A napokban Amerikában jártam és megdöbbentett az a mentalitás, ahogy gondját viselik a mozgássérülteknek és testi fogyatékosoknak. A törődés nemcsak az emberek segítőkészségében, hanam a közlekedési eszközök, éttermek, boltok, egyebek kialakításában is megmutatkozik.
Nem hiszem hogy csak arról lenne szó, hogy ott erre is jut pénz, hiszen az emberek segítőkészsége eleve nagyobb szociális érzékenységet jelez, ehhez persze adalék, hogy a szükséges technikai eszközökre ott megvan az anyagi háttér.
Ott a 'handicapped'-ek nem leírt és megtűrt, hanem teljesértékű tagjai a társadalomnak, ezáltal nekik is könnyebbé válik a beilleszkedés és a normál polgári életben való részvétel (sport, kultúra, utazás, stb...)
Itthon miért addig tart ez a mentalitás, hogy a vakokat át kell segíteni az úttesten? A mozgássérülteknek fenntrtott parkolóhelyeket ott csak a rászorulók használják, itthon általában szabad préda. Itthon a kerekesszékesek sajnos kényszerű számüzetésben élnek, a közlekedési eszközök java részét még kísérővel is csak nehezen tudják igénybevenni, a mozik, színházak java része is megközelíthetetlen marad számukra.
Mit érezhet itthon az az ember, aki baleset folytán tolószékbe kényszerül és nem csak fizikai teljesítőképességének csökkenését kell megélnie, hanem azt is, hogy egycsapásra kirekesztetté válik a társadalomból?
Lehet hogy fentiek nem kizálólag Amerikára, hanem általában a fejlett polgári társadalmakra jellemzőek, de nekem ott tűnt fel igazán.
Mi a különbség? Anyagiak? Neveltetés? Érzékenység? Tolerancia? Társadalom érettsége?