Jó ez a FarWest fórum, nagy kár, hogy nem vágom az olaszt. De már csak a fotókért is megéri böngészgetni. Köszi!
Ja, és ha már olaszok: van egy Storia del West című olasz képregénysorozat a Vadnyugat történetéről. A Fülesben annak idején megjelent néhány epizódja. Ismeri valaki?
Goso-ügyben még nem jutottam érdemben előbbre, de megpróbálom ide linkelni Josephine topikját a delegációval kapcsolatban. Ha nem sikerül, (nem mindig enged be kívülről ez a fórum), majd valamelyik nap írok róla pár szót.
Egy bizonyos (Ira) Goso felbukkan a Debo-könyvben, de neki kicsit más a története. 1886 októberében adja meg magát Mangus, két harcossal, három asszonnyal és öt gyerekkel. A két harcos egyike a fiatal, tizenhat éves Goso. Fort Pickensbe küldik, aztán Carlisle-ba, ahol néhány évvel később végez vele a tuberkulózis.
A washingtoni küldöttség pontos névsorát sehol sem találom, úgyhogy nem tudom, volt-e közöttük esetleg egy másik Goso.
Hát szegények jól ki lettek fizetve, mentek ők is Floridába. Egyébként Noche volt az első megtérő (keresztény), és 1907-től presbiter az apacs egyházban. 14-ben halt meg a mescalero rezervátumon.
Most sajnos rohannom kell és talán csak egy hét múlva leszek, de közben felmerült bennem egy kérdés.
Tegnap beleolvasgattam egy sok fikciót tartalmazó, de érdekes könyvbe, Wild Girl a címe. Az egyik főhőse egy Goso nevű apacs, aki első blikkre Chatto-nak tűnt, mivel a McComas-incidensben vezető volt, a küldöttségben részt vett, és vezetője volt a scoutoknak. És ment hadifogolynak. De aztán Chatto is említve volt a könyvben. Sajnos nem sok időm volt rá, nem tudtam a végére járni, de hátha te tudod, lehet-e valamelyikük nevét így betűzni, vagy csak egy "összegyúrt" regényhős. (A történet szerint ő vette le a kislányt a húskampóról ...)
Bizonyára emlékszel még arra az 1886-ban készült fotóra, amelyen Noche látható (és nem Taza, amint azt kinyomoztad). Nem tudom, hogy újat mondok-e ezzel kapcsolatban, de a kép júliusban készülhetett Washingtonban, amikor a Chatto vezette apacs küldöttség ott járt könyörögni, hogy a szülőföldjükön maradhassanak. Kaptak helyette szép ezüst medált + egy papírt arról, hogy ott jártak a fővárosban. A Miles által kijelölt tíz vezető személyiség között ott volt Noche is, egy "megbízható scout".
Bocs, hülye vagyok, a régebben megnézett lapokra most is beenged az Amazon, csak újat nem ad. Úgyhogy mégsem szükséges, hogy ezzel terheljelek, megvannak az oldalak. De azért köszi mégegyszer!
Köszönöm szépen! Szeretnék még egy kis (?) szívességet kérni, ha megjött a könyved. A 426. és 436. oldal környékén van szó Geronimo megtéréséről - vagy megingásáról, ízlés kérdése, és Naiche temetési beszédéről. Korábban az Amazon Online Readeren leszedtem ezeket a részeket, de valahogy nem mentettem jól el, aztán oldalszám-túllépés miatt letiltott a dög :) Szóval ha ezeket a részeket, főleg a konkrét idézeteket szkennelve vagy bárhogy el tudnád küldeni, nagyon megköszönném. Magánba is jöhet, természetesen. Ez egy jó könyv, csak annyi mindent kéne rendelnem állandóan...
Debo is azt írja, hogy lábon lőtte a feleségét, E-clah-heh-t, mert az nem akart elszökni vele, és futni kezdett a katonák felé. A sebesült, mozgásképtelen asszony így aztán a kislányával (Dorothy) együtt ott is maradt a katonákkal és a foglyok többségével, akik nem szöktek meg. E-clah-heh Mahko dédunokája volt, Geronimo másodunokatestvére, első unokatestvére Funnak és Betzineznek.
Emlékszem persze, meg is beszéltük. Ahogy azt is, hogy a hadsereg rendre túlbecsülte az ellenség erejét, gyakran a veszteségeit is, de ezekben az ütközetekben szerintük sem estek el sokan.
Csakhogy, ez nem volt hagyományos értelemben vett westernfilm!
Charles Eastman valóban élt, valóban átélte ezeket az eseményeket. Dee Brown könyve pedig alapmű. Ezekkel nekem nem fért össze ekkora történelemhamisítás.
"A Cedar Creek-i csatát is elég furcsán ábrázolták, ötnél több indián nem esett el ott sem, a filmben viszont súlyos veszteségeket szenvedtek stb. "
Szia Nj!
Emlékszel még, amikor azt fejtegettem itt a topikon, hogy a nagy sziú háború ütközeteiben - a Little Bighornt leszámítva - milyen megdöbbentően alacsonyak voltak az emberveszteségek.
A Rosebudi vagy a Wolf Mountains-i (Battle Butte-i) csatában pl. a lakoták, csejennek és a hadsereg több órán át lövöldözött egymásra, nem is rossz fegyverekkel, hiszen pl. a hadseregnek jó lőpontosságú, huzagolt Springfield-puskáik voltak, mégis meglepően alacsonyak maradtak az emberveszteségek mindkét oldalon.
Persze egy westernfilmben nem feltétlenül mutat jól, hogy a felek órákon át lövöldöznek egymásra, aztán meg alig esik el valaki:-)
Én láttam, tényleg nem volt annyira nagy szám. Sok volt benne a tárgyi tévedés is, ahhoz képest, hogy Charles Eastman emlékirataiból készült. Pl. rendszeresen keverték a helyszíneket, időnként Pine Ridge-ben tűnt fel pl. Sitting Bull.
A Cedar Creek-i csatát is elég furcsán ábrázolták, ötnél több indián nem esett el ott sem, a filmben viszont súlyos veszteségeket szenvedtek stb.
Amúgy meg tudok őrülni, amikor a "medicine"-t "gyógyszer"-nek fordítják, ahogy ebben a filmben is!
A Viasat History volt eddig a csúcs, az USA-Kanada határról ("Medicine Line", ami nyilván azért kapta a nevét, mert láthatatlan és mégis megállnak a katonák, ha odaérnek) mint "Gyógyszer Vonal"-ról beszéltek. :-)
A May teremtette sosemvolt vadnyugaton nem is olyan fura. :-) Boldogult ifjúkoromban szerettem a könyveit, de mostanság már igen nehezen szenvedtem végig a Karl May-sorozat könyvtárból kihozott néhány példányát. Liselotte Welskopf-Henrich sokkal jobb. Bár ő is csak könyvei megírása után jutott el Amerikába, nomeg ő is Karl May-on nőtt fel (titokban, mert a szülei nem engedték, hogy efféle börtönviselt, kétes egyén irományait olvassa).
Amit a szantikról írtál, azt én is így tudom, de a többit egy picit másképp.
A janktonokról és a tetonokról azt olvastam, hogy Manuel Lisának valóban sikerült elérnie azt, hogy nagy részük kimaradt a háborúból, de aki beszállt, az - egy főnök, Tohami kivételével - mind a britek oldalán tette. (Pl. Waneta, aki egész pontosan yanktonai volt is az amerikaiak ellen harcolt és csak évekkel később lett a támogtójuk.)
Ami konkrétan az északi tetonokat illeti, úgy tudom, hogy Black Moon, Four Horns és Sitting Bull nem véletlenül menekült Kanadába 1877-ben, hanem, mert a felmenőik a britek szövetségesei voltak 65 évvel korábban. Konkrétan én is a Fort Meigs körüli harcokról tudok, de úgy, hogy ott kimondottan "lakotákat" (is) emlegettek, tehát nem csak szantikat.
1812-ben a janktonok és a tetonok nem álltak a britek oldalára, mert a Felső-Missouri vidékén az "American Fur Company"-val kereskedtek, melynek megalapítóját, Manuel Lisát, egy katolikus spanyolt, és francia (szintén katolikus) munkatársait kedvelték a sziúk, és ők fenntartották körükben a barátságot az amerikaiak iránt. Viszont a szantik a briteket pártolták, főképp egy Robert Dickson nevezetű brit kereskedőnek köszönhetően. A szantik részt vettek 1812. július 17-én Fort Mackinac elfoglalásában, 1813 május-júliusban Fort Meigs ostromában + valószínűleg részt vehettek 1814-ben a Prairie du Chien környéki harcokban is.
Pedig, én mostanáig azt hittem, hogy a kanadaiak emberségesebben bántak az őslakókkal! De úgy látszik, hogy Carlisle-jellegű intézmények ott is voltak - sőt, a cikk szerint ott több is, mint az USA-ban.
Jut eszembe: nem tud valaki forrást, ami a sziúk (szantik, janktonok, északi tetonok /hunkpapa, blackfeet, sans arc/) részvételéről írna az 1812-es brit-amerikai háborúban?
Több helyen olvastam utalást arra, hogy ezek a törzsek túlnyomórészt a briteket támogatták - ezért is menekültek Kanadába 1862-ben és 1877-ben a szantik és Sitting Bull követői -, de semmi konkrétumot nem tudok a témáról. Ha az indián résztvevőket említik, akkor legtöbbször Tecumseh támogatóit értik alatta, ő viszont jóval keletebbre működött, alig hiszem, hogy a sziúk olyan messzire utaztak volna, ráadásul ellenséges törzsek (chippewa) területén keresztül. Tehát valószínűleg a Távol-Nyugaton folyhatott némi csatározás. Ha valaki tud részletekkel szolgálni, akkor megköszönném!
A különös történet a kaliforniai Oroville városka vágóhídjánál kezdődött, 1911. augusztus 29-ének reggelén. A henteslegények ekkor bukkantak rá az utolsó észak-amerikai, "kőkorszaki" indiánra. A mérhetetlenül szelíd, szeretetre méltó öreg indián a rejtőzködésben töltött, magányos élete ellenére öntudatos és méltóságteljes volt. A halála után megsiratták fehér barátai. Az elfogásának híre bejárta a sajtót, még San Franciscóba is eljutott. Itt olvasott róla a Kaliforniai Egyetem két antropológus-néprajzkutató professzora, Alfred Kroeber és Thomas Talbot Waterman. Az esemény fölkeltette az érdeklődésüket. A két tudós a kaliforniai indiánok életét tanulmányozta. Föltevésük szerint az indián a yana törzshöz tartozhat, lévén Oroville szomszédos azzal a vidékkel, amely korábban a törzs vadászterülete volt.
NAPJAINK FÉLELEMBEN TELTEK Kiderült, hogy a férfi valóban a kipusztult yana törzs utolsó tagja volt. Az általa beszélt nyelvjárás azonban számottevően eltért az addig ismert, két északi dialektustól. Végül, Waterman yana szójegyzéke segítségével, többé-kevésbé sikerült megérteniük egymást. San Franciscóban az egyetem Antropológiai Múzeumának munkatársai viselték Ishi gondját. Az indián szeptember negyedikén érkezett a nagyvárosba, ahol békében és nyugalomban töltötte hátralévő életének négy és fél évét. Elégedett volt a sorsával, és tőle telhetően alkalmazkodott az új életformához. Ishi -- a név yana nyelven embert jelent -- volt az utolsó "vad" észak-amerikai indián. Már túl volt élete delén, amikor rábukkantak. Nem tudni, hol született és mikor. Gyerekkora valószínűleg a múlt század hatvanas éveinek derekára esett. Ez volt az az időszak, amikor tetőfokára hágott az indiánok és a fehérek harca Kaliforniában. Persze, esélyük sem volt az őslakóknak, az évszázadok óta tartó népirtás a befejezéséhez közeledett. Az indiánok földjét elözönlötték, falvaikat kifosztották, a népet legyilkolták, vagy valamilyen járvány végzett velük. Ha élni akartak, portyázniuk és lopniuk kellett. Az egyik kis csapat 1865. augusztus 15-én rajtaütött egy farmercsaládon. Másnap a bosszúszomjas fehérek a Mill Creek közelében lemészárolták az indiánokat. A támadást csak néhány indián, köztük a még gyermek Ishi és az édesanyja élte túl. Ishi kis csapat tagjaként tengette életét, amelynek létszáma egyre csökkent, végül legfeljebb tucatnyian maradtak. Napjaik állandó félelemben teltek. A bujdosás, a rejtőzködés mellett a legnagyobb gondot a mindennapi élelem beszerzése jelentette. Azután Ishi utolsónak maradt a kis csapatból. A fehérek, az öregség és a betegség végzett a többiekkel. A kimerült, magányos férfi megadta magát a sorsnak, lefeküdt a vágóhíd karámjánál.
A YANÁK KULTÚRÁJA A múzeumban új élet kezdődött Ishi számára. Itt találkozott Alfred Kroeber professzorral, a Nagy "Pönökkel" -- Ishi az f hangot p-nek ejtette --, találkozásukból sírig tartó barátság született. Miközben Ishi a huszadik századdal ismerkedett, Kroeber vezetésével tervszerű munka kezdődött. A "vadember" segítségével megpróbálták rekonstruálni a kőkorszaki indiánok életét, tevékenységét. Fényképeket, filmeket, hangfelvételeket készítettek, tanulmányozták beszédét, viselkedését, eszközhasználatát. Ishi bemutatta, hogyan készítették szerszámaikat, fegyvereiket, hogyan halásztak, vadásztak. Így sikerült megismerni a yanák kultúráját, világképét, holdkultuszát, gazdagítva a kaliforniai indiánokról alkotott képet.
LEZÁRULT EGY FEJEZET A fehérek között eltöltött évek alatt néhány igaz barátra is szert tett Ishi. A két tudós mellett a bizalmasai körébe tartozott doktor Saxon Pope -- akinek minden vágya az volt, hogy igazi indián őslakó legyen a barátja --, a gondnokhelyettes Edward Gifford, aki gondoskodott Ishiről életének utolsó hónapjaiban, valamint Juan Dolores, az Arizonából érkezett papago indián. Ishi 1916. március 25-én halt meg. "Vele egy fejezet zárult le a történelemben -- írta Pope. -- Jellemének örök értékei voltak. Kedves ember volt, bátor és mértékletes, és noha mindent elvettek tőle, szívében nem élt keserűség. A lelke egy gyermeké, az elméje egy filozófusé." Ishi testét elhamvasztották, hamvait kis publo cserépedénybe tették. A Mount Olivet-temetőben ásott sírjában elhelyezték egyik íját, öt nyílvesszőt, egy kosár makklisztet, dohányt és néhány apró használati tárgyat. A sírján olvasható felirat: Itt nyugszik Ishi, az utolsó yana indián.
Egyébként Roberts könyve nem sokkal több egy jól sikerült kompilációnál, a fickó újságíró és nem történész. A Cochise-ról szóló rész többnyire Ed Sweeney életrajzából merít, a könyv Geronimóval foglalkozó másik fele pedig valszeg jórészt Angie Debo munkáján alapul.
Hát, amilyen kemény helyzete volt, nem igazán meglepő, ha tele volt gyűlölettel.
De mindettől függetlenül az a mondat (a te interpretációd) zseniális, tökéletesen összefoglalja azt, amit az apacs történelemnek nevezett műfaj kapcsán érzek. :) Szóval nagyon is díjazom.
Red Cloud, Two Moons, Geronimo, stb. egy képen.
