Kedves Lajka!
Úgy látom, a kerék megint csak fordult egyet.
Kérek Mindenkit, kössünk kompromisszumot. Ha valaki kérdezi, én szívesen beírom a kérdezett vers adatait.De engedtessék meg nekem ez a kis különcködés. Hát annyira elviselhetetlen?
De persze nem hagyom abba. Valaki azt mondta egyszer: "Nem élhetek muzsikaszó nélkül!".
Én azt mondom: "Nem élhetek szép versek nélkül."
Lajka: 715/Szabó Lőrinc/"Az egy álmai"
Üdvözlettel:
Karak
" Ki veled jár, igaz barát csak az lehet,
ki önmagának árt, ha használhat neked,
Ki rád ha sújt a sors, a lelkét széttöri
benned, és így épít össze tégedet"
tarlon tuzok lépeget,
mögötte a népe megy
felesége fia lánya
veje menye unokája
apja anyja bátyja nénja
nagyszüleje és a dédije
ipa napa sogor aposa
s nem maradhat eé az anyosa
kitogyogva ki meg futva
ott megy egész pereputtya
tarlon tuzok lépeget,
mögötte a népe megy
szemelgetnek tallozgatnak
estére nagy begyet raknak.
Kedves Karak!
Én lennék az utolsó, aki mégegyszer nyaggat, hogy nem írod oda a vers forrását.
Így nagy dilemmába kerültem, mert nagyon szeretném tudni, ezt ki követte el.
Játszhatunk esetleg olyat, hogy írsz valami találós információt, amiből valaki (művelt, nem én), rájöhet?
De nehogy ezért most szüneteltesd a verseket, kérlek!!
Már néha gondolok a szerelemre.
Milyen lehet-én Istenem-milyen?
Találkoztam tán véle messze-messze
Valahol Andersen meséiben?
Komoly és barna kislány lesz.Merengő.
A lelke párna, puha selyemkendő.
És míg a többiek bután nevetnek
Virágokat hoz majd a kis betegnek.
Ágyamhoz ül. Meséskönyv a szeme.
Halkan beszél,, csak nékem, soha másnak.
Fájó fejemre hűs borogatást rak
és kacagása hegedű zene.
Egy lány, ki én vagyok. Hozzám hasonló.
Különös, titkos és ritkán mosolygó.
Az éjbe néző, Fáradt, enyhe, csöndes.
Csak széttekint és a szobánkban csönd lesz.
Én úgy szeretlek. A cigarettához
és a szalonkabáthoz Te vagy a hit.
Az én szemem most már sohase álmos
és hallgatom a szived zajait.
Fölrezzenek minden kocsineszre
mely tőled jő, vagy hozzád zakatol.
A párnák közt, arcodhoz epedezve
Te vagy az éjjel asztalán a bor.
Ó, én tudom, hogy minden rózsa festett
és nem igazat tesz, aki örül,
de szöges örvül, vezeklő övül
magam köré kötöm keserű tested.
Te légy nekem a diadalmi ének,
hogy dárda és csók a szíven talált.
Akarlak, mint hősi-hősi véget,
s akarlak, mint élet a halált.
Hisz szívem túlvilágo jeleket les,
A lehetetlent és halált szeretné.
s szemem mint bandzsa középkori szentté,
Ki őrült és az Istenbe szerelmes.
Egy kicsi tündér költözött a szívembe, Lelkemhez bújt és szorosan megölelte. Kicsi hangja álmokat suttog fülembe Szellemajka megnyugvást csókol szememre...
Egy hangszer voltam az Isten kezében,
Ki játszott rajtam néhány dallamot,
Ábrándjait a boldog szenvedésnek,
Azután összetört és elhagyott.
Most az enyészet kezében vagyok.
De fölöttem égnek a csillagok.
"A között, amit gondolok,
Amit mondani akarok,
Amirol azt hiszem, hogy mondom,
Amit mondok,
Amit hallani akarsz,
Amit hallasz,
Amit megértesz...
tiz lehetőség van arra, hogy kommunikációs nehézségeink legyenek.
De azert probáljuk meg..."
/ Bernard Werber/
Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
Emlékeimből lassan, elfakult
Arcképed a szívemben, elmosódott
A vállaidnak íve, elsuhant
A hangod és én nem mentem utánad
Az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
Ma már nem reszketek tekintetedre,
Ma már tudom, hogy EGY VOLTÁL A SOKBÓL,
Hogy ifjúság bolondság, ó, de mégis,
Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt,
És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
Nyakkendőmben és elvétett szavamben
És minden eltévesztett köszönésben
És minden összetépett levelemben,
És egész elhibázott életemben
Élsz és uralkodol örökkön, Ámen
Ó. nézd a furcsa, ferde fát,
Mint hajlik a patakon át,
Ó, lehet-e, hogy ne szeresd,
Hogy benne társad ne keresd?
Már ága közt az arany napot
Nem tartja, madara elhallgatott,
Virága nincs már, sem gyümölcse,
Ő mégis áll, az alkony bölcse,
Mint a tűnődő, ki ily estelen
A végtelen titkába elmerül
És testtel is szelíden arra dül,
Amerre lelke vonja testtelen...
mégis csak arra fogsz gondolni gyáván:
ez a sok szépség mind mire való?
mégis csak arra fogsz gondolni árván:
minek a selymes víz, a tarka márvány?
minek az est, e szárnyas takaró?
miért a dombok és miért a lombok
s a tenger, melybe nem vet magvető?
minek az árok, minek az apályok
s a felhők, e bús Danaida-lányok
s a nap, ez égő szizifuszi kő?
miért az emlékek, miért a múltak?
miért a lámpák és miért a holdak?
miért a végét nem lelő idő?
vagy vedd példának a piciny fűszálat.
miért nő a fű, hogyha majd leszárad?
miért szárad le, hogyha újra nő?
Ók, különös hatalom! szeretet erős gyengesége
- s óh gyenge erősség! oly védtelen benned…
Életem pórázát tartod, de téged bilincsel a vége
s mégis én vagyok zsarnok és hóhér, s te aki enged és szenved.
Letérdelek s úgy szánom-bánom óráid letörött virágát,
mint aki barbár talppal ment át egy drága réten:
óh ki gyógyítja meg az elrontott örömök rózsaágát?
ki mondja a tiprott percnek: „Kelj föl, kis százszorszépem!”
Babits Mihály
Látod, még élek! Nem nyelt el a föld,
s nem martak szét a harsány fegyverek.
Itt lapulok könyvek és füzetek
közt egy sötét szobában egyedül,
s mit eddig tettem, csinálom tovább.
Nem vagyok bűnös itt semmiért,
de lesz-e, aki ezért megbocsát?
Folyton csak készülök: öt, tíz, tizenöt éve
méltó dícséreted rímekbe fogni végre.
Mert kérdését e test akárhogy tette fel,
bölcsebben, mint te, nincs élő, ki ráfelelt.
De a nagy kuszaság, amelybe keveredtünk,
és a ledölt határ kettőnk között, közöttünk
némává tette szám, s szégyelltem is talán:
dícséreteddel az enyém is mondanám.
Folyton csak készülök. - S most érzem: alakul már
ügyetlen nyelvemen a késő, tiszta zsoltár,
érzem, mert arcodon pegyhűd gyengén a bőr,
s a bújó hervadás kárörvendőn kitör,
mert bársony tenyered megtöredezve érdes,
és kedved egyre fogy a játszi öleléshez,
mosolyod gyérül és sűrüsödik bánatod,
mert, folt-nélkül-való, gyűlik gyalázatod,
s vennének áruló erők rajtad hatalmat.--
"Ha olyan kozel kerulnek egy madarhoz ,
mint egy jo barathoz ,
ott lennek ,
amikor repul ,
es ereznem ,
amit gondol ,
akkor bizonyos ertelemben ,
magam is repulnek .
Mindent tudni akartam a madarakrol .
Olyan akartam lenni , mint a madar ,
es egyre csak repulni akartam , igazan repulni . "
Kancsi cigánylány, tündéri dúvad,
Jaj, ne riszáld, ne dobáld magadat!
Sárga szemeddel szemem be ne fald,
Csábíts gazdagot, vagy fiatalt!
Kásmir szoknyád, a rózsa-lugast,
Ne sodoritsd rám s ne mutogasd.
Eljárt felettem a huncut idő,
fogam kicsorbult s rendre kidől.
Hagyd csak aludni a testi gonoszt,
kísértésbe újra ne hozd.
Vadszagú kebled arany parazsát
Arcom előtt, jaj, ne harizsáld!
szád eleven csupa-hús hasíték,
perzsel, ahogy buja száj soha még:
félek a csóktól, nyálkás puha rém,
szörnyű betegség s mit tudom én,
mily bonyodalmak tömkelege -
Ebből elég volt, már elegem!
S a combod, a talpad, az inda, a kacs,
undorító s be mohó, be makacs!
Vén vagyok én már, gyatra öreg,
tán a halálba szorít az öled.
Iszonyú erdő mélyire csalsz,
ott megölelsz, kirabolsz, bekaparsz...
Lehet,hogy igazad van, és félek,hogy igazad van.
Mert az is elképzelhető, hogy ezt nálam előbb-utóbb "bipoláris mániás depresszió"-nak fogják nevezni.
Karak
Mert te ilyen vagy és ők olyanok
és neki az érdeke más
s az igazság idegállapot
vagy megfogalmazás
s mert kint nem tetszik semmi sem
s mert győzni nem lehet a tömegen
s ami szabály, mind nélkülem
született;
ideje volna végre már
megszöknöm közületek.
Mire várjak még tovább, a jövőt
lesve alázatosan?
Fut az idő, és ami él,
annak mind igaza van.
Én vagy ti, egyikünk beteg;
és mégse nézzem a fegyvereket,
hogy szeretet vagy gyűlölet
közelít-e felém?
Ha mindíg csak megértek,
hol maradok én?
Nem! nem! nem bírok már bolond
szövevényben lenni szál;
megérteni és tisztelni az őrt
s vele fájni, ha fáj!
Aki bírta, rég kibogozta magát
s megy tőrök közt és tőrökön át.
Ketten vagyunk, én és a világ,
ketrecben a rab,
mint neki ő, magamnak én
vagyok a fontosabb.
Szökünk is, lelkem, nyílik a zár,
az értelem szökik,
de magára festi gondosan
a látszat rácsait.
Bent egy, ami kint ezer darab!
Hol járt, ki látta a halat,
hogyha a háló megmaradt
sértetlenül?
Tilalom? Más tiltja! Bűn? Nekik,
s ha kiderül!
Bennünk, bent, nincs részlet s határ,
nincs semmi tilos;
mi csak mi vagyunk, egy-egy magány,
se jó, se rossz.
Rejtőzz mélyre, magadba! Ott
még rémlik valami elhagyott
nagy és szabad álom, ahogy
anyánk, a végtelen
tenger, emlékként, könnyeink
s vérünk savában megjelen.
Tengerbe, magunkba, vissza! csak
ott lehetünk szabadok!
nekünk többé semmit sem ad
ami kint van, a Sok.
A tömeggel alkudni ha kell,
az igaz, mint hamu porlik el;
a mi hazánk az Egy, amely
nem osztozik:
álmodjuk hát, ha még lehet,
az Egynek álmait!
