Budapest ősidők óta lakott település, már a neandervölgyieknek is megtetszett e hely. A leletek tanúsága szeint azóta is folyamatosan lakott. A prehisztorikus világ számtalan kultúrái után letelepültek itt a szkíták, várost alapítottak a kelták, felépítették Aquincumot és a környező erődöket a rómaiak, ide tették székhelyüket a hunok, gepidák, longobárdok, avarok. Nem meglepő, hogy Magyarországnak is kezdetektől az egyik, majd később a kizárólagos központi városa. Sajnos fontosnak tartották a "városnézést" a mongolok és a törökök is. Végül, a XIX. és XX. század fordukóján, sok áldozattal, erőfeszítéssel és veszteséggel felépült a modern Budapest. Az idő természetesen nem állt meg, azóta is sokat válatozott a város. Azt csak remélni lehet, hogy a jövőben is sokat fog változni, előnyére:)
A 1801-ben épült Petőfi téri ortodox templom idén kapta vissza a 1945-ben elpusztult tornyának toronysisakját ( Ybl Miklós tervezte 1872-ben az eredetit ).
Persze járnak ma is hotelokba, panzióba, éjszakai bárok elkülönített részlegeibe, kabinokba swingerklubokba stb. alkalmi és összeszokott párok, akár férj és feleség. Akkor esik a Btk. hatálya alá a dolog, ha a szállásadó kurvának ad ki ingatlant, akármennyi időre, mivel úgy tekintik, hogy a kurva áldozat, aki rákényszerül a prostitúcióra, a neki fedelet biztosítók pedig a bűn haszonélvezői. Másfelől jelenleg csak éjszakát magában foglaló időtartamra lehetne így lakást kiadni akkor is, ha nincs kurva a képben, azaz egyértelmű, mi ezzel a jogalkotó célja. Gyakorlati foganatja: nem sok. De annak idején Budapesten ez nem volt jogszerűtlen, a prostiknak való lakás-/szobakiadást sem kriminalizálták.
Ja, és ma már teljes lakásokat adnak ki rövid időtartamú "kéjelgésre", nem szobákat. "Szobáztatás" szavunk onnan ered, hogy a 19. század második felében a főbérlő úgy adta ki lakásának bizonyos szobáit prostiknak, hogy ő maga közben a másik szobában lakott, s gyakran a szomszédos szobában zajló szerelmi együttlétek alatt is ott tartózkodott. Így fordulhatott elő, hogy egy nagy port felvert eset, Végh (Peschnek) Verona 1885. évi meggyilkolása alkalmával a háziúr, dr. Altmann Mór saját, szomszédos szobájában épp egy másik hölggyel múlatta az időt, amikor egy kuncsaft, Balentics Imre egy borotvával a zsebében felkereste bérlőjét, kettejük közös üzletfelét. Bár Altmann hangszigetelő anyagként egy szalmazsákot szögeltetett ajtajára, világosan hallotta odaátról a dulakodás és visítozás hangjait. Mégsem avatkozott közbe a Hasfelmetsző Jacket idéző iszonyú mészárlásba, melynek Verona unokahúga is áldozatául esett.
A rendelet történeti és gyakorlati jelentősége egyaránt nagy, mert – országos szabályozás hiányában – az ország törvényhatóságai ezt tekintették mintának.
A szabályozással igyekeztek minden kéjnőtelepet bordéllyá alakítani és minden kéjnőt az új intézmény falai közé szorítani. A hatóságok azért támogatták a bordélyok létrejöttét, mert úgy tűnt, megfelelő formát találtak a prostitúció ellenőrzésére. Ebben a rendszerben a magánkéjnőket tekinthetjük egyéni vállalkozónak, míg a bordélyt a tulajdonos felügyelete alatt álló üzemnek. Ez már – szemben a középkori bordéllyal – üzleti vállalkozás, amelynek adót kellett fizetnie, és megküzdve a konkurenciával, gazdaságosan, haszonelvűen kellett működnie.
A rendőrség kulcsszerepet játszott a prostitúció ellenőrzésének rendszerében. Kiadták a személyre szóló és a házak elhelyezkedésére vonatkozó engedélyeket. Minden egyes bordély esetében a főkapitány határozta meg külön-külön azt az összeget, melyet a közösülésért kérhettek, és ezen belül azt a hányadot, amely a bordélyosnak, illetve az alkalmazottnak járt. A bordélytulajdonos és a kéjnők bármilyen természetű vitájában első fokon ugyancsak a rendőrség döntött. Ezek a szubjektíven kezelhető döntési jogosítványok óhatatlanul elvezettek a korrupcióhoz, amely a fejlődés hőskorát élő és a gründolás lázában égő főváros egészét jellemezte ekkor.
A bordélyrendszernek további súlyos következményei is voltak. Mivel a rendszeres látogatók érdeklődésének fenntartása folyamatosan igényelte az új lányok belépését, egyértelműen kötődött a leánykereskedelemhez, a kerítéshez, a prostitúcióra történő csábításhoz. Problémát jelentett az is, hogy a tulajdonosok igyekeztek anyagilag és fizikailag szoros függőségi viszonyba hozni a lányokat. Az anyagi függőség kialakítása kölcsönökkel vagy irreális áron felszámolt ruhák és élvezeti cikkek segítségével történt. A lányok a szép ruhákat, illatszereket természetesen hitelbe kapták, s amíg azokat ki nem fizették a keresetükből, addig nem távozhattak. A bordélyok tulajdonosainak alapvető érdeke volt, hogy alkalmazottaikat magukhoz kössék, szabad mozgásukat a házon kívüli világban korlátozzák. Sokan ezt eleve nem fogadták el, és a prostitúció más formáját választották.
A kéjnőtelepekből kinőtt vagy a szabályozás előírásának megfelelően létrehozott bordélyok zöme az 1870–80-as években igénytelen berendezéssel, sokszor kifejezetten zord körülmények között fogadta a vendégeket. Lichtenfeld Fáni bordélyos 1884-ben beadott kérvényében közli, hogy az Aggteleki utca 17. szám alatt üzlet nyitására alkalmas „önálló lakosztállyal bír”. Az ellenőrzést végző rendőr tisztviselő viszont „egy nagy bolti helyiséget” talált, mely a gipszkartonos technika feltalálása előtt nemes egyszerűséggel deszkaácsolatokkal volt fölszabdalva: „deszkafalakkal több részre van osztva, s e fülkék használtatnak üzleti célokra”.
Ahogy a főváros kezdett kiépülni, úgy szaporodtak a mindenféle állandó vagy alkalmi kéjbarlangok, hiszen egyre könnyebb volt már a nyilvános pillantások elől a falak rengetegében elbújni. Egyre több madám találta meg megélhetési forrását és élete hivatását a bordélyházak falai között, és indított - többnyire sikeres - üzleti vállalkozást. A prostikat felügyelő idősebb hölgyek hatalmi szempontjainak eleinte semmi nem szabott határt, az új lányokat adósságcsapdába hajszolták, szabadságukat korlátozták, és csak a rendőri közeggel fennálló viszonyon múlott, mit engedhettek meg maguknak "alkalmazottaikkal" szemben.
Jelentkező pedig akadt bőven. A vidékről felhurcolkodó, a pénzkereset könnyebbik oldalát hamar felismerő munkavállalók minden referenciapályázat nélkül, viszonylag zökkenőmentesen jutottak az újfajta tevékenység világába. Hűen szemlélteti ezt egy, a pesti fenyítő törvényszék előtt tett 1869. június 8-ai vallomás: „Én tavali husvét előtt két héttel Pestre jöttem, és kecskeméti kapunál állván, a többi szinte helyt kereső cselédek magok közt hangosan beszéltek, úgyhogy én is meghallgattam, miképp már most nem érdemes cselédnek szegődni, a bér rossz, és az sokkal jobb, ha az ember elmegy valami nyilvános házba. – Nemsokára, miután ezeket meghallottam, megszólított ugyanott egy kocsis forma ember, hogy ő jó helyre beszegődtet, és elvitt egy Emma nevű asszonyhoz, kinél több férfit fogadtam. Valami három nap múlva eljött oda K-né, és felszólított, mennék el őhozzá, nála jobb dolgom lesz.”
Eleinte Pesten is a "nyilvános házak" domináltak, a 19. század legelején a fiatal, pályakezdő Horvát István még joghallgatóként tért be egy ilyen házba, és naplójának tanúsága szerint odakint a rosszindulatú vén szipirtyók máris köszörülték rajta a nyelvüket. Kényelmetlen és kevéssé diszkrét dolog volt tehát az ilyen, köztudomásúan szexuális aktusok lebonyolítására szolgáló kurvatanyákat látogatni, még ha azok elegánsabb, központi szalonnal felszerelt változatát, a bordélyt vette is célba valaki. A családfő nélküli famíliák leánygyermekeit gyakran a megözvegyült anyuka "futtatta", mint a reformkorban játszódó Egy magyar nábob-ból és más kortárs forrásokból kiderül; ilyenkor nemegyszer a családi fészek központi helyisége szolgált szalon-ként. Egyik korabeli forrásunk, Bártfay László ugyancsak gondosan strigulázza az aktusok számát és jellegét pesti hétköznapjairól vezetett naplójában. Gyakran színházi előadásokról "ugrik fel" az említett hölgyekhez.
De természetesen nem feltétlen volt ilyen körülményes szabad leányhoz jutni akkoriban Pest-Budán. Az utcán gyakran szemérmetlenül kínálja fel magát az erkölcstelenebbje, mint a Jelenkor 1841/29. száma ostorozza őket: "„Itt helye van talán egész illedékkel arra is figyelmeztetni az illető hatóságot, hogy valahára szüntetné már meg azon bizonyos némberek vadászjárdalásait, kik napáldozat után főbb utcáinkat raj gyanánt lepik el, s különösen tapasztalatlanabb ifjainkra nézve valódi mételyei az erkölcsiségnek. Ha már nem törölheti egészen is el a kereset e gyalázatos nemét, legalább ne engedjük az cégéresen és szabadon űzetni azon főutcáinkon, hol tiszta erényű hölgyeink arcain szégyent s tűzvérű ifjaink szemeiben lealjasító gerjek lángjait lobbogtatja e botrányos szemérmetlenség."
Virágzik tehát az utcai prostitúció. De akkor még nem szabályozzák, csak ha a honvédség testi egészségét látják általa veszélyeztetve. Az első, igazán átfogó pesti szabályalkotásra 1867. október 31-éig várni kell.
Szabályozás híján szálláshely-szolgáltatásként (korábban: fizetővendéglátás) fut a dolog, 1-2 óra 5.500-6.000 HUF, bár többnyire be se jelentik, vagy csak valami formális számlaképesség van. Pedig ezt is könnyen megfelelő mederbe lehetne terelni, mint az ún. zónák kialakításával tették (legalább annyit meghatároztak, hol nem szabad), vagy ahogy annak idején a bárcatörvénnyel:
Ma már a gyakorlatban semmi, legfeljebb pengő helyett forintban fizetnek :)
Ja, és ha már fürdők: ezekbe nemhogy visszagyűrűzött volna a középkori gyakorlat, de hírneves fürdőinket valószínűleg tényleg megszakítatlanul a bujálkodás melegágyaként használják (hogy némi képzavarral éljek).
Badiny Jós Ferenc fel is vette az egyik könyvének felvezetéseként, mintegy megadva a sugallatot, hogy a ráncos bőrű magyar "test-áztatóknak" már e távoli időkben megvoltak a maguk jogelődei, akik felfedezték a budai gyógyvizek hasznát és kellemetességét.
Igazad van, látom már visszaolvasva, előfordulnak itt olyan magyarság-eredethez kapcsolódó hozzászólások, amelyek általánosak és nem kapcsolható Budapest egykori területéhez.
