"Szörnyű úgy élni, hogy valaki nem élvezi a munkáját. S éppen olyan szörnyű úgy élni, hogy nem ismeri a szépet: a jó könyv ízét, a szép zenét, a verset, egyszóval a művészi szépet nem ismeri. Pedig a szellemet éppúgy nem csaphatjuk be, mint a testet: ha csak egyoldalúan és csak pótlékokkal táplálják, előbb-utóbb elsorvad.
A szellem olyan, mint a drágakő: minél több oldaláról csiszoljuk ki, annál szebben ragyog."
(Fekete Gyula)
Szeretnélek a tenyerembe venni, a naphoz egy kicsit közelebb vinni, hogy melegedj, amikor nagy hidegek vannak, s hogy enyhüljön éle ősszel a hóharmatnak.
Az élet szomorú és nehéz Főleg,ha az élet értelme elvész A jó dolgokat keresni kell Ha nem találjuk,arra a bánat felel. A rossz dolgokért nem kell küzdeni De a jó dolgokat nehéz elérni Úgy érzed,hiába küzdesz nem találod a jót Pedig lehet csak keresni kellene azt az ajtót. Ha tudod baj van,tehetetlennek érzed magad Hiába a sors dönt,ebbe a szived beleszakad Elveszítesz valakit,aki a számodra fontos És erre gondolva szíved bánatos. Ahogy a fákról hullanak a levelek Úgy az élet percei is peregnek Egyszer véget ér minden,amiért érdemes élni A sors és a végzet elől nem lehet menekülni. Ezért inkább a jónak éljünk És akikért élünk soha el ne feledjük Mert a jó dolgokra könnyebb gondolni Mint a rossz emlékek árnyékában élni. Nehéz túllépni a rossz emléken, De meg kell tenni Hisz csak akkor tudunk ismét,igazán SZERETNI!!
"A teljességet nem lehet látni, a teljesség szinte észrevétlenül burkolja be, veszi körül, öleli át az embert. A teljesség leginkább egy érzés: a hiánynélküliség érzése."
"Fussunk messze, olyan boldog lettem, Hogy a szembeszálló szembeszéllel szembeszegülhettem, A naplemente nem vár, csak kettőnké a pillanat, És hazasétálunk majd a csillagóceán alatt!"
"A boldogság egyszerűen az az anyag, amelyből felépülsz. Maga a lényed, legbelsőbb magod. Az öröm a legbelsőbb magod. Nézd meg a fákat, nézd meg a madarakat, nézd meg a felhőket, nézd meg a csillagokat... ha van szemed, látni fogod, hogy az egész létezés örömteli. Egyszerűen boldog benne minden. A fák ok nélkül boldogok; nem lesz belőlük miniszterelnök vagy államfő, és sosem fognak meggazdagodni, sosem lesz folyószámlájuk. Nézd meg a virágokat - nincs okuk a boldogságra. Mégis egyszerűen hihetetlen, milyen boldogok."
Amikor azt hiszed elfogyott, S nincs már több erőd. Amikor azt érzed, Ez, tovább nem mehet, Emelt fővel élni nem lehet. Összetört a bánat, Ezernyi gond közt, homályban élsz, feladnád már, nincs tovább. S mégis, valami itt tart. Nem tudod miért, nem tudod kiért? Legyűröd a gondot, lassan-lassan talpra állsz. Az életet nem te adtad magadnak, hát nincs jogod, hogy feladjad. Az ember megmarad a holnapnak, akkor is, ha gyötri a bánat.
Ki bánt, anyám, ha látod az ölelő világot, ki bánt, anyám, ha téged rágörbített az élet, ki bánt azért, hogy voltál és térdre bírt az oltár, azt szeretném, ha egyszer úgy suttognál kezeddel, ahogy kövek várják a csermely csobogását, meg azt is úgy akarnám a zöld levelek halmán, hogy kívülről is tudják a lombbal bélelt utcák, hogy kettőnk szívverése két ágnak volt a rése, s miközben eltűnődöm kopottas, szép idődön, már nem is veszem észre, hisz sose tudtam én se, hogy erősül magától a napfény meg a zápor, s a fák nagy ölelése.
Augusztusi hétfőn éjfélre járt már, s jutott eszembe számtalan kívánság, óhaj, nehogy váratlanul érjen a szerencse, hisz villanó pillanat az egész, mint egy sóhaj, bár csupán egyetlen csillag suhanó hullásába káprázhatnék bele, a látvánnyal magával, őrzött örömével is élménytároló lelkem lenne tele. Sötétből, nyitott ablakon át éberen eget kémlelve őriztem a csillagokat, eszembe jutott, mit anyám sokszor mesélt: láttam apróságként nem egyet, de sokat, mikor ott a szülőfalujában augusztusban karon ülve boldogan sikongtam, tapsikoltam valahányszor az égen -- sajnos, már nem emlékszem -- átsuhant egy csillag.
Most már fárad a szem, az agy, az érzék, csaknem feladtam: hisz tény, ami tény, lakótelepen szinte reménytelen eget vizslatni, túl sok a látást gátló, környező fény. Egy végtelen, fénytelen mezőn vagy dombon lenne jó várni, lesni és őrködni, látványos, akár tömeges csillagzápor fenségességében titkon reménykedni. Már éppen zsibbadó karomnak sziszegtem, amikor egyszerre szemem kitágult, egy fényes pont hirtelen nagyobb lett, egy ferde villanás, mint valódi sugárút ragyogott fel, s amily valószínűtlenül sóhajtásnyi pillanat alatt született, két másodperc alatt a fénynek már helye hűlt... hogy kívántam volna bármit, elfeledve lett.
Kívánságként mit is találhattam volna, nem tudtam gondolni egyébre hirtelen, csak hogy jó anyám, családom, s kedvesem minél tovább legyenek mellettem.
Ezen a nyári reggelen a nap még nem fogyatkozik. A zöld lombokhoz elmegyünk. Nézzük az erdei mozit. Ezen a nyári reggelen mégsem kelünk fel hamarább. Álmokat sem dédelgetünk. Csak alszunk súlyosan tovább. Ezen a nyári reggelen a szorongás elköltözött a szívünkből és elveszett ködbe vesző lápok között.
Adj békességet, Istenem, segíts újulnom reggeleddel, kibontakoznom bojtorjános magamból; szívem nem veszett el, sem hozzád szálló halk szavam. De mindennek árnyéka van, a derűnek, a pillantásnak, a nyári reggel varázsának, a játékos versnek, a csöndnek. A csöndben ismeretlenül kimondhatatlan sejtéseink nőnek.
Ezen a nyári reggelen harmatot gyűjt a képzelet. Ösvényt választ nagy hirtelen. Az ösvény fény felé vezet. Fény felé, megnyugvás felé. (Mert rosszkedvem nem az Övé, sem aggodalmam, szemem árka. Pedig ha ránéz a világra, engem is lát így; rosszkedvestől, fonnyadó testestől-lelkestől, és mert övé, amit teremtett: titkon frissíti fel a kertet.)
Az erdő arcot cserélt. Tájai vonzottak már, színváltozásai s nem a képzelt kalandok. Ami csak gyönyörű volt benne és ami nagy, sorra tárulkozott. Legjobban a nyár tetszett, a fény százezer nyila a sötét bozót alján, fent meg a zöld lomb végtelen hullámtorlasza, a rab gomolygás. A vén fák alatt néha kísérteties hangulat állított meg, főleg, ha egymagam s túlmesszi mentem: még Valaki van itt, éreztem, s vártam az Idegent és féltem tőle, s oly nagy lett a csend, mintha valami isteni titok készült volna rámszólni: vacogott a testem-lelkem, – kihátráltam a szekérútra, s igyekeztem haza.
"Mostanában annyi ajtó csukódik be mögöttem... És én néha szeretném, ha ez egy kicsit lassabban menne. Visszamenni nem akarok, hiszen az ajtók csakugyan bezáródnak, és az ember nem is mehetne vissza. És én csakugyan a magam útján akarok továbbmenni. De hát néha kifulladok egy kicsit, és olyankor szeretném azt mondani, hogy - állj... csak egy pillanatra... csak egy percre állítsuk meg, kérem, a világot... csak addig, míg hozzászokom egy kissé, hogy ott legyek, ahol vagyok."
Augusztus, nyárutó... A Göncöl tengelye, Mint roppant égi óramutató, Némán, merőn mutat már ősz fele Kigyúlt hajók Suhannak át az égbolt tengerén,
Némán, szorongó szívvel nézem én Ott fenn egy fagyos, zuzmarás ajak A forró csillagokra rálehel, - S hullnak, mint itt lenn a falevelek. A csillagok hamarabb kezdik el... Mi jön? Mi megy? Mi hull le még? Nem volt a csillaghullásból elég?
Kigyúlt hajók Suhannak át az égbolt tengerén, Jelek, csodák... Némán, szorongó szívvel nézem én. Egy új teremtés reggele előtt Ez tán az Isten vajúdó, szent láza És itt lenn nincs, aki megmagyarázza.
A szeme kék, a haja gesztenye, ajkán gúny, mint senkién sohase, szeszélyes lány; de bármennyire lázad, szive csupa szerelem és alázat.
Már rég előttem ül, álmodozik, az asztalról himbálja lábait; most felugrik; duzzog, hogy nem beszélek, de keze székem támlájára téved.
"Szeretlek!" - "Ah, érdekes! csakugyan?" "Szeretlek!" - "Az öreg dolog, fiam; s nincs varázsa csak új s igaz szavaknak... Ha nem mesélsz, rögtön faképnél hagylak!"
"Hát jó! Kérlek, álmodtam..." - "Nem igaz!" "De igaz! S azt álmodtam, hogy te az utcán sétáltál, édes, fiatal lány, gyönyörü ruhában, egy férfi karján,
s az a férfi..." "Ki volt?" - "Ki? Hát: nem én!" "Hazudsz!" - "Bizisten, te jöttél felém, de egészen az ő szemébe vesztél, én ott álltam, rám se hederitettél."
"Anyuka!" - rohan kifelé a lány, de elkapom, még idejekorán, s ajkaim a bűnért, mit elkövettek, irgalmatlan csókokkal vezekelnek.
Öreg vagyok már, jártam a Sivatagban s a dombokon, De kifürkészem, hova ment, S kézenfogom, megcsókolom; S virágok közt járok, s nekem Termi majd örök ég alatt Szép ezüst almáit a hold, Szép arany almáit a nap."
Nem az a lényeg, milyen műfajú a regény, hanem maga a gondolat, ami szerintem gyönyörű, és híven fejezi ki a lényeget... Egyébként manapság meg igen kiterjedt tábora van (értem ezt sajnos, a globálisan fogyatkozó olvasótáboron belül) sci-finek, fantasyknak... ahogy észlelem, gyakorlatilag egészen biztosan többen vannak, mint a klasszikusokat/kortárs irodalmat olvasók.
Véleményem szerint azért F. Gy. elég neves író, és egy írónak sem tilos kipróbálnia magát más műfajokban, nem kell okvetlen beskatulyázódnia. Szubjektíve meg nekem amúgy is tetszett az a regény...;-)
Kellemes időtöltést neked is!:)
* * *
Zsiga Lajos: Az utolsó dal
egy utolsó dalt hadd játsszak el néked mintha testem hegedű lenne lelkem húrjain fagyos kezével a vonót az élet rongyossá tépi széjjel de még megfeszítem leengedett húrjaim még a nagy szimfóniát el kell játszani felverni a világ csendjét mert egy költőnek meg kellett halni
egy utolsó dalt hadd játsszak el néked hol a hegedű mellett angyalok énekelnek dúdol a kórus mint hullámok a partra érve fáradtan de újra meg újra visszatérve nem sercen papíron a toll minden elfogyott az idő meg sem torpan csak tovább oson mikor lázad az a rengeteg gondolat a tintával leírt fehér papíron
egy utolsó dalt hadd játsszak el néked azt mikor a szavak lágyan táncra kértek repítve egekbe túl a világon a végtelenbe azt mikor öledbe rejtették könnyes arcukat a világért sírtak de nem hallotta senki hangjukat árvák lettek verseid ők is mint jó magad ne várjatok a szélre mi majd magával ragad ezernyi verset fúj a szél s lehullnak ők is mint ősszel az elszáradt falevél
Köszöntöm az új jelentkezőket! Kedves Gabri, aki szereti a verseket és konszolidált módon, topiktípusnak megfelelően jön-megy-közvetít stb., az miért is zavarna? Érezd jól magad.:)
* * *
Komáromi János:
Óvatosan
rengeteg hit fekszik szétdobálva magányos utcákon szívek hervadnak és vörös színt adnak az alkonyatnak
mennyi könnyet sodor a rohanó folyó és mennyi boldogságról álmodó sötét tűzben égő csillogó szem és mindben egy-egy síró üzenet
de a segítség bekötött szemmel fáradtan részegen botorkál és nem tud úrrá lenni a végzeten
mit érzel? fájdalmat? hogy tenni nem tudsz ellene hiszen sokkal gyengébb vagy mint amilyennek lenned kellene
hullik a földre a fehér toll és az angyalok szárnya már nincs sehol vércseppek temetik az ártatlanságot óvatosan kell újraéleszteni a Világot !
Boldog vagyok, hogy a tél elhagy minket, Szeretem a módot, ahogy az évszakok kikényszerítik a változást, Ahogy olyan sok dolog az életben, Jön és megy, Változékony, mégis annyira kiszámítható, Egy erő, túl az ember hatalmán, Egy erő, amelytől felkel a Nap, Egy erő, amely bekergeti a viharfelhőket, Erő, amely magasról tesz rá, hogy éppen most szárítottál hajat, Vagy hogy pont egy olcsó fekete melltartót viselsz ropogósan friss fehér ing alatt, Zápor hull majd rád, csak úgy tréfaképpen. És aztán feldob egy szivárványt, épp amikor felszállsz a földalattira.
Sziasztok! Ne haradógudjatok, hogy ide tolakszok. Most találtam ezt a topikot és nagyon szeretem a verseket. Ha esetleg zavarok elnézést kérek. Üdv.
Ambrus József
Anyám nyelvén
Anyám nyelvén legszebb a sírás nem fog rajta sziszegő átkotok de megkönnyezte már néhány barát amit a szív érez s amiért feldobog amit bennem az évszázad hagyott hol a bánat vetése virágzik felnő de csend van csak az emlékek rajzanak alkonyatkor és himnuszt énekel az erdő mennyi könny csorog a nemzet szeméből miközben nagy álmok tüdejében fekszel szent ősök hitét ébresztve fel újra - mert átkozott sorsoddal verekszel bánatszemmel szomorkás mosollyal történelemleckék hamis bölcsességek hol nincsen tengerrengés nincs hullámrobaj és népünk torkából patakzik az ének a végső dolgok kimondatlan maradnak esténként felzokog a haragos tenger mindent megtesz azért hogy megteremtse elejtett szabadságát a jogfosztott ember pedig hát mégis csak itt van az otthonom nyomorult az ember kivert kutya módján már csak a romos múzeumok őriznek félig lebontott hegyek elhidegült ormán...
Anyám nyelvén a sírás édesebb mit bánom én ha megköveznek érte vagy bűvös szavakból tákol kötelet sikoltó próféciám vagy a világvége.
a nincsbe bújt jelenvaló, te vagy a sikló vízfodor, a szomjas hordónak a bor, a vég a minden kezdetén, a harangszó a nap delén, az égbolt hajlatán a fény, a kék, irdatlan tetején, olyan vagy, mint a szín, a szó, nem fösthető, nem írható, s az ember almaként terem szerelmes lélegzeteden, a minden meg a semmi vagy, a lélek, értelem – az agy, ott kezdődsz, ahol verssorom túlér a papírlapomon, s amikor lelkembe lopod a kölcsönadott mondatot, az égig érő húrokon a te csöndedet dúdolom, te vagy az idő meg a tér, ahova minden visszatér, te vagy a gyönge, az erő, mi élttel, holttal mérhető, ki úgy etet, hogy enni kér, keringsz, mint testemben a vér, te vagy a csönd a dallamon, a vésőnyom a szobrokon, s mint sorok végein a rím, ott lógsz a felhők szélein, s mint aki élni, halni hagy, iszonyú óriási vagy, s mint csillagok között a nyom, itt araszolsz az ujjamon, te vagy az óceán nekem, meg belélegzett porszemem, te ültetsz fákat földemen, hol minden nyelven megterem a két szóba gyűrt végtelen, jaj, Istenem, jaj, Istenem!
Az első pofont az orvos adta, a zsinórt elvágták durva kezek, a pólyát a nővér hóna alá kapva kiszólt az ajtón: - Na, itt a gyerek! Kíváncsi szemek, és oh Jézusom! mindenki sápadtan, döbbenten áll, az orvos is értetlen, rázza a fejét, - az ördög fattya ez - mondta anyám. Igen, azt hiszem, megszülettem, és várt rám e nagyszerű világ, hol koldusok állnak az utcasarkon, és a szamárkóró is gyönyörű virág. A második pofont az apám adta, majd jöttek szépen sorban a nagyok, akkor tanultam meg igazán, hogy jobb, ha én adok, mintha kapok. Persze erről lehetne vitázni, mint gyermek, nem tehettem ilyet, magyarázd el a Dalai Lámának, ne fáradj, te - messzi van Tibet. A harmadik pofont az anyám adta, de ez volt az, ami legjobban fájt, simogatásra nyújtott arcon csattant, s közben megint veszettül kiabált. Azért lassan felnőttem csendben, és ráébredtem, hogy milyen a világ, hol farkastörvények szabják létem, és csak síromon lesz őszinte a virág. Majd jöttek a nők, a drága lányok, mézédes szavakkal hozták a csodát, és én balga fejjel rohanva utánuk, követeltem szerelmes vacsorát. Most foggal, körömmel védem magam, és becsületemen esett már folt, hisz kötéltáncosként éltem világom, de ez a kötél, bizony, másmilyen volt. Apró hurok díszelgett a végén, és kaján tekintetek vették körül, s ha széjjelnézel a nevető tömegben, bizony volt, aki ennek is örült. Egy legyintéssel mindent hátrahagytam, legyen tietek e rothadó világ, de ha egyszer betévedtek a kocsmámba, istenemre mondom, fizetek piát.
