Országos Kéktúra Eszkála vadászház - Rudabányácska 2011. szeptember 12.
Szokás szerint most is korán keltem, de most nem sokat szüttyögtem, mert reggel hétkor, napkelte után már útra is keltem az Eszkála vadászháztól. Arra gondoltam, ha Makkoshotykán nem tudok bevásárolni, hogy a kimerülőfélben lévő élelmiszerkészletemet feltöltsem, akkor Rudabányácskáról be kell majd mennem busszal még a délután Sátoraljaújhelyre, arra pedig időt kell szánnom!
Így aztán a vadászháztól továbbindulva felkaptattam a Kecske-hát tetejére, és rátértem a gerince mentén ereszkedő földútra. Jól tudtam haladni rajta, ki is léptem alaposan, igyekeztem kihasználni a kora reggeli hűvöset és az enyhén lejtő, hullámvasutazó út kényelmét. Emlékeztem arra a helyre, ahonnan nagyon szép kilátás nyílt még anno 2005-ben Regéc várára – ez nagyjából fél órányira volt az úton a tetőtől – de most már úgy megnőtt a hajdani irtásfolton a fenyves újulat, hogy nem lehetett felette ellátni kelet felé. Azért a bőven termő vadszederrel kárpótoltam magam…
A Kecske-hát földútján
Kilátás a Zsidó-rétről
Elhagytam a lassan beerdősülő Zsidó-rétet is, és fél kilenc felé már csak órányi járásra voltam Makkoshotykától, amikor egy hozzám hasonló nagyságú hátizsákokkal túrázó pár jött velem szemben felfelé a kaptatón. Mint kiderült, ők szombaton reggel indultak Hollóházáról, hogy két hetet menjenek egyvégtében - terveik szerint egészen a Kékestetőig! Röviden elmondtuk egymásnak, mi vár a másikra a következő pár napban, aztán felhívták a figyelmem a falu előtti dzsindzsás erdőritkításra, ahol szinte eltűnnek sokszor a nyomok és a jelzések is a favágók munkájának eredményeképpen.
Aztán elváltak az útjaink, én hamarosan elértem a Cifra-kút melletti óriási dagonyát, kikerültem a szélén, megkerestem utána egy erdei rakodónál a balra való letérőt és hamarosan elértem az említett, vágás alatt lévő területet. A ritkított erdőben mindent elborított a rengeteg nyesedék gally, az erdőgazdasági gépek tönkretették az utakat, mindenfelé követhetetlenül kanyargó nyomok húzódtak. Próbáltam a GPS-sel tartani a megfelelő irányt, sokszor csalánon, tüskén, bozóton átvágva. Aztán szépen lassan kitisztult az út, miután elhagytam a munkaterületet. Benőtt ösvényeken értem el Makkoshotykát háromnegyed tíz felé.
A főutcát elérve a K- jelzésekkel ellentétben délkelet felé, a faluközpont irányába fordultam, bevásároltam a központban a jól felszerelt kis élelmiszerboltban, aztán betértem egy sörre és a pecsételésre a vele szemben lévő kocsmába. Továbbindulva megnéztem a Metzner kúriát, aztán a kéktúra útján a Metzner-család kis mauzóleumát, majd ösvényeken megmásztam a Makkoshotyka feletti domboldalt. Most is megcsodáltam azt a kis gyalogos kertkaput, amin keresztül kell az utcáról rátérni arra a kikövezett gyalogútra, ami felvezet a Metzner családi sírbolthoz. A dombtető kaszálóját elérve aztán kinyílt előttem a panoráma!
A Metzner kúria Makkoshotykán
A családi sírbolt
Kilátás a Sátor-hegyek felé a Makkoshotyka utáni dombról
Szép volt a kilátás a Sátor-hegyekre, de aztán leereszkedtem a domb túloldalán, és a kilátás eltűnt előlem. Egy bekerített friss irtásfolton átvágva ismét elnyelt az erdő (kiskapu a belépésnél és kilépésnél), és csak Cirkáló tanyánál bukkantam elő belőle! Megálltam itt is, pecsételtem, aztán tartottam egy hosszabb ebédszünetet, közben megetettem egy csipásszemű kismacskát is.
Földutakon haladva ismét elnyelt az erdő, félóra múlva átkeltem a Hercegkúti-patakon aztán újra kezdődött a kaptató vissza a hegyek közé. Egy pillanatra megálltam az emelkedő elején Dankó János fejfájánál, aki 1983. augusztus 24.-én halt meg itt a fejfa szövege szerint. Ezt már 2005-ben is itt láttuk a fiammal, de akkor sem tudtam, ki ez az ember, és mostanra sem lettem okosabb.
Továbbindulva újabb félóra után érkeztem meg a Rákóczi-fához, ami egy idős tölgy az erdőben kanyargó földút mellett. Aztán a fa után kezdődött az az eszetlen hullámvasút, ami egészen a Bányi-nyeregig kitartott! A Sátor-hegyek déli-délkeleti peremén haladt az út, ami egyrészt folyton kisebb-nagyobb eróziós árkokat keresztezett, itt aztán hirtelen emelkedett-süllyedt öt-tíz métereket, de maga az út is hol felfelé ment a hegyoldalban, hol meg lefelé süllyedt 30-40 métereket. Hosszú távon pokoli kimerítő volt! Amikor elértem a Csonka-kút melletti magányos tanyát, le is dőltem vagy negyed órára az árnyékban, hogy kissé magamhoz térjek!
A Cirkáló tanya
A Rákóczi-fa
Szerencsére innen már nem volt messzi a Bányi-nyereg aszfaltútja, de előbb még ösvényen kereszteztem az addigi legmélyebb, szurdokszerű eróziós völgyet, innen kimászva meg elértem azt a hatalmas vadszeder rengeteget, amire még az első bejárásomról emlékszem! Akkor augusztus végén jártunk erre &son-nal, én most szeptember közepén, de akkor is meg most is teletömtem magam szederrel! Lila ujjakkal értem el az aszfaltutat!
Ezen már csak két kilométernyit kellett baktatnom lejtnek, és már meg is érkeztem aznapi szállásomra. A Vöröskő vendégház pontosan ott áll, ahol a kéktúra letér az útról Vágáshuta felé, a pecsét dobozkája a ház kerítésére van szerelve. Én 1000 Ft-ért kaptam egy sátorhelyet a ház hatalmas, füves kertjében, mosdási lehetőséggel! A tulajjal csak telefonon beszéltem, azt mondta, nem tud kijönni délután a városból, de elárulta, hol találom a kulcsot, és közölte, hogy hagyjam a pénzt a házban a társalgó asztalán. Egyébként a házban takaros kis szobák vannak egy jól felszerelt konyhával, tehát ott is meg lehet szállni, a kertben pedig egy komplett sátortábor is elfér. Ha a szállás bárkit érdekelne: +36-30-532-5222. Lezuhanyoztam, átöltöztem, aztán még egy jó darabon elüldögéltem a ház napos teraszán. Csak hat óra után állítottam fel a sátrat a kis kerti tó mellett.
A kéktúrázásra aztán mindenképpen igaz az a mondás, hogy mindenki másként csinálja! Egy a lényeg: hogy becsülettel végigjárjuk az útvonalat! Erről mindig Hofi halhatatlan poénja jut eszembe:
Iván Ivánovics, a Bolsoj karmestere még a "rencerváltás" előtt New Yorkban járt szakmai továbbképzésen. Hazatérve Moszkvába a legelső koncertjén fellépve a karmesteri dobogóra a következőképpen indít:
- Ladies and Gentlemen!
- Attention!
- One, two, three...
Aztán beint a pálcával, és a zenekar rázendít:
Fel, fel, ti rabjai a földnek....
Szóval a körítés az nem fontos, a lényeg, az ne változzon! :-D
Ezért voltál olyan "ismerős". Beszéltük is a többiekkel, hogy nem ő volt az aki a Kéktúra honlapot írja... (mi is sokat böngésszük az oldalt).
Nem egyszerű dolog ez a kocsit a célba szervezős dolog, és költséges is. De az elkényelmesedett városi így kezdi :) A Dunántúlon nekünk is át kell állni a sátrazós túrára, amiről mindig a Madagaszkár című animációs mese jut az eszembe: -Ki törli ki? :)
Szucsatival suhantunk a Balaton felé, s még éppen időben érkeztünk a tapolcai állomás melletti büfé elé – mellette egy bezárt zászlóbolt(?) - ahol vonatindulásig egy jól megérdemelt ágyas barackot fogyasztottunk reggel 8.35-kor, majd a teraszon fröccs mellett üldögélő, *likket olvasó helyi törzsvendéget interjúvoltam meg arról, hogy mi a szubjektív és baráti véleménye a több táblán is jelzett pacalról, illetve babgulyásról 650-ért, mire – egy sanda pillantással a pult felé - suttogva közölte, hogy: „konzerv”. Eme – immár – klasszikussá avanzsált válasz után a hirtelen beálló csönd és a mindjárt kitörő röhögés között ellensúlyozva próbáltunk komoly képet vágni e megdöbbentő felfedezéshez, illetve további gasztoenteriőr útmutatást kaptunk az állomási büfében lévő „süteményes” kitűnő szolgáltatásairól, ami lefordítva magyarra egy *ornettis pékséget jelentett. Mivel kíváncsiságom nem hagyott nyugodni, így vettem is ott pár darab sütit, természetesen semmi extra eredményre nem kell gondolni. 10 perc vonatozás után ugrottunk le Badacsonytördemic-Szigliget állomáson, Szucsati pecsételt, majd nekiindultunk a kék jelzésen Szigligetnek. A Szigliget előtti pálinkafőzde sajnos zárva volt, az esterházy pince sajnos szintén – még majd kiszáradunk ugye - az avasi templomromot viszont megnéztük. Csőstől jön a baj, a vár alatti Szászi pince zárva – bár 10 órai nyitást jeleztek – így a várnál pecsét, majd felgyalogoltunk a legmagasabb bátyára. A panoráma leírhatatlan, nem lehet megunni, a büfében szigligeti üveges sör (?), de én maradtam a meggy szörpnél. Lefelé jövet szerencsére pince épp nyitott, kedves lány örül nekünk, - mi még hogy neki – bent én tesztelem a kéknyelűt és a rózsakövet. Fain. Búcsúzkodás, jó hírek, hogy a Szent Györgyön is nyitva vannak, indulunk tovább, előbb a kerékpár úton, majd ráfordulunk az aszfaltútra. Itt egységesített nemzetközi kézjelek váltása néhány „kedves” autóssal, majd letérve az útról nekiindulunk a hegynek. Szásziékhoz bemegyünk, mások is vannak, jönnek, itt is kóstoló, üvegpohár, ülünk a lugas alatt, nehezen - és fájdalmas szívvel – indulok tovább. Szucsati mondja, menjünk inkább a sárga jelzésen, ne a kéken – geoláda miatt – rendben, én már úgyis bejártam, a sárga eddig kimaradt. Brutál panoráma, szenzációs pincék, hétvégi házak – medence(!) az udvarban – majd érdekes templomrom bukkan ki balról a fák közül. Arra megyünk, a sűrűből balra vas kapu, kikerüljük, megyünk befelé, jobbra omladozó remetelak, balra romtemplom, minden szétverve, enyészet. Bemászunk az ablakon, bent lim-lomok, a falak még bírják, a tető már nem annyira, a kilátás gyönyörű, bent szétvert régi harmóniumok (Csak később Tapolcán tudjuk meg, hogy Ify-kápolna a neve, szomorú történet…) . Továbbhaladunk a sárgán, hirtelen balra előttünk egy sövénysor mögött tisztás, rajta szép fehér templom, mellette kőház a „Világ végén…” Mondom nézzük meg, sétálunk befelé, majd hirtelen ajtó nyílik, s egy fekete ruhás, szakállas pópa lép ki az ajtón. Hűha… de odamegyek, bemutatkozom, váltunk pár szót, megkérdezi, megnézzük-e a templomot? Persze, közben mobilon hívják, műszaki szemmel vizslatom a napelemet a tetőn és a vízgyűjtő rendszert a ház mellett. Beszélgetünk vele, a templom és a ház vadi új – pince volt eddig itt – ő építi, van már egy 30-40 fős nyáj – bár a templom max 15 fős lehet - ő itt él egymaga, vizet hoznak neki a faluból, egyébként csak esővíz, s ő ortodox. (Furcsa kételyek bennünk, vajon erre kik ortodoxok ennyien, aztán elbeszélgetünk a görög katolikusokról, akik majdnem azok, mint ő, de mégsem. Megkérdezi, mi honnan jöttünk, mivel foglalkozunk, hát, majdnem ugyanez a világtól elvonult elmélkedő történet… ). Szucsati tesz egy utolsó keresztkérdést, megtudjuk, van néhány paradicsom palánta is a ház mellett, de legyint lemondóan, nem ér rá velük foglalkozni… Elköszönünk, a kilátás a Balatonra innen varázslatos, haladunk tovább a Kaán Károly ház felé. Itt pecsét az Enciánba, - a ház egyébként még egyben, a tető elég jó állapotban – majd lefelé sétálunk a kéken. Teszteljük a szőlőtermést, majd eseménytelen – illetve nem, szőke huszonéves kerekezik felénk fehér topban és rózsaszín rövidnaciban – gyaloglással érünk vissza az állomásra. A pacalt/babgulyást közfelkiáltással kihagyjuk, bent a Malom tónál minden tele – itt sem eszünk – pecsét a tavasbarlangnál – itt olvasunk az Ify-kápolnáról – majd irány hazafelé, Balatonakali Fék étteremnél viszont megállás, javaslom a késői ebédet itt. A hely tele, vasárnap 30%-os kedvezmény az ételekre, tócsit eszünk és palacsintát, az ajtón felirat: „Nyalt ma már?” Hmm…. A fagyijuk is jól fogy, a konyha is remek. Hazafelé eseménytelen út, Martonvásáránál beáll az M7-es, órák a dugóban, majd le a pályáról, irány az M6, majd onnan M0, majd vagy 3 órás késéssel végre itthon. Összegezve, számomra ez a környék megfizethetetlen, - s ahogy a reklám is mondja – minden másra pedig ott, az ….
A kéktúra "felső körének" útvonala 1128,2 kilométer. A két vándor, Eszter és József a kitérőkkel együtt több mint 1200 kilométert tett meg. Ennyi volt a lábukban, amikor negyvennégy nap gyaloglás után, szeptember 4-én haza- érkeztek, és Eszter édesanyja jóvoltából megkóstolhatták a hatalmas Két vándor-tortát.
Szinte biztossá vált, hogy a résztvevők által is sikeresnek mondott OKT50 vándorlásnak lesz folytatása 2012-ben. Ahogy a felvetésekben is szerepelt, a Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kék útvonalának bejárása fog megtörténni egyhuzamban. Még nincs végleges dátum, még nincs végleges szakaszolás, de minkettőre van végleges közeli terv (magyarán már most jobban áll az előkészítés, mint az OKT50-nél).
A jelen -nagyon előzetes- terv szerint 28 tisztán túrás nap lenne, ehhez jönnek a később eldöntendő pihenőnapok (kb 4). Az időpont javarészben július lenne, az irány a mostani elképzelések alapján Szekszárd -> Írottkő.
Döntés október 5-e körül fog történni, természetesen utána pár napon belül hivatalosan is megjelenik a hír. Remélhetőleg ezzel majdnem egyidőben a végleges közeli szakaszolás is meg tud jelenni, így mindenki már előre tudja tervezni a túranaptárát, illetve akár a 2012-es szabadságolását is. Arra számítunk, hogy ennek hatására is több "egyvégtében" teljesítő lesz a DDK-n.
Országos Kéktúra Mogyoróska – Eszkála vadászház 2011. szeptember 11.
Jót aludtam az éjszaka a sátramban, de már kora reggel talpon voltam, megreggeliztem, összepakoltam a cókmókot és fél nyolc felé már tovább is indultam a Mogyoróska határában lévő tágas, selymesfüvű rétről. Egy rövid kaptatóval elértem a falu szélső házait, aztán továbbra is folyamatosan kapaszkodva végigballagtam a falun.
Aztán magam mögött hagytam a települést és további hosszú emelkedéssel jutottam fel a regéci Várhegy nyergébe. Itt rátértem a még meredekebben emelkedő PL jelzés ösvényére és lógó nyelvvel értem fel a vár pénztárához. Fél kilenc felé járt az idő, a pénztár még zárva volt, a várkapu szintúgy. Mivel időmbe belefért, letelepedtem az egyik pihenőpadra, gondoltam, megvárom a nyitást - bár az időpontjáról semmilyen tájékoztatás nem volt kitéve -, aztán mivel akkora volt a térerő, hogy szinte kiakadt a kis kijelző a telefonomon, elintéztem néhány telefonbeszélgetést a családdal és ismerősökkel. Közben felérkezett a várhoz egy család is két kisgyerekkel, ők is letelepedtek mellém. Kilenc felé jött meg a gondnok, meg is vettük iziben a jegyeket és felmentünk a várba.
Mogyoróska
Kilátás Regéc várából Regéc falu felé...
...és Mogyoróska felé
Meg kell mondanom, komoly változások történtek fenn az elmúlt hat évben, mióta nem jártam erre: egyre több falat ásnak ki a földből és építenek vissza, tehát egyre jobban kezdenek kialakulni a hajdani erődítmény formái! Jó sokáig elbámészkodtam a romok között, készítettem egy panorámaképet is, aztán visszatértem a pénztár mellett hagyott motyómhoz. Csak mellékesen kérdeztem meg a gondnoktól, van-e valamilyen szép váras pecsétjük, én magam is meglepődtem, amikor mondta, hogy igen! Egy olyan szép bélyegzőt adott, hogy a lenyomata a pecsételő füzetem dísze lett! Ha arra jártok, ti is kérjétek majd el a váras stemplit!! Ezután leereszkedtem a várból, Regécen a templom alatti – még működő – köztéri csapnál feltöltöttem a vízkészletemet, aztán megálltam pecsételni és egy Borsodit meginni a Veronika panziónál.
Pihenés után aztán nekiindultam a kaptatónak, de még a falu felső végén összefutottam három kéktúrázó férfiúval. Csak kis csomagokkal voltak, aznap kora reggel indultak Újhutáról, felkapaszkodtak az Eszkálához, onnan jöttek le Regécre. Azt mondták, ők megszervezik, hogy kocsival vigyék, hozzák őket a szakaszok kezdetére és végéről. Úgy emlékszem, ha lenyomják Boldogkőváraljáig, akkor meglesz nekik egyben Hollóházától Mátraverebélyig. Aztán ők lefelé indultak, én pedig felfelé. Húzós volt a kaptató, szerencsére szinte folyamatosan erdőben haladhattam, nem égetett a Nap!
Regéc, Veronika panzió. A kapuja mellett jobbra van a kéktúra pecsét "kisháza"
Regéc főutcáján
Sziklás, köves kaptatón
Csak fenn álltam meg pihenni a Kerékkötő 700 méter magas nyergében. Innen már jórészt szintben haladhattam, fel tudtam venni egy kényelmes tempót. Félórás menettel értem el a Pengő-kő szikláihoz való K hrsz letérést, pont vele szemben csodálatos kilátás nyílt a fák között a még nagyon távoli Milic-csoportra! Aztán felbattyogtam a sziklákhoz, és nekifogtam az ebédemnek. Itt hívott fel Hobo Bobo, akit még reggel kerestem telefonon Regéc várától, de akkor nem tudta felvenni, és mivel volt térerő itt is ragyásig, jól el is dumcsiztunk.
Kilátás észak felé a Pengő-kőre induló K hrsz jelzés kezdetétől
A Pengő-kő sziklái
A Pengő-kőtől továbbindulva alig negyedóra alatt elértem a Nagy-Péter-mennykőre vezető K hrsz jelzés letérését, és mivel sok időm volt, elhatároztam, ide is kitérőt teszek. Egy tisztás füves rétjén és egy szép bükkösön keresztül vezetett az út a csúcsig, csak alig-alig emelkedve. Fenn aztán szédületes félkörívű panoráma fogadott! Innen belátható volt az egész Hegyköz és innen is látszott a Nagy-Milic! Mindenkinek csakis ajánlhatom azt a kitérőt!
Kilátás a Nagy-péter-mennykőtől a Milic-csoport felé
Kilátás ugyanonnan a Sátor-hegyek felé
A Nagy-Péter-mennykőről leereszkedtem az István-kúti vadászházakhoz, pihentem és pecsételtem a kőháznál (ez a csúnyább), és feltöltöttem a kimerülőfélben lévő vízkészletemet az István-kút forrásából. Elég messze, vagy kétszáz lépésnyire van a forrás a háztól, érdekes, fehér tenyérlenyomat jelzéseket kellett addig követnem, ezeket úgy készíthették, hogy valaki körbefestett egy kivágott tenyérformát. Aztán átsétáltam a kicsit távolabb, egy nyírjesben álló gerendaházhoz, ez a szebbik!
A vadászházak után tértem rá arra a jó minőségű dózerútra, ami aztán sokáig vezetett kanyarogva a hegyek között. Mlaka-rét, Cselliszka-rét, Gerendás-rét, aztán megérkeztem a hegyek közötti útelágazáshoz, közben az út melletti vadszederbokrokról csemegézgettem. Itt tértem észak felé, és néhány perc alatt felértem az Eszkála vadászházhoz. Habár az épület gondozva van, de látszott, hogy hónapok óta nem nyithatták már ki a vasráccsal lezárt ajtaját, mert az Indiana Jones filmek kellékesei is megirigyelhették volna az ide betelepedett pókhálók méretét! Pecsételtem, megvacsoráztam a ház előtti pihenőpadnál, felállítottam a sátrat a ház előtt, aztán már korán nyugovóra tértem.
Viszont a múlt héten én is túráztam pár napot, most akkor részletekben közzé is tenném az élményeimet:
Országos Kéktúra
Encs – Mogyoróska 2011. szeptember 10.
Sajnos, egész nyáron kéktúra-megvonásban szenvedtem, így aztán azonnal indultam is, amint erre alkalmam adódott. Kicsit félve mentem ki a Keleti pályaudvarra a Rákóczi Intercityhez múlt szombaton reggel, mert 2005-ben, egy háromnapos ünnep első napjának reggelén &son-nal ezzel utaztunk egyszer már Miskolcig, és akkor annyian voltak a vonaton, hogy már az indulás előtt fél órával is alig fértünk fel az egyik kocsi peronjára, az utánunk érkezők pedig már fel sem bírtak szállni! De most szerencsém volt, mert válogathattam az ülőhelyek között: a szerelvény egész úton szinte kongott az ürességtől. Pontosan érkeztünk Encsre, leszállás után pecsételtettem a pénztárban – habár ez nem kéktúra pecsételőhely, de itt fejeztem be a júniusi túrámat -, aztán útnak is indultam.
Jó hosszan gyalogoltam, egész az állomás melletti kis zöldre festett presszóig, ahol megálltam egy sörre. A pultos hölgy a "helyi specialitás" Rákóczit ajánlotta, ki is próbáltam, de túl édeskés volt az ízlésemnek, nem is kértem többször az utamon, maradtam a jó öreg Borsodinál! Aztán tényleg elindultam, mert elég magasra tettem aznap magam előtt a lécet, így hát magam mögött hagytam Encset és az országút melletti kerékpárúton átballagtam Gibártra.
Encs, vasútállomás
Encs még szombat reggel is forgalmas főutcája
Kilátás a hegyekre az országút széléről
Beugrottam pecsételtetni a gibárti vízierőműhöz, aztán visszatértem egy sörre az út mellett álló presszóba, utána pedig átkeltem a Hernád hídján. A feljárójáról lenézve láttam, hogy egy nagyobb kenus csapat vert tábort a híd melletti tisztáson. Nagyon jó hangulatban voltak már kora délelőtt is! Nem úgy nézett ki, mint akik nagyon készülődnének az induláshoz, inkább a bográccsal voltak elfoglalva, meg sűrűn emelgették a sörös flaskákat is! Felkaptattam a túlparton a kis szerpentinen a folyó feletti dombhátra, itt az egyik kanyarban egy kilátópontot hoztak létre sétányokkal, parkolóval és padokkal, szépen le lehetett innen látni ugyanis a folyóra. Azonban egy nagy súvadás szinte az egészet tönkretette! A löszös partoldal több száz lépésnyi szakasza csúszott meg, úgy láttam, a következő menet akár már az országutat is viheti!
A Gibárti vizierőmű
A Hernád a hídről fényképezve
A megsúvadt partoldal elvitte a kilátópont sétányát is
Még a temetőhöz vezető kis utat is le kellett emiatt zárni, pedig arra megy tovább a kéktúra! Egy egyelőre ideiglenes út lett pótlásnak készítve és vasúti zúzottkővel leszórva! A temető mellett elhaladva következett aztán a hosszú út a Hernáddal párhuzamos dombháton, megművelt földek között. Szerencsére aznap délelőtt kicsit felhős volt az idő, nem tűzött a fejemre a Nap, pedig tartottam ettől! Kényelmes sétával értem át Hernádcécére. Sajnos, még mostanra sem távolították el a megtévesztő kéktúra táblákat és irányjelzéseket, pedig az az ügy már vagy egy éve húzódik!
Kilátás a hegyekre a dombháton futó földútról
A kanyargó földúton
Hernádcéce templomai
Pecsételtem a legelső ház kerítésén található kéktúra bélyegzővel, aztán továbbindultam. Hernádcécén a kéktúra útja derékszögben megtörik és elindul a hegyek felé, hogy aztán egy alig több, mint negyedórás út végén megérkezzen Boldogkőváralja vasútállomására. Nem néztem utána, de szerintem ez a legkisebb távolság két szomszédos pecsételőpont között az OKT-n: térkép szerint alig másfél kilométer! Itt is stempliztem a peron melletti kerítésen lévő kéktúra bélyegzővel, aztán rögtön indultam is tovább.
Az állomástól pár száz lépést az Abaújkér és Vizsoly közötti országúton baktattam észak felé, aztán ráfordultam Boldogkőváralja bekötőútjára, ezen értem el a falu határában a vár parkolójához vezető keskeny aszfaltutat. Felballagtam rajta a várba, onnan is körülnéztem alaposan.
Boldogkő vára a dombhátról
Boldogkőváralja vasúti megállóhely
A vár a feljáróútjáról nézve
A várkapu feljárója
Kilátás a várfalról Boldogkőváraljára és a zempléni hegyekre
Kilátás északkelet felé, a csereháti dombokra
A faluban meguzsonnáztam egy kis büfében, itt találkoztam egy kerékpáros párral, akik innen akartak visszamenni Mogyoróskára, de nem az országúton, hanem az Arka-patak völgyén keresztül. Próbáltam lebeszélni őket erről, mondtam, hogy milyen lesz az út, de az ecsetelt nehézségekkel úgy láttam, csak egyre jobban rábírtam őket erre az útra. Aztán én továbbindultam, ők meg akkor rendelték meg a kajájukat.
Átbaktattam az aszfaltúton Arkára, onnan pedig már földúton, ösvényeken mentem tovább. Leereszkedtem az Arka-patak völgyébe, és bár a patak teljesen ki volt száradva, de így sem volt könnyű haladni a benőtt ösvényeken! Mivel nem értek utol a kerékpárosok, gondoltam, csak kerülővel indultak vissza Mogyoróskára! Az alkonyattal együtt érkeztem a Mogyoróska melletti mezőkre, innen szép volt a kilátás a Regéc várára. Itt értek utol a kerékpárosok, ahogy elmondták, szinte az egész úton tolták a bicajokat. Még én is továbbindultam, de csak a falu alatti szép füves rétig, ennek a szélén vertem fel aznap a sátramat. A GPS szerint 28 km-t mentem aznap. Ez volt egyébként a leghosszabb menet ezen a túrán, szerencsére szinte emelkedő nélkül.
Ehhez csupán annyit tennék hozzá, hogy a cikkben szereplő Szűcs József vagy 10 évig közvetlen munkatársam volt Budapesttől 26 km-re délre, az ottani kisváros 2000 MW-os erőművében. Az első kéktúra teljesítésem után találkoztunk néhány éve (akkor már régóta nem dolgoztam ott), már akkor is tervbe volt véve nála a kéktúra teljesítés, de akkor még apródonként gondolta! Az OKT50 képeit nézegetve megvallom, ismerős volt a fizimiskája, de nem hittem volna, hogy ő az! Hát megcsinálta... :-)
Firefoxban (6.0.2) teljesen jól működik. Ami hiba, az az, hogy a fejléc szerint ISO-8859-2, miközben a LILA körüli idézőjelek a Windows saját, ebben a kódtáblában nem található karakterei.
"XML feldolgozási hiba: nem jól formázott Hely: http://www.kvte.hu/kvte/index.xml 28. sor, 46. oszlop:<b>5. Számú Általános Iskola és Sportiskola (ILA�Iskola)</b>, Gyula, Nürnbergi utca 2.<br/><br/>"
Érdemes meghallgatni, azért is mert rendesen kimondják, hogy igen végigjárták, ez valóban nagy teljesítmény, napi 30 km feletti átlag, nagy zsákkal, de valójában alig láttak valamit. Nekem sokkal tovább fog tartani.
