Egymásba fonódó korai órák késnek a véres hajnalok kivésett megszokás terheket ró rád kint a vak végzet andalog teádat kavarva nézed a mézben születő fények gyöngysorát egyedül ücsörögsz új útra készen érzed az évek szögnyomát múlandó képsorok húznak a ködbe hív az út hív a végtelen felemel a remény és forgat körbe ki szeret mindig védtelen indulni kéne de lassan kicsorbul a kísértés mint pengeél rozsdás bilincsed kajánul csikordul fonnyad a hit mi benned él tulajdonképpen nincs okod panaszra csak fáradt vagy így öt után kicsúszik kezedből nincs semmi haszna illúzió a vágy csupán.
Most mégis elmondom ezt neked. Mert ez épen a nehéz és fájó Titka a szerződésnek, hogy egyszer mindent oda kell adni És ez nem a barátság, nem a pénz, nem a csönd És a zübörgő vonatok sem, nem a tájak, ahová vittelek Magammal, egyre messzebb, és két nagy gyerekszemeddel Úgy néztél vissza már az életedre – ezerkilométeren át Mint falusi tájra a kalandor a vonatból. S kis bárányokat Láttál legelni ott, kis életeket és udvarias mosollyal Hagytuk elmúlni őket és mentünk az étkezőbe, vagy egy hotelbe Ó hány hotel, hány táj, hány ember, kedvesem! Mint az ideges Utazó szívén pénztárcája után, úgy nyúltam én is felijedt Mozdulattal utánad sokszor. És lassan mindent elmondtunk Egymásnak. És megtanultunk hallgatni. Néha este lett, S óriási árnyak estek közénk, vad fák árnyai. Így adtunk mindent oda De soha nem nyúltunk a szavakhoz, ugye szívem? Mert volt még valami Furcsa szemérem köztünk, a szavaink szemérme ez. Valami bonyolult Szüzesség volt ez még közöttünk, nem voltunk mi költők és nem jártunk A szavak közé, mert féltünk a szavaktól, mennyire féltünk tőlük. Ismertük, tudtuk őket! S hogy most mégis Ideadom neked, ezt, ezt a szegény, lerongyolt Szót, ezt a szót ez nálunk sok, ezért nyújtom ilyen Félve, s szikrája felrobban, s szemet vakít, mint a nagy, névtelen S leültünk mellé, mert sötét van és hideg: Szerelmesem.
Most mégis elmondom ezt neked. Mert egyszer Oda kell adni mindent, ez éppen a nehéz és fájó Titka a dolgoknak, ez az odaadás, ami csak egyszer Történik meg. És ez nem a csók, Nem a pénz, nem a csönd, nem a lámpa este És a zübörgő vonatok sem ez, sem a tájak, ahová vittelek Magammal egyre messzebb és két nagy gyermekszemeddel Úgy néztél már vissza az életedre – ezerkilométeren át – Mint falusi tájra a kalandor a vonatból. S kis bárányokat Láttál legelni ott, kis életeket és udvarias mosollyal Hagytad elmúlni őket s mentünk az étkezőbe vagy hotelbe – Ó, hány hotel, hány táj, hány ember, kedvesem! Mint az ideges Utazó szívén pénztárcája után, úgy nyúltam én is felijedt Mozdulattal utánad sokszor. És lassan mindent elmondtunk Egymásnak. És megtanultunk hallgatni. Néha este lett, Néha nem volt pénzünk. Így adtunk mindent oda, de soha Nem beszéltünk irodalomról, ugye szívem? Mert volt még valami Furcsa szemérem köztünk, a szavaink szemérme ez. Valami bonyolult Szüzesség volt ez közöttünk, nem voltunk mi költők és nem jártunk A szavak közé, mert féltünk a szavakról, mennyire Féltünk tőlük, ismertük, tudtuk őket. S hogy most mégis Ideadom neked, ezt, ezt a szót, ez nálunk sok, ezért nyújtom ilyen Félve és szikrája fellobban s szemet vakít, mint a nagy, névtelen Tüzek, amiket a természet gyújt oktalan éjszakákon s leülünk mellé, Mert sötét van és hideg: Szerelmesem.
Egyszer megérkeznek a tiszta szívűek akik mindenre „friss szóval” őszintén felelnek a ragyogó szemű mindent látók sima homlokukon lobogó hajukban fiatal testükben erő
ugyanazt akarják
el is érik mi oly régóta érik itt a szikrázó csendben
összetartva bátran nevetve
jönnek majd el az igaz emberek s mi majd remegve ritkult hajjal hajlott háttal gyanakodva nézzük őket „már vénülő” szemmel
Én azt hittem, a tányérok csengve énekelnek körülötte, megszólította a vasaló, a kimosott ruha, lobogtak a tiszta ingek, felszálltak könnyen, vele együtt ő is, bólogattak a bolygók, szép volt, szerették a tárgyak, körülölelte a víz, az ég; csak akkor volt szomorú, ha üresen körülzárta a konyha; az abrosz kockái határolták napjait, ellenségesen sorakoztak a polcon az üres lábosok, üvegek; csöndben elmosogatott, s a tiszta tányérokkal leborította fájdalmait. Két összeborított tányér közé egész élete belefért.
A szerelem belépett a házba. A zsalugáterek tüstént lehunyták nagy zöld szemüket. Az árnyak a szobákban megindultan sírva fakadtak. A gerle csicsergett a kalitban. Irigységtől sárgultak a fényképek. A zongorában megzendült egy húr. Megremegtek a fikuszok, mint a patakparti füzek.
A szerelem belépett a házba. A ház olyan különös. A házból elvitték mind a volt és jövendő holtakat. Mind furcsább a szerelem szállotta ház. A kagyló már nem csendes, örömet zúg. A ház csodálkozik. Mind jobban elpirul. A poharak a tálalón megcsendülnek és borra várnak. Puha a ház. Mindent moha lepett be. A függönyök az ablakokban vitorlák. Dagadoznak. A ház puha. A ház bársonyos szelence. Ékszer rejtezik benne. Drágakő.
A szerelem belépett a házba. A tükrökben megbolydultak az árnyak. A kályhák kedélyes medvék. Dörmögnek. A könyvekben nevet a gondolat. A szívek vernek. Vadul. Ütnek az órák. A gyönyörittas szőnyegek elnyelik a lépéseket, mint torkos gyermek a cukorkát. Hideglelős szélben zúgnak a jegenyék a ház előtt. Útra! Útra fel! A ház hajó. Tarka zászlókat aggat. Útra! Útra fel! Útra fel!
Egy szép napon, mikor egy régi fénykép, egy fél pár kesztyű vagy más kacat miatt, nem is tudom, de a régi önmagammal szembesültem már megint, hogy milyen buta voltam, és szívtelen, és bár a helyzet nem túl sokat változott, valami csoda folytán mégis vannak gyerekeim, múltam, sőt, gerincem, egyszóval, hogy ma mennyivel boldogabb vagyok, és váratlanul és ennek ellenére és e pillanatban és vigasztalhatatlanul a régi önmagamat kezdtem el siratni, mert mégiscsak elárultam őt, és luxus minden, ami azóta lettem, mert megváltozni öngyilkosság… ez jutott eszembe egy szép napon. Szép nap pedig azért volt ez, mert váratlanul és ennek ellenére és e pillanatban estéje is lett neki, és a nagy sötétben a belgák, igen, a belgák jutottak eszembe, akik nemrégiben egy alkalommal -így mondja a fáma – nagy jólétükkel nem bírván már mit kezdeni, gondoltak egyet, és kivilágították az autópályáikat. A kis Belgium sokáig úszott fényben éjszakánként, még akkoriban is, amikor már réges-rég hanyatlott és szegényedett, mikor már öreg és magányos volt Belgium. Megálltam ebben a csúfondáros fényben, ahol ébren nem jártam soha sem azelőtt, sem azután. Az első érzés a szánalom volt – mégiscsak gaz nőtt ki Belgiumból –, a második lett a kíváncsiság, hogy minek is éltem fénykorában, a harmadik, hogy pusztuljon, ami menthetetlen – és a negyedik volt menteni a menthetőt. Itt állok most tehát, és tudom, amit tudok: fölösleges fények nincsenek, és célszerűek a romok. Kétszer kettő pedig négy. Ha sosem mondom el – elfelejtik, ha túl sokszor mondom – nem hiszik el. És gúnyolódni tilos.
Versbe bújok, hogy ne fázzak, ha jeges szél diderget, és csak úgy oltom a lázat, hogy ontsam azt, mit kellett. Szűk szavakba rejtem magam, hát írok rendületlen, már nem bánt a tél sem, ha van, bár tavaszt se feledtem. Csengő hangon szól e képzet, fülembe sír, hát enyém lett. Látom tiszta íriszét, még a tél sem tépi szét.
Van, ami elmondhatatlan, könnyekkel kisírhatatlan, ép ésszel felfoghatatlan kapocs, mi megbonthatatlan, magány a sokadalomban, illat egy ruhadarabban, viharvert szív, lakhatatlan, néma csönd a hangzavarban, utazás átláthatatlan, vége nincs alagutakban, szavakkal leírhatatlan hiány, mi feloldhatatlan.
Egyszer el kell mondanom, mindegy, kinek. Az ihlet jó alkalom, s verssel fizet.
Egyszer meg kell vallanom minden hibát, hogy ritkán és kapkodva ölellek át, hogy az Írás hiába, hazug a szó, a türelmes szeretet szentnek való,
hogy a jövőbe nézve megrettenek, hogy gyáván és erőtlen fogom kezed, és úgy érzem, elfutnék, s nem tehetem, hát, ennyiből áll az én szeretetem,
hogy harag lakik bennem, rút és konok, és Téged ér minden, ha vagdalkozok, hogy fáraszt a készenlét, s dühít a kór, hogy eltéphetetlen a köldökzsinór,
hogy ha hiszek is, nehéz, s fáj, napra nap, hogy tudom, ki voltál, és így lássalak, és nem bántanálak, mégis megteszem, s mindig sikerül magam felmentenem.
Egyszer el kell mondanom, mindegy, kinek. Az ihlet jó alkalom, s verssel fizet.
Szeretem nézni az izzó hajnalokat, mikor a lángfelhők alatt a táj kigyúl, hallgatni, mint rikolt egy korai vonat, míg elül a hangja, s a pillanatba fúl.
Ahogy a vén háztetők narancsba bújnak, s arany fény feszül a város homlokára, íze, s illata lesz az ébredő mának, mikor a világ a virradatot várja.
És szeretem nézni az alkony parazsát, ahogy hamvad a táj a lángfelhők alatt. A szökevény napot az est öleli át, s a hegyek lábainál bíbor fény fakad.
Életre lobbannak a kandeláberek, s míg sárga szemük a parkokat vigyázza, hozzám bújik az éj, mint árva kisgyerek, ki minden nőben az édesanyát látja.
Bolyong az őszi szél a kertek alján, nyomába rőt levél lohol borúsan; fakóra vált a napnyaláb, ha túlnan egy hűs futamra már elúszik, csalfán.
A fák is úgy hajolnak, hogy megérzik, életük halálba tart, de lesz Tavasz, mi újra várt csodát csal, derűt fakaszt, mikor sziromra száll a kedv zenéin.
A Sors ilyen; úgy vesz el és ad nekünk világnyi pusztulásra puszta létet, hogy megannyi árnya néha fényre küld,
tüdőt szorít, de újra szít a lélek, és csak élni kell, csak győzni ott belül, hol őszbe tűnsz, s talán tavaszba tévedsz.
Nagyanyám gyengécske kezét idézi a szívemből eredő simogatás, amellyel szavak és hangok nélkül üzenek hajnali kék ködön át:
mindegy, bármilyen nyelv, amit értünk, ha a lényeg a bensőnkben életre kel, s bár néma a szánk, és a kék sajt a vágyunk, mondjunk el másokért egy halk imát!
Olyanok ilyenkor a csillagok, mint az álmos gyerek szeme. Kicsit hunyorognak. És még nem tudják: sírásra vagy nevetésre nyíljanak-e, avagy aludjanak tovább. Hát, csak pislognak. Enyhe az idő, a szél csak a kerítések mellett lézeng, ámbár elég hűvösen. Az ablakok néhol nézik már a hajnalt, néhol nem, és a csizmák nem kopognak a gyalogjárón, inkább csak cuppognak.
Néhol egy halk szó, néhol az se. Néhol csak árnyak járnak. Néhol kis lámpások imbolyognak és mutatják, hova kell lépni. Ámbár hiszen sár van mindenütt. Az ég még sötét. A tegnap gondja, mintha még aludna, a mai még nem ébredt fel. S a falu csak tiszta önmagát viszi a hajnali misére. Ajtó nem csattanik, kiáltás nincs.
A külső mozgás bekúszik a templomba s megnyugszik. Suttog egy kicsit, vár, s amikor már a gyertyák lángja is meggyúlik a várakozástól, felkiált az időtlen vágy: „Harmatozzatok égi Magasok!”
Ó, milyen volt a mosolya! Akárcsak A kihűlt láva-táj szüret előtti, Kínálkozó, önfeledt ragyogása, A földi boldogság ígérete. Kérdő szeme, kérdőn kinyújtott ujja Sem volt már gyermeki, hanem a minden Titok előtt fájó kiváncsiság. Ha nem-et intett, maga a titok, A szerelem volt, az elérhetetlen, A nem-et mondva is fájdalmas, édes, Minden, amit az élet megtagad, A meg kell halni termékeny tudása. És az igen! Ahogy valakihez Odaszaladt, kezét kezembe adta, Tekintete, a nyílt, a védtelen, Ajándék volt, biztonság, bizalom, Hogy ember és ember közt van remény.
