vannak vidékek ahol a szerelem akár a harmat az árnyékos helyen tavasztól őszig őrizgeti magát szerény hasonlat de illik rám s terád félszeg is mint az iménti asszonánc de időt-jelző mint arcunkon a ránc
vannak vidékek ahová nehezen vagy el sem ér a környezetvédelem kimossák sóid kasza is fenyeget csupán a harmat táplálja gyökered tisztások széle északos vízmosás ha annak vennéd hát legyen vallomás
vannak vidékek ahol csak úgy lehet megmaradnunk ha kezemben a kezed és a viseltes szónak is hamva van ha félárnyékban s ha nem is boldogan száríthat szél és süthet hevet a nap míg a harmatból egy csöppnyi megmarad
Magamba néztem s téged láttalak, szóltam magamhoz és te válaszoltál, a borotva megvágta arcomat s a kibuggyanó vérem is te voltál.
Beléd néztem és láttam magamat, hozzád indultam és magamhoz értem, lebarnultál, míg rám sütött a nap, megbotlottál s nekem tört föl a térdem.
Már nem tudom, hogy hol végzõdöm én és hol kezdõdsz te. Tápláló, egyetlen zsinór vagy komor létem köldökén: tõled másodszor is születni jó; a végsõ búcsúra készülve lettem benned-belõled élõ embrió.
SzárnyakA szerelem szárnyakat ad.A szeretet belőlünk fakad.Szárnyra kelnek vágyaink.S színesebben éljük át álmaink.A szerelem a legszebb dolog.Róla íródnak számtalan dalok.A szerelem szárnyra kell.A szerelem szólit majd ha kell.A lelkem lassan újra feléledt,Szavaid által szállt a magasba fennt.Kedvesem kérlek mondj egy mesét.Meséld el Csipkerózsika, hogy szerete hercegét.Ölelj át kérlek erösen.A világot szárnyaljuk át sebesen.Mindennek meg van a maga varázsa.Épp úgy mint szívem forró parázsa.Szálljon el feléd gondolatom.Bárcsak itt lennél ezt úgy akarom!Az élet nagyon szép tud lenni.Csak mindig a szépséget kell keresni.Istennek hála én megtaláltam.Amire leltem azt rég akartam.Végre BOLDOG vagyok!S veled együtt szárnyalni akarok.
Oly áldott a te két kezed, Hogyha belőle szőhetne a len, Nem volna egy virág se szebb A réteken.
Oly gyöngéd kis lábad nyoma, Mint lepkeszárnyon lehellet. Nesztelen úgy suhansz tova, Mint égen a karcsú felleg.
Hangod oly édes, tiszta, mint A fülemile-dal a csalítban. – Mint nyírfa, ha tavaszi szélben ing, Úgy suttogsz halkan.
Szépek az ifjú barackfák, Virágos virágaik dísze, De sugárzóbb a te pompád: Bár hajad éjfekete.
Te vagy a virágok virága, Madárdal, tavasz és felleg. Csak messziről áhítlak vágyva, Tudom, sohse ölellek.
Mégis, – ha nézlek, Nem bánok madárt, lepkéket. Hogyha meglátlak, Felejtem a tavaszt, a fákat, A virágot, földet, eget: És nem irígylem A boldog isteneket.
Lásd, nagyon is érzem, hogy illan az élet, Búcsúzni készülök. Napjaim oly futók. Mily hamar itt van az utolsó ének! Mily hamar itt van utolszor a csók!
Még váró és félő remegésem Erővel csügg ifjú ajakadon! – Te adod az utolsó csókot nékem, És utolsó rózsámat neked adom.
A csodakelyhet utolszor te nyújtod át, Ifjúságod borával töltöd poharamat; Igy köszöntöd reám az élet búcsuját; – Lement napom utolsó fény-káprázata vagy!
Utolsó csillagom áll most az égen. – Nézd, lábaid elé borulva kérlek; Ne vond el szívedet még, üdvösségem! Te vagy az utolsó boldogság; – érezd!
Hagyd, hogy még egyszer keblemen át Borzongjon e játék; gyönyör, fájdalom! Mielőtt meglátom a nagy éjszakát, És beléhull csillagom.
Álomban
Aludtam kicsit a délután,
s az álomban te is ott voltál:
fejed a párnán, szemedben
megcsillant a vágy, elnyíló szád,
kezed, Te magad: álmomban
mindig az enyém vagy….
Új kezdés? Régi vég? Ki mondja meg Meddig lehet és mikor elég? Mit szabad és mit tilos Keserű vagy édes A mosoly hívogat, vagy haragos? Rejtelmek titkok mindenfelé Varázslat köde száll sötét az ég Mennem kéne, de nem tudok nélküled S ha tudnék is, ugyan minek?
S ha már többé nem keresel, és ha a világ betakar történéseivel, akkor is lesz egy perc, egy pillanat, mikor megállok és rád gondolok, s ha nem lesz pillanat, az se számít, mert mindig előttem állsz fény-ruhában, mosoly-köntösben, s bár a világot nézem, téged látlak a világ zaján át te nevetsz felém nem kell perc, nem kell semmi sem, mert még mindig szeretlek, kedvesem...
nem kell semmi...
csak valamennyi élet, amibe megkapaszkodhatom valamennyi emlék, ami csak az enyém valamennyi Te...
egy kevés is elég, mert végtelen vagy, szemed az egész világ, egy lépésed földeken visz át...
Az évek jöttek, mentek, elmaradtál emlékeimből lassan, elfakult arcképed a szívemben, elmosódott a vállaidnak íve, elsuhant a hangod és én nem mentem utánad az élet egyre mélyebb erdejében. Ma már nyugodtan ejtem a neved ki, ma már nem reszketek tekintetedre, ma már tudom, hogy egy voltál a sokból, hogy ifjúság bolondság, ó de mégis ne hidd szivem, hogy ez hiába volt és hogy egészen elmúlt, ó ne hidd! Mert benne élsz te minden félrecsúszott nyakkendőmben és elvétett szavamban és minden eltévesztett köszönésben és minden összetépett levelemben és egész elhibázott életemben élsz és uralkodol örökkön. Amen.
Nem vagy velem! Nem fogod a kezem… Nem simítja tekinteted az arcom. Mit hallani akarok, csak azt mondd!
Arra vágyom!
Azt akarom, hogy érezz, S mikor nem vagy velem, hát úgy érezd: vétesz. Ne csak szeress! Izz! Tombolj! Szenvedj! S én úgy lobogjak benned! Úgy! Olyan lánggal, hogy ne bírj a tétovázó vággyal, s hozzám futva addig ölelj, míg vér nem serken a számon. …Minden gondolatod csak azon a csókon járjon! Azon! Miként remegek majd ha érzem kezed a testemhez érhet, mikor néma fogadalommal kapaszkodik majd beléd egy szerelmes lélek. Érezned kell! …Érted élek!
Nem vagy velem… …S éjjel, mikor rád nyitom a szemem, csak az ábránd maradsz. A félelem! Nélküled lesz holnap, s elmúlik az életem…
Miért kell nekem könnyes szemmel megállni minden viharvert, árva tölgy előtt, miért kell nekem az őszi csendre vágyni, ha minden csalfa álmom összedőlt, miért kell nekem a dombokat bejárni s bújkálni mint az üldözött gonosz, miért kell nekem a hegytetőre állni mikor az orkán fákat ostoroz. Miért kell nekem elvágyni messze, messze, bűvös csókkal ha jő az alkonyat, miért kell, hogy halljam, álmaimban egyre, búcsú-szavaktól fátylas hangodat, és miért kell minden szép emléket fájó betűkkel a szívembe írni, miért kell olyan nagyon szeretni téged, csak vágyni el, s csak sírni, egyre sírni?
Miért kell mindig magamban vándorolni, s imákat mondani valakiért... s miért kell csak mindig rólad álmodozni, ha nem szeretsz, miért?, miért?, miért?
Túl életen, túl halálon a szerelmet megtalálom s benne Téged, Kedves ki most még csak álom de való lesz egyszer tudom, érzem, látom! az nem lehet, hogy ne így legyen! mert szeretlek végtelen' jobban, mint életem s ez végtelen isteni erő mi győzni fog mindenen győzni életen s győzni vad halálon!
Hozzád bújva
Boldogtalan vad rohanások,
Kietlen fagyos esték,üres lélek.
Lobogó vágy, kit szerethetnék,
Forró csókommal szerelmet ébreszthetnék.
Hozzád bújva minden csoda,
Nyugalom,szerelmes vágy,
Forró szerelmes csókok,
Testek önfeledt vad játéka.
Végre szerethetek és szeretnek,
Vigyázhatok és vigyáznak,
Gondoskodhatok és gondoskodnak,
Csodát őrizhetek és csodát kapok.
Szeretlek, végtelenül és örökre,
Visszavonhatatlanul és végérvényesen,
Mindenek felett és mindenek ellenében,
Szeretlek, szeretlek.
GELLÉRT OSZKÁR: MEGFESZÍTÉS
Megyek. S fölálltam. Te visszatoltál. Megyek, ha az egy szót ki nem mondod. Nem leszek többé már a bolondod. Te visszatoltál s elémguggoltál.
Selyemfonállal összekötötted Egymásra raktad két buta lábam. Lopva leszállt az est a szobában. Titkolt mosolylyal ültem fölötted.
S megöltél. Soha ily víg halottat! Vártam, mint illik, szép haloványon. S te két széttárt karom a diványon Fogtad: a támlához szorítottad.
S megfeszítettél. Buksi fejeddel Mellemnek estél. Sziven csókoltál. S félig nyílt szemmel, pihegve szóltál: Az egy szót kérted, nem bánom, vedd el.
*
És aztán szóltál: Jó uram, véged. - Úgy néztél rám fürkészve, merõen. - Nem futhatsz most már sohase tõlem, Szabadság vágya bárhogy is éget.
Meg ingerkedtél: Jönnek új álmok. S jó lenne majd feledni a régit. Kitárt karokkal, így kell ám végig, Örökké járnod s nem lehet válnod.
S búgtál: Barátom, biz csunya kép ez. Aludni is fogsz asszonykád mellett. S úgy néhanapján fejem a melled Bárhogy is nyomja: tûrnöd kell, édes...
<!--
document.write('');
//-->
Végül nem bán már az ember semmit, semmit, csak szeressék! Jaj! úgy vágyik valakire, hogy eltűri azt is már, hogy ne szeressék! Úgy menekül, kapaszkodik! Csak az kell, hogy legalább a szíve tessék!
Fél egyedül. Csak karolják! - s már eltűri, hogy a szíve ne is tessék. Megszelídül a magánytól, s csak annyi kell végül már, hogy meg ne vessék. Egyedül az éjszakákat?! - Ó, nem, inkább eltűri, hogy meg is vessék. Egyedül megérni itten betegséget, csapásokat, ezüstös karácsonyestét? Egyedül felérni ésszel a múlást, azt, ami van, és azt, mi lesz még?!
Jaj, nem! Végül nem bán már az ember semmit, semmit, - azt se, hogy szeressék. Ó végül már azért sír csak, hogy valakit szeressen még, szeressen még. Legyen aki megengedje: - rágondolva tölthessen el egy-egy estét.
