Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Miért játszott a szíved, te szerencsétlen rombolva magad szüntelen télben, építve dalra dalt, s kifúlva kigyúlva, ésszel mérhető pontokon is túlra tudatod mért nyilalt? Hiszen te tudtad: dögbugyor a vége e pokoli útnak, ott a hit is kihalt, hiszen te tudtad: álmaid orra buktak, magad örökre kicsuktad, járhatod a téboly vak havát, s árván, idétlen, emberségre, hű szerelemre étlen villámló tálból eszed a halált. Tudtad, tudom én is: a nagy: te vagy, s te, a Mindenség summáslegénye, részt se kaptál, pedig az egészre futotta érdemed. Érdemes volt-e ázni, fázni, csak a jövő kövén csírázni, vérszagú szörnyekkel vitázni, ha ráment életed! Csak szólhatnál, hogy érdemes! Mert csontom, vérem belerémül, végzetedhez ha én állítok végül józan zárómérleget. Törd fel a törvényt, ne latold! A porból vedd fel kajla kalapod, vértanú vállad, s a kifordult nyakcsigolyákat rendbeszedve két kisírt szemmel, tüzes iker-körrel nézz a szemembe hogy rendülne bele a mohó, emléknélküli tenyészet az egek mirígy-rendszere s e megváltatlan földi lét. József Attila! te add nekem a reményt, mert nélküle romlott a napvilág, a vér eves, bár a fogad vicsorog, bár a nyakad csikorog, bólints, hogy érdemes, cáfold meg halálos logikád, te glóriás, te kíntól bélyeges! Képzeletemre bízzál édes munkát, mert immár úgy szorgoskodik, hogy a sarkamtól torkomig forraszt rám forró hamubundát, rádióaktív iszonyt - félek, hogy minden rejtelmet kibont s végül már semmi se fáj. Hogy el ne jussak soha ama síkra: elém te állj. Segíts, hogy az emberárulók szutykát erővel győzze a szív szép szóval a száj!
Együtt összhang, s szerelem lelkeden és lelkemen: ágaink keverve fenn, gyökereink odalenn. Ágainkon örömek, csiripelők, édesek; lábunk alatt halk erek: ártatlanság, szeretet. Rajtad almát hord az ág, rajtam tündöklő virág; lombod hinti illatát, benne lágy a gerle-ágy: fiókáit eteti, bús énekét lengeti. Lombod bűbájjal teli, a szerelmet hirdeti: ott fészkel a szerelem, ott alszik az éjeken, s nappal ugrál eleven ágaink közt szűntelen...
Lassan véget ér a nyár. Rézsút súrolja a napfény a kertet, hónalj-árnyékot növeszt a leveleknek, a mézarany parkettán elömlik a nagyszoba hátsó faláig, a fehér tükörben tűnődve visszadereng: örök hófalról az örökös napfény. Tudjuk, de még nem törődünk vele, látjuk, de még másfelé nézünk, az út közepén túl, a nyár közepén túl, de már hibátlanul együtt, mint a szél és a lomb. Darázs reszket és elélvez a gyümölcsillatban, édes, édes ősz jön, felhangolt idegeket zsongató, érett ízeket kortyoltató. Szemedből visszatükröződik az arcom, szívedből visszatükröződöm, így teljesedek be, szelíden megérve immár az örömre, ámulva és önfeledten reszketek a mosolyodban; hát köszönöm, hogy vagy, hogy lélegzel, hogy jársz-kelsz, hogy ajtót nyitsz, hogy öltözöl, hogy vetkezel, hogy megfelezed minden percem, szívverésünkkel bedobogjuk az időt, s vígan megszökünk belőle egy-egy kielégült órára, visszarepülünk kamaszkorunkba angyalizmokkal, s boldogan érkezünk meg újra s újra magunkhoz az ismerős úton. És köszönöm, hogyha kell, csak úgy vagy, mint fehér falon visszaderengő napfény, hogy ne féljek nagyon a papírra hajolva, önkéntes, divatjamúlt őrszem, meg ne pucoljak s el ne vaduljak, pofámon sörtét növesztve ne vicsorogjak, higgyem a nagyobb erőt, a nagyobb hatalmat, a szelíden mosolygó ikonon a nyár végi aranyglóriát. Alacsonyabban jár a nap, óriásira nagyítja az árnyékunkat, s kivetíti, hová, milyen falra, milyen bohóckodó ugrabugra lesz egyszerű mozdulatainkból, milyen hörgés lélegzésünkből, milyen zuhanás ölelkezésünkből – kifordít önmagunkból ez a szörnyű távlatú árnyjáték, hát köszönöm, hogy úgy élünk, mintha nem vennénk észre, és hogy életünk mégis a miénk!
A gyönyör fáj, kéjes a bánat, erős sodrával örökre árad. Ha elhord messze, visszahoz egyszer, mély folyóteste úgyse ereszt el. Partok dalolnak, a fák jó zöldek, ne bántsd a csöndet. Ki gondja a holnap? Karikakörbe útját e görbe pályán tán járja a Föld, talán nem. A célt ne kérdjed. A Nap talán áll. Az élet régibb a halálnál. Ámen.
A nap lement. Eljött a csend. Szellőüzött Felhők között Merengve jár A holdsugár, Mint rom felett A képzelet.
A városi Nem élvezi; Falun keresd: Mi szép az est. Utcára mén Leány, legény, S dalolni kezd; Hallván a neszt, Dalol vele A fülmile Lágy éneket A lomb megett.
A kert alól Furulya szól; A pásztor ott Tüzett rakott; S míg elterül A tűz körűl, S megszólal a Bús furulya:
Ökre, lova Jár tétova, És harmatos Füvet tapos. Akközben a Kert ajtaja Hallkan kinyíl; Miként a nyíl Odasuhan Víg-boldogan A pásztor, és Van ölelés, Van csókolás -- Ki volna más, Ki eljöve? Mint szép hive.
Mulassatok, Ti boldogok!... Mért köztetek Nem lehetek?
A távol csillagok oly szőke fénnyel égnek. (Annára gondolok, ki szőke s messze rég.) Kaszálók illatát üzenik esti rétek. (Annára gondolok, emléke enyhe, szép!)
A nyár ragyog, lobog. Pipacsosok a rétek. (Annára gondolok, ó én letűnt nyaram.) Őszünk be közeleg, falevél földre téved. (Annára gondolok és siratom magam!)
És mégis, ma is, így is, örökké mennyit ad az élet! Csendesen adja, két kézzel, a reggelt és a délutánt, az alkonyt és a csillagokat, a fák fülledt illatát, a folyó zöld hullámát, egy emberi szempár visszfényét, a magányt és a lármát! Mennyit ad, milyen gazdag vagyok, minden napszakban, minden pillanatban! Ajándék ez, csodálatos ajándék. A földig hajolok, úgy köszönöm meg.
Mivé lettem, kérdeztem a barnuló tükörtől, mivé lett arcom, szép szemem, hová tűnt fénye, csillogása, hajam sötétje merre van? Nem válaszolt, csak fürkészett némán, vigasztalt volna, meglehet, régóta ismer, tudhatta, félek, akármit csak nem felelhetett. Fordultam félre, ne lássam többé, dühömben törtem volna szét, megmoccant akkor, homálya tisztult, s lehelte szinte, úgy beszélt: Ne bánd az évek múlását arcodon, ne a ráncokat lásd, s őszülő hajad, mélyebbre nézz, láss el lelkedig, mert ott élnek mind, kik fontosak. Őszinte tükröd ott találod, az mutatja meg végül, ki vagy, mit én adhatok, csak látszat. A mulandóság vagyok, a feledés, ám lelked tükre örökkévaló, mindent őriz és mindent jegyez, amit benne látsz, az a valódi, igazi arcod ő mutatja meg! Döbbenten álltam, hittem is, nem is, mit rám lehelt, de azóta néha látni vélek benne homályon túli fényeket, valami tisztát, múlhatatlant, talán az én arcom lehet.
Cseveg az olló. Néne nyesi a pázsitot, guggol. Hátulról nézve is látni, ásitott. Rádió nyüzsög. Szárnyak dongnak az üvegen. Lágy szellők táncot járnak a puha füveken. Az idő semmit játszik, langy tócsa most, megállt. Hogy elleng, abból látszik, hogy remeg a virág. Én sem tudom már régen, alszom? vagy dolgozom? Megterit feleségem szép fehér abroszon. Az eget is a tájon vászonfény lepi el. Csillog, mert üvegtálon ül, a földieper. Boldog vagyok? A kedves mellettem varrogat s hallgatjuk, amint elmegy egy vak tehervonat.
Hadd nézzem édes arcodat, a szigorút, a régi-drágát, az elviharzott ifjúság: a nagystílű angyal tanyáját, a cigány-élettől gyötört, a marakodásoktól árvát, hadd nézzem újból arcodat, a szigorút, a régi-drágát.
Eladsz-e, elfogyasztol-e? Nem leszünk kevesebbek tőle. Elefánt-csordára elég szívünk volt - marad még belőle. Szent kezedtől se rettegek, de fölséges légy mint az oltár, mert megítélem arcodat, mert ifjúságom társa voltál.
Nagy szerelmünk elviharzott, nyomában súlyos csönd maradt, vágy-szaggatta álmokon túl könnyekbe fúlt a pillanat. . Remegő kézzel int a múlt lebegnek tépett rongyai, és valóságom üt szíven: - nem tudok búcsút mondani...
Aki voltam, milyen messze van tőlem! S aki leszek, az már milyen közel. Már utolér, mellém lép, támogat, és átölel.
Biztatva suttogja: Ne félj! Valahogy majd csak megleszünk. Hiszen szívünk marad a régi, s ketten talán csak megőrizzük az eszünk. Az már milyen közel. Már utolér, mellém lép, támogat, és átölel.
A boldogságunk némán meghúzódott És mi is hallgattunk a titkolódzó csöndben. Kályhánk lángja is örömmel lobogott S ajkunkat a szerelem szárazra perzselte. A komoly falióra se mormogott S meghökkentek akkor a büszke, fehér falak...
Álomban mindig egészen enyém vagy. S hiszem fönn is néha, hogy megcsókoltalak.
Ha negyvenéves elmúltál, egy éjjel, egyszer fölébredsz és aztán sokáig nem bírsz aludni. Nézed a szobádat ott a sötétben. Lassan eltűnődöl ezen-azon. Fekszel, nyitott szemekkel, mint majd a sírban. Ez a forduló az, mikor az életed új útra tér. Csodálkozol, hogy föld és csillagok közt éltél. Eszedbe jut egy semmiség is. Babrálsz vele. Megunod és elejted. Olykor egy-egy zajt hallasz künn az utcán. Minden zajról tudod, hogy mit jelent. Még bús se vagy. Csak józan és figyelmes. Majdnem nyugodt. Egyszerre fölsóhajtasz. A fal felé fordulsz. Megint elalszol.
******************************
Haász János
Ha negyvenéves…
Ha negyvenéves elmúlsz, egy délután egyszer elbóbiskolsz, és aztán sokáig nem bírsz felébredni. Mire magadhoz térsz, ablakodból látod, a hegyek fölött a narancs, a vörös, a bíbor kikeverhetetlen színeit ölti magára az ég. Kikönyökölsz a párkányra, belélegzed a látványt, mint egy szimfónia largo tételét. Lent, a parkban hosszúra nyúlnak az árnyak. Egy gazdájától elcsatangolt kiskutya égnek emelt orral bújja a legfrissebb híreket. Virágzó fák lombja fölött az újrakezdés illata örvénylik a koraesti széllel. Mennyi mindent mondtál életedben, s csak akkor hallgattál, ha lett volna mit mondanod. Egyfolytában vársz. Feszülten és türelmetlenül. Hogy egyszer majd, a megfelelő pillanatban. És akkor talán. De legalábbis majdnem. Gyáva voltál egész életedben. Nincs megfelelőbb pillanat a bátorságra. A halált halállal győzni le.
idő van. vagy inkább el is járt minden fölött amit gondolok, ami vagyok, amit tanítottak néha vidám máskor durva démonok rohamosan gyengülő szemem nem kell sokáig meresztenem hogy lássam új urak vannak a házban pedig mintha még csak nemrég születtek. de ahogy hallgatom ezt az orosz rapet, nem épp csak elszontyolodom, majd beledöglök – tessék, ilyenkor is rágódom a szavakon – hogy ha régen egyszer-egyszer tudtam is feltárni azt ami legbelül van, most már azt sem sejtem, hogy hol...
fiatalon szeretném magunkat elképzelni ugyanaz a nagy mamlasz lennék aki megint rajongna érted eljárna a fellépéseidre és abban hinne hogy mekkora öröm lehet az együtt felnevelhető két-három gyerek tanulni egymás hibáiból no worries és no alcohol közösen vigyázva hogy az ifjak se mindig engedjenek a démonaiknak. aztán ha majd az Ung hattyúkat ringat lefelé olyan lassan mintha csak idősödő lépteinkhez igazítna egy-egy szekvenciát a parton, kicsit előrehajolsz, én is meghajtom vén fejem, a víz felé mutatsz és egyszerre elmosolyodunk.
azt mondod mindent közösen szerettél volna és én már ezt is másképp értem, attól függően, hogy neked vagy nekem közös. közös hullámhosszon a remegésem a tieddel ami az egymásnak feszülő sérelmeinkből fakad.
idegen szó is akad rá – esszenciális tremor. more worries így more alcohol. más idegen szó, illúzió ez ügyben szintén könnyen alkalmazható, bár manapság úgyis fő árucikk lett régen ilyen volt még nekem az ihlet abból sem lesz már semmi soha de talán már egyikünk sem ostoba bízni. a fiad, az én mostohafiam az, aki mikor először olvasta a verseimet, és úgy mint aki elhitte, hogy valami fontos lehet bennük ha mégoly mélyen rejtve is, most bizalmáért hálából kézhez kaphatná ezt az írást, ami végre, mint a periszkóp, képet ad valamiről, de ami végül arról szól hogy fájón búcsúzkodom az anyjától. búcsúzkodom, ha nem is búcsúzom el. valami kell még fagy helyett, ha nem is tavasz, legyen csak kora október. Érdekel még a végkifejlet hátha ez nem az.
az égen bárányfehér paplanfelhők jobb volna lélegeznem vagy inkább csak létezgetnem lépegetnem a domboldalon de itt most éppen sík a vidék a novemberi nyár heve füvet nyír ki a kocsma előtt itt kérem győr felé visz a vádli kedves budai öregfiúk
márványos arccal az utcán áthajtanak rajtam a zebrán a felhők bárcsak bátorkodna a kínai a laptopbolt mellett megénekelni hogy az étterem másik oldalán ott a trafik és bazár ahol cigarettát venni nem lehet de ki lehet húzni a gyufát
a színes kijelzőn mindenütt ki lehet húzgálni a versből a szennyezett eseményhorizontot s hogy nem kaptunk rákot igaz virágszirmot se kaptunk és virágesőben se volt részünk de a szó itt ne csak a fákra virágokra essen ne csupán a vaskorlátnak támasztott rozsdásodó öreg biciklire zuhanjon
bárányfehér felhők a paplankék ég alatt aggódnak értünk a legjobb ha csupán létezgetünk lépegetünk csendesen a sík domboldal meggyilkolt füvén arra amerre visz a vádli minek itt annyit dumálni barátaim budai öregfiúk hisz úgyis csak a csend sűrűjébe csalja be az embert a szó
Ha hazafelé tartasz Ithakába, kívánd, hogy utad jó hosszú legyen, tele kalanddal és tapasztalással. Se Laisztrügónoktól, se Küklopszoktól, de még dühödt Poszeidontól se félj: ilyeneket útközben nem találsz, csak ha magas gondolat s lobogó indulat hasít át testeden, lelkeden: Laisztrügonok és Küklopszok csak akkor merülnek fel s a vad Poszeidon is - akkor lelked eléd vetíti őket, mert mindezeket ott hordod magadban.
Kívánd hát, hogy utad hosszú legyen. Sok nyári reggelt élj meg utadon: milyen öröm lesz, milyen vad gyönyör kikötni rég-megálmodott öbölben, föníciai vásárokon ődöngeni: vennéd halomra a sok drága holmit, gyöngyházat, korállt, ébengyöngyöket és mindenféle buja illatszert még, vérforraló, vad illatszereket. Járd be Egyiptom városait is mind s tanulj, csak tanulj azoktól, kik tudnak.
Mindig eszedbe legyen Ithaka. Sorsod, hogy célhoz érj, éppen ezért ne erőltesd a hazautazást. Hadd tartsanak tovább a szép napok, s öreg fejjel köss ki a szigeten minden kinccsel, mit útközben szereztél - ne hidd, hogy kincsekkel vár Ithaka.
Ithaka adta néked ezt a szép utat. Őnélküle nem keltél volna útra. Ézt adta, nem tud adni mást.
Bármily koldusszegény, Ithaka mégse csalt meg. Bölcs lettél és olyan tapasztalt, hogy már azt is megérted, mit jelent Ithaka.
És ha már nem tudsz az életedből azt csinálni, amit akarsz, próbáld meg ezt legalább, amennyire tudod: ne gyalázd meg a túlzsúfolt világi kapcsolatban, a mindenféle mozgásban, a sok beszédben.
Ne gyalázd meg a hajszolással, a hurcolással, a meghempergetéssel, érintkezések, összeröffenések köznapi tébolyában, míg más se lesz, csak idegen kolonc.
…nem tudom milyen örökké szeretni. Milyen, ha lehozzák a csillagokat. Miként lehet valakivel megöregedni, s szép szavakban esküdni, a valójában bebizonyíthatatlant...
De azt tudom, milyen, utánad inni az üvegből, milyen előbb takarni be téged, mint magam, hogy reggel neked kedvedért kávét főzök, s ha elönt a félelem, első, hogy téged felhívjalak.
Hogy mosolygok, ha sokáig készülsz, és egyre jobban tetszik, mikor kócos vagy, amikor a hibáinkat megnevetjük, …amikor a biztonságot úgy hívod: „két karodban”. …nem tudom milyen örökké szeretni.
Milyen, ha lehozzák a csillagokat. Én azt tudom, hogy te vagy az a valami, ami miatt akarom, hogy a mát kövesse, mindig egy holnap.
csak az eső... csak az érintés... csak az álom... csak az ölelés... oldani el a régi béklyókat feledni el hogy mindig itt voltak emelni fel lehajtott fejünket nyitni fel lehunyt szemünket csak az egyetlent keresni csak az egésszel beérni csak az kell ami jár nekünk csak az kell akit szeretünk csavargó létezésbe vegyül a halál csak az veszíthet aki néha talál soha nem csalódik aki nem remél csak az nem halhat aki nem él csak az eső moshat tisztára csak az érintés adhat új hitet csak az álom vezet poklok-poklába csak az ölelés teremt új életet
Mintha napsütés lenne. Mintha vidám lennél. Bandukolsz, mintha nem látnának.
Mindenki mintha remekül érezné magát Mindenki mintha jól érezné magát. Mindenki mintha csodásan érezné magát.
És te is mintha boldog lennél.
Mintha nyugalomban élnénk. A madarak mintha szabadok lennének. Mintha a jövő ismert lenne.
Mintha tiszta lenne a lelkiismeret. És talán a napnak is minden érthető. Ó, szív, talán dalolhatsz.
Mintha mindenki mindenkiről gondoskodna. Mintha mindenki barát lenne. Mintha mindenki veled és a világgal törődne. És talán elmúlt a nap. És te talán mosolyogsz! És talán semmi se fáj.