Keresés

Azt hiszem, ha igazi értelemben kutya világ lenne, akkor a hazugságtalan szívek, meleg ölelések, mindíg várakozó szemek, nem szétfoszló ígéretek világa lenne...

Hiába csitítasz, vígasztalsz,
hogy tűrjem, hogy nem nagy dolog,
beteg vagyok s áltatni azzal
te sem mersz, hogy meggyógyulok.
Halálos nyavalyába estem,
nem tegnap s nem tegnapelőtt
és nincs rá mód, hogy kiheverjem,
öröklött baj, mitől nyögök,
és gyógyszer sincs, hogy csillapítsa
kínját, pedig be nagy, be sok -
ki ebben van, arról előre
lemondanak az orvosok;
egy napra bár elhessegetni
rémképét, nincs arra se szer;
nincs hátra csak a szembenézés,
a belenyugvás; veszni kell.

Mert ez az ősbaj az öregség.
Annak lepnek tünetei,
olyan riasztón, szinte félek
tükör felé tekinteni.
Így érezhet, akinek arcát
sárgítani kezdi a rák,
így, akinek vérbaj-fekély üt
homlokára szentenciát;
minden nap elérhet a vég. Így
nézem magam; így nézz reám;
lassúbb-gyorsabb agonizálás
minden élet ötven után.

Nem erősítesz engem azzal,
ha eltakarod szememet
az elől, amitől talán már
nem is olyan nagyon rettegek.
Tudjam ne elgyávulva nézni,
mit elkerülni nem tudok,
erre használd, édes csitítóm,
asszonyi tudományotok;
tudjak, ha meglep ama végső
ebtámadás, a végzeté,
hátrálni úgy, hátra se nézve,
mint rég anyánk térde közé;
tudjam, - halld a szép, régi verset:
te spectem suprema mihi
cum venerit hora - "utolsó
órám, ha majd távozni hí:
szememet tereád emelnem"
és -te teneam moriens
deficiente manu - "téged
fogjon hanyatló kezem."

Mert angyali fölényetekkel,
asszonyok, ti, ti értitek
kezelni a vérébe mocskult
hőst is úgy, mint a kisdedet,
s mert halál és szerelem egy ágy,
s mert végezzük bárhogy is itt,
lemeztelenít a halál és
tisztátalanná aljasít,
s mert régtől fogva teelőtted
a titkom se csak az enyém,
segíts át anya-türelemmel
elpusztulásom szégyenén.

Kívül-belől
leselkedő halál elől
(mint lukba megriadt egérke)

amíg hevülsz,
az asszonyhoz úgy menekülsz,
hogy óvjon karja, öle, térde.

Nemcsak a lágy,
meleg öl csal, nemcsak a vágy,
de odataszít a muszáj is -

ezért ölel
minden, ami asszonyra lel,
míg el nem fehérül a száj is.

Kettős teher
s kettős kincs, hogy szeretni kell.
Ki szeret s párra nem találhat,

oly hontalan,
mint amilyen gyámoltalan
a szükségét végző vadállat.

Nincsen egyéb
menedékünk, a kés hegyét
bár anyádnak szegezd, te bátor!

És lásd, akadt
nő, ki érti e szavakat,
de mégis ellökött magától.

Nincsen helyem
így, élők közt. Zúg a fejem,
gondom s fájdalmam kicifrázva;

mint a gyerek
kezében a csörgő csereg,
ha magára hagyottan rázza.

Mit kellene
tenni érte és ellene?
Nem szégyenlem, ha kitalálom,

hisz kitaszít
a világ így is olyat, akit
kábít a nap, rettent az álom.

A kultúra
úgy hull le rólam, mint ruha
másról a boldog szerelemben -

de az hol áll,
hogy nézze, mint dobál halál
s még egyedül kelljen szenvednem?

A csecsemő
is szenvedi, ha szül a nő.
Páros kínt enyhít alázat.

De énnekem
pénzt hoz fájdalmas énekem
s hozzám szegődik a gyalázat.

Segítsetek!
Ti kisfiúk, a szemetek
pattanjon meg ott, ő ahol jár.

Ártatlanok,
csizmák alatt sikongjatok
és mondjátok neki: Nagyon fáj.

Ti hű ebek,
kerék alá kerüljetek
s ugassátok neki: Nagyon fáj.

Nők, terhetek
viselők, elvetéljetek
és sírjátok neki: Nagyon fáj.

Ép emberek,
bukjatok, összetörjetek
s motyogjátok neki: Nagyon fáj.

Ti férfiak,
egymást megtépve nő miatt,
ne hallgassátok el: Nagyon fáj.

Lovak, bikák,
kiket, hogy húzzatok igát,
herélnek, ríjjátok: Nagyon fáj.

Néma halak,
horgot kapjatok jég alatt
és tátogjátok rá: Nagyon fáj.

Elevenek,
minden, mi kíntól megremeg,
égjen, hol laktok, kert, vadon táj -

s ágya körül,
üszkösen, ha elszenderül,
vakogjatok velem: Nagyon fáj.

Hallja, míg él.
Azt tagadta meg, amit ér.
Elvonta puszta kénye végett

kívül-belül
menekülő élő elől
a legutolsó menedéket.

Magamban bíztam eleitől fogva -
ha semmije sincs, nem is kerül sokba
ez az embernek. Semmiképp se többe,
mint az állatnak, mely elhull örökre.
Ha féltem is, a helyemet megálltam -
születtem, elvegyültem és kiváltam.
Meg is fizettem, kinek ahogy mérte,
ki ingyen adott, azt szerettem érte.

Asszony, ha játszott velem hitegetve:
hittem igazán - hadd teljen kedve!
Sikáltam a hajót, rántottam az ampát.
Okos urak közt játszottam a bambát.
Árultam forgót, kenyeret és könyvet,
ujságot, verset - mikor mi volt könnyebb.
Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen,
de ágyban végzem, néha ezt remélem.
Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
Éltem - és ebbe más is belehalt már.

A Kislányomnak...

Beney Zsuzsa: Anya dúdolja

Azt kérdezed tőlem
hogyan vártalak?
Mint az éjszakára
fölvirrad a nap,
mint a délutánra
jő az alkonyat,
mint ha szellő jelzi
a förgeteget -
ezer pici jelből
tudtam jöttödet.

Mint tavaszi reggel
a nap sugarát,
fagyos téli este
jégcsap csillagát,
mint az alma ízét,
tejet, kenyeret -
pedig nem is láttalak még,
úgy ismertelek.

Mint a fény az árnyat,
záport a virág,
mint patak a medrét,
madarat az ág,
mint sóhajos nyári éjjel
a fák az eget -
mindenkinél jobban téged
így szerettelek.

Karak, megkaptam:))
Én is örülök Neked!

********************

Hoztam ma is egy verset.....

Petőfi Sándor:
AZ ŐRÜLT

- - - - Mit háborgattok?
Takarodjatok innen!
Nagy munkába' vagyok. Sietek.
Ostort fonok, lángostort, napsugarakból;
Megkorbácsolom a világot!
Jajgatnak majd és én kacagok,
Mint ők kacagtak, amikor én jajgattam.
Hahaha!
Mert ilyen az élet. Jajgatunk s kacagunk.
De a halál azt mondja: csitt!
Egyszer már én is meghalék.
Mérget töltöttek azok vizembe,
Akik megitták boromat.
S mit tettek gyilkosaim,
Hogy gaztettöket elleplezzék?
Midőn kiterítve feküdtem:
Reám borúltak s könnyezének.
Szerettem volna fölugrani,
Hogy orraikat leharapjam.
De nem harapom le! gondolám,
Legyen orrok és szagolják,
Ha rothadok, s fúladjanak meg.
Hahaha!
És hol temettek el? Afrikában.
Az volt szerencsém,
Mert egy hiéna kiása siromból.
Ez az állat volt egyetlen jóltevőm.
Ezt is megcsaltam.
Ő combom akarta megenni:
Én szívemet adtam oda,
S ez oly keserű volt, hogy megdöglött tőle.
Hahaha!
De hiába, csak így jár,
Ki emberrel tesz jót. Mi az ember?
Mondják: virágnak gyökere,
Amely fönn a mennyben virúl.
De ez nem igaz.
Virág az ember, melynek gyökere
Ott lenn van a pokolban.
Egy bölcs tanított engemet erre,
Ki nagy bolond volt, mert éhenhala.
Mért nem lopott? mért nem rabolt?
Hahaha!
De mit kacagok, mint a bolond?
Hisz sírnom kellene.
Siratni, hogy oly gonosz a világ.
Az isten is felhőszemével
Gyakran siratja, hogy megalkotá.
De mit használ az ég könyűje is?
A földre hull, a ronda földre,
Hol az emberek lábbal tiporják,
S mi lesz belőle,
Az ég könnyéből?... sár.
Hahaha!
Oh ég, oh ég, te vén kiszolgált katona,
Érdempénz melleden a nap,
S ruhád, rongyos ruhád a felhő.
Hm, így eresztik el a vén katonát,
A hosszu szolgálat jutalma
Egy érdempénz és rongyos öltözet.
Hahaha!
S tudjátok-e mit tesz az emberi nyelven,
Midőn a fűrj azt mondja: pitypalatty?
Az azt teszi, hogy kerüld az asszonyt!
Az asszony vonzza magához a férfiakat,
Mint a folyókat a tenger;
Miért? hogy elnyelhesse.
Szép állat az asszonyi állat,
Szép és veszedelmes;
Arany pohárban méregital.
Én ittalak, oh szerelem!
Egy harmatcseppnyi belőled édesebb,
Mint egy mézzé vált tenger;
De egy harmatcseppnyi belőled gyilkosabb,
Mint egy méreggé vált tenger.
Láttátok-e már a tengert,
Midőn a fergeteg szánt rajta
És vet beléje halálmagot?
Láttátok a fergeteget,
E barna parasztot,
Kezében villámösztökével?
Hahaha!
Ha megérik a gyümölcs: lehull fájáról.
Érett gyümölcs vagy, föld, lehullanod kell.
Még várok holnapig;
Ha holnap sem lesz a végitélet:
Beások a föld közepéig,
Lőport viszek le
És a világot a
Levegőbe röpítem... hahaha!

Minden kedvesch embernek és állatnak:

Te ismeretlen és ruhátlan
te kelsz ki minden hamuból.
Te vagy a hetedik szobában,
nem haltál meg, csak aluszol.
Csak aluszol, háncsból az ágyad,
körül a hamuszín falak,
roncs függöny ád a némaságnak
nagy, mozdulatlan szárnyakat.
Nem mozdulok.
Csak, mint áramló, lassú rendek,
csak alvó látomásaid kerengnek,
mint láthatatlan csillagok.
Ébredj, ébredj. Mutasd a vállad.
Sebesülten is megtalállak.
Szólj, hogy szólhassak holtomiglan.
Mondd, mondd el végre, merre jártál
kimondhatatlan álmaidban.

Nemes Nagy Ágnes:Az alvóhoz

Elvtársaim az Úrban!

Legyetek már olyan jók, és írjátok a vers elejére vagy végére, hogy ki alkotta!
Ha te írtad, akkor is, és ha nem tudod, hogy ki írta, akkor is!

Legalább ennyit: /.../
Köszi!

...

letéptem ezt már tudhatod
az ösvény itt sötétbe téved
a rím tudja a mondatot
halott az ősz és várni téged

és várni itt a fák alatt
a Dunakorzó gesztenyéi
kis Lou egy levél sem marad
fekete-fehérre cseréli

az ősz az ősz a nyár hevét
kialszik minden nemsokára
a víz elfolyó messzeség
az ősz halott hó hull a fára

levert diófa bánata
az öröm ráadás a jajra
mi volt csak volt idő szaga
a szót sincs ami visszacsalja

az éj leszáll a rúd mihez
a csillagok vannak kikötve
halott az ősz a hó neszez
többé sose és mindörökre

Elvétem már a tárgyakat. A lényeg
elsikkad már a télből és a nyárból,
az azelőtt okosra nézett képek
hada most semlegesen vádol.

Az azelőtt fölépített varázshegy
most egycsapásra össze-vissza omlik,
s én így maradok véglegesen már egy
betört világban és sorsom csomóit

ki nem bogozva, ostobán, hanyatt,
csak azt érzem, arcomra folyik lényed,
akár a nap, a viasz és a lényeg,
s csak bámulom az üres tárgyakat.

....

A látványt ölte meg bennem szemed.
Nem tudok látni, mióta rámnéztél,
csak azt, ami testedből föllebeg,
izgalmas fákkal lett tele a légtér,

de belső fákkal, mik úgy nőnek egy
hatalmas tájon, hogy az meg se látszik,
zsúfolásig tele vagyok veled
és nézlek, nézlek a megvakulásig.

Tapogatom az arcod. Ez az arc.
A végtelen. A minden arcok arca.
Nem látom már, csak amit te akarsz,
az ölelés zsákjába vagyok varrva,

ezer öltéssel a húsomba szúr
minden kis izmod, mint a tű.
Mi szorít össze veled ily vadul?
Szeretlek. Olyan egyszerű.

....

Olyan közel vagy, hogy tested szöge
egész a szemgolyómat éri,
fordulnék, törnék kifele,
de arcod elől nem tudok kitérni,

el nem fordíthatom a fejemet,
a szemben-lét fáj, kínzó, gyáva helyzet,
az arcomat szorítja a kezed,
hogy ordítani tudnék - s csak szeretlek.

Üvölt a táj. Mert elhagytam teérted,
elhagytam árnyait és szögeit.
A boldogságot. Holnap jön a péntek
és testemet testedre szögezik.

Már lélegezni sem tudok. Merev
pupillámat az egekre szögeztem,
belémfúródtál, mint hegyes üveg,
s én csüngök csak ezen az egy kereszten.

Következik a végső Golgota.
A kicsike, a helyi, az egyéni,
mert kinek-kinek meg kell halnia
ahhoz, hogy e világon tudjon élni

Következik az önfeláldozás.
A látványtalan és őrült alázat,
míg fölhasítja bőrödet a nyárs,
a test pedig vergődik, mint az állat.

És megreped a hegy. Csorog a vérünk,
az üres éjben elhasad karunk.
Csak az válthat meg, aki meghal értünk,
s csak azt váltjuk meg, kiért meghalunk.

...

Fiam, aki a világ küszöbén állsz, legyen ez a vers neked útravalóm.

Apád szól vele hozzád, élete tanúságával. A kusza valón
tisztán akart átmenni ő is, derékon fölül legalább.
De itt az ember vagy beledöglik a sárba, vagy eladja magát.

Mi vár rád? Nem tudom. De döntened kell jó korán: mi kell,
konc-e, vagy tisztesség. Ha könnyű élet, karrier,
ennek leckéje egyszerű: a szádon mindig más legyen, mint a szívedben,
aljasságodban légy rettenthetetlen,
ne nézd, kivel szövetkezel, de kötésed ne tartsd meg soha senkivel,
s így meglesz mindened, amit kívánsz: pénz, hatalom, siker.

De ha mégis a szép és az igaz lenne számodra fontosabb,
vagy netán szót emelsz a jóért, jövődtől nem várhatsz sokat:
szavad úgy pereg el, mint a falra hányt borsó,
vagyonod két láb föld lesz, hajlékod deszkakoporsó,
kölykeid éhen bőgnek, asszonyod rongya lobog a szélben
s emléked kihívás lesz, neved viselni szégyen.

Így válassz idején, és úgy készülj jövődre, ahogy választottál.
Többet nem mondhatok. Kedvem is, papírom is elfogyott már.

Utóirat
Fiam, aki a világ küszöbén állsz, a munkák és a harcok
szünetein magam elé képzelem néha tiszta arcod,
és eltűnődöm sorsodon, mely sorsom folytatása is,
és jóvátétel lesz talán azért, ami bennem csonka volt és hamis.

Szavam zenét kívánt, s nem lett, csak dadogás:
de hősi lesz és nagyszerű, ha majd folytatja más;
s bár buktatók közt botladoztam és útvesztőkben tévelyegtem:
utam hiába mégse volt, ha más majd célhoz ér helyettem.
Tehetetlenül éltem, meddőn, lázongva és mogorván.
Füstölve égtem el. Helyettem is légy fényes tűz majd korod ormán.

"Azért kutya ez a világ, mert benne vagyunk"

/bocs.../

Szia Cascada!
Örülök Neked!
/855/ József Attila/"Az a szép, régi asszony"/

Üdv: Karak

Megkaptad?

Ezt ki irta, Karak?

én csak cica és madár, a többi nem ...:-)

Én szeretnék farkas is lenni, szarvas is, cica is, madár is, talén a szomorúságra is kevesebb ok lenne...
Egy Tamási Áron parafrázis: "Azért vagyunk a világban, hogy valahol kutyák legyünk benne."

Azt a szép, régi asszonyt szeretném látni ismét,
akiben elzárkózott a tünde, lágy kedvesség,
aki a mezők mellett, ha sétálgattunk hárman,
vidáman és komolyan lépett a könnyű sárban,
aki ha rám tekintett, nem tudtam nem remegni,
azt a szép, régi asszonyt szeretném nem szeretni.
Csak látni szeretném őt, nincs vele semmi tervem,
napozva, álmodozva amint ott ül a kertben,
s mint ő maga, becsukva, egy könyv van a kezében
s körül nagy, tömött lombok zúgnak az őszi szélben.
Elnézném, amint egyszer csak tétovázva, lassan,
mint aki gondol egyet a susogó lugasban,
föláll és szertepillant és hirtelen megindul
és nekivág az útnak, mely a kert bokrain túl
ott lappang elvezetni a távolokon által
két oldalán a búcsút integető fákkal;
csak úgy szeretném látni, mint holt anyját a gyermek,
azt a régi asszonyt, amint a fényben elmegy.

....

Könnycsepp, - egy hangya ivott belőle,
eltűnődve nézi benne arcát
és mostan nem tud dolgozni tőle.

Futtam, mint a szarvasok,
lágy bánat a szememben.
Famardosó farkasok
űznek vala szívemben.

Agancsom rég elhagyám,
törötten ring az ágon.
Szarvas voltam hajdanán,
farkas leszek, azt bánom.

Farkas leszek, takaros.
Varázs-üttön megállok,
ordas társam mind habos;
mosolyogni próbálok.

S ünőszóra fülelek.
Húnyom szemem álomra,
setét eperlevelek
hullanak a vállamra.

Szép este van. Szép csöndesen aludj.
Szomszédjaim is lefeküsznek már.
Az uccakövezők is elballagtak.
Messze-tisztán csengett a kő
meg a kalapács
meg az ucca,
s most csönd van.
Régen volt, amikor láttalak.

Dolgos két karod is oly hűs,
mint ez a nagycsöndű folyó.
Nem is csobog, csak lassan elmegy.
Oly lassan, hogy elalusznak mellette a fák,
aztán a halak,
a csillagok is.
És én egészen egyedül maradok.

Fáradt vagyok, sokat is dolgoztam,
én is elalszom majd.
Szép csöndesen aludj.
Bizonyosan te is szomorú vagy,
azért vagyok én is szomorú.

Csönd van,
a virágok most megbocsátanak.

Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok.
Csúf, de te gyönyörűnek találtál.
Végig hallgattad mindig, amit mondtam.
Halandóból így lettem halhatatlan.

Pilinszky: Átváltozás

Kívánta a halált,

de még annak se kellett.

Akkor a hajdani

király vad jajba kezdett.

Fölsírt boldogtalan

tenyerére borúlva,

mintha önnön szive

jajához folyamodna.

„Szegények közt szegény

lehetnék, csak lehetnék

– kesergett a király –

szolgák szolgája lennék!

Magányos gyertyaláng

szegények asztalán,

szegények éjjelén

vigyázó gyertyaszál!

Madarak fészkeit

ölelő semmi szél,

lennék a holt avar

szarvasok fekhelyén.

Darabka néma rög,

lennék a föld sara,

maga a puszta föld,

lennék a föld maga!”

Akkor az ég alól,

miként az esti szellő,

a messze rengeteg,

eljött a távol erdő;

lombos karjaival

vigyázva betakarta,

mint tékozló fiát

tulajdon édesanyja.

És jött az ég alól

madarak csapata,

a távol, messzi menny

megannyi vándora.

Hűvös forrásvizet

és hozva édes termést,

csőrükből megitatták,

csőrükből megetették.

És jött a szarvasok

agancsos árva népe,

a büszke szarvasok,

eljöttek ők is érte,

s az elveszett király

törődött, gyönge testét,

a megtalált királyt

erős hátukra vették.

S ahogy mind közelebb

s közelebb ért vele

ős városához a

szarvasok menete,

törődött tagjai

megteltek friss erővel,

miként a tavalyi

faág, ha újra zöldell.

Megnyílott városa,

megnyíltak hajdani

hatalmas városa

ujjongó kapui.

S miként a hazatért

bűnbánók sírni szoktak,

sírt, csak sírt a király

hátán a szarvasoknak.

Ünnepi lobogók

lengtek az ég szinén,

fújta a vásznakat,

fújta a déli szél.

És édes ünnepek

szagos virágesője

hullt, hullt az utakon

a könnyes érkezőre.

Megállt a kis csapat,

megállt egy percre akkor,

s az ujjongók közül

egy csendes öregasszony,

ősi szokás szerint,

mit úgy kapott örökbe,

a király lábait

megmosta, megtörölte.

Fényes zászlók alatt

magas várába érve,

kicsinyke kis fia

futott, szaladt elébe.

Kicsinyke kis fiát

erős keblére vette,

erős keblére, s ott

zokogva átölelte.

Szép, ifjú asszonya

karján arany ruhával,

fehér inggel kezében

fogadta fenn a várban:

aranyló új ruhát,

új inget adva rája,

szép, ifjú asszonya

a könnyező királyra.

Leomló fürtjei

fénylőn körülragyogták.

Meglátta a király,

meglátta akkor arcát,

ifjú vonásait:

szemében sűrü könnyel

megszépült önmagát

találta a tükörben.

Élt és uralkodott

még sok-sok évig aztán

országa népein,

hatalmas birodalmán.

Élt és uralkodott

még sok-sok éven át,

szeretve népeit,

szolgálva városát.

S hogy meghalt a király,

s könnyek közt eltemették,

századokon keresztül

őrizte még az emlék;

legendás életét

megőrizte a nép,

idézte, emlegette

a késő ivadék:

Volt egyszer egy király,

szép volt és fiatal,

de kőből volt szive,

gőgös volt és szilaj.

Sötétlő hajnalon

elment vadászni egyszer

szolgák hadával és

vérszomjas, gyors ebekkel.

Álló nap öldökölt,

de eltévedt a hajszán,

és ősz lett és öreg,

földönfutó aggastyán.

Elűzte őt a nép,

tulajdon ifju nője,

kicsinyke kis fia

sikoltva bújt előle.

De szörnyű vétkeit

megbánta s megtagadta.

Eljött a rengeteg

akkor és betakarta.

Az ég madarai

megitatták, etették.

Erdei szarvasok

erős hátukra vették.

Kicsinyke kis fia

sírva futott elébe,

kicsinyke kis fia

apjának kebelére.

Fiatal asszonya

arany ruhával várta,

aranyló szép ruhát,

lágy gyolcsot adott rája,

aranyló szép ruhát,

lágy gyolcsot adott rá

PILINSZKY: MESE A KŐSZíVŰ KIRÁLYRÓL, részl

Hogy rettenetes, elhiszem,
de így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
vagy a törvény mit követelnek;
bent maga ura, aki rab
volt odakint,
én nem tudok örülni csak
a magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
még nem szeretsz.
míg cserébe a magadénak
szeretnél, teher is lehetsz.
Alkú, ha szent is, alkú; nékem
más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
minden egyéb;
én többet kérek: azt, hogy a
sorsomnak része légy.

Félek mindenkitől, beteg
s fáradt vagyok;
kívánlak így is,meglehet,
de a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
elcsitíthass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
és áldozat
örömét és hogy a világnak
kedvemért ellentéte vagy.

Mert míg kell csak egy árva perc,
külön, neked,
míg magadra gondolni mersz,
míg sajnálod az életed,
míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
halott és akarattalan:
addig nem vagy a többieknél
se jobb, se több,
addig idegen is lehetnél,
addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak
még jó lehet;
törvényen kívül, mint az állat
olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
ne élj, mikor nem akarom;
ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
börtönt ne lásd;
és én majd elvégzem magamban,
hogy zsarnokságom megbocsásd.

Valamit még kellene tenni az életemmel, még
nem volna szabad megnyugodni, s ülni
tétlenül a napban - mint elkészült kancsó
az ötvös asztalán: végérvényesen és
menthetetlenül befejezett! Ó, Istenem, még
van bennem nyugtalanság, mely fulladozva
keres utat - és vágy, mely nem ült még soha
a teljesedés asztalánál!
Még szűz dolgok rejteznek ezen a sejtelmes
erjedt délutánon: a vibráló sűrű
fényben, terhes búzaföldek s remegve érő
szőlők között; - kik íme mind kéjes
alázatban teljesítnek valami titkos
égi parancsot. Ó, asszony a karosszékben!
Itt ülök tétlenül, kimaradva az Élet
gyönyörű izgalmas játékaiból. De nyugodt
bőröm alatt indulatok remegnek, sistergő
indulatok! s helyüket keresik tolakodva, mint
tétlen figura keresi kirendelt helyét a kockás
sakktáblán. - hiszen mindennek meg kell
érni! minden vágy teljesülésért eseng! Céltalan
semmi se lesz és Isten! tűrhetsz-e éretlen magvat
a Sarló alatt? És én még
anya se voltam! Érte lett minden:
nagy dolgok kicsiny életemben - tavasz!
szépség! szerelem! óh Isten! Istenem!
mit vétettem én? hogy minden
nyüzsgő életek között e néma
bölcs mennybolt alatt a borzas
kotlót irigylem! Betelt
élete kéjes nyugalmát: amint
meleg szárnyai alá
rejtegeti tengernyi csibéjét.

/ajánlás egy ismeretlennek/

Amikor még piciny voltál,
olyan nagyon enyém voltál,
engem ettél,engem ittál,
rám nevettél, nekem ríttál.

Mikor később nagyobb lettél,
mindíg messzebb, messzebb mentél,
először csak a kiskertbe,
aztán a nagy idegenbe.

Ha itt vagy is, csak elnézel,
akkor is nem engem érzel,
nem anyádat, nem apádat,
valami más csillagtájat.

Úgy megnőttél, szinte félek,
már a válladig sem érek,
alig, alig hihetem már,
hogy ölbéli babám voltál.

Én voltam-e óriási,
vagy Te lehettél parányi?
Sosem voltál nehéz nékem,
nem éreztem gyöngeségem.

Melletted most kicsi lettem,
ágaskodik hát a lelkem,
nőni akar, hogy elérjen,
homlokodig hogy felérjen.

Húzol engem Te fölfelé,
mint a napfény maga felé
fát, virágot, lombos ágat -
fölemeled az anyádat.

Arany János

A RAB GÓLYA

Árva gólya áll magában
Egy teleknek a lábjában,
Felrepűlne, messze szállna,
Messze messze,
Tengerekre,
Csakhogy el van metszve szárnya.

Tűnődik, féllábon állván,
El-elúnja egyik lábán,
Váltogatja, cserélgeti,
Abban áll a
Múlatsága,
Ha beléun, újrakezdi.

Szárnya mellé dugta orrát,
Messze nézne, de ha nem lát!
Négy kerités, négy magas fal:
Jaj, mi haszna!
Bár akarna,
Kőfalon nem látni átal.

Még az égre fölnézhetne,
Arra sincsen semmi kedve:
Szabad gólyák szállnak ottan
Jobb hazába;
De hiába!
Ott maradt ő, elhagyottan.

Várja, várja, mindig várja,
Hogy kinő majd csonka szárnya
S felrepűl a magas égig,
Hol a pálya
Nincs elzárva
S a szabadság honja kéklik.

Őszi képet ölt a határ,
Nincsen rajta gólyamadár,
Egy van már csak: ő, az árva,
Mint az a rab,
Ki nem szabad,
Keskeny ketrecébe zárva.

Még a darvak hátra vannak,
Mennek ők is, most akarnak:
Nem nézi, csak hallja őket,
Mert tudja jól,
Ott fenn mi szól,
Ismeri a költözőket.

Megkisérté egyszer-kétszer:
Nem bírná-e szárnya még fel;
Hej, dehogynem bírná szárnya,
Csak ne volna
Hosszu tolla
Oly kegyetlen megkuszálva!

Árva madár, gólya madár,
Sohse nő ki tollad, ne várd,
Soha többé, fagyos télig;
Mert, ha épen
Nő is szépen:
Rossz emberek elmetélik!

szent karácsony eljött,
az ég a földre szállt,
ünnepeljük boldogan e fényes éjszakán.
szent karácsony eljött,
az ég a földre szállt,
gyertyafényben ünnepeljük át az éjszakát.

nem lehet ma egyedül senki,
az angyalok vigyáznak ránk.
a szeretet itt van és bekopogtat majd neked
is a szived ajtaján.
itt vagyok én és átölellek,ha elfogadod,
-engedj közel
vigyázok rád,s veled leszek amig
csak élsz.

itt a nap amit annyira vártál,
a család ma biztos együtt marad.
adni készülsz,s kapni fogsz majd,
mert ajándék minden pillanat.
Tölünk ezt a dalt kapod,
ha elfogadod-
engedj közel
vigyáz rád és veled lesz majd.
amig csak élsz.
_{Happy Gang}

Elizabeth Barrett-Browning:
Portugál szonettek

7.
Úgy érzem, új a világ arca. Hogy
Lelked léptét hallottam: itt suhan
Mellettem, itt lopózik lassudan
Közém s az irtózatos sírtorok
Közé – azt hittem, belezuhanok -:
Szerelem rabja lettem, s most utam
Új ritmusban fut. Fölhajtom vígan
A bú kelyhét, melyet az Úr adott
Keresztelőmre: édes, Édesem,
Veled a bú is. És nevet cserél
- Aszerint, hol vagy – a föld és a menny;
S e lant ... s e dal, e tegnap tiszta-mély,
(Tudják a zengő angyalok) nekem
Csak attól szép, hogy neved benne él.

(Kérlek titeket, akinek megvan az 1-2. tegye közzé:-) köszike)

Ügy látom, sikerült két 841.-et összehoznunk! Égi jel?
Akkor OK. További levélben. Elnézést kérek Mindenkitől, hogy ennyir, és eddig OFF.

Karak, itt van:)

************

Azon gondolkoztam, hogy kéne egy kedvesch gyerekversek topic... vagy van ilyen? Ha én jó kis gyerekverseket (is) irok, akkor nem fütyültök ki? Olyan kedvesch némelyik...