Bella István
Fűszáltól fűszálig
Szitakötő, mit kötsz,
fényszitát,
míg bukdosol, röpködsz
réten át?
Mintha báli jégen
siklanál,
át a nyári légen
táncikálsz,
fűszáltól fűszálig
vonalat
húzol, alig látszik-
fonalat,
fényeid befűzöd
sás közé,
sás közé és fűzöld
nyár közé,
torzsra, nádbugára
hurkolod,
zsenge ágbogára
húrolod.
Csupa zöldláng-fullánk,
játszi férc
minden, ahol munkálsz
nyárlidérc.
Szitád, ha elkészült
felibe,
likjait befűzöd
semmibe,
s ha elunod azt a
limlomot,
holdszegre akasztod,
lógjon ott.
Aki azt eléri
– bár gyerek –
lesz egyszerre férfi,
s földöreg.
Telet foghat véle,
meg nyarat,
foghat mindenféle
madarat:
Földre, ha borítja,
az az ég.
Égre, ha borítja,
az a föld.
Kékellő, zöldelgő
nyárvigéc,
szitakötő-szeplő,
mire élsz?
Színeiddel szájalsz,
azt hiszed,
az eget szitával
kimered?
Amire te, csélcsap
fölocsúdsz,
nem szitálhatsz fényt, csak
földocsút,
és ha még se, végül
mire már?
Megtanul-e égül
aki jár?
Mielőtt még szétszed
a szitád,
dobd el az egészet!
A világ
majd hullajt magától
homokot,
szanaszét szivárgó
homlokot,
apád helyett álmot,
tükröset,
anyád helyett ólmot,
gödröset,
neked csőre-töltött
fényeket,
szanaszét tört tükröt,
vélt eget.
Örülj hát, hogy szállhatsz,
s neszezél,
mint a borostyánba
zárt levél,
örülj hát, te, árva,
hogy valál,
mint a borostyánba
zárt bogár.
Jó éjszakát.
