Az első kép: egy fegyver. Meglepődtem, mert az Ó-Amerikából van. És a kezében még az a hosszú pásztorbotszerű is ott van (no és hangsúlyosan négy ujjú ez is!) A kelta halál-isten, Sucellus újvilági párja: vagyis annak multifunkciós "kalapácsa". Ez a fegyver már az újkőkori rajzokon feltűnik. A történeti időkben már csak kísérteni járt vissza a papok tudatalattijából.
(ez a szobrocska Sucellus legrégibb fennmaradt ábrázolása, ahol a kalapácsfejnek nincsenek további dobjai, azok mind későbbiek!)
Egyébként ez a mezo-amerikai domborműves díszlap is igazolja, hogy ami Sucellus mögött van, az nem egy óriási "kalapács", mint a mitográfusok hiszik, hanem valami nagyon más! A tárgyak/eszközök úgy látszik külön életet élnek. Teljesen mindegy milyen istent raggattak hozzá az ősi népek. Abból kiindulni nem lehet. A mitográfusok mit sem tudnak Sucullusról, de lehet jobb nem is tudni az összevissza magyarázgatásaikról, mert csak megzavarják bizonyos történések, dolgok megtalálását.
Ezt a fegyvert a babiloni pecséthengerek is mutatják, rögtön két mozdulatlanná dermesztett kutyával, hogy tudjuk: veszélyes, ne közelítsd!
Az elátkozottak könyve1919-ben jelent meg (103 éve), az első fejezete ezzel indul:
Az elátkozottak menete.
Az elátkozottakon a kirekesztetteket értem.
Azoknak az adatoknak a felvonulása lesz, amelyeket a Tudomány kizárt.
Az elátkozottak zászlóaljai, az általam kihantolt, fénytelen adatokkal vezetve, felvonulnak. Ön el fogja olvasni őket – vagy ők fognak elmasírozni. Némelyikük eleven, némelyikük tüzes, némelyikük rothadó.
Van köztük hulla, csontváz, múmia, rángatózva, tántorogva, élettelenül elkárhozott társak által megelevenítve. Vannak óriások, akik elmennek mellettük, bár mélyen alszanak. Vannak dolgok, amelyek tételek, és dolgok, amelyek cafatok: úgy fognak elmenni, mint Euklidész karöltve az anarchia szellemével. Itt-ott kis szajhák repkednek majd. Sokan közülük bohócok. De sokan a legnagyobb tiszteletre méltóak. Néhányan orgyilkosok. Vannak sápadt bűzösök és sovány babonások és puszta árnyak és eleven rosszindulatúak: szeszélyesek és kedélyesek. A naiv és a pedáns és a bizarr és a groteszk, az őszinte és az őszintétlen, az elmés és a gyerekes.
Szúrás és nevetés és a reménytelen illendőség türelmesen összekulcsolt keze.
Az abszolút tiszteletre méltó, de mindenképpen elítélt.
Az összesített megjelenés a méltóság és a széthúzás: az összesített hang dacos ima: de az egésznek a szelleme felvonulás.
A hatalom, amely mindezeknek azt mondta, hogy átkozottak: a dogmatikai tudomány.
De ők menetelni fognak.
A kis szajhák caplatni fognak, és a torzszülöttek elvonják a figyelmet, és a bohócok bohóckodásukkal megtörik az egész ritmusát – de a felvonulás egészének szilárdsága: a dolgok lenyűgöző ereje, amelyek elmennek és elmennek és elmennek, és tovább és tovább és tovább és tovább jönnek.
A dolgok ellenállhatatlansága, amelyek nem fenyegetnek, nem gúnyolódnak, nem dacolnak, hanem tömegalakzatokba rendeződnek, amelyek elhaladnak és elhaladnak és továbbhaladnak.
⁕⁕⁕
Az elátkozottak alatt tehát a kirekesztetteket értem.
De a kirekesztett alatt azt is értem, ami egy napon a kirekesztett lesz.
Vagy minden, ami van, nem lesz az.
És minden, ami nem az, az lesz...
De természetesen az lesz, ami nem lesz...
A mi kifejezésünk, hogy az, ami nincs és ami nem lesz, vagy az az állapot, amit általában és abszurd módon "létezésnek" neveznek, a mennyek és poklok ritmusa: hogy az elkárhozottak nem maradnak elátkozottak; hogy az üdvösség csak a kárhozatot előzi meg. A következtetés az, hogy egy napon elátkozott toprongyos emberek kisimult angyalok lesznek, Aztán a további következtetés az, hogy egy későbbi napon visszamennek oda, ahonnan jöttek.
[….]
Majd a fejezetet ezzel zárja:
A következetességhez, állandósághoz, rendszer pozitivitáshoz vagy valódisághoz való látszólagos közeledését az összeegyeztethetetlen vagy az összeférhetetlen elkárhoztatása tartja fenn.
Minden rendben lenne.
Minden mennyei lenne.
Ha az elátkozottak csak elátkozottak maradnának.
Majd a 2. fejezetet egy tudományos hoax-szal kezdi:
1883 őszén és még évekkel később is olyan ragyogó színű naplementék következtek be, amilyeneket még soha nem láttak a megfigyelők. Kék holdak is voltak.
Azt hiszem, az ember valószínűleg hitetlenkedve mosolyog a kék holdak gondolatán. Ennek ellenére ugyanolyan gyakoriak voltak, mint a zöld napok 1883-ban.
A tudománynak számot kellett adnia ezekkel a szokatlan jelenségekkel. Az olyan kiadványokat, mint a Nature és a Knowledge, ellepték az érdeklődők.
Gondolom, Alaszkában és a Dél-tengeri szigeteken az összes orvostudós hasonlóan próbára tették.
Valamit ki kellett találni.
1883. augusztus 28-án a Szunda-szorosnál lévő Krakatoa vulkán felrobbant.
Félelmetes.
Azt mondják, hogy a hangot 2000 mérföldre hallották, és 36.380 ember halt meg. Nekem egy kicsit tudománytalannak, vagy fennhéjázónak tűnik: csodálkozom, hogy nem azt mondják, hogy 2163 mérföld és 36.387 ember. A felszálló füstmennyiséget bizonyára más bolygóról is látni lehetett – vagy a Föld, a mi kúszásainktól és csoszogásainktól meggyötörve, panaszkodott a Marsnak; hatalmas fekete esküt tett ránk.
Minden tankönyvben, amely említi ezt az eseményt – eddig kivétel nélkül, amennyire én olvastam – azt írják, hogy az 1883-as rendkívüli légköri hatásokat először augusztus utolsó vagy szeptember első napjaiban észlelték.
Ez nehézséget okoz számunkra.
Azt mondják, hogy ezeket a jelenségeket a Krakatoa által a magasba felvert vulkáni porszemcsék okozták.
Ez az a magyarázat, amelyről 1883-ban megegyeztek...
De a légköri jelenségek hét éven át folytatódtak...
Kivéve, hogy a hét év alatt több év telt el – és hol volt a vulkáni por ezalatt az idő alatt?
Gondolnád, hogy egy ilyen kérdés gondot okozhat?
Akkor nem tanultál semmit a hipnózisról. Soha nem próbáltad még bebizonyítani egy hipnotizőrnek, hogy az asztal nem víziló. Az általunk elfogadott általános felfogás szerint lehetetlen lenne ilyesmit bizonyítani. Mutass fel száz okot arra, hogy a víziló nem asztal: a végén kénytelen leszel egyetérteni azzal, hogy az asztal sem asztal – csak látszólag az. Nos, a víziló annak tűnik. Hogyan tudod tehát bebizonyítani, hogy valami nem valami más, ha valami más sem valami más dolog? Nincs mit bizonyítani.
Ez az egyik mélység, amit előre bejelentettünk.
Egy abszurditást csak valami más abszurditással lehet szembeállítani. De a Tudomány megalapozott abszurditás. Minden értelmet felosztunk: a nyilvánvalóan abszurditást és a megállapítottat.
De Krakatoa: ezt a magyarázatot adták a tudósok. Nem tudom, hogy az orvostudósok milyen baromságot mondtak.
Kezdettől fogva látjuk a tudomány nagyon erős hajlamát arra, hogy tagadja, amennyire csak tudja, a föld külső viszonyait.
Ez a könyv a föld külső viszonyaira vonatkozó adatok gyűjteménye. Azt az álláspontot képviseljük, hogy adataink el vannak átkozva, nem az egyéni érdemek vagy hibák figyelembevételével, hanem egy általános kísérletnek megfelelően, amely e föld elszigeteltségének fenntartására irányul. Ez a megkísérelt pozitivitás. Azt az álláspontot képviseljük, hogy a tudomány nem lehet sikeresebb, mint a kínaiak vagy az Egyesült Államok hasonló törekvése. Így tehát a tudósok az 1883-as jelenségek csak álszemlélete mellett, vagy az elszigeteltség, illetve a rokontalanság szempontja szerinti pozitivizmus kifejezéseként olyan szörnyűséget követtek el, mint a vulkáni por hét évig tartó felfüggesztése a levegőben - figyelmen kívül hagyva a több év elteltét -, minthogy elismerjék a valahonnan e földön túlról érkező por érkezését. Nem mintha maguk a tudósok valaha is elérték volna egymás között a pozitivitást, az egységesség aspektusában – mert Nordenskiold 1883 előtt sokat írt a kozmikus por elméletéről, és Cleveland Abbe professzor a krakatoai magyarázat ellen érvelt -, de ez a tudósok nagy részének ortodoxiája.
Az én legfőbb okom itt a felháborodásra:
Az, hogy ez a képtelen magyarázat beleszól a saját óriási dolgaim némelyikébe.
Túl sok magyarázatba kerülne nekem, ha el kellene ismernem, hogy e földi légkörnek ilyen megtartó ereje van.
Később adatokat fogunk kapni olyan dolgokról, amelyek a levegőbe emelkedtek és fennmaradtak – valahol – hetek-hónapokig –, de nem e földi légkör megtartó ereje által. Például a vicksburgi teknős. Nevetségesnek tűnik számomra, hogy egy jó nagy teknős három vagy négy hónapig lógott Vicksburg városa fölött, csak a levegő tartotta fenn. Ami a lovat és a pajtát illeti - azt hiszem, hogy egyszer majd klasszisok lesznek, de azt soha nem tudom elfogadni, hogy egy ló és egy pajta több hónapig lebegjen a földi légkörben.
Az ortodox magyarázat:
Lásd a Királyi Társaság Krakatoa-bizottságának jelentését. Abszolút az ortodox magyarázat mellett foglal állást - abszolút és gyönyörűen, ráadásul drágán. A "Jelentés" 492 oldalas, és 40 tábla, némelyik csodálatosan színes. Öt évig tartó vizsgálat után adták ki. Ennél hatékonyabban, művészibb, tekintélyteljesebb munkát el sem lehetett volna képzelni. A matematikai részek különösen lenyűgözőek: a Krakatoa porának eloszlása; az elmozdulás sebessége és a süllyedés mértéke; magasságok és fennmaradások...
Annual Register, 1883-105:
Hogy a Krakatoának tulajdonított légköri hatásokat Trinidadban már a kitörés bekövetkezte előtt is észlelték;
Knowledge, 5-418:
Hogy a dél-afrikai Natalban hat hónappal a kitörés előtt észlelték.
Az utolsó sorban: berber; kínai (feltehetőleg hamisítvány a vegyes motívumok miatt) ; végül hegyikristály, állítólag Jeruzsálemből „Próféták sírja” származik.
Érdemes beszámolni egy rendkívül érdekes régészeti leletről, mert némely korábbi témánkkal összevág. Erről az olasz Massimo Vidale régészprofesszor tudósított, aki "mellett, hogy tanulmányozta és feldolgozta a Földközi-tenger medencéjének korai kultúráit és civilizációit, kiterjedt publikációkat jelentetett meg a korai közép-ázsiai és az Indus-völgyi civilizációkról. Ő az ősi Indus-völgyi és mezopotámiai civilizációk közötti kereskedelmi kapcsolatok első számú szakértője": https://www.harappa.com/experts/massimo-vidale
Ez a lelet egyébként kapcsolódik ahhoz, amit Bergier is említ, hogy nagyon rejtélyes régészeti emlékeket őriznek gazdag magángyűjtemények, melyekről alig van pár embernek tudomása. Erről beszélt Braghine ezredes vagy Charroux is. Braghine pld. az 1930-as években beszámolt egy tálról, amit egy mexikói német telepes magángyűjteményében látott, ami a pálmák felett a levegőben haladó alkalmatosságot mutatott.
Vidale-t 2009 őszén meghívta egy magángyűjtő egy értékes darabjának a megtekintésére, ami az Indus-kultúra vonzáskörébe tartozik. Az ilyen darabokat, mivel nem tisztázott az eredete, hol találták és mikor eleve fenntartással fogadják a régészek. De Vidale szerint ez kétségtelenül eredeti, a Harappa-civilizáció terméke. A kora úgy i.e. 2700 körüli, azaz nagyjából a nagy piramisokat építő 4. dinasztia első királyaival egy idejű! Ez a terrakotta egy hatalmas bikafejű tartályszerűséget mutat, egyértelműen nem tudni micsoda. Hossza 57 cm, a legnagyobb szélessége 22 cm és a magassága 21 cm (szóval mégse annyira az a megszokott miniatűr szobrocska). Vidale ezt írja a könyvében:
"Két teljes napot töltöttem ott azzal, hogy részletesen szemügyre vegyem a legcsodálatosabb és legjobb állapotban fennmaradt, i. e. 3. évezredből származó terrakotta szoborcsoportot, amelyet valaha láttam, miközben egy profi fotós és az asszisztense készítette a képeket, amelyeket ebben a könyvben láthatnak."
Egy nagy szekér lehetne, de én legalább 15 embert számoltam meg rajta. Egyszerűen nem voltak ekkora szekerek, sem kerekek hozzá, sem utak ezekhez. A másik lehetőség, ami valószínűbb, hogy ez egy hajó. Ismerünk ló, sárkány, madár, hattyú, stb. fejű hajókat, úgyhogy a bika csak fokozná a változatosságot... Viszont nincs nyoma, hogy vitorlái lennének, sem annak, hogy az alakok eveznének...
Vidale: "...ebben az esetben a lelet annyira kivételes, és régészeti és történelmi vonatkozásai annyira fontosak, hogy ha örökre eltemetnénk az információt egy magángyűjtő polcain, az csak további kárt okozna. Több kollégámmal való konzultáció után úgy döntöttem, hogy közzéteszem. A könyv egyetlen célja, hogy a leletet a szakemberek számára is hozzáférhetővé tegye, és vitát nyisson a jelentőségéről."
Az agyag terrakottát "A tüskés trónus hölgye" néven mutatta be Vidale, s írt egy könyvet róla, olasz és angol nyelven: The lady of the spiked throne - The power of a lost ritual ("A tüskés trónus hölgye - Egy elveszett rituálé ereje"). Ez a trónus kissé olyan akár a Trónok harca nevű fantasy sorozat "vastrónja". A "jármű" végén lévő hajlék, van szekéren, de van hajón is. A Hölgyet azok a figurák viszik valahová, de talán nem is a szolgái, hanem afféle nemesek vagy papok? A kezük valamiért előre nyúl. Rejtély persze, hová utazik ez a különös társaság az idők hajnalán? És ki lehet ez a Nő?
Ha ez egy hajó, olyan akár azok a boszorkányhajók, melyek felvetődtek az atlanti parti legendákból. Ezeken indultak el a boszorkányok evező és vitorla nélkül, hogy az óceán tabu szigeteire menjenek. Csakhogy ez a Harappa civilizáció! Milyen érdekes lenne beilleszteni a rekonstrukciós Lothal kikötőjének vízi alkalmatosságai közé. Akkori viszonyok közt ez egy közepes méretű hajó lehetett: hatalmas bikafejjel. És ez volt a világ egyik legrégibb kikötője. Az agyagtéglából épült mólója i.e. 2400 körüli! És több rekonstrukciós rajz is készült erről (még construct is hozott annó ilyen képeket a kikötőről).
Már csak a képek miatt is érdemes, hogy jobban megszemléljük ez a nagyon értékes ősi műtárgyat (a képek is abból vannak, amiket adtam).
Vidale a 72 oldalas könyve végén írja, hogy az agyag "hajó" aljából mikrofúrással mintát vettek, és a termolumineszcenciás elemzés igazolta, hogy a műtárgy nagyon régi, valóban az i.e. 3. évezredből van.
A Les extra-terrestres dans l'Histoire 2. fejezete, ami főleg a föld alól előkerült acél és vas darabok, melyek állítólag több millió éves, megszenesedett tömbökből kerültek elő. Ezekről sokat hallottunk már, de különösebb "összefüggés" nélkül, afféle bizonyítékként valamilyen "korábbi" emberiségre vagy ide kalandozó bolygón kívüliekre.
Bergier viszont egy sajátos álláspontot képviselt, sokkal játékosabbat, elmésebbet és fantasztikusabbat, mint a Däniken vezette fantáziátlan német paloasztronautikusok. Däniken rejtélyei a sziklarajzok kerekfejű, antennás sámánjai (mint kozmonauták) vagy nagy kövekből összerakott épületek, mint egy piramis, kőkör, amit az ősi ember ugymond "képtelen" lett volna emelgetni. Däniken a parasztokhoz szól, a köznéphez, a volt jobbágyokhoz és más senkikhez... Ezért volt ilyen sikere, könnyen emészthető, még a buták is megértették, vagyis csak a buták értették meg, ha lehet ezt mondani.
Bergier agyának működése legendás volt: 7 nyelven olvasott. Naponta 5 órát töltött olvasással és ezalatt öt különböző nyelvű könyvet olvasott el, és pár ujságot is. Irodalomtörténeti esszéket vagy tudományos könyveket is írt, a pszeudo-tudományos könyvei mellett. Már fiatalon, mint kémikust nukleáris kémia érdekelte: 1936-ban André Helbronner atomfizikussal együtt felfedezte a nehézvíz neutronfékezésre való felhasználását. Óriási tisztelet volt benne a középkori alkimisták iránt. Az 1950-es évek elején azt állította, hogy alkímiai transzmutációval nátriumból berilliumot nyert. Bergier közismerten nem hitt a repülő csészealjakban, magát az ufológiát is elvetette (valószínűelg primitívnek ítélte).
A 2. fejezetben szó esik több technikai dologról, de még 52 évvel a megjelenése után is kicsit modernnek hat. De vegyük figyelembe, hogy amikor pld. arról beszél, hogy lesz olyan, hogy egy kockacukor nagyságű anyagban elfér majd 100.000 átlagos könyv szövege... ez mára létezik! Egy 256 gigás pendrivén simán elfér ennyi!
Bergier kapcsán felötlik, ha Däniken azért gondolt ilyeneket az ősi múlt pár rekvizítumáról, mert rém egyszerű az agyműködése, ugyanakkor Bergiert éppen a túlképzetsége, agyának bámulatos tekervényei vitték erre az útra. Bergier fő támadási felülete volt, hogy gyakorlatilag gyorsan írt, s a forrásait nem igazán ellenőrízte (ami az ő "sebességét" csak lassította volna). De valahogy ennek ellenére, hogy ezen források közt voltak tévesek is, az esetek utáni levont teóriái mégis valahogy döbbenetesek, már-már annyira fantasztikusak, bizarrak voltak, hogy elképzeltük, ezek hihetőek is.
A könyvnek ez a fejezete eddig nem volt meg magyarul, ezért adom:
2. Dr. Gurlt kockája
Le cube du Dr. Gurlt
Néhány évvel ezelőtt a híres szovjet tudományos újságíró, G. N. Osztroumov elment a salzburgi múzeumba, és megkérte, hogy megvizsgálhasson egy kockát, vagy inkább paralelepipedont, amelyet a 19. században Dr. Gurlt fedezett fel egy szénbányában. Több 19. századi kutató szerint ezt a több millió éves szénrétegben talált tárgyat megmunkálták.
Az újságíró nem találta meg a kockát, és úgy tűnik, hogy a múzeumi illetékesek sem kedveskedtek neki. Közölték vele, hogy a tárgy valószínűleg még a második világháború előtt elveszett, és nincs hivatalos bizonyíték a létezésére.
Osztroumov dühösen távozott, és később olyan cikkeket publikált, amelyekben a tárgyról szóló leírásokat átverésnek tartotta.
Tekintettel arra, hogy a 19. századból vitathatatlanul vannak publikációink a Gurlt-kockáról, a szovjet újságíró kirohanásai egyértelműen túlzóak. Az orvos leletét azonban bizonyára nagyon érdekes lenne modern eszközökkel megvizsgálni: néhány millió évvel ezelőtt ugyanis még biztosan nem volt ipari civilizáció a Földön.
A következőkben látni fogjuk, hogy számos ilyen objektum létezik, némelyik hengeres, mások élekkel rendelkeznek. És hogy ha van magyarázatunk a henger alakú tárgyakra, akkor úgy tűnik, hogy az élekkel rendelkező tárgyakat a látogatóink hagyták a Földön.
De mielőtt erre rátérnénk, hadd számoljunk be részletesen két kevéssé ismert eseményről, amelyek hitelességéhez nem férhet kétség.
Az első eset: 1868 őszén az Ohio állambeli Hammendsville közelében (USA), egy Lassy kapitány tulajdonában lévő szénbányában egy James Parssons nevű bányász viszonylag közel dolgozott a felszínhez. Hirtelen egy meglehetősen nagy mennyiségű szén hullott az aknába, és egy feliratokkal borított palafalat tárt fel. Gyorsan összegyűlt a tömeg. A helyi tanárok észrevettek bizonyos hasonlóságot e feliratok és az egyiptomi hieroglifák között. A szénréteg korát tekintve a feliratok legalább kétmillió évesek.
A feliratok túl gyorsan oxidálódnak ahhoz, hogy az amerikai nagyvárosok szakértői időben megfejthessék őket. Manapság azonnal megvédték volna őket, ha egy vékony műanyagréteget fújtak volna rájuk. Sajnos ezt a technikát száz évvel ezelőtt még nem tökéletesítették.
Második eset: 1958. február 2-án az Egyesült Államok Utah államában, egy uránbányában négy bányász, Charles North, Ted MacFarland, Tom North és ifjabb Charles North egy megkövesedett fát robbantottak fel, amely a kiváló minőségű uránércerezetének közepén volt. A robbanás széttörte a fa törzsét, feltárva egy üreget; és ebben az üregben egy élő varangy!!
A varangy még huszonnyolc napig élt. Fogyott, de egy több millió éves élőlényhez képest egész jól tartotta magát.
Az ilyen esetek ezrével vannak számon tartva, és teljesen hitelesek. Ez azt bizonyítja, hogy a bányászat néha ugyanolyan fontos vagy még fontosabb felfedezésekre ad lehetőséget, mint a régészeti feltárások. E felfedezések között az Egyesült Államokban, Angliában, Németországban, Olaszországban és Franciaországban számos fémtárgyat találtak, némelyik hengeres, mások élekkel rendelkeznek, amelyek látszólag vasból készültek. Ami a hengeres tárgyakat illeti, úgy tűnik, hogy a problémát tavaly megoldották a Szovjetunióban. Ez a tény különös körülmények között történt, ami előzetes magyarázatot igényel.
A Szovjetunióban e mű tézisei az „ellenhitű” tézisek kategóriájába tartoznak. A Prisélce ["Idegenek"] – ahogy a kozmikus látogatókat oroszul nevezik – tevékenységét mindenféle megmagyarázhatatlan jelenség magyarázatára használják. A kormány azt állítja, hogy az ilyen magyarázatok a vallás elleni küzdelem eszközei. Ez vitatható: nem biztos, hogy nem erősíti meg. Ez a dolgozat azonban nemrég (1969 novemberében) lehetővé tette Borisz Zajcev úr számára, hogy posztgraduális diplomát szerezzen a következő témában: „Jézus Krisztus földönkívüli volt”. Ezt is hozzátenném a külső beavatkozások listájához, de tényleg nehezen hiszem el.
Mindenesetre ez az álláspont nagyon nagy tömegek figyelmét hívta fel az idegen beavatkozások problémájára.
Ezért amikor 1969-ben az Urálban egy több millió éves szénrétegbe temetett, henger alakú vastárgyat találtak, a Tudományos Akadémiát azonnal értesítették. A bányászok, akik a felfedezést tették, gondosan félretették a tárgyat, anélkül, hogy megrongálták volna, majd értesítették a Vallásellenes Liga helyi szekcióját, amely azonnal tájékoztatta az Akadémiát. A tárgyat olyan gondossággal vitték a moszkvai egyetemre, mintha a Holdról érkezett volna.
Megvizsgálták. Valóban vasból készült, és valóban hengeres volt. A gyémántfűrésszel készített vágások részletes vizsgálata azonban kimutatta, hogy valójában egy megkövesedett faágról van szó, ahol bizonyos rendkívül ritka mikrobák hatására a kalcium vassá alakult át.
Ez a magyarázat kiábrándítónak tűnhet, de tagadhatatlan.
Ez legalább azt bizonyítja, hogy a kérdést komolyan és tudományosan tanulmányozták. Jobb ilyen magyarázatokat keresni, mint a túlzott hiszékenység csapdájába esni.
Az uráli felfedezés tehát úgy tűnik, hogy magyarázatot ad a henger alakú tárgyakra. Sajnos ilyen vizsgálatnak még nem vetették alá a élekkel rendelkező tárgyakat. Ezek a tárgyak általában magángyűjtők tulajdonában vannak, akik nem hajlandók tudósokra bízni azokat. És mivel nincs olyan tanulmány, amely ennek ellenkezőjét bizonyítja, feltételezhetjük, hogy ezek az élekkel rendelkező tárgyak a külvilágból származnak, tehát nem a Földön készültek. Ezt a hipotézist fogom használni a fejezet további részében.
Mik lehetnek ezek a tárgyak? Miért kerültek a bolygónkra akkor, amikor még növekedtek a növények, amelyek azóta szénné váltak? Az első kérdésre adott válasz megadja a választ a második kérdésre.
Véleményem szerint ugyanolyan típusú információgyűjtők voltak, mint a mágnesszalagok, de sokkal kifinomultabbak.
Részletes számításokat végeztek az emberi agy kapacitásával rendelkező vas információgyűjtő lehetőségeiről. Az eredmények megdöbbentőek.
Ha feltételezzük, hogy az információ felhalmozásának és reprodukálásának hatékonysága száz százalékos, akkor egy vaskockára van szükségünk 2.1010 atomból, hogy reprodukáljuk az emberi agy tartalmát. Ez egy 5000 atom hosszúságú, azaz egy ezredmilliméteres kockát eredményez, amely kisebb, mint egy gombostűfej. A több száz centiméteres oldalú kockák vagy paralelepipedonok pedig képesek voltak nagy részletességgel információt gyűjteni mindarról, ami az elmúlt tízmillió évben bolygónkon történt!
Ezt az információt olyan sugárzás szolgáltathatja ezeknek a begyűjtőknek, amelyről nem tudunk, és amely radarként pásztázná bolygónkat. És egy nap ezek a tárgyak úgy fognak eltűnni a múzeumokból, mint a salzburgi kocka: visszaszerzik majd azok az Intelligenciák, akik a Földre helyezték őket.
Amikor ezt írom, egyáltalán nem érzem úgy, hogy sci-fit írnék. Számomra úgy tűnik, hogy ez egy logikus gondolatmenetet követ. Ha a földi életet mesterségesen módosították, akkor a kísérletet nyomon kell követni, és időről időre vissza kell szerezni a Földön a kísérlet és a mostani állapot közötti hetvenmillió év alatt elhelyezett, az információkat összegyűjtő felvevő készülékeket. Nagyon érdekes lenne nyomon követni a szénbányákban talált összes éles tárgyat, és feljegyezni azokat, amelyek rejtélyes módon eltűntek.
Sajnos nincsenek meg az eszközeim egy ilyen kutatás folytatására, de remélem, hogy egy napon az egyik ilyen tárgyat sikerül megtalálni, és az ember megjelenése előtti időkből felhalmozott információkat megtaláljuk azokban a „mágneses tartományokban", melyekből készült.
Az, hogy a Földön vagy a Föld közelében, az emberektől független, az embernél ősibb emberek által épített mesterséges műholdakon léteznek ilyen rögzítők, számomra szinte biztosnak tűnik.
Alig egy évszázada a földi élet már kimutatható az általa kibocsátott rádióhullámok alapján, amelyek mostanra már más civilizációkat is elérhettek. Ezt megelőzően a Földön zajló eseményeket csak radarszerű eszközökkel lehetett nyomon követni, és meglehetősen csábító azt hinni, hogy az ilyen felfedezések eredményeit maga a Föld rögzíti, és a felvevőberendezéseket később visszaszerzik.
Néhány értelmesebb elme úgy gondolja, hogy Delhi híres vasoszlopa egy ilyen jellegű, de nagyméretű felvevő lehet. Én a magam részéről ezt a hipotézist nagyon is hihetőnek találom, mivel a különböző magyarázatok, amelyek arra vonatkoztak, hogy ez az oszlop még az esős évszakok alatt sem oxidálódik, teljesen alkalmatlanok. Különösen azt írni, hogy az oszlopot porkohászati eljárással készítették, véleményem szerint teljes tudatlanságot mutat e kohászat technikáinak ismeretében. Egy ilyen méretű tárgy szinterezéssel történő előállításához olyan formákra és feldolgozó kemencékre lenne szükség, amelyek mérete messze meghaladja az eddig elért eredményeket. Nagyon nehéz elhinni, hogy a múltban ilyen kaliberű létesítményeket lehetett volna építeni. Még nehezebb elhinni, hogy nyoma sem maradt.
Hogy világos példát találjunk a történtekre, térjünk vissza Dr. Gurlt kockájának történetéhez, és kövessük azt úgy, mintha egy detektívtörténet lenne. Dr. Gurlt 1885-ben egy németországi szénbányában találta ezt a kockát. Mélyen beágyazódott egy harmadidőszaki rétegbe. Több tízmillió éve állt ott, valószínűleg nem sokkal a dinoszauruszok pusztulása után. 1886-ban Dr. Gurlt publikálta a leletét: Fossil Meteorit Found in coal, C. Gurlt, Nature. 35: 36,1886.
Ugyanebben a témában több más munka is megjelent, nevezetesen az Académie des Sciences jelentéseiben. A tárgy majdnem kocka alakú, a kocka két ellentétes oldala enyhén lekerekített. Mérete 67 mm × 47 mm, ez utóbbi méretet a két lekerekített felület között kell mérni. A súlya 785 gramm. Majdnem a felénél egy meglehetősen mély bemetszés fut körbe. Összetétele kemény nikkel- és szénacél. Nincs elegendő kéntartalom ahhoz, hogy piritből, egy természetes ásványból készüljön, amely néha geometriai alakzatokat vesz fel.
Egyes korabeli szakemberek, köztük maga Dr. Gurlt is, azt állítják, hogy ez egy fosszilis meteorit. Mások azt mondják, hogy ez egy meteorit, amelyet megmunkáltak, de ki? A dinoszauruszok által?
Más szakértők szerint a tárgy mesterségesen készült, ami az én véleményem. A salzburgi múzeumba szállították, és egyre kevesebb szó esett róla.
1910-ben kiderült, hogy már nem szerepel a múzeum leltárában. Hová tűnt? Senki sem tudja.
A két világháború között a múzeum vezetősége, kétségtelenül elkeseredve a témában feltett kérdések számától, már nem válaszolt.
A második világháború után kiderült, hogy még az 1886-1910 közötti időszakra vonatkozó dosszié is eltűnt, amikor a kocka a múzeumban volt.
Ez különös. Ez annál is inkább különös, mert több száz ilyen kaland van. A Scientific American tele van velük.
Íme egy, amelyről e fontos folyóirat legelején (7. kötet, 298. o., 1851. június) számolt be. A napló beszámolója szerint egy négy és fél hüvelyk magas, alul hat és fél hüvelyk széles, felül két és fél hüvelyk széles és egy nyolcad hüvelyk vastag harang alakú fémtárgyat találtak egy szilárd szikla robbantása közben, öt méterrel a talajszint alatt. A tárgy fémből készült, egy olyan fémből, amely úgy néz ki, mint a cink, de úgy tűnik, mint egy ezüstöt tartalmazó ötvözet. A vizsgálat arra a következtetésre jutott, hogy jelentős régiségről van szó: a felrobbantott kőzet több millió éves volt.
A tárgy múzeumról múzeumra vándorolt, majd eltűnt. Soha nem találták meg.
Elgondolkodhatunk azon, hogy miért lenne egy mesterséges tárgy egy szikla belsejében. Ha a kőzet körülötte keletkezett, akkor tekintélyes számú millió éves.
Túl sok leírás van ilyen tárgyakról ahhoz, hogy tagadjuk, hogy a nagyon régi kőzetekben és szénrétegekben találhatók mesterséges, fémből készült tárgyak. Azt is ki lehet emelni, hogy ezek a tárgyak furcsa módon eltűnnek.
Az előző fejezet definíciói szerint e tárgyak jelenlétének hipotézise számomra munkahipotézis, rejtélyes eltűnésük viszont a párbeszéd hipotézise.
Jól ismerjük ugyanis a múzeumok azon szokását, hogy elássák azokat a tárgyakat, amelyek látszólag nem egyeznek az aktuális elméletekkel, vagy amelyek nem szép látványt nyújtanak. Ez történt Bagdadban is, amikor a híres szárazelemeket találták meg.
Az Egyesült Államok híres Smithsonian Múzeumának ismerői azt mondják, hogy a pincék tele vannak érthetetlen tárgyakkal teli dobozokkal, amelyeket senki sem tanulmányoz. Ugyanez a jelenség más múzeumokban, például a Saint-Germain-én-Laye-i Musée de la Préhistoire-ban is tapasztalható.
A legtöbbször ezeket a rejtélyes fémtárgyakat nem fedezik fel, mert a tenger fenekén, az Antarktiszon vagy olyan helyeken vannak, ahol senki sem ás, például a Bois de Boulogne-ban.
Amikor Dr. Gurlt felfedezte a kockát, még nem gondolták, hogy a kockához hasonló mágneses ötvözet mikrokristályos tartományaiban lehetséges az információ rögzítése. Más ilyen tárgyak valószínűleg csak úgy ott vannak, és nem keltenek feltűnést. Tulajdonosuk valószínűleg nagy távolságból is fel tudja venni őket egy magnetométerrel, mivel a tárgyaknak, amikor egy bizonyos jelet kapnak, mágneses rezonancia-válaszjelet kell kibocsátaniuk, amely jelzi pontos helyzetüket.
A mágneses rögzítésen kívül más rögzítési formák is léteznek. És bár jelenleg nem kerülnek kereskedelmi forgalomba, alaposan tanulmányozzák őket. Különösen a kristályokon való rögzítés. Az amerikai Carson Laboratories cégnek Bristolban (Connecticut, USA) sikerült a fényképezés segítségével egy magazinoldal képét nyolcvanötezerszeresére kicsinyíteni, ezt a képet egy kristályban elhelyezni, majd visszanyerni. Más kutatók a kristályokban egymás után következő rétegekben próbálnak rögzíteni, mint egy könyv lapjain.
Jelenleg arról beszélnek, hogy százezer közepes méretű könyvet egy kockacukor méretű kristályban rögzítenek. Egyáltalán nem kizárt, hogy egyes ékkövek olyan feljegyzések, amelyek egy napon visszakereshetők lesznek, sőt, többszörösen is alávethetők az információ-visszakeresésnek.
Az is valószínű, hogy számos ilyen felvevőeszköz kering a Föld körül az űrben.
Meg lehet kérdezni: honnan tudod ezt? A válasz egyszerű. Ezek a rögzítők felvesznek egy rádióüzenetet, és némi késéssel továbbítják azt egy ismeretlen célállomásra.
Ez az elképzelés, amelyet először A l’écoute des planètes című könyvemben terjesztettem elő, ma már eléggé elterjedt. Olyan kiváló tudósok, mint Roland Bracewell professzor, az ausztrál kormány rádiótechnikai tudományos kutatási igazgatója és sok más tudós 1929 óta a rádióadásokban, 1950 óta pedig a televíziós adásokban nagyon szokatlanul késleltetett visszhangokat észleltek. A televíziós adások olyan állomásokról érkeznek, amelyek három-négy éve nem működnek. A rádióadásokat visszhangként, időben több nappal az adás után is fogják. Ezt a jelenséget már 1930-ban megfigyelte Stürmer és Van Der Pol. Bracewell részletes tanulmányt készített róla. Úgy véli, hogy a mi szondáinkhoz hasonló automata eszközök rögzítik a jeleinket és rádióadásainkat, és kedvező körülmények között továbbítják azokat egy ismeretlen célállomás felé.
Nincs más tudományos magyarázat ezekre a késleltetett visszhangokra. Nincs olyan tárgy az űrben, amelyen a hullámok visszaverődhetnének, és néhány perc, hónap vagy év múlva visszatérhetnének. Az idő szerkezetére vonatkozó ismereteinkben semmi sem utal arra, hogy az idő csapdába ejti az elektromágneses hullámokat és visszaveri azokat (ha egy ilyen jelenség lehetséges lenne, az a késleltetett visszhangokon kívül sok más dolgot is megmagyarázna, de ez egy másik történet).
Ezt a furcsa jelenséget megjegyezve azonban biztos, hogy a legtöbb felvevő a Földön van. Véletlenül találunk rájuk szén- vagy uránbányákban, vagy kőfejtőkben sziklák robbantásakor. Nagyon valószínű, hogy nem minden elemző és felvevő készülék van a szénben eltemetve. Ezeket a felszínen kell megtalálni.
Bizonyára találtak már a felszínen, és ládákba zárva tudományos intézmények pincéiben, amelyeket további ládák és vastag porrétegek fedtek el. Kész vagyok arra, hogy minden szkeptikus olvasót körbevezessek az ilyen múzeumokban. Természetesen a régészet bevett elméleteinek ellentmondó tárgyak kerülnek először a pincébe. Ha pedig megmenekülnek, az tiszta szerencse.
A 19. században a kiváló angol tudós, Brewster egy ilyen pinceraktárban talált egy Ninive romjaiból származó lencsét, amelyet géppel vágtak ki. Még mindig létezik, ahogyan Brewster leírása is. Valószínűleg egy fejlett optikai műszer része volt, fejlettebb, mint a Brewster korában talált műszerek, sőt, mint azok, amelyek Ninive idejében létezhettek.
Számomra bizonyosnak tűnik, hogy a különböző múzeumok pincéinek szisztematikus feltárása és a „műtárgyak", „kultikus tárgyak", „azonosítatlan tárgyak” címkével ellátott tárgyak módszeres újravizsgálata számos jelzést adna, és kétségtelenül hasznosabb lenne, mint sok nagy költséggel végrehajtott régészeti expedíció.
A legtöbb ilyen titokzatos tárgy rozsdamentes ötvözetből vagy műanyagból készült.
Jelentős szakirodalom foglalkozik a fémesnek tűnő, de a szemlélő szeme előtt szinte elpárolgó tárgyakkal. A jelenség még az űrrepülések előttre nyúlik vissza. A visszaeső műholdak vagy hordozórakéták darabjai nem párolognak el (van egy makacs legenda, miszerint néhány ilyen darab, nevezetesen a Szputnyik IV és néhány Discoverer darabja, elveszítette súlyának felét, miközben megtartotta ugyanazt a térfogatot és tömeget. Állítólag ez igaz azokra a tárgyakra, amelyek 1960. szeptember 14-én az Egyesült Államokban, Woodbridge-ben egy villa gyepére hullottak. A legnagyobb borsó nagyságú volt; egy edénybe helyezve csökkenni kezdett a súlya. Ezt követően az egészet elkobozták az amerikai hatóságok. Ha ez igaz, akkor ez nagyon érdekes. De igaz-e?)
Az ember hajlamos azt gondolni, hogy a rögzítők egy része, miután az információt kinyerték belőlük, egyszerűen eltűnnek.
Érdekes lenne tudni, hogy a műholdak fogtak-e ismeretlen eredetű jeleket a Földről. Az utóbbi időben az Explorer sorozat műholdjai ilyen sugárzást észleltek: a Földről érkező sugárzás, de nem magyarázható ismert természeti jelenséggel, és nem származik az ismeretes mesterséges források egyikéből sem: rádió, televízió, radar stb. Valójában ez a sugárzás hasonló a Jupiter vörös foltja által kibocsátott sugárzáshoz. Ezt a Jupiterről érkező sugárzást 1954 óta tanulmányozzák, de meggyőző eredmények nélkül. Nagyon bonyolult elméletek tulajdonították az energiát a vörös foltnak.
Mivel a Földnek nincs vörös foltja, meglehetősen nehéz ezeket a pusztán elméleti magyarázatokat a Föld sugárzására alkalmazni. A Jupiter sugárzása modulált, és azt mondják, hogy ez a moduláció intelligens lények munkája. Azt is mondták, hogy ez a moduláció a Jupiter sugárzásának az Io nevű hold átvonulása által okozott időszakos megszakításoknak köszönhető. Mindez nem vonatkozik a földi sugárzásra, amely nem tűnik moduláltnak. Nem tudni, hogy a Földről származik-e, vagy a Föld felső légköréből, illetve a Földet körülvevő töltött részecskeövekből származik. További információig nem tilos azt gondolni, hogy a helyzetét jelentő felvevőből származik.
Az is lehetséges, hogy a további vizsgálatok során a műholdakon lévő felvevőberendezések által kibocsátott egyéb sugárzások is felfedezésre kerülnek. Ehhez a műholdaknak nem csak a kizárólag rádiós elv alapján működő detektorokkal kell rendelkezniük. A gravitációs hullámok, neutrínók és esetleg tachionok rögzítésére alkalmas, Föld körüli pályán keringő detektorok valószínűleg azt fogják mutatni, hogy a földkerekség minden táján működnek rögzítők. Talán ez segít megtalálni őket.
A remény az, hogy a következő felfedezett éles oldalú objektumot gondosan felszeletelik, és a szeleteket detektorokkal vizsgálják meg, hogy megpróbálják kinyerni a jeleket.
A Közép- és Dél-Amerikáról szóló különböző tanulmányok nagy, néha három méter átmérőjű, talapzatra helyezett, gömb alakú tárgyakról számolnak be. Nem léteznek helyi legendák ezekről a gömbökről, amelyek úgy tűnik, hogy ezekben az országokban régebbiek, mint az ember.
Természetesen lehetséges, hogy ezek másfajta adatrögzítők, amelyeket valaha egy teljesen elfeledett faj állított talapzatra. Mert míg könnyű elképzelni egy olyan természetes folyamatot, amely képes lenne egy gömböt létrehozni, addig lehetetlen elképzelni egy olyan folyamatot, amely képes lenne egy talapzatot kifaragni és a gömböt elhelyezni rajta. Ez minden bizonnyal kitaláció. De milyen természetű? Jelenleg senki sem tudja. Úgy állunk e tárgyak előtt, mint ma egy vadember, vagy mint egy 19. századi tudós a tranzisztorok készítéséhez használt kristály előtt. Érdekes lenne az egyik ilyen gömböt egy technikailag fejlett országba szállítani és elemezni.
Hadd említsünk meg mellékesen, mert kellemes, egy anekdotát a lemezjátszókról, amelynek magyarázata éppoly természetes, mint amennyire teljes. 1961. szeptember 13-án Karacsiban (Pakisztán) egy PTT munkás kis házának tetejére egy rendkívül bonyolult, nyilvánvalóan elektronikus szerkezet zuhant le ejtőernyővel.
Hosszú és aprólékos vizsgálatot végeztek. Végül bizonyossággal megállapították, hogy ezt a légköri nyomás és szélsebesség rögzítésére tervezett eszközt 1959-ben az Egyesült Államokban egy léggömbön bocsátották fel. Normális esetben a léggömbnek legkésőbb két nappal később kellett volna felrobbannia, amikor elérte a 30 kilométeres magasságot. De nem robbant fel, és két évig és egy hónapig vitorlázott a levegőben, mielőtt Pakisztánban landolt. Az elméleti szakemberek bebizonyították, hogy ez az utazás teljesen lehetetlen. Sajnálatos módon ez megtörtént.
Más esetekben a tárgyakat nem azonosítják. Az amerikai rendőrség gyakran begyűjti őket, és a Smithsonian Múzeum vagy az amerikai titkosszolgálat pincéiben tűnnek el. 1962 szeptemberében például a wisconsini Manitowockban egy tíz kilogrammos acéltárgy zuhant az utcára. Nyilvánvalóan egy gépdarab volt. A felszínen több ponton megolvadt az acél. A tárgyat a Smithsonian Intézetbe vitték, ahol közölték, hogy egy mesterséges tárgyról van szó, majd csend lett. A szóban forgó tárgynak most el kellett tűnnie a múzeum porában.
Ezzel egy időben egy másik tárgy is eltűnt magától. Az észak-karolinai Harriburgból származó Grady Honeycutt úr, egy horgász előtt esett egy tóba. Elmondása szerint a tárgy úgy nézett ki, mint egy fémrudakkal borított focilabda, „mint egy fém sündisznó”. Amikor a rendőrség megérkezett, a tárgy már bomlásnak indult, és úgy nézett ki, mint egy golyóvá tekeredett fémhuzalok tömege. Ezután elsüllyedt, és a búvárok nem találták nyomát. A tárgyat vagy valaki más találta meg, vagy visszament oda, ahonnan jött.
A következő évben az írországi Dungannonból jelentettek egy hasonló tárgyat. Ennek csak négy fémrúdja volt – valószínűleg az előzőnek egy rossz változata –, de világított. Az ír hadsereg visszaszerezte, és soha többé nem hallottak róla.
Nyilvánvaló, hogy ezek kémszatellitek töredékei; ilyen tárgyakat azonban már az emberiség születése óta gyűjtenek, jóval azelőtt, hogy léteztek volna kémszatellitek.
Ha ezek a tárgyak kémhajókból származnak, akkor nem emberek készítették őket.
Érdekes lenne egy ilyen tárgyakból álló gyűjteményt létrehozni. Állítólag az Egyesült Államokban is léteznek ilyen gyűjtemények, de a tulajdonosok nem engedik, hogy megvizsgálják őket. Ez nagyon sajnálatos.
Van néhány szervezet, amely tanulmányokat és fényképeket gyűjt ezekről a tárgyakról. A legérdekesebb az amerikai Info nevű szervezet, amely a forteanus Information rövidítése, és amelyet Charles Fort, a bizarr dolgok nagy szakértőjének tiszteletére alapítottak. Info ezen a címen kiváló negyedéves magazint ad ki.
A Szovjetunióban a Tehnyika Mologyezsi című folyóirat havonta közöl egy-egy ilyen jellegű problémáról szóló, általában fényképekkel illusztrált tanulmányt, valamint a témáról szakemberek közötti vitát.
Megjegyzések a Delhi oszlopról
Nem érdektelen visszatérni a delhi oszlophoz, amely egy nagyon egyedi problémát kínál. A tárgy hat méter magas és ötven centiméter átmérőjű. Ez azt jelenti, hogy túl nagy ahhoz, hogy szinterezéssel készült volna. Nemrégiben azt írták, hogy ez a tárgy azért nem korrodálódik, mert vékony, átlátszó szilícium-dioxid réteggel van bevonva. Ha ennek a zseniális javaslatnak a szerzője megtalálta a módját annak, hogy a vasfémeket vékony, átlátszó szilícium-dioxid réteggel vonja be, azt tanácsolom neki, hogy szabadalmaztassa és hasznosítsa felfedezését. Garantálom neki az évi egymilliárd nehézfrankos jövedelmet, ami csak egy kis része annak a kárnak és veszteségnek, amit a korrózió okoz a világban.
Az oszlopon II. Chandragupta király sírfelirata látható, aki Kr. u. 413-ban halt meg. Köztudott, hogy az oszlop már akkor nagyon öreg volt. Igaz, hogy Indiában léteztek acélgyártási technikák. Az egyik pandzsábi herceg felajánlott Nagy Sándornak egy kétszázötven kilós acéltuskót, ami akkoriban jelentős mennyiségnek számított. Másrészt az alkímia igen fejlett volt, és az alkimisták számára a vas az alapvető fém. És mégis…
És mégis, figyelembe véve a fém rendkívüli minőségét, amelyből az oszlop készült, figyelembe véve, hogy a végtelenségig megőrizhető, azon tűnődöm, vajon nem egy óriási adatrögzítő-e. Rengeteg pénzt adnék azért, hogy egy szeletet vegyek belőle, és mágneses elemzésnek vessem alá. Sajnos, tekintettel a delhi vasoszlophoz fűződő szent értékre, a kísérlet nem lehetséges.
Adolf Gurlt német bányamérnök (1829-1902) acélkockájáról (ami nem igazán "kocka" egyébként) magyarul is lehetett olvasni, ha valakit még érdekelne további beszéd erről:
1. Gauser Károly: Jártak-e "idegenek" a Földön?, Tükör, 1965/4. sz. (innen van a legfelső kép!)
2. Mandics György: Rejtély, amelyben van csavar!, Szabad Szó (Temesvár), 1982 (7 részben)
3. Gauser Károly: Az acélkocka rejtélye, Pajtás, 1964/44. sz.
4. Lukács Tibor: Talányos leletek, Ország-Világ, 1976/46. sz.
5. Ifj. Bartha Lajos: Különös kérdőjelek, Galaktika 36. sz.
Osztroumov tudományos újságírót azért küldte az Izvesztyia újság nyugati (!) helyszínekre 1961-ben, hogy az előző évben Agreszt által nagy port kavart elmélet "bizonyítékait" lefülelje. De ugyanolyan gödrökbe lépett, mint Agreszt: pld. szerinte Gurlt mérnök soha nem is létezett, csak a legenda része és hasonlók. Az ún. wolfseggi meteoritról (Gurlt "kockája") volt vélemény, hogy 1910-ben eltűnt a salzburgi múzeumból, Ponori Thewrewk meg azt írta (1968) a 2. világháború alatt bombatalálat érte azt a múzeumot, ahol tartották, de tudtommal ma is meg van: az ausztriai Vöcklabruck Heimathaus Museum-ban őrzik.
A Les extra-terrestres dans l'Histoire 9. fejezete (szerencsére) megjelent magyar fordításban, mint írtam a Galaktika 23-ban (1977). Ebben Bergier a "zöld gyerekek" kérdésétől indul, s találkozunk különféle, földön megjelent kreatúrákkal, akik hogy megjelentek, úgy el is tűntek...
9. A zöld gyermekek
Les enfants verts
1887 augusztusának egyik délutánján a spanyolországi Banjos falu mellett a mezőn dolgozó parasztok egyszer csak két gyermeket pillantanak meg. A kisfiú és a kislány egy barlangból lép elő. Ruhájuk olyan anyagból készült, amilyet ezek az emberek még sohasem láttak, bőrük színe pedig zöld, mint a faleveleké. Egy science fiction regény kalandsorozatának kitűnő kezdete lehetne ez, ám az eset valóban megtörtént. A gyerekek teljesen ismeretlen nyelven szólalnak meg. A Barcelonából odaérkező szaktudósok hasztalanul próbálják azonosítani a nyelvet, valamint analizálni a ruhák anyagát. Még annak a papnak sem sikerül megállapítania, milyen nyelvet beszélnek a gyerekek, aki az idegen nyelvekben való jártasságáról híres.
A gyerekeket a helyi békebíró, Ricardo da Calno házába vitték. A bíró megpróbálta lemosni róluk a zöld színt, ám kiderült, hogy ez nem valami festék, hanem a bőrük valódi színe. Észrevették, hogy a gyerekek arcán bizonyos negroid vonások is fellelhetők, de mandulavágású szemük inkább ázsiai jellegű. Öt napon keresztül kínálták őket különféle ételekkel, s ők valamennyit visszautasították. Végül frissen szedett zöldbabot hoztak nekik, amit aztán elfogadtak. A kisfiú, aki közben már teljesen legyengült, meghalt. A kislány azonban életben maradt. Bőrének zöld színe lassan-lassan halványodni kezdett, s végül átadta helyét a fehér faj normális színének. Valamicskét megtanult spanyolul, és a bíró házában, mint szobalány kezdett dolgozni.
Ha kérdezgették, válaszai még csak bonyolították a rejtélyt. Az országot, ahonnan érkezett, a következőképpen írta le: a napot nem ismerik, az országban örök homály uralkodik. Egy nagy folyó választja el egy olyan fényes országtól, ahol süt a nap. Egy váratlan légörvény egyszercsak fülsiketítő robaj kíséretében felemelte a két gyereket, majd letette őket a barlangba. A fiatal lány még öt évet élt, aztán meghalt.
A problémára semmiféle megoldást nem találtak. A XIX. század végén olyan magyarázatokat javasoltak, melyek a kor mitológiájából származtak: a gyerekek e szerint a Mars bolygóról jöttek, amelyet akkor még lakhatónak véltek. A zöld pigmentáció okát pedig azzal próbálták magyarázni, hogy e bolygót a Nap nagyon gyengén világítja meg. Ma már persze tudjuk, hogy a Marsnak éppúgy, mint a Holdnak, gyakorlatilag nincsen légköre, és semmiféle – emberi vagy más – élet nem létezik rajta. Egyébként nem keletkezhet olyan vihar vagy tájfun, amely a Marsról lényeket sodorhatna át a Földre!
Tudunk kék színű gyerekek létezéséről: ebben az esetben meglehetősen közismert betegségről van szó. Úgy látszik, léteznek zöld gyerekek is, bőrszínűk eszerint egy másfajta, a kék betegségnél ritkább kór tünete, és e szín eredete a belső elválasztású mirigyek működésével kapcsolatos. Megnyugtató lenne arra gondolni, hogy valaki ismeretlen okokból, talán babonából hagyta a két zöld gyereket a barlangban. Csak az a baj, hogy a korabeli kórházakban nincsen nyoma az eltűnésnek.
Fölösleges erőltetni a modernebb hipotéziseket, melyek a negyedik dimenziót vagy a paralel világok létezését hívják segítségül. Ez korunk mitológiája, s talán ennek sincs több köze a realitáshoz, mint a XIX. században általánosan elterjedt hiedelemnek volt, miszerint a Mars lakott bolygó.
Egy föld alatti világ feltételezése a priori nem lehetetlenség, de semmiféle bizonyítékunk nincs rá. A hitet, hogy megfelelő mélységekben lakott üregek léteznek, semmi nem indokolja. Ez a feltevés időről időre lábra kap, de úgy látszik, minduntalan megcáfolja az, amit a földkéreg szerkezetéről tudunk.
Lehetséges, hogy még meglepő dolgok derülnek ki e témakörben, és hogy a föld alatti világokkal kapcsolatos számos hagyomány és legenda (köztük pl. a hadding landről vagy elrejtett földről szóló skandináv hagyomány, mely különösen részletes leírást ad) összefügg a valósággal. De mai ismereteink alapján ez nagyon kétségesnek látszik.
Akad még sok más feltevés, s köztük az egyik megfelel könyvem különböző hipotéziseinek: e zöld gyermekek megjelenése nem más, mint kísérlet, amely emberi reakciók kiváltására irányul. Ha valóban így van, akkor a kísérlet nem mondható sikeresnek. Amikor valóban elképesztő dolgok történnek, az emberek nem bizonyulnak igazán kíváncsinak, és a zöld gyerekek történetét csak a különös dolgok gyűjtői említik titkos irataikban.
Pedig hasznos lenne ezekre odafigyelni, mint ahogy egyáltalán nem haszontalan megfigyelni azokat a különös megjelenéseket, amelyek egy kísérletsorozat keretében civilizációink kíváncsiságát és intelligenciáját kívánják lemérni. E megjelenések közül különösen említést érdemlő az elmúlt év folyamán Amerikában, Bemard Heuvelmans és Yvan Sanderson által felfedezett neander-völgyi ember. Sietek megjegyezni, hogy sem Heuvelmans, sem Sanderson nem fogadná el azt, ahogyan én kalandjukat magyarázom.
Az „utálatos havasi ember” és a bolygón talált vagy találni vélt különböző emberi lények két legnagyobb specialistája 1969 elején, útban az Egyesült Államok felé, betévedt egy vásárba, s az egyik bódén ezt olvassák: itt látható minden idők legrégibb embere, egy jégtömbbe zárva. A bámészkodáson kívül más dolguk nem lévén, belépnek a bódéba, s egy neander-völgyi ember jégtömbbe zárt holttestét pillantják meg. A holttest fején golyó ütötte seb látható. Nem kell mondanunk, hogy a neander-völgyi korban aligha ismerhették a lőfegyvereket! A bódé tulajdonosa, bizonyos Hansen, nagyon segítőkésznek mutatkozik: megengedi, hogy fényképeket készítsenek, és elmeséli, hogy a jégtömbbe zárt lényt Kínában vásárolta. Sanderson és Heuvelmans mesébe illő összeget kínálnak a neander-völgyi emberért. A tulajdonos először visszautasítja az ajánlatot, aztán mégis belemegy. Amikor a két antropológusa Smithsonian Institute által kifizetett összeggel visszatér, Hansennek és jégtömbjének hűlt helyét találja. Keresésére indulnak, ám hiába. Márpedig egykönnyen nem tűnhet el valaki, különösen akkor nem, ha az FBI teszi tűvé érte az egész vidéket, nem beszélve arról, hogy ez a valaki egy neander-völgyi ember tizenkét méter hosszú jégtömbbe zárt holttestét viszi magával. Egy ilyen csomag nem maradhat észrevétlen.
Ettől a perctől kezdve egy folytatásos regény kellős közepén vagyunk, s 1970-ben a regény még korántsem ért véget. A kinagyított fotókat megvizsgálták. A vizsgálat szerint a jégtömbbe zárt lény valóban az ember őseinek egyik ismeretlen fajtája, amely nagyjából megfelel mindannak, amit a neander-völgyi emberről tudunk. A golyó okozta seb kétségbevonhatatlan. A lényt valószínűleg ugyanazokon a titkos utakon hozták be az Egyesült Államokba, amelyeken a kábítószereket szokták, és az ügyben a maffia is benne lehetett. Heuvelmans rengeteg fenyegető levelet kap. A jégtömböt tartalmával együtt amerikai nemzeti történelmi emléknek nyilvánítják, s ez hivatalosan is felhatalmazza az FBI-t a nyomozásra. Bizonyos hatóságok az ügyet a járványok elterjedésével hozzák kapcsolatba, és kijelentik, hogy ezzel a tárggyal – mely illegális úton jutott az Egyesült Államokba – került be keletről a hongkongi influenzavírus. A rendőrség és a bűnszövetkezet közti közvetítők azt sejtetik, hogy ha az FBI bizonyos irányokba nem terjeszti ki hathatósan a nyomozást, akkor a jégtömb és tartalma visszakerülhet tanulmányozás céljából a Smithsonian Institute birtokába. Pillanatnyilag itt tartunk az ügyben.
Szerintem a neander-völgyi embert éppúgy nem fogják többé megtalálni, mint ahogy a patkányok sem találják meg a kísérleti labirintusban a sajtot, melyet a kísérletező egy kampóval átemelt a harmadik dimenzióba. Heuvelmans és Sanderson azt mondták nekem, hogy golyó által megölt állat-emberük testét valószínűleg a Bering-szorosban úszva találták meg. Szerintük a szoros egyik vagy másik oldalán még ma is élhet egy neandervölgyi népcsoport. A két antropológus iránt érzett minden tiszteletem ellenére ezt a feltevést lehetetlennek tartom: Szibéria és Alaszka, azaz a Bering-szoros mindkét partvidéke az oroszok és az amerikaiak által állandóan ellenőrzött övezet, radar kutat át itt minden négyzetcentimétert, és mindkét oldalon nyüzsögnek a járőrök, katonák és a biztonsági ügynökök.
Ez annyira elképzelhetetlen, hogy amíg egy újabb esemény nem cáfol rá feltevésemre, vallom, hogy a világító démonok, a Cavendish-féle álemberek, a zöld gyerekek és Heuvelmans neander-völgyi embere valahol megtalálhatók. Valakik mindig visszaviszik őket oda, hogy csak akkor bocsássák őket ismét közénk, ha jónak látják, mégpedig kétségtelenül azzal a céllal, hogy megfigyeljék lelkivilágunkat és magatartásunkat. Aztán ismét visszaviszik őket oda, ahonnan elhozták. Azt hiszem, hogy a titokzatos események jelentős része, nevezetesen ezek a megmagyarázhatatlan megjelenések hozzátartoznak az effajta kísérleteikhez.
Ugyanebbe a kategóriába sorolnám azt, amikor fényes nappal – noha sem felhő, sem nap vagy holdfogyatkozás nincsen – hirtelen éjszakai sötétség támad. A jelenség igen gyakori. A legközismertebb Angliában, Prestonban történt, 1884. április 26-án: dél felé az ég váratlanul úgy elsötétült, hogy az állatok mind aludni tértek. Húsz perccel később ismét kisütött a nap. Több száz hasonló esetről tudnak, de magyarázatot nem találtak rá. Beszéltek nagy erdőtüzek nyomán keletkező vastag füstfelhőről, de az esettel egyidejű erdőtűznek általában nem sikerült megtalálni a nyomait, és ha volt is ilyen, ezeket a felhőket egyetlen esetben sem figyelték meg az erdőtűz és a jelenség helyszíne között.
A legkülönösebb elsötétedési jelenség Londonban történt, 1763. augusztus 19-én. A szóban forgó esetnél az volt a legmegdöbbentőbb, hogy a sötétségen a gyertyák és a lámpások fénye egyáltalán nem tudott áthatolni. Ha ez olyan sűrű füst lett volna, melyen keresztül a fény már nem látható, akkor nyomot kellett volna hagynia a tárgyakon. Ilyen nyomokat azonban nem találtak. Valami olyan elképesztő dologról van itt szó, amelyet az ember csakis az előbbiekben említett kísérletek között tarthat számon.
Igazán csábító lenne a megjelenések e gyűjteményébe sorolni a visszataszító havasi embereket és az iszonyatos erdei embereket, ha ilyenek valóban vannak. Kétségbevonhatatlanul komoly emberek saját bevallásuk szerint találkoztak ilyen szőrös humanoidákkal a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Tibet területén. Egyes szakemberek, pl. Porsnyev állítása szerint ugyanarról a humanoid fajról van szó. Heuvelmans és Sanderson szerint viszont több, egymástól különböző fajjal van dolgunk, s ezek egyike az Egyesült Államokban él, egy buszmegállótól mintegy tíz km távolságnyira… Miért ne? Ez azért mégis meglepő lenne. Ezek a „nagylábúak”, ahogy az amerikaiak nevezik őket, állítólag nagyon sűrűn lakott területeken jelennek meg. Ezek szerint szaporodnak is, és ha nem is népcsoportokat, de legalább családokat vagy kisebb csoportokat alkotnak. Számomra nagyon valószínűtlennek látszik, hogy mindez egy olyan sűrű népességű országban, mint az Egyesült Államok, lehetséges lenne úgy, hogy semmiféle bizonyítékunk nincs rá.
Igaz ugyan, hogy az Egyesült Államok ennél még különbet is kínál, mégpedig a flatwoodsi szörnyet. Helybeli gyerekek mesélték, hogy 1952 szeptemberében a Virginia állambeli Flatwoods városkában egy szörnyet láttak kilépni egy vibráló vörös gömbből. Egy tizenhét éves fiú – önkéntes csendőr – gyerekekből álló expedíciót szervez, s mélyen behatolnak az erdőbe. Az ifjú csendőr nagy erejű zseblámpájának fényénél egy négy méter magas lényt pillantanak meg: emberszerű testét zöld kaucsuk öltözék fedi, amely visszaveri a fényt, fején sisak. Vörös az arca, hatalmas két szemének olyan a színe, mint az éretlen narancsé. Kellemetlen bűzt áraszt. Anélkül hogy egyet is lépne, elindul, mintha csúszna a föld színén. Általános rémület lesz úrrá mindenkin, beleértve a fiatal csendőr kutyáját is, ez menekül el legelőször. Telefonálnak a seriffnek, aki a szörnyet ugyan nem találta meg, de a kellemetlen szagot érezte, valamint olyan megmagyarázhatatlan nyomokat látott, mintha valami a levegőben csúszott volna.
A gyerekeket azonnal és külön-külön kikérdezték. Valamennyi 12-17 éves volt. Válaszaik feltűnően hasonlóak voltak, de mivel a szörnyet nem találták meg, nem lehet többé kideríteni, vajon nem csalásról volt-e szó. De az esemény után eltelt tizenöt év alatt a már felnőtté vált gyerekek közül egyik sem adta el a sajtónak a történetet, ami feltétlenül arra vall, hogy nem történt csalás. Az ember ezek után hajlik arra a feltevésre, hogy talán mégis láttak valamit.
Az Egyesült Államoknak lassanként specialitása lesz, hogy hol innen, hol onnan bizonyos időközönként jelentik az ilyesféle szörnyek felbukkanását. Egyik sem hasonlít a másikra, s ez végérvényesen megcáfolja azt a feltételezést, hogy ezek egy csillagközi civilizáció idelátogató tagjai. Ha viszont kísérletezésekről van szó, akkor ésszerűnek tűnik, hogy e szörnyek mindig más és más alakban jelennek meg.
Megpróbálták úgy csoportosítani ezeket a megjelenéseket, hogy különválasztották a humanoidokat a többitől. Ez a törekvés nem hozott lényeges eredményeket. Én inkább arra hajlanék, hogy összefüggést találjak a zöld gyerekek, a napjainkban feltűnő neandervölgyi emberek, a visszataszító havasi és erdei emberek, valamint a különféle szörnyek között, melyeket meg kell különböztetni a kísértetektől. Az a feltételezés, hogy itt egy kísérletsorozatról van szó, legalább annyi előnnyel jár, hogy nem kell minden egyes lépés után egy általánosabb hipotézishez illő magyarázatokat keresni, pl. nem kell minden lépésnek a Földön kívüli vagy a föld alatti fajok létezését igazolnia. Ha – mondjuk – Földön kívüli vagy föld alatti faj látogatná világunkat, ebben az esetben valamennyi látogatónk többé-kevésbé hasonlítana egymáshoz. Ám a zöld gyerekek és a flatwoodsi szörny között nincs semmiféle hasonlóság. Azt is láthatjuk, hogy e lények közül egy sem akad, amely szükségét érezné bizonyos erkölcsi vagy vallási üzenetek közvetítésének, mi több, az esetek nagy részében még elfogni sem hagyják magukat.
Nem hihetünk tehát abban, hogy látogatóink mind nagyjából a fehér árjákhoz hasonlítanak, és morális üzeneteket közvetítenek.
Ami az undorító erdei embereket illeti, nemrégiben kaptunk hírt róluk. Eszerint egy erdei ember megszökött szumátrai börtönéből. Feltűnően sűrű szőrzet borította egész testét. Több, ehhez hasonló lényt figyeltek meg Brit-Columbiában 1884 óta. Látták is, le is fényképezték, sőt cirkuszoknak el is adták őket, éppen hogy csak nem mutatták be a televízióban. A zoológusok mégis makacsul kitartanak amellett, hogy egy ilyen gorilla nagyságú lény nem érhette meg korunkat, ezt a túlnépesedett emberi világot, és szinte bizonyosra vehető, hogy kétkedve fogadnák a hírt, hogy efféle lények tűntek fel Seine-et-Oise vidékén. Ugyanakkor kétségtelenül komoly amerikaiak találkoznak óriási, sűrű szőrzetű humanoidákkal. Ez történt 1963. július 23-án is, Oregon államban, Satus Phass és Toppenish között hajnali 1 órakor: három, autóval utazó ember egyszer csak megpillantott egy, az országúton áthaladó négy méter magas, szürke hajú, emberszerű lényt. És nem ők látták egyedül. Egy portlandi házaspár, szintén Oregon államból, a várostól nem messzire lévő Lewis folyóban horgászva, a parton egy négyméteres humanoidát pillantott meg, fején olyan csuklyával, amelyet a Ku-Klux-Klan tagjai viselnek. Ha ugyan nem a sűrű haját nézték csuklyának. 1963 augusztusában az Oregon Journal című napilap kiküldött tudósítója kitűnő fényképekkel tért vissza, melyeket a negyven cm hosszú, tizenöt cm széles lábnyomokról készített. Kiszámították, hogy a nyomokat hagyó lény súlya meghaladja a 200 kg-ot. A lábnyomok sokkal inkább az emberéhez hasonlóak, mint bármelyik ismert állatéhoz. Még ugyanabban a hónapban más nyomokat is lefényképeztek a Lewis folyó mentén, ezek még hatalmasabbak voltak: gazdájuk kétméteres léptekkel haladt, és súlya több mint 350 kg lehetett. Az ember hiába nyitott szellemű, már-már a hiszékenység határáig, valóban nehéz elhinni azt, hogy egy olyan sűrűn lakott országban, mint amilyen az Egyesült Államok, mind e mai napig felderítetlen rezervátumban élhetnek ilyen óriási humanoidák. A vidék erdeit szünet nélkül figyelik helikopterekről, hogy megelőzzék az erdőtüzeket. Ha ott négyméteres gorillák csapatai sétálnának, azt már rég észrevették volna. Arról nem is beszélve, hogy a XIX. században a cirkuszkirályok, mint pl. Barnum, habozás nélkül óriási összegeket áldoztak volna arra, hogy expedíciók induljanak összefogdosásukra.
Amíg alaposabb vizsgálatokat nem végeznek, a magam részéről továbbra is hiszem, hogy ezeket az állatokat valahol másutt tenyésztették vagy csinálták, és kísérleti céllal eresztették őket közénk. Én arra hajlok, hogy a homunculusok kategóriájába soroljam őket: ezt a szót a középkor alkalmazta azoknak az emberszerű kreatúráknak a jelölésére, melyeket mesterséges úton állítottak elő. Éppígy használhatnánk a zsidók gólem szavát is.
Úgy gondolom, e megjelenések visszanyúlnak a legtávolabbi múltba. A régi görögök kitartottak az általuk lakott világ kettős szemlélete mellett. Szerintük léteztek az emberhez hasonló teremtmények, melyek azonban nem képesek a tagolt beszédre, voltak ezenkívül olyan teremtmények is, pl. a kentaurok, szatírok stb., melyek teste részben emberi, részben állati. A görög irodalomban mindenütt oly sok célzást találunk a valóság e kétféle szemléletére, hogy bajos ezeket egyedül a mitológiára visszavezetni. Az ő szemükben ezek a félig ember, félig állat teremtmények semmi esetre sem isteni, hanem nagyon is materiális lények voltak: nem váltak füstté, nem voltak átlátszóak, ellenben látni, hallani és érinteni lehetett őket.
Alapos okom van tehát annak feltételezésére, hogy az a kísérletsorozat, amelynek a zöld gyermekek, a golyó által megölt neander-völgyi ember és a XX. századi Amerikában jövőmenő négyméteres majmok csupán egyes részei, már az emberiség megszületésekor elkezdődött, és folyik tovább, egészen napjainkig. Egyébként e lények közül egy sem látszik alkalmasnak arra, hogy csillagközi járművet vezethessen, vagy utazni tudjon az időben.
Olyan állatokról van szó, melyeknél soha nem láttak semmiféle eszközt vagy – a sisakon kívül – semmiféle mesterségesen gyártott tárgyat. Odavitték őket, ahol megjelentek, és végül elviszik őket, mint ahogy a kísérletező visszaveszi a sajtot a patkány labirintusából.
Mostanáig óriásokról beszéltünk. Éppígy megjelennek törpék is, de elgondolkodtató, hogy vajon nem ugyanarról a jelenségről van-e szó. Megjelenésükről nem szólnak élő tanúk, és nem tudjuk felmutatni a lábnyomaikat sem. Ezzel szemben minden nép valamennyi legendája beszél a föld mélyében élő apró emberekről. Még egyes fémeknek is ezek kölcsönöztek nevet: a koboldból származik a kobalt és így tovább. De úgy látszik, hogy 1138 óta – amikor egy német kolostor pincéjében elfogtak egyet – nem láttak egyetlen törpét sem.
Ez a törpe teljesen fekete volt, és semmilyen nyelven nem beszélt. Végül elengedték, hogy lássák, mit csinál: visszatért a pincébe, ahol találták, felemelt egy követ, és bebújt egy olyan alagútba, ahová senkinek sem sikerült utánamenni. Az alagutat kereszttel zárták le, és az ügy ennyiben maradt.
A törpék legendájának minden bizonnyal semmi köze sincs az afrikai pigmeusokhoz, akiket sem a kelták, sem az amerikai indiánok nem ismertek. És mégis számos hagyomány – a két Amerika indiánjainál éppúgy, mint a keltáknál és általában minden európai népnél – beszél e törpékről, akik a föld alatt élnek. Margaret Murray A boszorkányok istene című könyvében még azt is kijelenti, hogy a kis néppel való kapcsolat egészen korunkig fennállt, és a boszorkányság nem más, mint a törpék régi vallása.
Kétségtelen azonban, hogy ha Anglia alatt létezett volna ilyen föld alatti ország, azt a már meglévő, modern készülékek segítségével ki lehetne mutatni. Hacsak ezek az üregek nincsenek védve a szeizmikus szondázással szemben: ilyen védekező eljárások valószínűleg léteznek, és fel is használják ezeket a titokban kipróbált atomfegyverek esetében. Ez azért nagyon meglepő volna.
Könnyebben elhisszük azt, hogy törpe fajok maradtak fenn például a középkorig. Ebben az esetben viszont jó lenne tudni, vajon miért nem találják meg soha csontvázaikat.
Akárhogy áll is a dolog, találkozhatunk napjainkban zöld emberekkel, óriásokkal, mindenféle szörnnyel, ám törpékkel soha. Azt pedig ne meséljék nekem, hogy törpék vezetik a repülő csészealjakat, mert én bizony nem hiszek a repülő csészealjakban!
A kis népre vonatkozó hagyományok egyik különös pontja szerint, ha valaki néhány napig a kis nép országában tartózkodik – tudósít bennünket minden egyes legenda –, a Földre csak évszázadokkal később juthat vissza. Többek között ez is a relativitás teoretikusai által kimutatott időösszehúzódást juttatja eszünkbe. Számomra mégsem tűnik teljesen helyénvalónak, hogy a törpéket, manókat és egyéb tündéreket a Földön kívüli megnyilvánulások közé sorolják. Nem sorolnám ide még a Heuvelmans, Sanderson és Porsnyev által jelzett furcsa állatokat sem. A dzsungelek és az óceánok ma még nincsenek teljesen feltárva, és én igenis el tudom fogadni, hogy teljesen természetes módon élhetnek plezioszauruszok az Atlanti-óceánban, húszméteres óriásgyíkok vagy akár kétorrú kutyák valahol Dél-Amerikában. E két utóbbi vadállatot – titokzatos eltűnése előtt – Fawcett figyelte meg. Az ember minden további nélkül elfogadhatja bizonyos állatok természetes fennmaradását, anélkül hogy Földön kívüli kísérletezők beavatkozását kellene feltételeznie.
Ebben az esetben mi, emberek azokhoz a laboratóriumi állatokhoz hasonlítunk, amelyek nem eléggé értelmesek, vagy nincs elég képzelőerejük ahhoz, hogy felismerjék a kísérletezőt.
Úgy gondolom, hogy a modern technika széles körben felhasználható volna, ahogy Pasteur technikája elegendő volt ahhoz, hogy felfedezhesse a mikrobákat.
A kutatásra csak olyan valaki lenne alkalmas, aki eléggé, ám nem túlságosan paranoiás. Mivel az a gondolat, hogy olyan lények, melyeket nem látunk, megfigyelnek, és erők, melyeket nem ismerünk, manipulálnak bennünket, tipikusan paranoiás elképzelés. Ha pedig ez túlságosan elhatalmasodik az emberen, egyenesen az őrültek házába vezet. Ám ellenkező esetben, ha ez teljes mértékben hiányzik a kutatóból, akkor képtelen lesz a tapasztalatokat úgy összekapcsolni, hogy kimutatható legyen, megfigyelnek-e vagy manipulálnak-e bennünket. Az ilyen ember borotvaélen táncol.
Természetesen senkit sem lehet ilyen feladatra kényszeríteni, de meg kell jegyeznünk, hogy számos természettudós volt hóbortos. Bizonyára eljön majd az az idő, amikor egy ilyen hóbortos tudós makacsul kitart amellett, hogy bebizonyítsa, kísérleteznek velünk. Ez az idő talán már el is érkezett, és vannak már ma is óvatos és előrelátó emberek, akik – az elmegyógyintézetet elkerülendő – nem publikálnak semmit. Az általános vélemény ebben a kérdésben bizonyára éppúgy meg fog változni, mint ahogy a mikrobákkal kapcsolatban megváltozott. Semmelweist üldözték, Pasteur harcolt, de a modern mikrobiológusok Nobeldíjat kapnak. Azt a kutatót, aki először kísérli meg bebizonyítani, hogy megfigyelnek bennünket, kétségtelenül be fogják csukni. A másodiknak kellemetlenségei lesznek, de követői talán új tudományt hoznak létre, amely a jövő generációi számára éppoly természetes lesz, mint ma a mikrobiológia. Ez a tudomány racionalista módszerekkel tanulmányozza majd azokat a jelenségeket, melyeket e könyv felvet, és talán még sok minden mást is, mint pl. az ördöngösséget. Érdekes elgondolkodni azon, milyen következtetéseket fognak levonni egy ilyen tudományos felfedezésből. Ha megfigyelnek bennünket, a megfigyelők tudomására kell hozni, hogy értelmes lények vagyunk.
Hiszen elképzelhető, hogy nem tudják, és meg kell érteniük, hogy bennünket nem a hétvégi és nyári népvándorlás, nem a háborúink, a koncentrációs táboraink stb. jellemeznek, mert mindezt esetleg könnyen észreveszik.
A külső megfigyelő – mert a velünk kísérletezők, még ha sokkal intelligensebbek is nálunk, mégis csak kívülállók – nyugodtan hiheti, hogy minden tevékenységünk egyedül bonyolult feltételekhez kötött reflexeknek köszönhető, mint a méhek, a termeszek és a hangyák tevékenysége. Ezt jelezte már Maurois is, közel fél évszázada megjelent, Fragments d'une historie universelle, 1992 (Részletek egy egyetemes történelemből, 1992) című művében. Maurois észrevételei már 1970-ben is teljesen helytállóak. Még a nálunk jóval intelligensebb megfigyelőkkel és manipulálókkal is előfordulhat, hogy tevékenységünkből nem értenek meg semmit.
Hogyan keltsük azt a benyomást, hogy értelmesek vagyunk? A hangyáknak vannak eszközeik, és kertet művelnek. A méhek ismerik a geometriát, és mégis – okkal vagy ok nélkül – a megfigyelők többsége egyetért abban, hogy nem értelmes lények.
Azok a lények, amelyek felgyújtják és leoltják a csillagokat, a mi kezdetleges eszközeink láttán nem biztos, hogy értelmes lényeknek tartanak bennünket, annál kevésbé, mert kezdetleges eszközeinket pl. Auschwitzban vagy Hirosimában hasznosítjuk. Teilhard de Chardint foglalkoztatta olyan eszközök gondolata, amelyek még nagy távolságból is elárulhatják az értelem jeleit. Ez valóban szép gondolat, ám ha a lények, amelyek megfigyelnek bennünket, és kísérleteznek velünk, nem rendelkeznek hasonló eszközökkel, akkor kétségtelenül mind a mai napig nem is bizonyosodtak meg intelligens voltunkról.
Megjegyzés az eltüntetéshez. Denis de Rougemont írta, hogy az ördög legnagyobb csele az volt, amikor elhitette velünk, hogy nem létezik. Ugyanez vonatkozik azokra a feltételezett lényekre is, amelyeket itt hol Értelmes Lényeknek, hol Kísérletezőknek neveztem. Minden egyes kísérlet után a rendszert vissza kell állítaniuk a zéruspontra ahhoz, hogy újrakezdhessék, így van ez egyébként minden tudományos kísérletben is, pl. a fizikában és a kémiában: el kell távolítani az előző kísérlet nyomán keletkezett mágnesességet és statikus elektromosságot, ki kell mosni a kémiai kísérletben használt tartályokat stb. A Kísérletezőknek éppígy kielégítő magyarázattal kell szolgálniuk minden, a környezetünkben végrehajtott mesterkedésük után, hogy elhitessék velünk: nem történt semmi. Ezt nevezi Charles Fort „szisztematikus eltüntetésnek”.
Szép példája ennek a Bemard Heuvelmans által felfedezett neander-völgyi ember. Hírek szerint egy bábukészítő, aki Saint Louis kirakatai számára dolgozik, kijelentette, hogy Heuvelmans állatát ő készítette felfújható hártyából, a szőrzetet pedig ráragasztotta. Sajnos a Heuvelmans által készített fotók – és ezeket magam is láttam – világosan mutatják, hogy valódi szőrzetről van szó. A zéruspontra való visszaállás tehát nem sikerült tökéletesen.
Más példákat is ismerünk. Az elhibázott eltüntetés legjobb példái közé tartozik az az eset, ami az angliai Almondsburyben történt, 1817 áprilisában. Egy napon egy száriba öltözött fiatal nő, aki nem beszélt egyetlen ismert nyelvet sem, kopogtatott több ház ajtaján.
Láthatóan nem tudott írni, és önmagára mutogatva azt mondogatta: „Caraboo”. Később sikerült leíratni vele egy ábécét, és tizenkettőig megjelöltetni a számokat egy teljesen ismeretlen nyelven, amelyet ő javasunak nevezett. Ezek után egy arra járó portugál tengerész, bizonyos Manuel Eynesso kijelentette, hogy ő érti a javasu nyelvet, és hogy a fiatal nő hercegnő, akit kalózok raboltak el Indonéziából, és elhozták egészen Angliáig.
Egy bizonyos idő múlva megállapították, hogy a portugál tengerész csaló volt, és az egész történetet úgy, ahogy van, csupán azért találta ki, mert meg akart ismerkedni a lánnyal. Ezek után a lány is beismerte, hogy a tréfa túl jól sikerült: ő angol! Mary Wilcox a neve, és az egész csak kitalálás volt.
Ám Mary Wilcox története teljes egészében kitalálás, Mary Wilcox ugyanis sohasem létezett. A nő végül férjhez ment egy angolhoz, gyerekei születtek, akiket felnevelt, s hetvenéves korában halt meg Bristolban, anélkül hogy valaha is kielégítő módon megmagyarázta volna kalandját.
Ahogyan Charles Fort mondja, vannak pillanatok, amikor az ilyen jelenségeket eltüntetők rosszul dolgoznak. Arról, hogy hogyan volt képes egy analfabéta angol nő egy beszélt nyelvet bonyolult szabályokkal, írott ábécével és teljesen eredeti számrendszerrel kitalálni, Fort előtt senki sem töprengett el.
F. Nagy Piroska fordítása
A "zöld gyerekekről" még annyit, hogy az eset nem Spanyolországban, hanem az angliai Woolpitan történt a 12. században. John Macklinnak egy 1965-ben megjelent könyve variálta át a helyszínt és az időpontot, s többen tőle vették át ezt a bizarr történetet (nem csak Bergier). De a történet részletei valóban úgy történtek. Két középkori angol krónika is beszél az esetről. Akit jobban érdekel a téma, a brit krónikák szövegei magyarul is megtalálhatók Csüllög Ferenc Világfa c. könyvében (2017)
A Les extra-terrestres dans l'Histoire első fejezete (szerencsére) megjelent magyar fordításban, mint írtam a Galaktika 23-ban (1977). Ebben Bergier a dinoszauruszok kihalását egy megtervezett, magasabb rendű civilizáció machinációjának tudja be:
1. A csillag, amely elpusztította a dinoszauruszokat
(L'étoile qui tua les dinosaures)
Hetvenmillió évvel ezelőtt még csúszómászó óriások uralták a Földet: gigantikus óriásgyíkok, monstruózus szauruszok, melyek között voltak földön csúszók, úszók és repülők is. Uralmuk 150 millió évig tartott, az ember pedig – még a legoptimistább becslések szerint is – csak alig 6 millió éves.
Ez annyit jelent, hogy ezeknek a csúszómászóknak összehasonlíthatatlanul több idejük volt az alkalmazkodásra és a fejlődésre, mint az embernek. Egyébként lehetetlennek tűnik az a feltételezés, hogy a fejlődés folyamán vereséget szenvedtek volna: egy százötvenmillió évig fennmaradó fajt nyugodtan tekinthetünk tartósan alkalmazkodott fajnak.
Ez óriás csúszómászófajok közül kevés egykorú maradt fenn: bizonyos rákok, melyek háromszázmillió év óta semmit sem változtak.
A csúszómászó óriások egymillió év leforgása alatt eltűntek. Hogyan és miért? Aligha gondolhatunk arra, hogy valamiféle éghajlati változás következtében: az óceánokra még egy ilyen változás sincs nagy hatással, márpedig e csúszómászók jelentős része az óceánokban élt.
Azt a gondolatot is el kell vetnünk, hogy esetleg az életnek egy felsőbbrendű formája okozta volna pusztulásukat. Annak olyan jelentékeny fegyverzettel kellett volna rendelkeznie, amelynek feltétlenül nyomára bukkantunk volna.
Aztán itt van egy szórakoztató feltételezés: a mi emlősállat-őseink dinoszaurusztojásokkal táplálkoztak. Szórakoztató, ám lehetetlen: az ichtyoszauruszok az óceánokban éltek, és tojásaikat olyan helyekre rakták, ahol egyetlen ellenségük sem férhetett hozzá.
Azt is mondják, hogy a növényzet alakult át, és hogy az új növényzet túlságosan kemény volt a nagy csúszómászók számára. Teljesen valószínűtlen feltételezés: számos növényi változat maradt fenn, amelyek kiváló táplálékul szolgálhattak volna. A Galápagos-szigetek óriási teknősbékái, melyek Darwint olyannyira érdekelték, egyáltalán nem haltak éhen.
Azt is mondhatnánk, hogy e fajok elöregedtek, elaggottak, és végül elpusztultak. Ez a feltételezés helytelen, metafizikus szemléletből ered: a genetikus kód fenntartó ereje nem engedi, hogy egy faj egymaga pusztuljon ki. És miért nem öregedtek el a még ma is élő, több száz millió éves fajok, pl. a rákok és a csótányfélék?
Ezek a feltételezések mind alapvetően helytelenek. Egy új, nagyon leleményes elméletet dolgozott ki két szovjet tudós: V. I. Kraszovszkij és I. S. Sklovszkij, kiváló asztrofizikusok. Különösen az utóbbit tartják úgy számon, mint sugárasztronómiai és asztrofizikai témakörben rendkívül fontos művek szerzőjét. Valóban, Sklovszkij tanulmányozott bizonyos égi tárgyak által kibocsátott szinkrotron sugárzást, és ő mutatta ki azt is, hogy rendkívül heves és viszonylag gyors jelenségek mehetnek végbe a galaxisok központjában éppúgy, mint az űrben általában. A két szovjet tudós elgondolása szerint a dinoszauruszok végét egy olyan csillag szétrobbanása okozta, amely viszonylag közel volt a Naprendszerhez: egy tőlünk öt vagy tíz parszeknyi távolságra levő szupernóva növelte volna meg az űrből származó sugárzás sűrűségét. Az angol sugárcsillagász, Hanbury Brown úgy véli, hogy megtalálta egy felrobbant szupernóva nyomait; a robbanás ötvenezer évvel ezelőtt, a Naprendszertől mindössze negyven parszeknyi távolságban történt.
Két amerikai kutató, K. D. Terry (University of Kansas) és W. H. Tucker (University of Rice) újabban mennyiségi szempontból tanulmányozták alaposan a problémát: Csillagokat figyeltek meg, melyek felrobbanásakor nagymértékű sugárzás keletkezik. A sugárzás nagysága a Föld mágneses tere intenzitásának függvénye. Ez a tér részben megóv bennünket a kozmikus részecskék bombázásától oly módon, hogy eltéríti és egy bolygó körüli pályára kényszeríti a mágneses töltésű részecskéket. Márpedig a földi mágneses tér erőssége változik. Jelenleg csökkenőben van, és a mi időszámításunk szerinti 3500-as években éri majd el a minimumát. Lehetséges, hogy hetvenmillió évvel ezelőtt egy heves bombázás egybeesett a Föld mágneses terének csökkenésével, s ez mutációs hullámot idézett elő. Talán ekkor pusztultak ki a dinoszauruszok, s ugyanekkor született meg az ember.
Egy keletnémet tudós, Richter nemrégiben kijelentette, hogy egyetért ezzel az elmélettel. Szerinte ez a bombázás a mi galaxisunk központjában keletkezett, és rendkívül nagy erejű volt, noha tőlünk igen nagy távolságban játszódott le.
Íme tehát a – vitathatatlanul kiváló tudósoktól származó – tudományos feltételezések sorozata. Az itt következő hipotézist ne tulajdonítsák e tudósok egyikének se, ezért egyedül én vállalom a felelősséget. Első ízben 1957-ben fejtettem ki a nyilvánosság előtt, Louis Pauwels Eredetiben franciául c. műsorában, a francia televízióban. Még jól emlékszem az adást követő botrányra, a televízió tudományos bizottságának felháborodott tiltakozására, amely azt követelte – hasztalanul –, hogy tiltsanak ki a képernyőről.
Feltevésem a következőképpen hangzik: A dinoszauruszokat elpusztító csillag mesterségesen létrehozott égi jelenség volt, s célja abban állt, hogy elindítsa a fejlődés lassú folyamatát, amely egészen az értelmes lényig vezet. Bennünket, embereket rendkívül hatalmas lények alkottak meg; a mi hatalmunk éppúgy viszonylik az övékhez, mint egy vírus hatalma a miénkhez. Ezek a lények – nevezhetjük őket akár isteneknek is, semmi kifogásom ellene –, éppoly jól ismerve a fizika, mint a genetika törvényeit, az eseményeknek olyan sorozatát indították el, amely nem ér véget az emberrel, hanem egészen addig folytatódik, míg a fejlődés új isteneket, azaz alkotóikkal egyenértékű lényeket nem hoz létre.
Feltevésem természetesen nagyon vakmerő. Az ember persze mindig is elképzelt önmagánál végtelenül hatalmasabb lényeket. Még mennyiségi becslésekbe is bocsátkozik arra vonatkozólag, hogy mire képes a technikájuk.
A legfontosabb energiaforrás, amely megnyilvánul a H-bomba esetében, és amelyet mi is fel fogunk használni egy évszázadon belül, ez a hidrogénnek héliummá való átalakítása. Bolygónk óceánjai jelentős mennyiségű hidrogént tartalmaznak, de még ennél is jelentősebb hidrogénforrás a Nap. Létezhetnek lények, akik képesek a Napból nyert hidrogént hasznosítani. A teoretikusok ezek civilizációját III. típusú civilizációnak nevezik.
Mi lett ezekből a civilizációkból? Léteznek-e még valahol a világegyetemben?
Sok kiváló szellem válasza e kérdésre igenlő. Sklovszkij nem tartja kizártnak, hogy a még eddig meg nem magyarázott égi tárgyak, a kvazárok és a pulzárok egy biológiai aktivitás jelzései. A nagy szovjet tudós úgy véli, hogy az égbolt rendszeres tanulmányozásával kellene kutatni azokat a jelenségeket, melyeket ő „csodáknak” nevez, tehát azokat a jelenségeket, amelyeket sem az ismert természeti törvényekkel, sem a törvényeket a képzelettel kiegészítve nem tudunk megmagyarázni.
E jelenségeket Sklovszkij a következőképpen csoportosítja:
a Mars szatellitjének, a Phobosnak rendellenes viselkedése; szerinte ez mesterséges alkotás lehet;
a csillagok egy különös típusának, mégpedig az R típusnak a megfigyelése; ezek olyan rövid életű elemet – technéciumot – hoznak létre, amely a természetben nem létezik. Ez a megfigyelés azt a gondolatot juttatta kiváló tudósok eszébe, hogy értelmes lények bombázzák technéciummal ezeket az R típusú csillagokat, mégpedig jelzés céljából;
más, komoly kutatók, pl. Carl Sagan véleménye szerint a III. civilizációkba tartozó lények éppoly könnyedén tudják irányítani egy csillag elektromágneses sugárzását, mint ahogyan mi egy tévéadóét. Jelenleg egy szovjet kutatócsoport, melyet Kardasev és Pszenko asztrofizikusok vezetnek, kutatja ezeket a jelzéseket. Sagan a különböző légköri zavarok miatt úgy véli, hogy a Hold túlsó oldalán kellene felállítani egy rádió-obszervatóriumot, amely képes lenne kimutatni ezeket a jelzéseket. A számítások szerint ma is megalkotható energetikai eszközökkel 13 000 parszeknyi távolságra, azaz a bennünket a galaxis középpontjától elválasztó távolságnál jóval messzebbre küldhetnénk jelzéseket.
Egy amerikai asztrofizikus, Freeman J. Dyson egy még fantasztikusabb égi „csodát” is szemügyre vett. Felvetette a gondolatot, hogy létezhetnek olyan lények, amelyek saját csillaguk teljes energiáját hasznosítani tudják. Szerinte ezek a lények már nem bolygókon élnek, hanem mesterséges szférákban, ezeket maguk hozták létre úgy, hogy ezek a szférák körülfogják a csillagot. A szférákat egy aszteroidából és a rendszer lakatlan bolygóiból építették fel. Úgy tűnik, más „csodákat” is megfigyeltek az égbolton. A tudományos publikációkban ritkán tesznek róluk említést, mert túl fantasztikusnak tűnnének, de a csillagászati kongresszusok szüneteiben, a folyosón lehet ezekről egyet-mást hallani. Így pl. arról, hogy bizonyos többszörös csillagrendszerek különböző korú csillagokból állnak, azazhogy ezek az összetételek értelmes tevékenység eredményei.
Kiváló tudósok – mennyiségi szempontok alapján – veszik komolyan fontolóra azt, hogy a világegyetemben nálunk sokkalta fejlettebb lények létezhetnek.
Ne folytassuk tovább ezeket a spekulációkat. Csak annyit jegyezzünk meg, hogy az emberi forma – banálisan szólva – talán nem is elvetendő. Lehetséges, hogy egyike az univerzum értelmes lényei állandó, uralkodó formáinak. Agyunk tizedrészét sem használjuk. Civilizációnk messze van a tökéletességtől. Arról pedig a leghalványabb sejtelmünk sincsen, hogy milyen lehet egy civilizáció, amelynek emberi lényei agyukat százszázalékosan használják. És semmiképpen sem lehetetlen, ha egy ilyen, a csillagokban létező civilizációnak – ha létezik egyáltalán – hasonló vagy ugyanolyan képességeket tulajdonítunk, mint a III. típusú civilizációnak.
Ez a nézőpont nekem, személy szerint, elfogadhatóbb, mint a science fiction minden leleménye. Bárhogy legyen is, a szándékom nem az, hogy a Földön kívüliek lehetséges formáit tanulmányozzam, hanem azt, amit megnyilvánulásaiknak tartok.
Az én véleményem szerint ezek a megnyilvánulások a dinoszauruszok kipusztulásával kezdődtek. Tekintve, hogy a Föld fejlődése zsákutcába vezetett, mert 150 millió év alatt a csúszómászók nem fejlődtek, az Értelmes Lények – mivel növelni akarták „eszes testvéreik” (a nagy szovjet matematikus, Kolmogorov kifejezése) számát – megfordították ennek a fejlődésnek az irányát, és egy másikat indítottak el, amely elvezet... nos, ma még nem tudjuk, hogy hova. Azt azonban nem hihetjük, hogy a ma élő ember volt a cél.
Lehet, hogy az Értelmes Lények kénytelenek lesznek elpusztítani fajunkat, és útjára indítani egy másik láncolatot. Istenre gondolunk, ahogyan Victor Hugo látta:
A világegyetem, ahol ereje elfolyik,
megérdemli-e, hogy őt helyhez kösse?
Nem fogja-e eltörni ezt a mintát,
mindent hagyni és újrakezdeni?
A versben talán zseniális intuíció nyilvánul meg. Mindenesetre az Értelmes Lények engem inkább Victor Hugónak erre az istenére emlékeztetnek, mint H. P. Lovecraft Nagy Öregjeire, akik tévedésből vagy tréfából hozták létre az életet a Földön.
Nem tévedhetünk nagyot, ha arra gondolunk, hogy a dinoszauruszokat elpusztító csillag nem egyedül a Földet vette célba, hanem más bolygók is elszenvedték hatását.
Valóban úgy látszik, hogy a CTA-102 elnevezésű égi tárgy értelmes jelzéseket adott le. Kiszámították azoknak a jelzéseknek a hullámhosszát, amelyek a CTA-102 környékéről származtak, és arra az eredményre jutottak, hogy itt is az univerzum alaphullámhosszát kapják meg, azaz annak a sugárzásnak a hullámhosszát, amelyet a csillagközi hidrogén bocsát ki.
Egyik kollégám, Gerald Feinberg professzor, a New York-i Tudományos Akadémia tagja azóta, 1968-ban és 1969-ben megjelent munkáiban annak a véleményének adott hangot, hogy az Értelmes Lények jelzései nem rádió- vagy fényhullámok útján terjednek, hanem a tachyonnak nevezett részecskék által (a szó görög eredetű, jelentése = gyors). Ezek a részecskék a fénynél gyorsabban terjednek az űrben, de azért ez nem mond ellent Einstein elméletének.
Ennek az a magyarázata, hogy tömegüket nyugalmi állapotban csak pusztán imaginárius számmal lehet mérni. Sajnos nem mehetek bele a részletekbe anélkül, hogy a matematikát ne hívnám segítségül. Annyit bízvást mondhatunk, hogy ez a felfedezés ér annyit, mint az atombombáé vagy a kristálytranzisztoré.
Mihelyt a tachyonok megfigyelésének és kimutatásának módszerei tökéletesebbé válnak, valószínűleg eljutnak hozzánk az olyan idegen fajok jelzései, amelyek fejlődését a dinoszauruszokat kipusztító csillag indította el. És talán azt is ki tudjuk majd mutatni, hogy az Értelmes Lények megfigyelnek bennünket; kétségtelenül olyan szándékkal, amilyennel mi figyeljük mikroszkóp alatt a mikrobatenyészeteket.
Van ugyan néhány határozott elképzelésünk azokról az energiaforrásokról, amelyekkel az Értelmes Lények kozmikus kísérleteket hajthatnak végre: ezek az energiák a mi H-bombánk és antianyag-kísérleteink energiájának többszörösei; ismereteink a genetika területén azonban még túlságosan hiányosak ahhoz, hogy fogalmat alkothatnánk arról, vajon miképpen lehetséges távolból irányított mutációt létrehozni. Mindenekelőtt tudnunk kellene, hogyan lehet irányítani mutációkat.
Irányított mutáció létrehozásához nagyon rövid hullámhosszú sugárzást vagy óriási energiával rendelkező részecskéket kell alkalmazni[1]. Azután oly módon kellene irányítani ezt a sugárzást, hogy erre a modulációra kerüljenek át a genetikus jellegek, mint ahogyan a televízió csatornája szállítja a képeket. Mármost, a számítások azt mutatják, hogy ez akkor lehetséges, ha a gamma-sugarak csoportjában nagyon rövid hullámokat alkalmaznak, vagy pedig részecskéket Broglie hullámhosszán és a rövid gammán.
Ma már szerkeszthetünk olyan laboratóriumi eszközt, pl. lézert, amely bizonyos beszabályozás révén mutációkat előidéző sugárzásokat állít elő.
Mégis ha megpróbálunk elképzelni egy olyasféle mutációt, melyet Értelmes Lények egy általuk irányított és szervezett csillag energiájával valósítanak meg, kiderül, hogy ehhez nincs elég képzelőerőnk. Egy vírus találná magát szembe kétségtelenül ilyen nehézséggel, ha megpróbálna elképzelni egy lézert.
A teremtmények, akik a dinoszauruszokat elpusztító csillagot építették és irányították, valóban istenek voltak. Ők talán ugyanazok az Értelmes Lények, akiknek sikerült közel százezer milliomodnyi pontossággal szabályozni a pulzároknak nevezett égi tárgyak frekvenciáját. Egyre nő azoknak a tudósoknak a száma, akik baráti körben lehetségesnek tartják, hogy a pulzárok mesterségesek. Lehetséges, hogy végül egy szép napon a leghivatalosabb publikációkban fog megjelenni ez a feltételezés.
Meg kell azonban jegyeznünk, hogy az Értelmes Lények tevékenységének jelei nagyrészt számunkra ma még fel nem foghatóak. Ahogyan kultúrák élték le életüket anélkül, hogy ismerték volna a rádiót, vagy tudtak volna más naprendszerek létezéséről, éppúgy valószínűleg nekünk sincs tudomásunk nagyon fontos jelenségekről, melyek – ha fel tudnánk őket fogni – kétségtelen bizonyítékai volnának más civilizációk létének.
Az is lehetséges, hogy teljesen megszokott természeti jelenségek a valóságban értelmes tevékenység megnyilvánulásai, s erről nekünk sejtelmünk sincs. Két, ezzel kapcsolatos hipotézist említhetek, de nem szabad elfelejtenünk, hogy ezek csupán hipotézisek.
John W. Campbell, fizikus és science fiction szerző megvizsgálta az űrből ide eljutó kozmikus részecskéket, melyek olyan óriási energiával rendelkeznek, hogy elérhetik a 1017 elektronvolt töltést is. Ezek a részecskék előttünk ismert elemek magjai, olyan elemeké, melyek hő hatására a hidrogénből szabadulnak fel. Ám ez a nagyon közönséges anyag hirtelen óriási sebességet kap. Mintha egy csillagközi gáztöredéket hirtelen úgy felgyorsítana valami, hogy az már-már eléri a fény sebességét. A felgyorsulást létrehozó mechanizmust mindmáig nem ismerjük, noha Fermi, Sklovszkij és sok más tudós javasolt már különféle modelleket.
Campbell a maga részéről annak a feltételezésnek az elfogadását javasolta, amely szerint a világegyetem tele van a fény sebességét megközelítő gyorsasággal haladó űrhajókkal. Ezek az űrhajók szétoszlatják maguk előtt a csillagközi gázt, és így egy sáv, egy nyom figyelhető meg: ez nem más, mint a kozmikus sugarak csíkja.
Nem mondhatjuk, hogy Campbell feltevését a fizikusok tomboló lelkesedéssel fogadták. Egyikük, az amerikai Robert Bussard mégis egy olyan csillagközi hajó modelljével állt elő, amely az orrában elhelyezett kanál segítségével elnyeli a csillagközi gázt. Fúzió útján ebből nyerné az energiát, majd a reakciótermékeket folyékony hajtóerőként hasznosítaná, s végezetül ezt a folyékony anyagot kibocsátaná.
Ha az univerzumban ilyen vagy ehhez hasonló űrhajók kötik össze egymással a csillagokat, akkor Campbellnek van igaza. Ez olyan gyakran esik meg vele, ami már egyenesen elkeserítő.
Ami azt illeti, könnyen elképzelhető, hogy azok a különféle titokzatos dolgok, amelyeket pulzároknak neveznek, az űr éjszakájában haladó csillagközi hajókat kísérd irányjelzők.
A második hipotézis egy orosz tudományos írónak, Jekatyerina Zsuravljova asszonynak köszönhető. Szerinte jelzést kapunk az űrből, éspedig az emberiség születése óta és kétségtelenül már jóval azelőtt is, csupán az emberiség előtt senki nem értelmezte helyesen. Ezt a jelzést ostoba módon északi- és déli-sarki fénynek minősítik.
Mindenesetre ez a két példa világosan megmutatja, hogy mi valószínűleg olyanok vagyunk, mint a könyvrágó egerek, nem is sejtjük, hogy a könyv jel is lehet.
E két hipotézis lényege talán igaz, még ha a szerzők nem is veszik magukat túlságosan komolyan. Sklovszkij egyszer baráti társaságban arra hívta fel a figyelmet, hogy kétféle hipotézis létezik: munkahipotézis, amely egy kutatás megkezdésének szempontjait szolgálja, és társalgási hipotézis, amely arra jó, hogy két – a csillagközi plazma matematikájával foglalkozó – tudományos ülés között kellemesen teljék az idő.
Ennek a cikknek az alaphipotézise, ti. hogy mi egy kívülről elindított mutációsorozat eredményei vagyunk, véleményem szerint munkahipotézis. De hogy az északi fényben titkos üzenet vár megfejtésre, ez társalgási hipotézis.
(Szerintem egy jó science fiction történetnek vegyítenie kellene a kettőt, sok cselekménnyel és némi humorral. Charles Fort szerint erre a legjobb példa a Biblia.)
Milyen a többi naprendszer vagy legalábbis a többi olyan csillag, melyeknek rendszereit befolyásolhatták a dinoszauruszokat kipusztító mesterséges energiaforrások?
Ha az ember Naprendszerünktől megfelelő, mondjuk tizenöt fényévnyi távolságban néz körül, öt ilyen rendszert talál: Alfa Centauri, Epszilon Eridani, 61 Cygni A, Epszilon Indi, tau-Ceti. Az eljövendő századokban kétségtelenül ki fogják deríteni, vajon létezik-e élet ezekben a csillagokban: oly módon, hogy automatikus szondák kutatják majd át köröttük a teret. Érdekes lesz megtudni, hogy vajon ez az élet hasonlít-e a miénkhez. Vajon megtalálják-e ezen rendszerek bolygóinak kőzeteiben egy olyan kozmikus bombázás nyomait, mely a mi mértékünk szerint hetvenmillió évvel ezelőtt történt? Akkor majd a helyét is meghatározhatják az űrben annak a – mesterséges vagy mesterségesen irányított – csillagnak, amely elpusztította a dinoszauruszokat.
Ha viszont az ember kiszélesíti a kutatás területét, hamarosan nagyon nehéz problémákkal találja majd szembe magát. Ezer fényévnyi távolságon belül kb. tízmillió csillag található. Ma még nem tudhatjuk, hogy ezek közül melyeket pusztított el az Értelmes Lények által létrehozott mesterséges csillag.
A dinoszauruszok kipusztulásának oka tehát a kozmoszban és nem a mi Naprendszerünkben keresendő. A Galaktikán belüli kozmikus hatások tanulmányozása ma még semmi egyéb, mint érthetetlen dadogás. Az eddig megfigyelt számszerű egybeesésekről kiderülhet, hogy puszta egybeesések voltak. Így pl. a nagy jégkorszakok kb. 250 millió évenkénti megismétlődése és Naprendszerünk egy fordulata a galaxis centruma körül, amely kb. 230 millió év alatt játszódik le, némileg összefügg egymással.
Megkísérlik meghatározni azt az ismétlődést is, amikor is galaxisunk centruma – ahol csillagrobbanások és egyéb zavarok játszódnak le olyan láncolatban, amelyről csak halvány sejtésünk van – sűrített anyagfelhőket lök ki magából.
Azt vitatják, hogy ezek a láncszerűen bekövetkező csillagrobbanások összefüggenek-e a titokzatos kvazárokkal. A kvazárok alig nagyobbak, mint egy csillag, és ugyanannyi energiát szabadítanak fel, mint egy teljes galaxis. Általánosan elismert, hogy a kvazárok teljesen új jelenség, és hogy ma még lehetetlen egy olyan tudományos hipotézist felállítani, amely erről képet alkothatna.
Néhány tudós mégis azon a véleményen van, hogy az emberiség egy napon megismerheti, sőt létre tudja hozni a kvazárok energiaforrását. Ez is igazolja azokat a fantasztikus költségvetéseket, amelyeket a CERN-hez hasonló (Nukleáris Kutatások Európai Központja) szervezetek igényelnek. Személy szerint nekem az a véleményem, hogy az emberiséget már komolyan fenyegeti a H-bomba pusztításának veszélye, és meg kellene fékezni a kutatóintézeteket, mert ezek olyan hatalmas erőket bocsáthatnak a rendelkezésünkre, amelyek használatára az emberi faj még nincs felkészülve. A régi alkimistáknak tökéletesen igazuk volt, amikor féltékenyen őrizték az anyag titkait. Ha Hitlernek van olyan eszköz a kezében, amellyel felrobbanthatja a Napot, miképpen az Értelmes Lények felrobbantották a dinoszauruszok pusztulását okozó csillagot, bizonyára meg is teszi. Így hát csak reménykedhetünk abban, hogy a nagyon nagy energiákkal kapcsolatos kutatások nem érnek célt egyhamar, és hogy a csillagok tetszés szerinti felgyújtása-leoltása soha nem lesz a katonák és a politikusok kezére bízva.
Egyszer már elérték céljukat, egy 107 nagyságrendű ugrással a TNT-bombától eljutottak a H-bombáig. Ami annyit jelent, hogy egyetlen hidrogénbomba, melynek súlya egy tonna, annyi energiát képes felszabadítani, amennyit tízmillió tonna TNT: ezt hívják tíz megatonnás bombának. Tény, hogy ezek a bombák léteznek:
EGY UGYANILYEN FONTOSSÁGÚ UGRÁS VEZETNE EL BENNÜNKET A H-BOMBA ENERGIÁJÁTÓL EGY CSILLAG FELROBBANTÁSÁHOZ ELEGENDŐ ENERGIAMENNYISÉGHEZ, AZAZ EGY UGYANOLYAN FEJLŐDÉS, MINT AMILYEN HÚSZ ÉV ALATT ELVEZETETT BENNÜNKET A TNT-TŐL A H-BOMBÁIG, RENDELKEZÉSÜNKRE BOCSÁTANÁ AZ ÉRTELMES LÉNYEK HATALMÁT.
Reméljük, hogy ez a ma élő emberiség életében – amely túlságosan is csak azt bizonyította, hogy mi mindenre képes – nem fog bekövetkezni. Hogy azonban ez a fejlődés egy olyan univerzumban, amely legalább húszmilliárd esztendeje áll fenn, soha nem fog bekövetkezni, számomra módfelett naiv elképzelésnek tűnik. Valahol, a világegyetem egy sarkában a vírusból kifejlődött az Értelmes Lény. Ha ez a jelenség többször megismétlődött, a különböző Értelmes Lényeknek végül kapcsolatba kell kerülniük egymással: ahogyan Teilhard de Chardin mondta, „minden fejlődő konvergál”. Egy amerikai botanikus, a harvardi Elso Barghoorn bebizonyította, hogy a Földön hárommillió évvel ezelőtt is éltek baktériumok. Kellett ez az idő, és kellett az Értelmes Lények segítsége ahhoz, hogy ezektől a baktériumoktól eljuthassunk az emberig. Még ha tízmilliárd év telik is el addig, amíg az Értelmes Lények természetes módon megmutatkoznak, ez az idő akkor is csupán a látható univerzum korának a felével lesz egyenlő.
Mindabban, amit biztosan tudunk, nincs semmi olyan, ami cáfolná az Értelmes Lények létezését. Azt sem cáfolja semmi, hogy ők beavatkoztak az életünkbe.
Talán elhelyeztek Naprendszerünkben egy indítást adó s egyben megfigyelő szatellitet, amely nem más, mint a titokzatos Phobos, a Mars bolygó holdja. Talán sugárvédő övezetekkel vették körül a Földet, hogy fejlődésünk megindulhasson.
F. Nagy Piroska fordítása
[1]Itt ugyanarról a dologról van szó: De Broglie számításai szerint egy részecske hullámhossza fordított arányban áll a részecske energiájával.
Jacques Bergier francia író és kémikus (1912-1978) Les extra-terrestres dans l'Histoire c. könyve ("Földönkívüliek a történelemben") 1970-ben jelent meg a L'Aventure mystérieuse c. francia könyvsorozat egyik köteteként (a francia címlapon a baalbeki Juppiter templom oszlopai).
A könyv tíz fejezetből áll és abból kettő megjelent Galaktika 23. számában (1977). A többi 8 fejezet és a Prológus természetesen nincs meg magyarul. Bergier és Pauwels ezelőtt tíz évvel, 1960-ban jelentette meg a híressé vált és magyarul is megjelent (1989) Mágusok hajnalát. Ez számos későbbi munkát inspirált. "Én nem egy legenda vagyok." - ahogy mondta magáról Bergier.
Bergier történeti munkái inkább színesek, mint tudományosak. Messze nem úgy használta forrásait, mint példaképe, Charles Fort (akinek egyik könyvét ő fordította franciára). Viszont felettébb élvezetes olvasmányok, talán Ráth-Végh István könyveihez hasonlók. Bergier mindig kiállt a gondolat szabadsága, a kérdezés szabadsága mellett könyveiben.
Földönkívüliek a történelemben
Les extra-terrestres dans l’histoire, 1970.
PROLÓGUS
A NYÍLT TÖRTÉNELEM MELLETT VALÓ KIÁLLÁS
A zárt történelem fogalma viszonylag új keletű. Zárt történelem alatt azt értem, hogy a történelemben minden eseményt természeti vagy emberi okok okoznak. Az emberek történelmük legnagyobb részében úgy hitték, hogy külső okok is beavatkoznak a történelembe: démonok, természetfeletti lények, istenek és végül az Isten. A 19. században látszott érvényesülni a külső beavatkozás nélküli történelem koncepciója, amelynek ok-okozati összefüggései bolygónkra korlátozódnak. És mint sok 19. századi elképzelés, ez is vitatható és megvitatható.
E könyv célja, hogy az őstörténetben és a történelemben olyan külső beavatkozásokat azonosítson, amelyek eredete nem vezethető vissza bolygónkra.
E könyv koncepciója kizárólag racionalista, vagyis a beavatkozások, amelyekről beszélni fogok, nálunk hatalmasabb, intelligensebb lények, a világűrben élő materiális lények művei.
Nem fogok az úgynevezett természetfeletti beavatkozásokról beszélni, mivel mindenkinek joga van a saját véleményéhez ebben a témában.
Nem fogok beszélni a repülő csészealjakról sem, amelyekről már volt egy könyv ebben a kollekcióban, amellyel nem értek egyet. De mivel e gyűjtemény alapelve a szellem teljes szabadsága, elkerülhetetlen, hogy bizonyos ellentmondások jelenjenek meg a gyűjteményt alkotó különböző művek között.
Nem állítom, hogy abszolút bizonyítékot szolgáltatok a bolygónk őskorában és történelmében történt földönkívüli beavatkozásokra. Más kutatók, akiknek az enyémnél jobb vizsgálati eszközök állnak majd rendelkezésükre, bizonyára még ebben az évszázadban meg fogják tenni ezt.
Azokhoz az elődökhöz hasonlítanám magam, akik A fajok eredete megjelenése előtt bizarr könyveket adtak ki, amelyeket Darwin összegyűjtött, és amelyek végül lehetővé tették számára, hogy megírja a saját könyvét. Ezen írók között volt egyébként nagyapja, Erasmus Darwin is, akinek Az arany titok című könyve afféle Mágusok hajnala volt a tizennyolcadik században.
Elégedett leszek, ha könyvemnek sikerül sok olvasónál érdeklődést kiváltania, és ha ezek között az olvasók között akad a jövő Darwinja, akinek kedvet adtam a tovább lépésre.
Számomra az idegenek bevonása a történelmünkbe nem abszurdabb, mint a mikrobák bevonása az egészségünkbe. Mindkét esetben olyan beavatkozásokról van szó, amelyek érzékszerveinkkel nem érzékelhetők, de amelyeket a további vizsgálat feltár, és amelyeket a műszeres elemzés megerősít. Így az általam itt összegyűjtött furcsa tények tanulmányozása egy napon bizonyítékot fog szolgáltatni arra, hogy a kívülről jövő lények beavatkoztak, hogy megváltoztassák történelmünk menetét.
Charles Fort azt mondta: «Valakinek a tulajdona vagyunk.» Én tovább megyek, mint ő, amikor azt állítom, hogy mi valakinek a teremtményei vagyunk, és nem megyek olyan messzire, amikor azt állítom, hogy figyelnek minket, és hogy talán valaki beavatkozik a tevékenységünkbe és a történelmünkbe.
Miért nem volt és miért nincs közvetlen, nyílt kapcsolat e „valaki” és köztünk? Ezt a kérdést már sokat vitatták. A magam részéről úgy vélem, hogy ezek a kapcsolatok léteznek, de az egész emberiség előtt rejtve vannak, és csak nagyon különleges időszakokban, nagyon fejlett, embertársaik átlagánál magasabb rendű egyénekkel valósulnak meg.
Az e kapcsolatokról szóló legendák minden bizonnyal számos hagyományos beszámoló alapját képezik. De mivel ezen a területen nem létezik hivatalos bizonyíték, itt inkább a földönkívüli-földi irányú kapcsolatok tanulmányozására szorítkoztam. A téma, még ha ilyen módon korlátozott is, már így is elég érdekes volt, és minden bizonnyal sokkal nagyobb tanulmányokat érdemelne, mint ez a kis könyv.
Még hozzátenném, hogy a zsidók 40 évi vándorlása alatt a Sinai-félszigeten egy csillagisten képét vitték magukkal bálványként mindenhová. Ezt néha Kijjun-nak nevezték.
A magyarázók szerint ez azonos a rejtélyes refaiták csillagával! Szent Jeromos egyházatya pedig kisegít minket, hisz ő még rendelkezett számos, azóta elpusztult kézirattal: hogy ez azonos Luciferrel, a Vénusz csillaggal.
Mert ugye tudjátok, a Vénuszt a régiek "csillagnak" nevezték (astre), amiből az Astarte/Istar nevek is jöttek. S ez volt az a bizonyos "csillag", amit oly sokszor emlegettek...
Mezopotámiában gyakori az az isten ábrázolás, hogy egy relatíve inkább kiscicának látszó oroszlán van az illető hóna alatt ill karjában... csak lazán viszi... nem marcangol, csak szelíden meghúzódik ott a nagy kar menedékében (ugyebár pl Gilgamesh)... nem hiszem, hogy azért vésték a szobrokat ilyenre, mert picike oroszlánkák lődörögtek a Tigris partján... ;)
És akkor még nem beszéltünk a hat ujjúakról, mert róluk is volt szó korábban. Mikor a zsidók megjelentek az "Ígéret Földjén", ott évezredek óta ott lakó törzseket találtak, de az "utasítás" úgy szólt, hogy ezeket irtsák ki mind egy szálig. Ott éltek a rephaiták/refaiták is, a Biblia szerint egy igen magas, óriástermetű törzs is. A leírások szerint 195-240 cm közötti férfiakról van van. Og, Básán királya a refaiták egyik utolsó túlélője volt, és hogy az ágya 9 sing hosszú volt a közönséges singben (1 sing= 46 cm). Róluk mesélték, hogy hat ujj volt a kezeiken és lábaikon. Anákot is egy refaitának nevezik egy hely, s Anák és utódai mind óriás termetűek voltak.
A szibériai kis népek, népfoszlányok, és a mi rokon népeinknél a sámánok is olyanok lehettek, akik hat ujjal születtek. Magyaroknál ezekből lettek a táltosok. Ez a gondolatvilágukban nyilván egy magasabb rendű embert jelentett.
Már 12 éve itt röviden beszéltem a hat ujjú kipusztult fajtákról a Mediterránumban, még pedig az Argó hajó utazása kapcsán (6915. hsz). Az argonauták megálltak a Márvány-tengernél Arktón-félszigetén, hogy egy esküvőn részt vegyenek. Inkább idemásolom, amit 2010-ben írtam (mert azóta nem foglalkoztam velük):
"Akkoriban a félsziget belsejében, rejtőzködve még éltek egy ősi faj vad egyedei, kik az utolsó jégkor előtt még belakták a Földközi-tenger keleti partjait. A monda szerint a menyegző alatt ezek az őslakók támadták meg az Argó őrségét. Mások szerint azért volt a támadás, mert az argonauták fel akartak mászni a sziget belsejében lévő hegyükre, a Dindümonra. Az őslakókat hat kezű óriásoknak írták le, akik medvebőrt viseltek ruházatként. Fegyverük a buzogány volt. Ám sikerült támadásukat visszaverni. Persze, a mítosz már lódít, vagyis csak nagyit, mert nem hat kezű, hanem hat ujjú óriások voltak. Mózes könyve szerint a Palesztina hegyei közt bujkáló óriásokat a betóduló izraeliták pusztították ki. "Refaiták"-nak nevezték ezt a hat ujjú fajt. Azt is mondják, hogy Noah özöne söpörte el korábbi civilizációjukat, mert utána csak a barbárabja maradt meg, akik degenerálódtak. Nehezen megközelíthető helyekre vonultak vissza, mély, föld alatti barlangvárosokba (mint Cumae alvilágánál), hegyekre és sűrű erdőségekbe (utolsó menedékhelyeik már a Kis-Ázsia és a Közel-Kelet voltak). Azt is mesélték, hogy civilizációjuk hajnalán még ők találták fel az első fegyvereket, irányították az időjárást és talán ismerték a repülés tudományát. A tudósok régóta törik fejüket azon, hogy a sumérok vagy hatezer éve miért kezdtek el hatos számrendszerben gondolkodni, miért használjuk mi is, a 12 órás napot, miért "egész szám" nálunk a "tucat", hisz a sumérok ezektől a refaitáktól, kiknek kezein hat ujj volt, vették át a számolás tudományát...neki ez volt a természetes. A refaitákról szólnak valójában a mítoszok az ősöreg és gigantikus Baalbek romjainál. Ez nem vicc, mert ősi sírokban megtalálták ezen 2,5-3 méter magas faj csontvázait, kőeszközeit szerte a Mediterránum partjain. Robert Graves a mitográfus egyet is ért ezzel: „E csontok szokatlanul nagyok lehettek, mert a neolitkori Európában élte virágkorát egy óriásfaj – ennek leszármazottai az Egyenlítői Afrikában élő hamita vatuszik -, jó kétméteres csontvázaiból még Nagy Britanniában is találtak néhány példányt. A palesztinai és káriai anákok ehhez a fajhoz tartoztak.” (Görög mítoszok, 1970). Homérosz gigászoknak nevezte őket, és tudta, nem isteni faj, hanem földi halandók, akik emberhez hasonlóan halnak meg. Mások a bukott angyalok és a földi asszonyok vérfertőző kapcsolatából származtatták őket, s talán ez a genetikai hiba okozta fajtájuk elbutulását is... Egyébként az új embertípus mindenfelé kiirtotta ezeket a termetre órás, de fejre a miénktől oly torznak, kutyafejűnek ható, teljesen különböző emberfajtát (az italiai Cumae-síkság óriásainak lemészárlásáról Timaiosz történetíró számolt be). Az Arktón-félsziget refaitáit tehát a mi argonauták iktatták ki a történelemből... Engesztelésül szobrot állítottak a Dindümon-hegyen Rheia istennőnek a lemészárolt óriások miatt. Majd fura rítus következett a hegy csúcsán, egy rituális tánc, ami nyilván az égieknek szólt, akik siratták gyermekeiket..."
Meggyőződésem, hogy a jégkor végén az emberiség sokkal változatosabb kinézetű, formájú és magasságú volt: voltak extrám nagy és extrám alacsony törzsek. Az évezredek, a keveredések, az egyforma civilizációs hatások nagymértékben egymáshoz egyre közelítőbb fajták születtek. Viszont évezredekkel ezelőtt, szinte mindenfelé megtalálhatók voltak a hatujjú emberek és törzsek, ezek mára, amolyan születési rendellenességként jelennek meg.
Erről vannak jeleink, leleteink, az összes kontinensről, az őskori barlangrajzoktól az ókorig. Az első kép az esnai templom (Egyiptom) egy domborműve, ami egy istent ábrázolhat (talán Hnum-ot), mellette csak a keze képe. A 3. kép egy babiloni isten reliefje. A 4. kép egy san augustini istenszobor (Kolumbia). Az 5. egy budhista, 3,2 m magas szobor, Sakjamunié, szintén hat ujjú. A 6. képen egy 4000 éves szobrocska, ami Kijevből került elő (ha minden igaz). A kézfejükön 5 ujj van (azaz a hüvelykujjal 6 ujjuk kell legyen).
Aztán vannak itt őskori barlangokból kézrajzok, kézlenyomatok:
Néha persze, gondoltam rá, hogy a mitikus kétéltű, gyíkszerű humanoidokat (a mai ufológusok gyíkemberekről, szürkékről stb. beszélnek) azért olyanok, mert az ember maga gyártja rémeit. Mielőtt még a beretvaéles eszű szkepóink észrevennék.
Magyarán összerakta őket (a rémalakokat) létező állatokból. Csakhogy ezek a kétéltű gyíkok öt ujjúak rendszerint:
Az andoki kondor keselyűnek éppenséggel lehet mondani, hogy három karma van, mert a negyedik, a hátsó, mára teljesen elcsökevényesedett. Viszont sok kép egyáltalán nem rajzol karmokat az ujjak végére. Kivéve, mondjuk Naymlapot, a csimuk őskirályát, a Raimondi-sztélén, de ott meg az egész alak nem egy humanoid. Ez azért érdekes, mert a régészek elképzelhető, hogy egyszerűen rákenték a figurára, hogy az Naymlap, de az őskirály minden más ábrázoláson emberfejű és öt ujjú.
"A lények három, vagy négy újjal globálisan elterjedt és rettegésből kifolyólag mélyen tisztelt isteni rémalakok voltak."
Kiváló meglátás! Én felteszem, hogy e művészi tárgyak idején már nem találkoztak ezen lényekkel, csak távoli őseik látták ezeket, de mikor megszűnt a "rémület", azaz eltűntek ezek a lények, el akarták felejteni őket! De az kromoszóma-emlékezet megőrizte a rémalakok mintáit, ahogy a mítoszok is utalgattak rájuk, így aztán még sok évszázadig visszajártak kísérteni.
Ezeket a képeket ezekről a 3-4 ujjú szörnyekről érdemes gyűjteni. Rakd fel mindenképp, ha találsz még.
Nekem azért érdekesek ezek, mert az elve hasonló valamennyiben Porsenna sírjához.
Hogy Porsenna mauzóleuma tartalmazott egy hatalmas gömböt, arra már a 18. század végén élt építészek is rájöttek. Azt mondják ez ösztönözte Étienne-Louis Boullée francia építészt, hogy Newton kenotáfiumát megtervezze 1784-ben, ami egy hatalmas, 150 méter átmérőjű gömb lett volna! A gömbökről írtam már vagy tíz éve: http://forum.index.hu/Article/viewArticle?a=116070439&t=9000303
Múltkor láttam egy jópofa montázst erről, egy arab építész, Hassan Ashraf csinálta. Rámontírozta Boullée szürreális kenotáfiumát (mint ahogy egyes egyiptológusok szerint a Nagy Piramis is az) a Holdra, ahogy éppen az űrhajósaink rábukkannak:
Chan chan város (neve egy kellemes muzsika címe is egyben a Buena Vista Social Club előadásában)
a világ egyik legnagyobb vályog- avagy sárvárosa. A falak sima felületén látható abrázolásokban érdemes elmélyülni.
"Azok a chimúk, akik az inkák előtt elfoglalták Peru északi részét, és amelyeket az inkák végül néhány évtizeddel a spanyol érkezés előtt hódítottak meg, Huanchacóban hajtották végre a tömeges gyermekáldozat legnagyobb példáját, ahol Chan Chan fővárosuk megtalálható volt. A kutatók legalább 227 személyt azonosítottak áldozatként, és úgy gondolják, hogy ezt a tömeges áldozatot azért hozták létre, hogy megnyugtassák azokat az istenségeket, akik állítólag rendkívüli csapadékos időjárási körülményeket hoztak Chimúra. "
Igen, hát éppen a tengerbe (néha folyóba) esik az aranytojás.
Valahogy mégis partra kerül. Asztarte/Venus-ét a halak görgetik ki az Eufrateszből. Tény, hogy kiterjedt mítosz a tojásból kikelő királyoké, isteneké, hősöké... Nem elhanyagolható, hogy az ember a "tojást" valamiféle ősformának, kezdetnek gondolta mindig. Több teremtésmítoszban a világ is ebből keletkezik!
A csimuk Peruban éltek. Harry Gerol onnan közli könyvében ezt a mondát is:
"Huichama felnőtt, és egy napon fellázadt a teremtő ellen. A nap segítségével sikerült Pachacamac minden hívét sziklává változtatnia, és benépesítette velük a tengert. Az Andokkal szemben levő partmenti szigetek a napból sziklává változtatott Pachacamac-imádók maradványai. Ily módon azonban a föld újból elnéptelenedett.
Az emberiség megteremtésére az isten három tojást küldött. Az egyik tojás aranyból, a másik ezüstből, a harmadik rézből volt. Az aranytojásból az inka urak s az egész uralkodó osztály, az ezüstből meg asszonyaik jöttek elő, a réztojásból pedig az emberiség többi része, férfiak, asszonyok és a nép gyermekei keletkeztek. Ez kontinensen kívüli monda lehet, valószínűleg az első települők hozták magukkal. W. Schmidt hasonló mitológiai mondákat talált a borneói datáknál, Tibet, Burma, India és Polinézia különböző vidékein is." (1965).
