Az Ön által felkeresett topic fegyverek, ill. annak látszó eszközök
forgalmazásával kapcsolatos adatokat is tartalmazhat.
Felhívjuk figyelmét, hogy csak akkor lépjen be, ha Ön fegyverek forgalmazásával
vagy felhasználásával hivatásszerűen foglalkozik, és a honlap látogatása nem
eredményezi valamely Önre vonatkozó jogszabály vagy egyéb szabályozás
rendelkezéseinek megsértését.
Az Port.hu Kft. a fórum számára kizárólag tárhelyet szolgáltat, a honlapon
megjelenő információk vonatkozásában szerkesztői felelősséget nem vállal.
Amennyiben megítélése szerint a honlapon jogellenes tartalom jelenik meg, úgy
azt kérjük, jelezze az Port.hu Kft. mint tárhelyszolgáltató felé.
Nos tehát itt a feliratos kép. A kabint a régi 100 miliméteres légvédelmi ágyú lövegtalpára építették. Többféle változata volt, a Dvina PAA kabinját még le lehetett ültetni, a Volhov PV-t már nem. Képzeljétek el, amikor a Börgöndi osztály utolsó Dvina komplexumát vittük leadni, és az egészet raktuk vonatra, én, mit nyálas fiatal tiszt voltam az egyetlen, aki már látott ilyen lövegtalpat lebillenteni. A 85-ös légvédelmi ágyúnak majdnem ugyanilyen volt, azzal meg a főiskola alatt sokat lövöldöztünk díszsortüzeket. No nekifogtuk a kabint lebillenteni, és amikor az a kb. 10 tonnás tömeg hirtelen megmozdult, a billentő rúddal úgy oldalba kólintottam a kabint, hogy ki is lukadt. Még szerencse, hogy leadni vittük. A kerekek sem voltak egyformák. Ezen a képen még régi habos (tömör) kerekek voltak, amit nem lehetett 25 km/h-nál nagyobb sebességgel vontatni. Készült a kabin levegős kerekekkel is, de azok duplán voltak egymás mellett. Ettől olyan széles volt, hogy a hagyományos méretű vasúti kocsiról lelógott valami 20 centit. Ha kabint menetkész helyzetben lerögzítették, akkor a rajta lévő fülekkel légi szállításra is alkalmas volt.
A teljes komplexumra az volt a jellemző, hogy szinte mindenből kettő volt benne. Na nem tartaléknak, hanem a célok pontos követéséhez két síkot csináltak, egy oldalszög síkot, (függőleges sík) és egy rá merőleges helyszög síkot (nem feltétlenül vízszintes sík) A kabinon az látható, hogy széles antennábból is és keskeny antennából is kettő volt rajta.
A bemutatutt (ekvivalens) műantenna arra szolgált, hogy ha nem akartunk energiát kisugározni, akkor ez a vacak szépen elnyelte az adó energiáját. Nagyon nem volt érdemes ráülni, mert forró volt, meg akármennyire is le volt árnyékolva, azért rendesen sugárzott kifelé, és el tudjátok képzeli, hogy mit csinált a tojásokkal. A kabinban egyébként 2 darab 1 MW teljesítményű adóberendezés volt.
Sejtettem, hogy majd kell némi magyarázat, ezért elkezdtem különféle rajzokat készíteni, hogy hogyan csinálta a kabin a kisugárzott energia nyaláb kialakítását és irányítását. Mikor kész lesz, akkor közkinccsé teszem.
A komplexum hivatalos típusjele a SZ-75V M2 Volhov volt. A rávezető állomás megnevezése SZNR-75 V (a Dvináé: RSZNA-75M volt) Ennek a rávezető lokátora volt a PV kabin.
Nagyon komolyan oktatták az ellentevékenység elleni védelmet. Külön tankönyv létezett a Vietnami és az arab tapasztalatokról, amit illett tudni.
Hogy hogyan lehetett védekezni? Az AGM-45 SHRIKE ellen egyszerű volt, mert ugyan REL (rádiólokátor elleni lövedék) volt, de kicsi volt a hatótávolsága. Ha pontosan akartak vele lőni, akkor közel kellett jönnie a repülőnek, azt meg ugyebár le lehetett lőni. Ha messziről lőttek, akkor meg pontatlan volt. Repülése során a lokátor kisugárzását követte, és egy nagyon egyszerű védekezési mód volt, hogy mikor észlelték a rakétát, akkor szépen lassan elkezdték elforgatni a lokátort, majd mikor vagy 30 fokot elfordultak, akkor hirtelen kikapcsolták az adót. Ekkor általában a SHRIKE tévedett vagy 100 - 200 métert. Egyébként ezeknek a rakétáknak a hatékonysága Vietnamban mindössze 17 % volt. Az AGN-78 Standard ARM már egy kicsit okosabb volt, messzebbről is lehetett indítani, pontosabb is volt, de az előbbi 17 % ezzel a típussal együtt értendő. A HARM már bonyolult probléma volt, mert annak az idítási távolsága meglehetősen magas volt az előbbiekhez képest, tehát azzal elméletileg a Vegát is ki lehetett lőni. De ha belegondolsz abba, hogy ezek a komplexumok nem magukban voltak, és egy jól felépített tűzrendszer sokra volt képes. Tehát a repülő nem tudhatta, hogy éppen honnan készültek alá fűteni. Igaz ugyan, hogy a repülőkön nemcsak azt észlelték, hogy valami méri őket, hanem majdnem pontosan a típust is jelezte a berendezés, ráadásul a RPK aktivizálását és a rakétára kisugárzott jeleket is észlelte, de azért ez sem volt mindenható. A rakétára kimenő jeleket kézzel is lehetett kapcsolgatni, és hát a pilóta idegei ilyenkor természetesen javultak, mert nem tudhatta, hogy mikor lövünk rá és mikor szórakozuk.
Az indítást elég nehéz volt felismerni, mert az egész csak egy rövid idejű felvillanás volt, majd a repülőtől egy gyorsan felénk közeledő pici jel. Ha ezt a rávezető tiszt nem vette észre, akkor a PV-nek annyi volt. Engem egyébként az orosz azzal vígasztalt, hogy "komám, ne félj, háborúban a PV-t úgy kell cserélni, mit a biztosítékot." Kérdés: És velem mi lesz? "természetesen Veled együtt."
Hamarosan felrakok két képet, amin majdnem ugyanaz a lokátor szerepel, az orosz feliratos képen az eredeti SZ-75V M2 Volhov PV kabinja van, azon még nincs rajta a TV kamera. A másik képen ugyanaz a lokátor már egy átalakítás után látható, azon már megtalálható a kamera. Midkét képen a fő ismérv az, hogy a keskeny sugárnyalábú antennák lukacsosak. Amit hozzánk hoztak 1983-84-ben, az már M3-as Volhov volt, és annak a keskeny antennái már zárt lemezből készültek. Az akkori technikusokat azzal piszkáltuk, hogy ha az antennán kell dolgozni, akkor legalább nem potyognak ki a csavarok. Remélem a két kép között más különbséget is észreveszel. A fő külöbség az, hogy a régebbi lokátor antennái kissé hanyatt vannak dőlve. Most elégedjetek meg ezzel a két képpel. Rögtön feliratozok egy képet, aztán majd azon elmagyarázom, hogy mi micsoda.
Honnan lehetett tudni, hogy eltaláltátok -e a célt?
Mit csinált a személyzet a rakéta kilövése utáni pillanatokban? Minden autómatán ment, vagy kellett követni a célt kézzel? Mennyire lehetett beavatkozni az eseményekbe?
Hűh, a kíváncsiság csak egyre nő! Szabad kérdezni?
Sajnos nem találtam még olyan videót, ami működés közben ábrázolta volna a rendszert. Van az a radaros utánfutó, ami Fan Song néven fut. Ahogy a képekből ki tudom venni, a letámasztott alvázon az egész felépítmény körbe tud forogni, de van-e még az antennáknak külön valami mozgási lehetőségük oldalszög irányban? Egyáltalán, pontosan melyik antennának mi a szerepe? Egyáltalán, mi volt a pontos, nálunk használt, hivatalos típusmegjelölése ennek a lokátornak? Ja, és volt-e már az itthoni használat idején valamilyen képzés arról pl., hogy hogyan kell tevékenykedni a lokátor elleni rakéták (Shrike, Standard ARM, HARM, akármi) ellen: felismerni az indítást, kikapcsolni, esetleg valamilyen zavarási technika, stb.? Előre is kösz az infókat...
Ott hagytam abba, hogy az egyelőre még irányíthatatlan rakéta a starthajtómű tolóereje hatására nagy lendülettel elindult valamerre. A Dvina rakétájának starthajtóműve úgy volt megalkotva, hogy a rakéta hajtómű LAVAL fúvókája állítható volt egy úgynevezett Laval körtével. Ezt a körtét ki - be mozgatva lehetett állítani a hajtómű kiömlőnyílás keresztmetszetét. Ezt az állítást a töltet hőmérsékletének függvényében tették. Hogy őszinte legyek, egyetlen Dvina indítást közelről nem láttam, tehát nem tudom azt, hogy a körte az indítást követően mit csinált, én azt is el tudom képzelni, hogy az a hatalmas energia egyszerűen kiköpte. A Volhov rakátáin már nem volt meg ez az elem, érdekes, az anélkül is ment. A Dvina rakéta stabilizátor szárnyain volt egy egy csűrőlap, amik megakadályozták azt, hogy a rakéta az irányítás megkezdése előtt a hossztengelye körül elcsavarodjon. A Volhov rakétáin ilyen már nem volt, az anélkül sem csavarodott el. Mindenféle változás nélkül telt el az első néhány perc, csak a rakéta gyorsulása növekedett folyamatosan. Mikor egy bizonyos sebességet elért, akkor kezdett működésbe lépni az utazó hajtómű. A folyadékos hajtómű kétfajta hajtóanyagot evett, az "O" és "G" anyagot. Az "O" képviselte az oxigént, a "G" meg a szenet. A hajtóanyagok pontos mennyiségét nem tudom, meg az összetételét sem, de az egyik szinte pontosan duplája volt a másiknak. A kétféle anyagot a hajtómű felé szivattyó továbbította. Nem kellett semmiféle gyujtás, még csak izzító gyertya sem, a két anyagot elég volt egymásnak megmutatni, és máris akkorát robbantak, hogy ihaj. Az anyagokat mozgató szivattyúkat is a két anyag lényegesen kisebbb mennyiségű keveréke hajtotta. A Dvina rakétájának volt egy harmadik anyaga is, az "I" anyag. Ennek kivételesen tudom a nevét, izopropilnitrát volt. Nos hát ez az anyag hajtotta a régi rakéták szivattyúit. MIkor tehát a rakéta egy megfelelő sebességet elért, begyujtott a folyadékos hajtómű (ekkor a starthajtómű még fent volt. Viszont a már égő utazó hajtómű lángja elégetett egy magnézium szalagpárból álló rögzítő elemet. Mikor a szalagok elégtek, ennek hatására a starthajtómű rögzítő elemei feloldódtak, és a hossztengely irányában hátrafelé lecsúsztak az utazó részről. Raktam már fel rakéta képet, azon látszik az a kónuszos rész, aminek funkciója az starthajtómű és utazó rész közötti átmérőkülönbség ledolgozása, (75 és 50 cm) valamint az áramvonalasság fokozása. Viszont nemcsak a kónuszos rész maradt le, hanem négy rögzítő elem is, ami a kormánylapátokat fogta. Miután a rögzítés feloldódott, innentől lett irányíthatóvá a rakéta. Persze nem azonnal, hiszen a tényleges irányításhoz még kellett némi elektronikus huncutság. Ugye a rakétát nagyjáól a cél felé elindítottuk, ami persze nem jelentette azt, hogy az pontosan arra is ment. Némi kis eltérés lehetséges volt. A rakéta irányítása a "követőkapu" nevű elektromos jelekkel ment, de az irányítás megvalósulásáig ezek a követőkapuk "várókapuk" voltak, amik jóval szélesebbek voltak, mint a követőkapuk. Akkorák voltak, hogy a rakéta elektromos jele nagy valószínűséggel belerepült ezekbe a kapukba. (engem ifjonc korombann megpróbáltak elküldeni a várókapu kulcsáért, mint ahogy szokás volt a légifolyosó felmosására vonatkozó utasítás is) Megtörtént a rakéta elfogása, és innen már nem kellett vele foglalkozni. A rávezető berendezés elvégezte a dolgát, és a rávezetési mód által meghatározott röppályához minél közelebb próbálta irányítani a rakétát. A technika alkalmas volt egyidejűleg három rakétát irányítani, amik ugyebár hat másodperces különbséggel indultak. Tehát mindhárom rakétára más és más parancsot kellett küldeni. Ezt a parancskidolgozó berendezés (SZVK) és a Rádióparancs-közlő berendezés (RPK) közösen megoldották. Hogy egyik rakéta a másikra kisugárzott parancsokat ne hajtsa végre, ezért a kisugárzott jeleket kódolták. Mivel minden rakéta egyforma volt, ezért a három csatorna rakétáit úgynevezett kóddugókkal kötötték a csatornákhoz. (azt még meg kell jegyeznem, hogy valóban egyforma volt minden rakéta, ezért az osztályok közötti rakéta manőver a rakéták irányító frekvenciájának cseréjével is járt. Ezt az ugynevezett heterodyn valósította meg.) Tehát az osztály frekvenciáját a heterodyn, a rakéta csatornát a kóddugó határozta meg. A három rakétára tehát - egymástól különböző - parancsjeleket sugároztak, minek hatására a rakéta egyre inkább megközelítette a rávezetési mód által meghatározott elméleti röppályát. Amikor a rakéta egy bizonyos távolságra megközelítette a célt, (ezt még a rávezető állomás mérte) kiadták rá az úgynevezett K4 parancsot. Ez határozta meg azt, hogy a rakéta harcirészét előlről, hátulról, vagy egyszerre mindkét helyről robbantották fel. Ez határozta meg, hogy a harcirész repeszfelhője - amely előre irányuló kúp volt - milyen szögű kúpformát vett fel. Ez a szög sebességfüggő volt. A következő parancs a K3 volt, ami nem a robbantásra adott utasítást, hanem élesítette a rádiógyújtót. Ez egy önálló kis lokátor volt, és kisugárzott impulzusokat a cél felé, és a visszavert jeleket felfogta. A harcirész robbantása úgy történt, hogy a rádiógyújtó vevője számolta a kellő erejű visszavert impulzusokat, és amikor elegendő számú impulzus összejött, akkor robbantott. Ha a kellő számú impulzus megjelenése előtt elkezdett növekedni a cél és a rakéta közötti távolság, akkor is azonnal robbantott. Ha túl nagy volt a mellérepülés, akkor persze feleslegesen nem robbantotta fel a harci részt. Az a megközelítően 30 000 darab repesz, ami a harcirész burkolatában volt, elegendő volt arra, hogy 60 méter távolságon belül a rakéta leszadje a célt. Ha volt eredmény, akkor azért robbant a rakéta, ha valami miatt elkerülte a célt, akkor a rávezető berendezés utolsó rugása az volt, hogy az irányítást lekapcsolta a rakétáról. Ennek hatására a rakéta függőleges irányban elkezdett felfelé menni, majd amikor elérte a maximális magasságot, akkor felrobbant.
Na? Kíváncsiság hogy van? Kielégítve? Egyékénnt hamarosan folytatom, keresek valami szakmai kérdést, amivel el lehet csemegézni.
Volt Tüzér wrote: "Emlékszem arra, amikor a hadseregben elvtársból bajtársak, majd urak lettünk. Volt két jellemző kollégsi megnyilvánnulás: Az egyik azt jegyezte meg többször: "nem vagyunk mi urak, csak úgy hívnak". A másik kollégám beszólásából előiött egy halvány óhaj, mert azt emlegette: "mi urak lettünk elvtársi fizetéssel, de én szívesebben lennék elvtárs úri fizetéssel."
Amikor ELVtársból BAJtárssá változott a megnevezés, ( '89.-ben, a politikai zűrzavar idején! ) akkor azt mondták a Honvédségnél, hogy ez azért van, mert ELV-ek már nincsenek, csak BAJ van... :-)) Üdv:
Ne haragudj, de nekem továbbra is az a véleményem, hogy ez az esemény nem fordulhatott elő. A vácegresi osztály a kezdetektől a kérdéses időszakig a következőket lőtte: 1961=JÓ; 1963=Kiváló; 1965=JÓ; 1971=MF; stb. Továbbra is fentartom, hogy egy ilyen lövészet után nem kaptak volna semmit, nehogy megfelelő eredményt. Megjegyezhetnéd, hogy hosszú ideig nem volt eredmény. Az ám, csak az én történelemkönyvem szerint az osztálynak 1967-1971-ig ugyanaz a tiszt volt a parancsnoka. Ha történik valami, akkor szerinted a helyén hagyják? Egyéként Jani bácsi 1971-ben ment nyugdíjba, de a szolgálati ideje végeztével, nem pedig fegyelmi okok miatt. Az elődje magas karriert futott be szakmai vonalon, az utódja ugyan csak két évet töltött ott, de még 1972-ben is ott volt, és nem hiszem el, hogy egy általad emlegetett fiaskó után még egy percig is tovább maradhatott volna. A komplexumban a biztonsági szög a saját eszközök védelme érdekében volt kitalálva. Biztos, ami boztos, jókora szögeket határoztak meg, de ez nem is volt baj, hiszen volt 6 darab állvány, volt válszték. A tiltott zónát a más eszközök, például szomszédos osztályok védelmére találták ki. Úgy volt meghatározva, hogy a célpálya bizonyos szakaszán ne lehessen belőni a szomszéd osztály fölé. Ez a lőtéren különösen fontos, hiszen ott néhány száz méterre vanak egymástól az osztályok. Viszont szétlőni ott sem tudták a szomszédok, mert ott meg érvényesült a 16 fokos minimális indítási szög, vagyis amire elérte a rakéte a szomszédot, akkorra elég magasan járt. Olyan persze előfordult, hogy a rakétával technikai probbléma akadt, de egy - egy ilyen alkalommal maximum a kerítést lőtték szét. Akkor is inkább elment a rakéta valami 8 - 10 kilométerre és ott felrobbant. Ilyen volt többször is, Különösen a régi Dvina rakétákkal.
Más: Korábban lerajzoltam ide az UV kabbint. A rajz szerint viszonylag kényelmesen voltak az emberek, de egy lövészet idején képzelj oda még vagy 6 - 7 embert, köztük a technika orosz gazdáját is, és a vezető instruktort. A lövészet eredményéért ő volt a felelős, és el tudod azt képzeli, hogy ilyenn esetben mit csinált volna? Akkorát csapott volna a rávezető tiszt kezére, hogy ha szaros, akkor is bekapja. Indításról nem is lehetett volna szó. Szóval én továbbbra sem tarton hihetőnek ezt az antenna szétlövést. Más disznóságot csinálhattak, de a PAA biztos megúszta.
Szerintem az egész semmi más, mint "urban legends". Viszont jól hangzik.
Köszönöm a többiek nevében az elismerést, de én egyáltalán nem érzem magamat sem szakértőnek, csak eltöltöttem egy jó időt, és még emlékszem bizonyos dolgokra. A szakértő pénzért csinálja. És hát hogy úr lennék? Emlékszem arra, amikor a hadseregben elvtársból bajtársak, majd urak lettünk. Volt két jellemző kollégsi megnyilvánnulás: Az egyik azt jegyezte meg többször: "nem vagyunk mi urak, csak úgy hívnak". A másik kollégám beszólásából előiött egy halvány óhaj, mert azt emlegette: "mi urak lettünk elvtársi fizetéssel, de én szívesebben lennék elvtárs úri fizetéssel."
Egyébként mi van a fórummal? csak nekem vacakol, vagy másnak is.
5.) B. őrgy. az elbeszélés alkalmával "tiltott zóna" kifejezést használta; hogy akkor történt a rakéta indítása, amikor a cél már a tiltott zónában volt. Lehetséges, hogy az akkori technikánál ez fizikailag mégsem volt lehetetlen? Mert akkor egyáltalán miért volt olyan, hogy "tiltott zóna" - ha abban a szögben már nem is lehetett a rakétát indítani?
6.) Nem elképzelhetetlen, hogy Bajcsy a stresszes helyzetben (a cél alacsonyabban és gyorsabban jött a vártnál) mégiscsak kiadta a teljesítés kényszerétől terhelve a parancsot, akkor amikor már nem lett volna szabad?
Lehet, hogy a felvetéseim kukacoskodásnak tűnnek (szeretném ha valójában nem az lenne) és a hozzá nem értésemről tanúskodnak, de az első hozzászólásomban megírtam, hogy a nickemnek megfelelően csak "alulnézetből" egy honvéd perspektívájából tudok a dolgokhoz hozzászólni.
Köszönöm, hogy reagáltál a hozzászólásomra. Ennyi idő távlatából már csak érzelmi jelentősége van a dolognak természetesen és semmiképpen sem akarok a "jólértesült" szerepében tetszelegni. Nem akarom még most is a csomót a kákán megtalálni, de B. őrgy. elbeszélését nem tudom mivel mással magyarázni, mint azzal hogy nem kitaláció az eset. A további indokaim- kételyeim a következők, bár a következő feltételezések nem támasztják alá egymást és függetlenek is egymástól;
1.) Lehet, hogy még a 60- as években történt meg a dolog, de az viszont tény, hogy nekünk B. őrgy. ezt 1972 év elején mesélte el (az egészből egyenlőre valóban csak a történet elmesélése a tény). Arra már nem emlékszem, hogy milyen évszámot mondott, ha mondott egyáltalán.
2.) Tudod, ha egy sorállományú katona találna ki ilyen sztorit és terjesztette volna széltében- hosszában az teljesen érthető lenne. Civil társaságban ezt nyilván jól el lehet sütni, lehet villogni vele, különösen a hozzánemértők előtt. De azt hiszem, egy hivatásos részéről ez még fenyítést is vont volna maga után ha kiderül, hogy ilyen lejárató sztorikat kohol és terjeszt, főleg a sorállomány körében.
3.) Azért azt Te is írod, hogy a jó és kiváló minősítések között a Vácegresi Osztály 1971- évi lövészete csak elfogadható értékelést kapott. Nem lehetséges az, hogy a többi feladatot jó és kiváló szinten teljesítették és emiatt lett csak elfogadható az 1971.- évi eredményük?
4.) Igazából az lenne a perdöntő, ha az akkori állományból valaki olvasná ezt a topicot és megerősítené, vagy megcáfolná. Mert ha tényleg csak egy kitaláció, egy legenda is az egész, de magáról a sztoriról biztos, hogy hallania kellett sok- mindenkinek akik akkoriban teljesítettek szolgálatot az osztálynál, az ezrednél, vagy a hadosztálynál. Neked biztosan vannak olyan idősebb bajtársaid, akiktől esetleg rá tudsz kérdezni erre a dologra.
Egy: fizikailag lehetetlen szétlőni a PAA antennáját, akkorák a biztonsági szögek. Más: El tudod képzeli azt, hogy egy ekkora baklövés után egyáltalán kapott volna valami értékelést az osztály? Egy ilyen eseménynek akkora szele lett volna, hogy még évtizedekkel később is ezt emlegették volna rossz példaként. 1978-ban végeztem el a katonai főiskolát, és ha ott valamiről nem tudtak, az nem volt. Márpedig nem is lehetett ilyesmiről hallani a leghalványab utalást sem. Három. Ha egy ilyen esemény bekövetkezik, akkor az elkövetőt abban az időben úgy becsukják, hogy még a gumilakat is rározsdásodik. Négy ez a hatalmas karrier nem volt egyedi, hiszen ott volt a Verőcei osztály, ahol a lokátor szakaszparancsnokot úgy hívták, hogy Slajkó papa. Alezredes volt, és hadnagy volt a századparancsnoka. Valamikor a hetvenes évek közepén kezdték el az egyes beosztásokat rendfokozathoz kötni, vagyis azelőtt, ha valaki elég öreg volt, akkor lehetett belőle akármi is. A rendfokozat a korral jött. Az ilyenekre mondták, hogy az ész és a rendfokozat szorzata állandó. Tehát ne haragudj, de ezt az antenna szétlövést képtelen vagyok elhinni. Az, hogy mit mesélt? A kannibálok meg azt terjesztették magukról, hogy őket azért nevezik kannibálnak, mert ínséges időben embert ettek. Na ja.
Csak most vettem észre, hogy reagáltál a 22. sz. hozzászólásomra, köszi az észrevételt. Ez a dolog tényleg érdekel.
Az illetőt Bajcsy őrnagynak hívták és 1972- ben mint szakaszparancsnok vezette a légvédelmi tüzérségi felderítőkatonák kiképzését Börgöndön. Én ekkor voltam ott kiképzésen és ekkor már elég idős is volt. Ő mesélte el személyesen a kiképzés során PAA kabin antennája lelövésének történetét, de a saját szerepét nem említette meg benne. Azt csak amikor a kiképzés végén Nagytarcsára kerültem, hallottam. Ez számunkra teljesen reális magyarázat volt arra, hogy egy őrnagy miért van szakasz pk. beosztásban.
Gondolod, hogy ez csak egy kitaláció lenne? De hát egy idős őrnagynak mi a fene oka lehetett volna arra, hogy ilyen dehonesztáló legendákat gyártson, a saját szerepét benne elhallgatva? Másrész pedig a sztorit Nagytarcsán is ezzel teljesen egybevágóan mesélték el, de ott már azt is hozzátették, hogy a Bajcsy et. őrnagy létére ezért csak szakasz pk.
Na folytatom. Ott tartottam, hogy a rávezető tiszt a kézikerekek betolásával átadta a kézikövetőknek a követést, amit a kézikövetők átvettek. Az átvételhez egy gombot kellett megnyomni. Mikor stabilan lefogták a célt követésre, akkor a rávezető tiszt vezényszavára lehetett úgynevezett automata követésre átvenni a célt. (a kerekek kihúzásával történt). A korábbi kérdésedben szereplő ASZ és AP automata követést, illetve automata követést kézi utánkövetéssel jelentett. Arra már nem emlékszem, hogy a két orosz rövidítés közül melyik - melyik. Az automata követésnél nyugodtan hátra lehetett dőlni, a kézi utánkövetésnél pedig a céljelen rajta maradt az irányzó vonal, de ha nem nyúltál hozzá, akkor az egész hajlamos volt kimászni az indikátorról. A katona feladata teház az volt, hogy a függőleges jelet az indikátor közepén tartsa. Mikor a cél követése automatikusan és stabilan megvalósult, akkor el lehetett kezdeni a cél paramétereinek megállapítását, illetve a tüzelés kezdőelemeinek, rávezetési módnak meghatározását. A repülési paramétereket a lövő le tudta olvasni, csak kissé jobbra kellett fordítania a fejét. Ugyan nem írta ki semmi, de a műszerek ingadozásából lehetett következtetni a cél manőverező jellegére is. Mindezek alapján, és a lőszabályzat szigorú figyelembe vételével meg lehetett határozni az indítandó rakéták számát, ami alapvetően három volt, de bizonyos feltételek teljesülése esetén egyel lehetett csökkenteni. Meg lehetett határozni a rávezetési módot, amit a meghatározás után a rávezető tiszt azonnal kapcsolt. Az indikátorernyőn a rávezetési mód meghatározása után meg lehetett jeleníteni az indítási és a megsemmisítési zóna határait, ami a repülési magasságtól, mellérepüléstől, sebességtől és más egyebektől függően változott. Onnan már csak követni kellett a célt és várni arra a pillanatra, amikor a céljel az indítási zóna távoli határára ér. Illetve kellett volna. Ugyanis a rakéta még attól nem volt hadrafogható, hogy feltöltötték hajtóanyaggal, majd a rakétát feltöltötték az indító állványra.
Feltételezve azt, hogy a célt pontosan követjük, a PV kabin antennái a célra néztek. Az indító állványokat az antennákkal szinkroizálni kellett, a rakétát pedig felkészítésre kellett kapcsolni. Ez azt jelentette, hogy a robotpilóta giroszkópjait fel kellett pörgetni. Ez mintegy 30 másodperc alatt ment végbe. Az indítóállvány szinkronizálását persze úgy kell érteni, hogy a rakéta minimális induló szöge 16 fok volt. A felkészített és szinkronizált rakéta mindig efölött a szög fölött állt, még akkor is, ha az antenna ennél kisebb szögre mutatott. Persze csak akkor, ha a rakéta nem a PV kabin mögött volt, mert akkor hatalmas biztonsági szögek voltak. Még arra is figyeltek, hogy a starthajtóműből kicsapó lángcsóva nehogy megpörkölje az antennákat, mert ott bizony volt bőven lakkozott vászon.
Tehát volt egy követett célunk, felkészített rakétánk, akkor a parancsnoknak már csak a taktus időt kellett meghatároznia. Ez az idő a rakéták indítása közötti idő volt, és ha a parancsnok nem akarta bonyolítani a diolgot, akkor ezt az időt 6 másodpercre választotta ki. Ez volt egyébként a minimális taktus. Ha ezt betartották, akkor a manőverező cél nagyon nehezen, vagy éppenséggel sehogy nem tudott kitérni a második, esetleg harmadik rakéta elől.
Az indítás a rávezetö tiszt előtti gombokkal volt lehetséges. És ha az ember ideges volt, akkor csak várt, várt, és szidta azt a rohadt rakétát, hogy miért nem indul már el, esetleg el sem megy. Ugyanis a rakéta a gomb megnyomásakor nem indult el azonnal. Először is egy halk pukkanás, és a Pitot cső elejéről elrepült egy kis zászlóval dekorált gumidugó. Aztán volt egy jóval nagyobb durrannás, de az már a különféle piropatronok hangja volt. A piropatronok hatására szabadultak fel különböző reteszek, ekkor vált lehetővé a levegőtartályból a levegő kiáramlása. Először is üzembe léptek az ampullás telepek. Ezt úgy képzeld el, hogy van egy tök száraz akkumulátor, amihez az elektrolit az akkumulátortest alatt van fólia zacskókban. A levegő a zacskókból az elektrolitit felnyomta a cellákra és innen számított 1 másodperc múlva az akkumulátor képes volt a mittudomén hány amperórás teljesítmény leadására. Nem semmi akkumulátor volt, mi? Innentől kezdve a rakétának már volt saját fedélzeti táplálása, mert addig csak az indítóállványtól kapta meg, amit kellett. Mikor az akkumulátor teljes gőzzel működni tudott, akkor indult be az a piropatron, amely a startjhajtómű töltetét indította. Na itt volt az igazi nagy durranás, hiszenn a 600 kg csöves lőpor megszólalt a starthajtóműben. Ez nem egy dörrenés volt, hanem egy hangos moraj, ami négy másodpercig tartott. Na persze ez nem tartott addig, amíg leírtam, az egész egy jó bő másodperc alatt lezajlott. A starthajtómű mintegy 16 KN (kilonewton) tolóerő leadására volt képes. Olyan lendülettel tolta meg a rakétát, hogy mire az elhagyta az indítópálya végét, a gyorsulása 11 G körül volt. Annak elkerülésére, hogy a rakéta leejtse az orrát, fellépett a súlyhiba kompenzálás, ami azt jelentette, hogy az indítópálya kb. közepénél akkor, amikor odaért a starthajtómű vége, letört. Na nem nagyon, csak annyira, hogy amikor a rakéta orra lejjebb bólintott, (megtette a szemét) egy kicsit lejjebb került a rakéta farka is. Majd felrakok egy indító állvány képet, és azon látható az indítópálya alján egy nagy görcs. Attól hátrább található az a pont, ahol az indítópálya letört (mintegy 10 fokot) A rakéta tehát elindult, és egyre nagyobb gyorsulással tört a célja felé. Na itt folytatom legközelebb.
A megsemmisítési zóna irányának és középvonalának meghatározásához még egy adalék, amiről az előbb megfeledkeztem. A zóna középvonala mindig párhuzamos a cél repülési irányával.
A Volhov osztályoknál a kezdet kezdetén P-12 volt, amit az új technika rendszerbe állításakor egészítettek ki a P-15-tel. Nálunk az osztályoknál (kivéve a Vegát) nem volt magasságmérő. Amikor a 104. és 105. ezred osztályait átfegyverezték SZ-75M3 Volhovval, akkor azok a P-12 helyett már P-18-at kaptak. Aztán a 11. dandár osztályainál is kicserélték a P-12-eseket P-18-ra. (Engem a főiskolán megetettek azzal, hogy azért P-12, mert 12 darab Yagi antennája van. Akkor még P-18-ast nem láttam, és nem is godolkodtam az állítás igazán. Azt viszont azóta sem tudom, hogy a P-18 miért pont P-18)
A következő szöveghez előbb nézd meg a végén a rajzot. Ez egy rakéta komplexum megsemmisítési zónájának vízszintes vetületét ábrázolja. A középvonal egy elméleti vonal, mindig az ellenséges csapás irányába nézett, nem pedig a repülőre, mint a jelenlegi esetben. Az osztály tevékenységének fő iránya tehát meghatározott, és amennyiben a kijelölt cél pályája eltér ettől a főirányvonaltól, azt neveztük mellérepülésnek. P volt a jele, és paraméter volt a meghonosodott neve (nem összetévesztendő a mozgási paraméterrel.) Ezt a megsemmisítési zóna dolgot nem bonyolítanám tovább, ez egyébként is csak egy erősen egyszerűsített rajz.
Hát tudod mit? nekilátok, mert türelmetlenek tűnsz. Először beszúrok egy képet, amin vázlatosan a Volhov vezérlő kabinjának, az UV kabinnak az alaprajza van. A kabinban az alapvető harcimunkához ennyi ember kellett, az úgynevezett csökkentett csoport, vagy készültségi váltás többi tagja a berendezés üzemkésszé helyezése, a rakéták felkészítése után csak korlátozottan vett részt a tevékenységben. Alul, balra egy tervtábla kezelő van, aki a saját felderítő lokátorok adatait rögzítette, igény szerint valamelyikét. Fölötte van a kihelyezett indikátor, amely a meglévő két lokátor közül bármelyiket képes volt megjeleníteni, de csak elsődleges lokációs információkat. A P-18 és a P-15 is képes volt magasságot mérni, de csak viszonylag pontatlanul, és csak a lokátorban, tehát a VIKO mellett nem lehetett magasságot megállapítani, csak oldalszöget és távolságot. Fölötte a három kézikövető kezelő, pontosabban a távolsági volt a góré, ő főkezelő volt. Az általános légihelyzet tervtáblára az elöljárótól érkezett cétájékoztatást rögzítették.
Jobbra alul az OP pult kezelő ült, az egyetlen kannibál, aki kabinban volt. Ő volt az, aki a rakéták felkészítését, pihentetését irányította. Alulról a második a parancsnok (lövő), akinek jobb oldalán a cél repülési paraméterek műszerei voltak. (Sebesség, magasság, mellérepülés mértéke.) Bal oldalán tudta nézni a kihelyezett indikátort, és arra is volt lehetősége, hogy "átdobás" üzemmódban a VIKO indikátoron talált célra odavitt egy elektronikus jelet, majd az egész komplexumot egy gombbnyomásra oda lehetett állítani. Kis vacakolás után meg lehetett találni a célt. Jobbról a harmadik a rávezető tiszt (lövő segítője). Tulajdonképpen az egész berendezést ő irányította a bekapcsolástól a működési ellenőrzésen és a harci munkán át a kikapcsolásig. Az átdobással, vagy más módon megkapott célt ő tudta felderíteni, majd miután kiderült, hogy bizony, arra a célra tevékenykedni kell, ő tudta a kézikövetők felé továbbítani követésre. A rávezető tiszt kerekeivel (három darab volt, lásd kézikövetők) csak úgy lehetett irányítani a berendezést, hogy ha tekerted a kereket, akkor mozogtak az antennák, illetve a távolsági jel. Ha a rávezető tiszt a kerekeket előretolta, akkor volt lehetőségük a kézikövetőkek, hogy átvegyék a követést. De csak lehetőségük volt, mert a követést csak parancsra vehették át. Ha átvették a követést, akkor a kézikövető kerekének mozgatása hatására a berendezés mozgási szögsebessége növekedett. Tehát nem csak akkor forgott az antenna, ha tekerték a kereket. Ha belehajtottak mondjuk 40 o-ot, akkor belehajtottak mondjuk 0,5 o/sec szögsebességet. A szögsebesség mértéke attól is függött, hogy mennyit tekertek a keréken, illetve azt milyen gyorsan tették. A kézikövetőnek tehát nem kellett folyamatosan tekernie, elég volt csak a követő jelet folyamatosan a céljelen tartani, és ehhez a kezdeti kapkodás után csak kis mozdulatokra volt szükség. Most ennyi, rövidesen folytatom, de úgy érzem, hirtelen hosszú lesz.
Hát ez valóban csak városi legenda, és ráadásul nem is igaz. Többféleképpen lehetett kijutni a lőtérre, de egy - egy alakulat valamennyi tagja, hangsúlyozom, valamennyi, együtt utazott. Marhavagonnal soha nem mentünk, hanem csakis orosz hálókocsikkal. Hogy aztán azok milyenek voltak, az már más kérdés. Volt olyan változat, hogy Budapesten felszállt a csapat a Tisza expresszre, ami kedd estétől csütörtök reggelig járta meg az utat Moszkváig, a Kijevi pályaudvarig. Ott a honi légvédelem egy átvonuló szállóján eltöltöttünk egy kis időt, lehetett menni vásárolni. Arra emlékszem, hogy töméntelen mennyiségű kéziszerszámot behordtunnk, és ha kissé oroszos minőségű is volt, az ára is az volt. Pénteken este a Paveleckíj pályaudvaron felszálltunk a Lotusz expresszre, és azzal vasárnap reggelre érkeztünk meg Asulukba. De azt mégegyszer hangsúlyozom, hogy mindenki egyformán, és nem volt marhavagon. A vonaton azt ettél, amit vittél magaddal. Kint már saját kajánk volt, saját konyhaszemélyzettel. A kinti konyha bizony nem volt valami híres, így az első főzés előtt hatalmas súrolás ment. Valahogy más fogalmaik voltak a tisztaságról. Ha másként nem ment - ez különösen rövid lövészeteknél volt - akkor készételkonzerveket vittünk és azt ettük melegítve. Igazából túlságosan sok időt töltöttem el a seregben ahhoz, hogy válogassak, de éhesen soha nem maradtam. A hadtápnak - mert akkor még nem logisztika volt - még arra is volt gondja, hogy töméntele mennyiségű ásványviizet vittek ki, és mindenki kapott egy napra egy kétliteres flakonnal. Elég is volt.
Ha technikával utaztunk, akkor általábann a technika és az állomány egy vonatonn utazott, de nem marhavagonban. Akkor külön konyhavagonunk volt hűtőkocsikkal. Az orosznak még arra is volt külön kocsija, hogy a technikát kísérő őrállományt viszonylag komfortosan tudták utaztatni. Az 1986-os éleslövészetről nincs információm, de 1987-ben a Vega rendszerbeállító lövészetére nem ilyen körülmények között mentünk. Akkor valami ökör az LRP-n későn kezdett neki kavarni, és csak három részletben kaptuk meg a vonatjegyeket. Úgy is mentünk ki, három részletben. Az osztálycsoport egy 10 fős csapatának én voltam a parancsnoka. Lenyomtuk a lövészetet, majd az asztrahányi katonai repülőtérről külön repülőgéppel (MALÉV TU-154) jöttünk haza, de mindenki együtt.
Lövészetek. Keményen megdolgoztattak benünket, és mindent számszerűen értékeltek. Nagyon objektív és jól kidolgozott értékelési rendszerük volt, és ugyan nem igaz, hogy mindig kiválót adtak. Az akármilyen lövészeti eredményt nagyon kemény egyéves felkészülés előzött meg, és az éleslövészet csak egy kis pont volt. Az csak arra volt jó, hogy a személyzet hallja a rakéta hangját, érezze a segge alatt a remegést, és lássa azt, hogy azzal a hosszú vacakkal valóban el lehet találni a repülőt. Az igazi próbatétel az az volt, amikor az éleslövészet előtt vagy negyven manőverező célra, intenzív zavarás mellett kellett némalövészetet csinálni. Az kemény volt. Meg az is kemény volt, hogy a teljesen ismeretlen technikát kellett néhány nap alatt a lövészetrre felkészíteni, és az orosz azt is ellenőrizte. Utána még bizottság előtt vizsgáztál is.
A nyolcvanas évek elejei lövészet, amit említesz, az bizony nem kint volt, hanem Drégelypalánkon, de jóval korábban. Akkor egy IL-28 húzta a célzsákot, de nem részeg orosz tiszt volt a tettes, hanem egy béna magyar. Még szerencse, hogy a jármű parancsnoka észrevette, hogy a Silka automata üzemmódban ráfordul a repülőre, így még a tűzkiváltás előtt leállította az egészet. Ám a dolgot a pilóta is észrevette, ledobta a célzsákot, közölte a rádióján, hogy a "jó édes anyátok repüljön nektek célt" és hazarepült. Akkor volt utoljára ilyenn célanyag.
Önjáró légvédelmi gépágyúkkal az asuluki lőteret soha nem használták, mert az ahhoz túlságosan nagy volt. A lőtér eleje a Volgától keletre volt valami 100 kilométerre, és onnan vagy 600 kilométerre volt a vége. Mi 1987-ben a Vegával 180 kilométer körülre lőttünk, de nem értük el a lőtér harmadát sem. Egyébként ezt a célzsákos módszert többnyire csak kis lőtéren használták, ahol korlátozott volt a célanyag. A kinti lőtéren az orosz nem tudott mit csinálni a rengeteg céllal, annyi volt nekik. A MIG-15 és 17 gépek hajtóműveire ácsoltak egy a V-1-re hasonlító kasznit. és hagy menjen. Valami két órát lehetett rádión irányítai. El tudod képzelni, mennyi maradék hajtóművük volt? Az összes régi RSZD-300-as rakétát is felhasználták, így aztán volt mire lövöldözni, nem kellett vontatni a célzsákot. Egyébként kint voltam 1979-ben, 1981-ben, 1982-ben, 1983-ban, 1984-ben (instruktorként) és végül 1987-ben.
Amikor katona voltam 94-95ben (Bia), akkor valamikor 95 első felében kimentek a tesztek pukkongatni rakátéval Lengyelországba kb 2-3 hétre. Én voltam a HV írnok, azért tudom, azt hiszem 4 hétig voltak távol. Amikor hazajöttek, semmi pozitívumot nem mondtak, csak azt, hogy egyetlen célre próbáltak lőni, de a raketta a tengerbe zuhant...soha nem tudtam meg, hogy milyen volt az eredmény igazából...Volt ott egy kackiás bajszos tiszt is ( ez még akkor volt, amikor bázison voltam, és odajött a körletbe hozzánk, az mondta, hogy amikor ő volt éleslövészeten, akkor kb 200 méterre ment el a rakéta előttük, de annyira remegett minden, hogy kapaszkodni kellett a padokon, amiken ültek, nehogy leesenek..., és ne tudjuk meg milyen, amikor el kell indítani egy Nyevát) .azt hiszem valami politikai tiszt volt, a nevére nem emlékszem. ja, egyébként nemsoká, a mai napon leírom katonai élményeimet a Bia -i támaszponton történt időről , kb 2-3 órqa múlva. elég figyelemre méltó lesz. neveket nem írok, csak azt jegyzem meg, hogy szjmh hozzászóló akkor főhadnagy volt, és Ő volt az egyetlen, akit érdekelt is tiszti mivoltából a dolog. a mai napig tisztelem őt, mint felettesemet, ha hadba kéne menni, és választhatnék, akkor őt szeretném parancsnoknak kapni. ez nem "nyalás", hanem józan ész döntése- a B.hadnagy aki akkor a HV század parancsnoka volt semmihez nem értett, a kis Koko meg jobban elvolt foglalva a klikk-rendszerek kihasználásával, mint hogy szakmailag előre vitte volna a századot.. de majd ezekről bővebben...
