Keresés

Részletes keresés

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44293

Makay Ida

 

 

CSAK A HATÁRTALANBA

 

Szépnek láss: eleven lángban

naponta magam megmosom;

olyan véglegessé égjek,

mint tűzben-edzett bronzszobor.

 

S egyszer jöjj mégis, amikor majd

a csönd szólít már, nem szavak.

Ha méhem megfogan a nyártól,

ha medencémből rét fakad.

 

Mikor már minden út világos.

Villanyok helyén ég a csillag.

Mikor az ablakok, az ajtók

csak a határtalanba nyílnak.

 

 

Mindörökké, 1973 [15.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44292

Makay Ida

 

 

ÖRÖK ALKONYAT

 

Csak veled érhetnék a messzi rétre,

ahol a délután ragyog időtlen;

izzókék lepkék villódznak a fénybe,

s nem tűnnek el a lehajló időben.

Csak veled rejtőzhetnék el az őszben,

– gyökereit nem nyújtóztatja nyárba –

kezdettelen; az emlékeken győzve

nem múlik el. Ég, önmagába zárva.

Csak veled állhatnék meg az időben,

hogy nézzem mindörökre arcodat,

míg nem moccan a perc. Amíg időtlen

lobog, lobog az örök alkonyat.

 

 

Mindörökké, 1973 [11.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44291

Makay Ida

 

 

AJÁNDÉK BETEGÁGYADHOZ

 

Feküdj csak csendesen,

ezt hoztam, mind a tiéd:

őszök megforrott nyugalma

bölcsesség fanyar hatalma

jégcsöndű téli vidék,

békesség sűrű méze

fájdalom komor éke

íme: kibontom eléd

 

Érzed? a holdnak űri jege

hűsíti szép lobogó homlokod

nyújtsd ide: öblös poharadba

hangtalanul a kristály csönd csorog.

 

 

Lengő fényhidak, 1964 [49.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44290

Makay Ida

 

 

PÁRBESZÉD

 

   Föloldták arcod éjek, nappalok

– Perceid tükrén az arcom ragyog. –

 

   Némább a csöndnél rég elhalt szavad

– A szavam hallod minden csönd alatt –

 

   Emlékek alján fekszel mozdulatlan

– Én folytatódom minden mozdulatban –

 

   Akár a holtak jeltelen gödörbe

– Gyökér alattad, fönt lomb mindörökre –

 

   Nem ismerlek és nem tudom neved

– A neved mondod: szólítsz engemet, –

 

   Minden napomban hétszer megtagadlak

– Árulója vagy hétszer tenmagadnak –

 

   Nincs út, amelyen rád találhatok

– Minden utadnak vége én vagyok! –

 

 

Lengő fényhidak, 1964 [44.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44289

Makay Ida

 

 

ŐSZUTÓ

 

Most árad a szín a fény meg a forma

mindent elönt a győztes áradat

egy őrült s áldott varázsló megoldta

a zárt fegyelmet, tündöklő tavak

 

merítik mélyre a lázkék eget

most minden sápadt körvonal felizzik

s felmagaslik a forma diadallal,

 

hogy égremutassa a lényeget,

igazabb lesz most minden önmagánál

a jelentések mind jelképesek

ha kék szirom hull, holdak alszanak ki

már mély a csönd, mint néma tengerek.

 

A vágy fölível: lengő karcsú dallam,

a lélek is a fény felé feszül most:

könyörgő fa a későőszi napban.

 

 

Lengő fényhidak, 1964 [41.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44288

Makay Ida

 

 

OKTÓBERI ZSOLTÁR

 

Bölcs tékozlásnak boldog évszaka!

Súlyos kincsüket szétszórják a fák

gond nélkül, mint király a mesékben

 

az érés erjedt, csípős illatát

szívükig szívják földek, emberek

és fénytől részeg méhek szállnak át

a csordulni-kész völgykádak felett

a sima ég nagy, tiszta abroszán

kidöntött méz, a sűrű nap csorog,

a csönd ikrás lesz tőle és a csöndben

a mozdulat s szó tűnődőn megáll

 

A számadásnak komoly évszaka!

Mert könyörtelen mérleged lemér

minden gyümölcsöt, tettet, alkotást

s már ítéleted is készen: mit ér?

 

Ráeszmélésnek fényes évszaka!

Ím renddé tisztul minden kuszaság

az örömök és gyötrelmek leforrtak

most megsejtjük a Törvény válaszát

amit rettegve egyre vallatunk

eszméletünktől, és választ nem ád.

 

Örök szertartás, ünnep évszaka!

Tavaszunk, nyarunk füzérré fonod

oltárodra. Máglyává tornyozod

minden termésünk. S amíg ráaggatod

büszke testére nehéz ékszered,

az elmúlás hűs tükrébe hajol már

az élet. S érett arca-percre-megragyog.

 

 

Lengő fényhidak, 1964 [39-40.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44287

Makay Ida

 

 

AKÁR A TELJES ÉG

 

Majd egyszer nyár lesz. Teljes.

Amilyennek a kamasz Isten

eltervezte egykor,

a megfogamzott első nyár előtt.

Könnyű, nyújtózó árnyékok hevernek

a fény tövében. Örök délelőtt.

Arcunkról forró fény pereg,

kitárva fekszünk ott az ég előtt.

 

Nem tudunk semmit. Csak leszünk

akár a teljes ég és a tenger

a Mindenségből kimetszetlenül.

 

A mozdulatlan déli nap lobog.

 

                Elindulunk

          a láthatár szegélye

megvillantja a hűvös végtelent.

 

Meredek, boldog villanásokon

futunk bele a habzó messzeségbe.

 

 

Lengő fényhidak, 1964 [37.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44286

Makay Ida

 

 

NYÁRI REGGEL

 

Megállok a tékozló ragyogásban.

Most hallani a lassan forró csöndet,

mint akkor, ott a föld előtti nyárban.

 

Mikor még nincs se ég, se víz, se táj.

Csak árva izzás. Magányos meleg.

Az idő bezárt méhében lebeg

az egypetéjű élet és halál.

 

Lobog a nyár. Nincs kezdete, vége.

A ragyogásnak puszta tetőin

névtelenül nyújtózik a béke.

 

 

Lengő fényhidak, 1964 [34.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44285

Makai Emil

 

 

SZERELMES ÉJSZAKÁK

 

A meztelen fák rügyeit kicsalva

Künn már az új tavasz fuvalma jár,

Mig én, szivem szerelmét öntve dalba

Didergek itthon, mint a rabmadár.

 

Ki a hibás? A kandalló-e, én-e? –

A tűzbe új faóriást vetek,

Leirom lázasan: szeretni kéne

S reszketve érzem, hogy nem szeretek!

 

Rügyfakadáskor dideregni, fázni

Fiatalon – tudjátok, hogy mi az:

Egy életet könnyelmün elhibázni,

Kergetni álmot, amely nem igaz;

 

Beteg sóvárgás rabja lenni éjjel,

Egykedvü arccal ölni a napot,

S ha lepereg az óra, várni kéjjel

Az áruló, a bünös holnapot.

 

...Az ablak résein szobámba tódul

Olajfaillat, violák szaga...

A szellő szedte fel utravalóul,

Hogy ide vándorolt egy éjszaka.

 

Ugy lopta őt is – mért ne tékozolná?

Felzúg, mintha beszólna: jer velem,

Ha nem követnél, oh mily bamba volnál,

A földön nincs egyéb, csak szerelem!

 

S én, mint a szökevény rab, fázva, félve,

Csak ezt a hivó alkalmat lesem

S kisurranok a márciusi éjbe,

Mely átölel buján, szerelmesen.

 

 

Magyar költők 19. század. 2. [716-717.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44284

Makai Emil

 

 

SZERET!

 

Juliusi rózsák az utcaszögellőn,

Ma ti lengtek a légbe, ti usztok a szellőn

A máskor oly unott utca felett.

Ma kigyullad a sziv, amelyen elégtek –

Juliusi rózsák, ki mondta meg néktek,

Hogy engem a legszebb lányka szeret?

A legszebb lányka szeret!

 

Ahány palota derűs, ragyogó mind,

Tárt kapujával hivogatón int.

Mely máskor elébem tiltva meredt:

Ereszén ma egy fecske talál menedéket –

Mondd, te nagy város, ki mondta meg néked,

Hogy engem a legszebb lányka szeret?

A legszebb lányka szeret!

 

 

Magyar költők 19. század. 2. [711.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44283

Majthényi György

 

 

MEZÍTLÁBASOK KARÁCSONYA

 

A tenger csillag odafönn

ma hiába ragyog,

Nem néznek föl a nyomorgók,

a mezítlábasok.

 

Egyik görbedtebb, mint a más,

rongyokban didereg,

Kifagyott bús szívükből már

hit, remény, szeretet.

 

Kültelki pince, ól, kazal

nyújt hajlékot nekik,

Vagy kocsmaasztal, hol a szent

estét ünnepelik.

 

Azért, akinek lelke ép,

ma hozzájuk megyen,

Legyen ma Jézus úr e bús

szomorú szíveken.

 

Adjunk munkát, vigyünk ruhát,

s ki mit tud, kenyeret,

Legyünk Jézus küldöttei

mindnyájan, gyerekek.

 

Jézus nevében, ki e szent

napon megszületett,

Simítsuk meg e mostoha,

elárvult szíveket.

 

Talán fölnéznek azután

a mezítlábasok

Az égre, hol a tengersok

esti csillag ragyog.

 

S meglátják, amit soha még,

hogy a sok csillag ott

Jézus könnyétől fényes mind:

a szemei azok!

 

 

Erdélyi karácsony

[154-155.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44282

Majthényi György

 

 

FÜLEMÜLE

 

A Hold megállt a Balaton fölött

s a fülemüle énekét hallgatta,

a szél lábujjhegyen osont a partra föl

s a legszebb fákat sorba ölelgette,

az erdő megrázkódott a gyönyörűségtől,

a virágok a vízbe vetették magukat

s a fülemüle trillázott, trillázott,

tíz lépésnyire tőlem.

 

Soha nem érzett édesség él bennem,

mióta hallgatlak, Isten madárkája.

Nem tudom, mi lehet, csak nem a boldogság?

Sose voltam boldog.

Könnyes szemmel jöttem a világra,

árnyékom mindig maga volt a bánat

s el nem hagyott egy hosszú emberöltőn.

 

De most úgy érzem, betelt minden vágyam,

szép volt és jó volt minden, ami elmult,

nem emlékszem olyanra, mi fájna,

békesség tölt el, gyönyörűség, hála

és szállnék könnyen, mint könnyű madárdal,

repesnék, mint a felolvadó trilla:

köszönöm, hogy élek.

 

 

Mai magyar múzsa [93-94.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44281

Majthényi Flóra

 

 

MOSOLY ÉS KÖNNY

 

Szép a természet, ha ég-szemében

Felmosolyg a nap meleg sugára,

S az édes mosoly derült szeméből

Tévelygve száll rózsa-ajakára.

 

És mi szép a természet könnyezve

Mintha visszavágynának szivébe

Borult szeméből a nehéz cseppek,

Halkan folynak alá kebelére.

 

De legszebb, midőn mosolyg könnyebben

Mint egy bántott gyermek, némán, búsan,

Melynek még szemében bánat gyöngye,

Ajkán a kiengesztelt mosoly van.

 

 

Magyar nőköltők [192.]

 

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44280

Majthényi Flóra

 

 

VARÁZS

 

Többé nem írok, feltevém már,

Érzés feszítse keblemet bár.

 

És meg is tartám, mit feltettem,

Némán nyugodt a lant mellettem.

 

De a hold ismét búsan feljött,

A virágoknak sóhajt küldött,

 

Ezek részt vettek érzelmében,

S harmatkönny rengett kebeleken;

 

Lepék szárnyukat leereszték,

S mindegyik ágán csendben nyugvék.

 

A csermely játszva kövicsekkel

Zenélé őket álomba el.

 

A fa is szunnyadt, és levele

A madárcsalád házfedele.

 

Ég a földet megcsókolá,

S csillagköpennyel betakará.

 

Reggel felváltá nap a holdat,

Megrázák lepék szárnyaikat,

 

A kis méhecske vígan dongván

Éppen kirepült munka után.

 

A virágok is álmosan még

Tarka fejeket felemelék.

 

A víg madarak felszálltanak,

S a tiszta légben danolának.

 

Minden hangjoknál bús szívembe

Jobban költözött az öröm be.

 

Minden zeng, örvend, s én hallgassak?

A természettel ne vigadjak?

 

Jer ismét, lantom, rég nyugodtál,

Most első dalunk hálaként száll.

 

Köszönöm, Isten, hogy teremtél,

Szívemben most csak az öröm él;

 

Mert a természet most boldogít,

S régi bánatot is meggyógyít.

 

 

Magyar nőköltők [190-191.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44279

Majthényi Flóra

 

 

DALVÁGY

 

Tudnék úgy zengeni,

Mint a bérci patak,

Mely a rengetegnek

Szirtkebléből fakad.

 

Tudnék úgy zengeni,

Miként a fa susog,

Midőn levelein

A holdsugár ragyog.

 

Tudnék úgy zengeni,

Mint a kis csalogány,

Melynek bús dalától

Felzendül a magány.

 

Tudnék úgy zengeni,

Miként esti harang,

Midőn szél szárnyain

Lebeg felénk a hang.

 

Tudnék úgy zengeni,

Mint az esőcsepp szól,

Midőn lassan folyik

Alá a magasból –

 

Oh, addig zengeném

Bűbájos dalomat,

Míg elszenderíteném

Vele fájdalmamat.

 

 

Magyar nőköltők [190.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44278

Majthényi Flóra

 

 

BÉRC ÉS RÓNA…

 

Gondolkoztam sokáig afelett,

Rónát szeressek-é, avagy hegyet?

S mindkettőben volt oly szép valami,

Hogy nem bírtam köztök választani:

 

Szebb-é, mikor az égbe vágy a föld,

Felhőbe nyúl a bérctető, a zöld

Magasba törekszik, mint gondolat,

S ajándokul nyújt friss virágokat;

 

Vagy szebb, midőn az ég a földre vágy,

Magával hozva esti csillagát,

S leszállva a zöld síkra csendesen

Körül a láthatáron megpihen.

 

 

Magyar nőköltők [188.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44277

Majthényi Flóra

 

 

SZEMERE PÁLNAK

 

Boldog vagyok, hogy megtaláltalak!

Hisz véled földerült egy új világ,

Szép, bájoló, hol lelkem otthonos,

Oly otthonos, mint völgyben a virág.

 

Úgy szállong, úgy röpül lelkem feléd,

Miként madár, mely sejtő szárnyakon

Őszkor keres távol vidékeket,

Hol a tavasz leng ifju lombokon.

 

Úgy elmerengek ajkad hangzatán,

Oly vágyva várok minden szózatot,

Lelkem felszívja szép eszméidet,

Mint napsugár a rózsaharmatot.

 

Oly jól esik szemedből egy sugár,

Melyből hozzám szelíd lelked beszél;

Mosolygásod, e szép arany rege,

Melyben jó szíved dobbanása él.

 

Te lelkesítél újra engemet

Általszárnyalni ábrándnak honát,

S szebben ragyogni láttam általad

A költészetnek tündércsillagát.

 

Találtam én ott dalvirágokat,

És most kezem neked füzért kötött,

Ha nézed, benn hű érzetet találsz

Elrejtve mélyen zöld levél között.

 

 

Magyar nőköltők [187-188.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44276

Majthényi Flóra

 

 

MI A HAZA?

 

„Édes anya, édes apa!

Mondjátok csak, mi a haza?

Tán e ház, amelyben vagyunk?

Amelyben mindnyájan lakunk:

         Ez a haza?”

 

„Nem, gyermekem, ez csak a házunk,

De amit itt körül látunk,

Merre földeink terülnek,

Merre kertjeink feküsznek:

         Ez a haza!

 

Minden, amit a szem belát,

Itt e föld, mely kenyeret ád,

E folyók tele halakkal,

E szőlőhegyek falvakkal:

         Ez a haza!

 

Amerre a hegylánc kéklik,

Merre a berek sötétlik,

Merre a róna kanyarul,

Melyre a kék ég leborul:

         Ez a haza!

 

Hol egykor őseink laktak,

Itt csatáztak, itt mulattak,

Ahol a határt ők szabták

S örökségül reánk hagyták:

         Ez a haza!

 

Ahol csontjaik porladnak

S mindig a földben maradnak,

Ahová bennünket tesznek,

Midőn egyszer eltemetnek:

         Ez a haza!

 

Ez a föld, mely drága nekünk,

Melyet legjobban szeretünk,

Ahová, bármerre járunk,

Mindig vissza-visszavágyunk:

         Ez a haza!”

 

 

Rendületlenül [513-514.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44275

Majtényi Erik

 

 

MOSOLY

 

Egy mosolyodat – észre se vetted –

a buszban, a múltkor nálam felejtetted,

de megvan, pedig szórakozottan

a jeggyel együtt majdnem eldobtam.

 

Megvan, eltettem, nem adom vissza,

közepes mosoly, tartós és tiszta,

olyan, hogy én is viselhetem még,

esetleg rá is foghatom, hogy emlék.

 

Majd kérdik tőlem, hogy hol szereztem,

csináltattam vagy készen vettem?

De én, mint akit egyéb dolgok

épp elfoglalnak, csak mosolygok.

 

Tegnap, hogy egy kicsit borongó

kedvedben voltál, már megszeppentem,

te jó Isten, ha ez volt az utolsó!

De aztán mosoly lobbant a szemedben,

 

s én megnyugodtam. Egyébként is

a park is, a fű is, a tó is, az ég is

a mosolyoddal gyúlt ki villanón,

a mosolyod, úgy látszik, közvagyon.

 

A fényképészem, az is melegen

ajánlta. Nápolyi útlevelembe,

gondolom, azt a képet teszem be,

azt mondják, nem áll rosszul nekem.

 

Egyszer talán majd föl is nagyítom,

s kipróbálom a tükör előtt, itthon:

oltárin szemberöhögöm magam,

de remélem, hogy ez még messze van.

 

 

Álmok szállodája [179-180.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44274

Majtényi Erik

 

 

BOTOT HÚZTAM VÉGIG A RÁCSON

 

Botot húztam végig a rácson,

és meghökkentem: dalba kezdett,

a vaspálcák vigaszra vágyón

fémesen pengtek és rezegtek.

 

És szállt az ének, szállt a dallam,

harangjáték finom zenéje,

így fakadt vallomásra halkan

a kert kesergő kerítése.

 

Vajon miről panaszkodott,

a lénye mélyén mi pendült meg?

Vonónak nézte a botot,

önmagát pedig hegedűnek?

 

S akkor rájöttem: nemcsak ő –

anyagok s tárgyak ezre mind

hangszer: az ég, a jég, a kő,

s zenél sajátos kulcs szerint.

 

S mind dalba kezd, mind énekel,

s hogy mi esett jól, hogy mi fájt,

a maga nyelvén mondja el,

csak a vonóját megtaláld.

 

 

123 vers a zenéről [54.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44273

Majtényi Erik

 

 

FÁRADT KEZED AZ ASZTALON

 

Fáradt kezed az asztalon –

oly rezzenetlen, hűvös nyugtot ad:

lágy ráncaiból patakzik a csönd,

s árnyékától a fal világosabb.

Fáradt kezed az asztalon –

mennyit tett-vett, loholt a kötelesség

cselédjeként, amíg kissé riadtan,

kissé kifúltan elérte az estét!

S fáradt kezed az asztalon

most kérdőjellé horgad. Mit feleljek,

ha minden válasz visszás és fonák?

A hálát emlegessem? A szerelmet?

Fáradt kezed az asztalon

ismét csak terhekkel tetézve

kérlelhetem – kegyetlen kérelem –

új áldozatra, szolgálat-tevésre:

Légy, aki vagy, és soha meg ne változz!

Magadhoz légy hű – a teherbíráshoz!

Markolj belém, rázz föl, de el ne engedj:

a szorításod kell, nem a kegyelmed!

Az áram másik pólusa – anélkül

a görcsös gond mosollyá sose békül.

A tétova gyöngédség, amely olykor

feloldott, ritka ötpercekbe torkoll,

hogy meglássam bennük, mint sötétkamra

tótágast álló, tűnő képeit,

szigorún titkolt szenvedélyeid,

s hogy tudjam akkor: sohasem hagysz magamra.

 

 

Arany és kék szavakkal [86.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44272

Majtényi Erik

 

 

ZÁRSZÁMADÁS

 

Zárszámadás. Ím, latba most kell vetnem,

hogy kit s hogy milyen igazul szerettem.

 

S hogy mért éppen most? Nos, mért éppen máskor?

Ködpásztor jődögél a hegy csúcsáról,

 

s árnyból faragott fütykösét suhogva

méri párákból mintázott juhokra.

 

Egyszóval ősz van ismét. Tolvaj esték

lopják vénülő nappalok ezüstjét.

 

Későre jár. Nehéz lesz megkeresnem

valamit, amit sohasem kerestem.

 

Hegyek alatt és síneknek fölötte

próbálkozom öltözni a közönybe.

 

Valami nékem adatott. S most félek,

hogy valaki valamit visszakérhet.

 

Szerettem-e? Oly biztos, hogy szerettem,

mint amilyen biztos, hogy nem szerettem.

 

S balog az óhaj, hogy aki virágzón

jött hozzám s elhervadott, megbocsásson.

 

Szép áltatást eszeltem ki magamnak,

mondtam: szavamra valaki tán hallgat,

 

s tenyerébe merít e verssorokból

bódító italt, s olykor reám gondol,

 

s így végtelenné tágul, ami véges,

s tudom, hogy ez kevés az üdvösséghez.

 

 

A megmérő idő [435-436.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44271

Majtényi Erik

 

 

ESZTERLÁNC

 

Dal, dal, varázsdal,

hét szem kihúnyt parázzsal,

verssel, vérrel, varázzsal

vidítlak és keserítlek,

tegnapokban megmerítlek,

magad ellen szelidítlek.

 

Lánc, lánc, eszterlánc,

rég eloszlott az a tánc,

ki hátra ment, ki előre,

te maradtál meg belőle,

s szemed csücskében a ránc.

 

Volt, volt, be rég volt,

dombon törték a diót,

édes belét mind megettük,

csontos héját elvetettük,

mikor külön, mikor együtt,

ujjunkat bemaszatoltuk,

barna maradt, bárhogy mostuk.

 

Szállj, szállj, messze szállj,

pöttyös katicabogár,

hallgatott ránk, vitte szárnya,

köd előtte, köd utána,

azóta se látta senki

ujjad hegyén megpihenni,

huncut, aki elfelejti.

 

Dal, dal, varázsdal,

táltost etess parázzsal,

mondd a mesét, kell hogy tudjad,

mondd a régit, mondd az újat,

király lánya, göndör hajú

nyitva van az aranykapu,

nyitva van, ha be nem csuktad.

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44270

Majtényi Erik

 

 

RÉGI UDVAROK

 

Régi udvarok, oleánderek,

porolóra csimpaszkodó gyerek,

homorúvá koptatott küszöbök,

rongyba bugyolált vezeték csöpög.

 

Kint tavaszodik már, bent még a fáradt,

megrokkant szélben fehérnemű szárad,

kint háború dúlt és békét kötöttek,

bent a rézcsapok egyhangún csöpögtek.

 

Odabent senki nem öregszik,

csupán öreg. A hátsó, fonnyadt kertig

elcsoszog még, nem is tudja, miért,

elfelejti, mire odáig ér.

 

Fojtott krákogás, mosdik valaki,

a teli lavórt most loccsantja ki,

hólyagosan, kéken kúszik a lé

kövek között a lefolyó felé.

 

Este irigyen lesik a sötét

árnyak az ajtó fényes négyszögét,

borzong a körte, ha utolsót rebben,

mint aki nem hisz újabb reggelekben.

 

Akit itt sivár magánya kötöz le,

s bugyolálja lusta lármába, csöndbe,

idő múltán már az unalmát félti,

és az utcára vasárnap sem lép ki.

 

 

Legszebb versei [53-54.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44269

Majtényi Erik

 

 

ABLAK-KITÁRÓ

 

Zümmögő áldást, ablak-kitárót

kívánok reggelre mindenkinek,

mikor a laza szél a fák közt

hűs száguldásra serkentőn sziszeg.

 

Most olyan ez az ablak: a hegyek

idetolongnak mind alája,

pajtás-zajokkal harmatos huzalon

köztük serceg a villamos villája.

 

Az úttest végig kigöngyölítve

bokáig érő ködből felköszönt, és

ablak-kitáró szavak közé kissé

bocsánatosan surran be az önzés:

 

ha most felnézek, sikált küszöb várja

pillantásom a szomszéd-végtelenben –

a minden reggelek hűvös csókja

csókoljon még sokáig engem.

 

 

Legszebb versei [48-49.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44268

Majtényi Erik

 

 

ŐSZI KERTEK

 

Őszi kertek aranysárga

fénylő virágtalansága…

Őszi kertek, télbe hajlók,

semmitek sincs, mégis adtok.

 

Nem virágot, ízes fürtöt,

csak egy csöndes sóhajt küldtök.

Bokraitok reszketése

belefárad az estébe.

 

Megfakult a cserjék zöldje,

elhullott az ág gyümölcse,

mégis ifjak, szépek vagytok,

kifosztottan is pazarlók.

 

Csörren, zizzen a levélke,

készültök a hosszú télre,

sziporkázó hókristályok

tiszta gyöngysorára vártok.

 

Őszi kertek, koldus kertek,

hűvös széllel feleseltek;

rozsda-lepte, fáradt bokrok,

kifosztottan is ragyogtok.

 

 

Legszebb versei [44-45.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44267

Majtényi Erik

 

 

ŐSZ KÜSZÖBÉN

 

… Mert ez még nem az ősz fuvalma,

csordultig nem édes az alma,

a lombokat sem aranyozza

az a kigyúlt, lobogó rozsda.

 

Ez csak amolyan előjáték,

azt próbálja, mit nem próbált rég

a nap éltette, nap égette

domboldal bágyadt szőlőkertje.

 

Egy-egy levél perdül a földre,

elnehezült lomb úttörője,

tar földön hánykolódó bója,

az avar szálláscsinálója.

 

… Ha majd fönn, a szirti magasban

az éles szél rézkürtje harsan,

akkor rázkódnak meg a fák is,

s mint tépett cérnájú kaláris,

 

sokszínű gyöngyei peregnek

az elszabadult leveleknek,

s megannyi villó tarka réteg

puhán pólyázza be a rétet.

 

Pihen a föld, hólepte álom

megérdemelt csöndjére vágyón,

hisz minden dolgát elvégezte,

borrá tüzesedhet gerezdje.

 

 

Legszebb versei [17-18.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44266

Majtényi Erik

 

 

EMITT A VÖLGY

 

Emitt a völgy a lábaidnál,

a forrás, melyből sosem ittál,

amott a fehér országútja

s a szikár hegység csapott kúpja.

 

Így élnek örök szomszédságban

e megszokott, külön világban,

így élnek évszázadok óta,

s ha nem volna az ország útja,

 

amit az ember keze döngölt,

úgy ráncosodnék itt az ős föld,

oly változatlan egy-alakban,

mint valaha a kőkorszakban.

 

Állok a hegy alatt, a marton,

és nézem, felmérem kitartón

ezt a nagy, pihentető, áldott

s kihívó mozdulatlanságot.

 

S érzem, amint itt állok csendben:

e tájjal teljesebbé lettem,

minden ághegynyi rezdülése

itt rezzen tudatomba vésve.

 

A szemem szinte beleájul,

ő áll és nem vesz tudomásul,

nem szól, nem moccan, meg sem érez,

csak van – s alighanem elég ez.

 

 

A végtelen mondat [58.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44265

Majtényi Erik

 

 

VIRÁGÉNEK

 

Megyek utánad,

jössz utánam,

csupasz a vállad,

csupasz a vállam,

s akar a bőrre

tapadó inget,

cipeljük pőre

kétségeinket,

meg azt a terhes,

meg azt az áldott,

azt a keserves

bizonyosságot.

 

Szándékot szándék

félve kerülget,

karjatárt árnyék

lopva feszül meg,

szólsz botladozva,

szólok dadogva,

s legyűrnek félszeg,

didergő félszek.

 

Szempillád néha

nyugtalan rebben,

mint lüktetés a

kötözött sebben,

s szavunk a semmi

rácsához koccan

kétemeletnyi

hűvös magosban.

Valami lomha

időtlenség

süketen kongja

ideges csendjét,

a ebből a csendből,

ösztönünk börtön-

odvából feltör,

feltör dübörgőn

az a parázsló,

magát veszejtő,

meg nem bocsátó,

el nem eresztő,

eszelős, fojtott

kényszerűség,

vérünkbe oltott

védtelen hűség,

az a sikoltó,

láncokat oldó,

borzongó óhaj,

sunyi, kegyetlen,

emberi szóval

nevezhetetlen,

amitől félsz, és

amitől félek,

amiért élsz, és

amiért élek.

 

 

111 vers a szere-

lemről [50-51.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44264

Major-Zala Lajos

 

 

VÉDELEMBŐL JÓT

 

Fehér rózsa Anyácska

gyönggyel gyökeredző

arannyal bimbózó

bölcsőcske szívecske

 

Ég szülte a Földet

Föld az embereket

emberek a Rosszat

rosszból Magasztosat

védelemből a Jót

jóból újabb rosszat

védelemből a Jót

lelkünk légterét

világunk világát

idegeink gyökerét

védelemből a Jót

 

forogjatok keresztek

sámán-szagú szavaink

Boldoganyánk kebelében

a világ tengelyén

kumisz tejben

komisz vérben

a világ tengelyén

térdig szennyben

könyökig koromban

bellű irgalmatlanú

kívű kegyetlenű

fehér rózsa Anyácska

szirmaiddal takard be

fekélyünket lelkedbe

testünkön szívünkön

sebeink forraszd be

hegeid heveddel

gyógy-illatoddal

                            ámen

 

 

Régi nagy patrónánk [362-363.]

 

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!