr, "sub maiori suo sigillo", MOL, DF 283070 (turóci registrum).
[59] Vö. az eddigieken kívül: Fejér, X/1. 1834. 83., 94-95. p. és CDC XVI. 372-373. p.;MOL, DL 58631; DL 58630;Zimmermann, Franz -Werner, Carl - Müller, Georg: Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen, Bd. II., 1342-1390. Hermannstadt, 1897. Nr. 1181., 579-580. p.; Varjú Elemér (szerk.): Oklevéltár a Tomaj nemzetségbeli Losonczi Bánffy család történetéhez. I. köt. (1214-1457) Bp., 1908. 373-374. p.; Kumorovitz, L. Bernardus (praep.): Monumenta diplomatica civitatis Budapest. Tomus tertius (1382-1439) Bp., 1987. nr. 12.; MOL, DL 98174; Palásthy Pál (kiad.): Palásthyak. I. köt. Bp., 1890. 163. p.;MOL, DF 201059.
[68] Ha nem is ennyire, de kérdésesek a keltezési viszonyai még Mária királynő 1383. május 15-i. "sub maiori suo sigillo" Diósgyőrött kelt oklevelének (MOL, DF 283070, turóci registrum) és a kassai keltezési helyek májusi sorozatát bevezető, eredetiben fenn nem maradt oklevélnek is (1383. május 17., Kassa: MOL, DF 277887 és DF 268443): az actio szerinti vagy nem egységes keltezést itt sem lehet kizárni.
[69] Vö. Bónis György: A jogtudó értelmiség a Mohács előtti Magyarországon. Bp., 1971. 121. p.
[70] E napról tizenegy ilyen halasztás is fennmaradt: MOL, DL 77910; DF 265495; DL 42312; DL 52493 és DL 52520; DL 96600; DL 98012; DL 102366; DL 52492; Szentpétery Imre (szerk.): A nagykállói Kállay-család levéltára. (Az oklevelek és egyéb iratok kivonatai) I-II. köt. Bp., 1943., nr. 1988. (csak a regeszta van meg, az oklevél az Országos Levéltárban nincs); MOL, DL 102367; DL 52466.
[71]Kumorovitz L. Bernát: A magyar királyi egyszerű és titkospecsét használatának alakulása a középkorban. In: Miskolczy Gyula (szerk.): A Gróf Klebelsberg Kunó Magyar Történetkutató Intézet Évkönyve. Bp., 1937. 104. p.
[72] Az oklevél szövege a következő: "Karolus, Dei gratia rex Ungarie, Ierhusalem et Sicilie etc. Tenore presentium notum facimus universis earum seriem inspecturis, tam presentibus quam futuris, quod nos attendentes sincere fidelitatis et servitiorum merita magistri Petri de Peren, fidelis nostri dilecti, quibus eum reputamus speciali gratia nostra dignum, eidem magistro Petro ac suis heredibus masculini sexus ex suo corpore legitime descendentibus natis iam et inantea nascituris imperpetuum quandam possessionem regalem vocatam Alsorebnech in comitatu Abauyvar [sic!] existentem ac ad regale castrum Patak pertinentem cum utilitatibus, tenumentis, territoriis, terris cultis et incultis, pratis, silvis, nemoribus, montibus, planis, vineis, pascuis, molendinis, aquis aquarumque decursibus, iuribus, fructibus, redditibus, iurisdictionibus et pertinentiis suis omnibus harum serie de certa nostra scientia concedimus et donamus per eumdem magistrum Petrum dictosque suos heredes tenendas et perpetuo possidendas alienis iuribus semper salvis. In cuius rei testimonium presentes litteras parvo sigillo nostro munitas eidem magistro Petro duximus concedendas, quas ad iteratam ipsius requisitionem sub magno nostro pendenti sigillo sibi fieri facere pollicemur. Datum Bude, sub eodem parvo nostro sigillo, die vicesimo secundo mensis Martii none indictionis, anno Domini milleximo [sic!] trecentesimo octuagesimo sexto." Hártyán, szöveg alatt a király jóformán teljesen lekopott titkospecsétje. Pecsét alatt: "De mandato domini Iohannis bani." Az oklevél jobb alsó sarkában: "Magistri Petri de Peren de concessione cuiusdam possessionis vocate Alsorebnech." --MOL, DL 7199.
[73]Szentpétery, 1911. 24. p. Az idézet itt ugyan "az akaratlanul és öntudatlanul" elkövetett actio szerinti keltezésekre vonatkozik, de természetesen a szándékosan előálltakra is igaz.
[75] Vö. MOL, DL 95941, 1384. október 5., Lubló, Erzsébet gyűrűspecsétjével; DL 85471, október 6., Lubló, Erzsébet átírt oklevele; DL 103173, október 11., Késmárk, Erzsébet átírt oklevele; DL 85472, október 19., Lőcse, Erzsébet átírt oklevele; DF 219998, október 25., Erzsébet gyűrűspecsétjével.
Szerinted melyik volt az a birodalom, ahol az uralkodónak a hatalma mindnhol és minden időben maradéktalanul érvényesült, ahol minden tartományban állandóan jelen volt (megsúgom: fizikai és biológiai képtelenség...)?
de miért magyar? valójában nem nőtt meg a Lajos által uralt területek mennyisége! Lengyelország ugye nem volt közvetlen irányítása alatt, a balkáni területek felett az uralma leginkább névleges volt, kivéve amikor éppen ott járt a hadserege, Nápoly felett dettó. de egyik meghódított országban sem cserélte le a helyi elitet!
na jó, akkor ezek szerint a magyar birodalomtól eljutottunk már oda, hogy lehetséges a perszonálunió egyik résztvevőjéről elnevezni az egy uralkodó által uralt államot..
"Ami bennünket, a Szent Birodalmat és a német nemzetet az említett Székesfehérvár városnál érint, az az, hogy az a mi, azaz egy német fejedelem kezére jusson"
****
hó-hö, amikor német segitségre számitott ez a cseh kerál, egyből német fejedelemmé változott :-))
Habsburg Miksa 1505. júl. 31-én pl. azt terjesztette a német birodalmi gyűlés elé: "reméli a Szent Birodalomhoz csatolni (zu dem heiligen Reich zu pringen verhoffet)" a Magyar Királyságot.
Korábban, 1491-ben pedig, amikor II. Ulászló ostromolta a római király által elfoglalt Székesfehérvárt, a brandenburgi őrgrófoknak azt írta: "Vnd was vnns, dem heiligen Reich, vnd dewtscher Nacion an der gemelgten Stat Stulweissen burg, wo die ans vnnserm, als eines Tewtschen fursth hennden kommen solt, gelegen ist" (Ami bennünket, a Szent Birodalmat és a német nemzetet az említett Székesfehérvár városnál érint, az az, hogy az a mi, azaz egy német fejedelem kezére jusson).
Miskolczy István írt sok jó tanulmányt az Anjoukról... Újabban pedig megjelent egy nagyobb lélegzetű 2 kötetes könyv a témában, ha jól emlékszem, amit már nem sikerült elolvasnom. Valaki tudna segíteni, melyik kötetről lehet szó?
Károly Róbert magyar király (1308-1342) 1320. július 6-án kötött házasságot Erzsébettel, a Piast-házból származó I. Lokietek (=Kisnövésű) Ulászló lengyel király és IV. Béla unokája, Hedvig kalisi hercegnő leányával. A frigy egyrészt azért volt jelentős, mert az Anjouk uralma alatt Lengyelország stabil támasszá vált Magyarország számára. Másrészt arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy Erzsébet hatvan éven át - szinte mint egy társuralkodó - meghatározó szerepet játszott az ország bel- és külpolitikájának irányításában és kulturális életében.
Erzsébet öt fiúgyermeknek adott életet, akik közül Lajos, a későbbi magyar király, a tragikus sorsú Endre és a dalmát-horvát-szlavón hercegi címet viselő István érte meg a felnőttkort. A királyné saját testi épségét sem kímélte, ha családja biztonságáról volt szó. 1330. április 17-én ugyanis Zách Felicián merényletet kísérelt meg a Visegrádon tartózkodó magyar király és családja ellen, amelyben Erzsébet is megsebesült. "...Felicián észrevétlenül belopózva odalépett a király asztala elé, és éles kardját kirántva hüvelyéből, veszett kutya módjára heves támadással könyörtelenül meg akarta ölni a királyt, a királynét és fiaikat. [...] A király jobb kezén [...] könnyű sebet ejtett. De - ó, fájdalom - a szentséges királyné jobb kezének négy ujját, amelyet a szegények, nyomorultak és elesett emberek felé könyörületesen szokott nyújtani alamizsnaosztáskor, azon nyomban levágta." [1] Míg Visegrádon sikerült megakadályozni egy esetleges gyilkosságot, addig tizenöt év múlva Endre fiát, aki a nápolyi trón várományosa volt, már nem sikerült megóvnia. 1345. szeptember 19-ére virradó éjszaka Aversában a magyar királyfit, felesége, Johanna tudtával orvul meggyilkolták. Erzsébet fájdalma határtalan volt, mivel 1343-1344-es itáliai látogatása során nem érezte fiát biztonságban, és haza akarta hozni. A korabeli krónikás is megrázóan tudósít a királyi édesanya gyászáról. "Mennyire megsiratta fia halálát édesanyja, a királyné asszony, jobb elhallgatni, semmint valamit is mondani, mert ezt a keserűséget úgy nyelv el nem mondhatja. Urak és úrnők, hajadonok és özvegyek, Magyarország főnemesei mind összejöttek a királyné asszonynál, s látván a királyné fájdalmát ártatlan fiának veszte fölött, mindnyájunk szívét sírás és részvét hasogatta." [2]
Lokietek Erzsébet mind Károly Róbert feleségeként, mind anyakirálynéként Nagy Lajos udvarában rendkívül komoly politikai befolyása volt. A királyi udvarban megjelentek a lengyel rokonok is. A királyné hathatós támogatása következtében választotta meg az esztergomi káptalan a sziléziai Piast-ágból származó Boleszlót esztergomi érsekké. [3] A királyi pár afölött is szemet hunyt, hogy az említett Boleszló nem éppen tisztességes körülmények között választatta meg öccsét, Mieskót Nyitra püspökévé. Erzsébet tevékenyen részt vett az 1335-ös visegrádi királytalálkozó lebonyolításában, ahol a lengyel, cseh és magyar uralkodók fontos kereskedelmi és politikai egyezményeket kötöttek. Károly Róbert halála után Erzsébet - a kor szokásával ellentétben - nem vonult kolostorba, hanem Lajos fia legfőbb belpolitikai támasza lett: befolyása haláláig megmaradt. Lajos szinte minden fontosabb intézkedése, birtokadománya hangsúlyozza, hogy édesanyja beleegyezésével került rá sor. [4] Még az igen fontos 1351-es törvény kiadásához is szükség volt a királyi özvegy jóváhagyására, ugyanis a bevezetőben ezt olvashatjuk: "a fenséges fejedelemasszonynak, Erzsébetnek, ugyanazon kegyelemből Magyarország királynéjának, a mi legkedvesebb édesanyánknak a szíves hozzájárulásával" [5] erősítette meg Nagy Lajos az 1222-es Aranybullát. Az anyakirályné nem egyszer a bírósági ítéletekben is érvényesíteni tudta saját akaratát. Erről ad számot Olivér tárnokmester 1347. évi ítéletlevele, amelyben bírótársaival az esztergomi káptalan által követelt vám megfizetésére kötelezte a királyné támogatását élvező esztergomiakat. A záradékban a tárnokmester tudtul adta, hogy ha az ítélettel ellentétes oklevél látna napvilágot, akkor "azt az oklevelet nem jog szerint, vagyis jogosan adtuk, hanem a királynétól való félelem miatt." [6]
Az ország külpolitikájában sem lehetett Erzsébetet figyelmen kívül hagyni: zarándoklatai, a vallásos meggyőződésen túl, gyakran valamilyen politikai célt szolgáltak. Endre nápolyi uralmát volt hivatott megerősíteni és legitimálni az 1343-as római és dél-itáliai zarándoklata. Ennek során az anyakirályné magával vitte az ország teljes aranytartalékát, nem beszélve az ajándékozásra szánt ékszerek mennyiségéről. Az 1357-ben IV. Károly német-római császárral, a budai udvarban nevelkedett Schweidnitzi Anna császárnéval, és lengyel rokonaival először meglátogatta Szent Erzsébet marburgi sírját, majd Aachenbe zarándokolt. Ennek hátterében Lajos elhúzódó velencei háborúja állhatott, amelyet Dalmáciáért folytatott. [7] Azonban nem mindenki nézte jó szemmel Lokietek Erzsébet tevékenységét a magyar külpolitika irányításában. Közéjük tartozott IV. Károly is, aki egy lengyel krónikás szerint 1361-ben minősíthetetlen szavakkal nyilatkozott a magyar anyakirálynéról és Lajos politikájában játszott túlzott befolyásáról. [8] A fiú szenvedélyes hangú levélben védte meg édesanyját. "Nem méltó a tiszteletre az, aki a tisztelet eredetére támad, uralkodásra sem méltó az, aki nem képes eszének parancsolni. Miért nevezed magad uralkodónak és császárnak s akarsz parancsolni az egész világnak, ha eszedet sem tudod kormányozni, s becsmérlő nyelvedet sem megfékezni? [...] Ha Téged is erény hozott volna a világra, édesanyám őfelségét nem sértegetted volna ócsárló szavakkal magadon kívül borgőzös állapotban..." [9] A lovagkirály a személyes párviadaltól sem riadt vissza annak érdekében, hogy lemossa az anyakirályné becsületén esett foltot.
Nagy Kázmér 1370-es halála után Lajost lengyel királlyá koronázták. A magyar uralkodó az országot Lokietek Erzsébetre bízta. A perszonálunió sok feszültséget rejtett magában, mivel anya és fia elsősorban a kislengyel nemzetségekre támaszkodott: ez azonban kiváltotta a nagylengyel nemesség elégedetlenségét. Összeesküvést is szőttek a magyar uralom ellen, trónkövetelőként Erzsébet másod-unokatestvérét, a már kolostorba vonult Fehér Ulászlót léptették fel, akit csak a pannonhalmi apátsággal sikerült lecsendesíteni. [10] A magyarok és lengyelek közötti feszültség 1376 decemberében véres összetűzéshez vezetett: Krakkóban 160 magyart mészároltak le az idős királyné kíséretéből. Erzsébet elhagyta Lengyelországot és visszatért Budára.
A királyné Óbudán [11] rendezte be özvegyi kúriáját, magát a települést Lajos 1343-ban adományozta édesanyjának. Ekkor készülhetett a város pecsétje, amelyen a magyar-Anjou és a sasos lengyel pajzs alighanem Erzsébet királyné személyére utal. [12] A királyné nagyon szeretett tartózkodni az óbudai klarisszák között. Az 1334. évi alapítólevél szerint Erzsébet saját és szülei lelki üdvére építteti a kolostort, amelyhez háromhajós templom csatlakozott. [13] Az épületeket csodálatos kincsekkel szerelte fel. Ezek közé tartozott plasztikus ereklyetartószobrokkal díszített gyönyörű házioltára, amelyet ma a New York-i Metropolitan Múzeumban őriznek. [14] Az óbudai klarissza konvent valamelyik oltárán állhatott az a barokk korban alakított Madonna faszobor is, amely ma a piliscsabai plébániatemplomban látható. [15]
A 14. század buzgó vallási szemlélete és jámborsága jól tükröződik a királyné egész életében. Erzsébet nevéhez az óbudai építkezéseken túl számtalan adomány fűződik. Személyesen gondoskodott Árpád-házi Szent Margit margitszigeti sírjának kultuszáról. A Gellért-legenda is megőrizte Erzsébet bőkezűségét. "...az Úrnak 1361. esztendejében a nagyon istenfélő Erzsébet asszony, Magyarország jeles urának özvegye, mivelhogy egy betegségből Szent Gellért érdemeiért felgyógyult, azért ez az úrasszony indíttatva a tisztelettől, amely Szent Gellért iránt élt benne, az Isten emberének monostorát épületekkel megtoldotta, és több drága ékességgel és kelyhekkel feldíszítette. Ezenkívül ezüstből és aranyból csodálatos művű koporsót készíttetett a szent ereklyéinek felmagasztalására." [16] Külföldi templomok, kegyhelyek (a római Szent Péter-bazilika, a bari Szent Miklós-templom, a prágai Szent Vid-székesegyház) is részesültek az özvegy anyakirályné bőséges és gazdag donációiban. [17] A királyné megpróbálkozott a lengyel származású Szent Szaniszló tiszteletének magyarországi elterjesztésével: ezzel magyarázhatjuk, hogy a boldog emlékezetű krakkói püspök ábrázolása bekerült a Magyar Anjou Legendáriumba. [18]
Lokietek Erzsébet magyar anyakirályné 1380 áprilisában készítette el végrendeletét, [19] amelyben gazdagon megadományozta a magyarországi egyházakat, templomokat és szerzetesrendeket. A különféle egyházi felszerelési tárgyak és ruhák mellett komoly pénzösszeget adott a beregszászi Mária-kolostornak, az óbudai klarisszáknak, a budai kármelitáknak, a Nyulak-szigeti (Margit-szigeti) domonkos apácáknak és az Óbudai Szent Péter-templomnak; az aracsi kolostor befejezését is támogatta. Ezen felül gazdag pézadományban részesültek a ferencesek, domonkosok, ágostonosok és mindkét remeterend. A többnyire aranyból készült tárgyakat a királyi család tagjaira hagyta: Lajos három szentképet, ereklyekincseket kapott. Magyar és lengyel udvarhölgyei (egyikükre, Ilonára hagyta breviáriumát) között a ház díszeit, szőnyegeit, míg apródjai között lovait osztotta fel. Az ország kormányzati rendszerében meghatározó szerepet játszó özvegy anyakirályné 1380. december 29-én halt meg. A testamentum rendelkezése szerint az általa mindig szeretett és támogatott óbudai klarisszák Krisztus Teste-kápolnájában helyezték végső nyugalomra. [20]
[1] Képes Krónika, Bellus Ibolya fordítása. Európa Könyvkiadó 1986, Budapest, 256-257. [2] Névtelen Minorita krónikája, Geréb László fordítása, Magyar Helikon, 1960, Budapest, 85. [3] Stanislaw Sroka: Egy lengyel származású főpap a 14. századi Magyarországon, Boleszló esztergomi érsek (1321-1328), 1994. 1 Aetas, 89. [4] Bertényi Iván: Magyarország az Anjouk korában Gondolat, 1987, Bp. 224. [5] Decrata Regni Hungariae (1301-1457), Dőry Ferenc kézirata alapján sajtó alá rendezte: Bónis György - Bácskai Vera, Akadémiai Kiadó, 1976, Bp, 128. Magyar Fordítása: Bolla Ilona - Rottler Ferenc: Szemelvények az 1526 előtti magyar történelem forrásaiból, I. Nemzeti Tankönyvkiadó, 1993, Bp. 215. [6] Gerics József: A magyar királyi kúria; Bíráskodás és központi igazgatás Anjou kori történetéhez, In: Jogtörténeti tanulmányok I., Szerk.: Csizmadia Andor, Közigazgatási és Jogi Könyvkiadó, 1966, Bp, 290. [7] Pór Antal: Erzsébet királyné aacheni zarándoklata 1357-ben Századok, XXXV. Évf. (1901) 1-14. [8] Dercsényi Dezső: Nagy Lajos kora, Akadémiai Kiadó, 1990. Bp, 68-69. [9] Magyar diplomáciai emlékek az Anjou korból II. Szerk.: Wenczel Gusztáv, 1875, Bp. MTA Könyvkiadó Hivatala; 584. Magyar fordítása Árpád kori és Anjou kori levelek (XI.-XIV század). Sajtó alá rendezde Makkai László és Mezey László, Gondolat Kiadó 1960, Bp., 265. [10] Stanislaw Sroka: Fehér Ulászló lengyel herceg, a pannonhalmi bencés apátség kormányzója 1377-79-ben, Aetas 1991/3-4. 94. [11] A város története: Kubinyi András: Budapest története a későbbi középkorban Buda elestéig (1541-ig). In: Budapest története II. Főszerk.: Gerevich László, Budapest Főváros Tanácsa, 1973, Budapest, 7-241., Különösen: 11-13, 73-74, 78, 84-85. [12] Magyarországi művészet 1300-1470 körül I. Szerk.: Marosi Ernő, Akadémiai Kiadó, 1987, Bp., 276. [13] Bertalan Vilmosné-Altmann Júlia: A középkori Óbuda: In: Óbuda évszázadai, Főszerk.: Kiss Csongor-Mocsy Ferenc, Kortárs Kiadó, 1995, Bp., 189. [14] Magyarországi művészet..., 94. [15] Marosi Ernő: Erzsébet királyné Madonnája, Ars Hungarica XXV. évf. (1997). 1-2. szám, 89-96. [16] Szent Gellért püspök nagy legendája, Szabó Flóris fordítása, In: Árpád-kori legendák és intelmek Szépirodalmi Könyvkiadó, 1983, Bp., 94. [17] Eva Sniezynska-Stolot: Tanulmányok Erzsébet királyné mecénási tevékenységéről (Liturgikus textíliák és paramentumok.) Ars Hungarica VII. évf. (1979) 1. sz. 23-25. [18] Magyarországi művészet..., 208. [19] Kiadása: Marosi Ernő: A 14. század magyarországi udvari művészete és Közép-Európa In: Művészet I. Lajos korában, Szerk.: Marosi Ernő-Tóth Melinda-Varga Lívia, MTA Művészettörténeti Kutatócsoport, 1982, Budapest, 73. 32. lábjegyzet. [20] Magyarországi művészet..., 93.
Jadwiga címere
Szent hedvig lengyel királynő (lengyelül Jadwiga Andegaweńska), született 1374. február 18-án, meghalt 1399. július 17-én Krakkóban. 1384. október 16-tól Lengyelország királynője, Litvánia nagyhercegnője, az Anjou-dinasztiából (királlyá koronázták, mivel a lengyel jog nem ismerte el a királynő jogát az uralkodás örökítésére) I. Nagy Lajos magyar király (lengyelül: Ludwik Węgierski, Magyar Lajos) és Erzsébet (lengyelül: Elżbieta Boniaczka) lánya. Lajosnak Erzsébettől három lánya született, Katalin, Mária és Hedvig. Halála után a lengyel trónt Hedvig, a magyart pedig Mária örökölte. Hedvig eredetileg Habsburg Vilmos osztrák gróffal jegyezték el még négy évesen, mivel Vilmosnak szánták a magyar trónt is mielőtt Ulászlóhoz ment feleségül. Hedvig volt az utosó Anjou uralkodó, aki magyar volt.
Miskolczy István
Engel Pál
Dümmerth Dezső