Korábban már írtam ide, aztán nem nagyon látogattam ezt a fórumot, de most jó lenne valamit kiírni magamból. Több mint egy éve terápiára járok, összességében jobban érzem magam azóta, fejlődök. De néha nagyon elszomorodok. Gyerekkoromban, és még felnőttkorom elején is, minden vasárnap templomba mentem. Imádkoztam, olvastam a Bibliát, igyekeztem kapcsolatban lenni Istennel. Aztán a templomba járást abbahagytam, mert állandóan letargikus állapotba kerültem ott. Szégyelltem magam a szexuális vágyaim, és a romló egyetemi teljesítményem miatt (amiről akkor még nem tudtam, hogy a kényszerbetegség miatt romlott le). Sokféle kényszerem van/volt, különböző intenzitással, de leginkább a szexuális tartalmú kényszergondolatok fogtak vissza. Óvatosan még azt is ki merem jelenteni, hogy ha ez nem lenne, a többi kényszeremmel úgy-ahogy el is lennék. Szóval évek óta végigkísérte az életemet, hogy enyhén perverz szexuális gondolatok nagy erővel a fejembe törnek, és tehetetlen vagyok ellenük, és képtelen vagyok bármi másra figyelni, koncentrálni. A koncentrációm, teljesítőképességem nagyon alacsony olyankor. Emiatt dolgozni se tudok, szüleim tartanak el, ami egyre rosszabb érzés. A terápia sokat kivett a kényszergondolatok erejéből, ez jó. Ami nagyon nehéz, hogy a terápiám központi eleme a szexuális vágyaim elfogadása, a korábbi küzdelem feladása. Ezt nem tudom összeegyeztetni a hitemmel, ahol meg ugye fontos lenne küzdeni a bűnös késztetések ellen. Néha rám tör a félelem, hogy a Pokolra kerülök, mert nem próbálom elhagyni a bűneimet. Sokat javult a kényszeres állapotom, mióta nem törekszem rá, hogy csak olyan filmeket, internetes oldalakat nézzek, amiket Jézus is megnézne. És nem csak hogy nem törekszem, utána sem mondok imákat, hogy Isten bocsásson meg, nem fogadkozok, hogy nem teszem többet. Tudom, hogy meg fogom tenni. Illetve nem zárkózom el a házasságon kívüli szexualitás gondolatától sem, bár erre egyelőre nincs módom, mivel nincs párkapcsolatom, munkanélküli férfiként elég nehéz, főleg hogy nem is nézek ki jól. Van, hogy nagyon félek a Pokoltól, de nem kívánok a terápián változtatni. Önzőségnek tartanám, hogy a szüleimmel tartatom el magam, mert félek a Pokoltól.
Ennyit szerettem volna. Minden jót mindenkinek, köszönöm, aki elolvasta.
Szia! Olyasmiről szól a cikk, gondolom, hogy a kezeletlen hiperaktivitásnak(ADHD) felnőtt korban káros következményei vannak. Harminc évvel ezelőtt Magyarországon nem igazán szűrték a gyerekeket semmiféle zavarra, lelki vagy viselkedéses-tanulási zavarra sem. Akivel nagyobb bajok voltak vagy a szülő elég tájékozott volt, szerintem azokat vitték pszichológushoz.
A hiperaktív vagy figyelemhiányos gyerek viselkedése eléggé feltűnő, nehéz elképzelni, hogy félrediagnosztizálják, de ezek szerint van ilyen. Az már biztos, hogy sokan nem kapnak megfelelő segítséget, vagy csak nagyon rövid ideig tudnak vele foglalkozni.
Szerintem a kényszertől nagyon távol áll ez a zavar, amihez a többi szorongásos betegség (zavar) sokkal közelebb áll. A pánik, fóbiák, tik stb. Erről eszembe jut egyik nagynéném.
Hetven fölötti, és pár éve eladták a hobbikertet, már nem tudták művelni vagy jól jött a pénz, nem tudom. De azért a ház körül pár sor szőlő most is van. De valami nagyon finom, nagyszemű szőlőt képzelj el. Minden szüretkor megtalálják a darazsak, amiket a nagynéném kézzel szokott szétnyomni. Gondolom a mutató- és hüvelykujja közé csippenti a darazsat, és szétmorzsolja. Közben meg van róla győződve, hogy ő allergiás a darázscsípésre. Néha megcsípik, és azt félbevágott vöröshagymával szokta kikezelni. Mármint hogy rányomja a sebére. Múltkor meg volt győződve róla, hogy anafilaxiás sokkot kapott (érezte, hogy dagad a torka?), de a vöröshagyma megmentette. (Ráadásul ez a városban volt, tehát még beszaladt a zöldségeshez, mert ugye nem hord magánál hagymát.)
Szóval azt akarom mondani, hogy a szorongás az alkati dolog szerintem. Ha ilyen típusú az ember, akkor hiába akar hideg fejű, minden helyzetben nyugodt és racionális típusnak látszani. Sokkal fontosabb, hogy megtanuld kezelni a szorongást, és együttélni vele. De ez csak az én véleményem, nem ért ezzel egyet mindenki, még itt a fórumon se.
Sziasztok! Régebben pár kommentem volt itt, most már csak elsősorban olvaslak benneteket. Én is kényszeres vagyok, már jó ideje, nekem a kényszer gondolatok formájában jön és keseriti a napjaimat. Mellette jön egy olyan jellegű szorongás cunami, hogy azt nem kivánom senkinek sem! Mind1, nem is ezért irok most...
Olvastam egy érdekes cikket és komolyan elgondolkoztatott, elsősorban magammal kapcsolatban. A téma a gyerekkori kikezeletlen ADHD és annak felnőttkori hatása. Azt olvastam, hogy sok esetben félrediagnosztizálják az embert és nem- vagy rosszul kezelik, ráadásul 20-30 évvel ezelőtt talán még neve sem volt ennek a zavarnak (direkt nem irtam betegséget). Szerintetek? Ti tudtok erről valamit? Valamelyitek nem indult el esetleg ezen a vonalon?
Sziasztok,Akit érdekel!Február 18-án lesz egy kis (online) összejövetel otthoni idő szerint délután 3 órakor.Akit érdekel a téma, az küldje el jelentkezési szándékát emailcímével együtt a következőre: ilona.lanci@gmail.com
Sajnálom, ha rossz tapasztalataid voltak, de talán nem kéne általánosítani. Én nem mondtam, hogy személy szerint felelősek a "fehér köpenyesek" ezért a helyzetért. Nyilván összetett oka van ennek. Talán az alkoholisták jobban képviselik magukat, a kényszeresek meg csendben, a négy fal között szenvednek, nem tudom. Továbbá az egészségügyi irányítás, különböző lobbiérdekek stb.
Szerintem ebben a vonatkozásban pozitívum, ha jön egy kényszeres, aki a maga "perfekcionista" módján rááll a témára. Nem kellene senkit leszólni csak azért, mert maximalista módon képviseli a betegtársai érdekeit. Loyolai Ignác a mai világban nem újíthatná meg a katolikus egyházat, mert hatalmas elhivatottság van benne? Ez bűn?
Azt te is megállapítod egyébként, hogy Ilona videói jók és informatívak. És szerencsére nem arról van szó, hogy munka vagy gyógyulás helyett szeretné másoknak megmondani, hogy mit csináljanak. Egyszerűen arról van szó, hogy neki erre is marad energiája a saját dolga mellett.
Nem gondolom, hogy ingyen kéne az orvosnak vagy a pszichológusnak a szaktudását felajánlania. Én azt mondom, hogy az érdekérvényesítéshez viszont sok ingyen munkára van szükség (persze ha van miből mellette megélni!). Mert ez nem fontos senki másnak, csak a betegnek, családjának és még esetleg a szakembereknek, akik a betegek tömegeivel foglalkoznak, bizonyára sokszor futószalagszerűen, ahol a kiégés veszélye fenyegetheti őket.
A társadalom felé nyilván számokban kell ezt megjeleníteni (főleg a mai anyagias világban, ahol élünk). Mi éri meg jobban? Az ellátatlan betegek tömegei, ahol táppénzre mennek a súlyosabb kényszeresek vagy eleve segélyen élnek? Aztán ott vannak a járulékos károk, depresszió, teher az ellátórendszeren stb. és akkor még arról nem is beszéltünk, hogy hány család tönkremehet emiatt. Nem érné meg pénzt fektetni a megelőzésbe vagy a terápiákba, ahol a kényszeres megtanulja az önsegítő trükköket?
Az én kérdéseim továbbra is erre a témára vonatkoznak. Az, hogy esetleg belefutottál olyan önsegítő csoportokba, ahol ok nélkül elutasítottak, azt sajnálom. De én eddig úgy tudtam, hogy a segítő csoport egy jó dolog, és fontos lenne, hogy kényszereseknek is legyenek ilyenek (és ne csak Pesten).
Én köszönöm a kedves hozzászólásokat a videókról! Igazán megtisztelő és tényleg köszönet érte. :)
Nem palástolom, az OCD még mindig jelen van nálam, így az élet (még mindig) sok területén igyekszem a precizitásra. Nem mellesleg ezt apukámtól örököltem is, ami öcsémen is látszik, habár ő nem küzd kényszerbetegséggel.
A napjaim eléggé változóak, de reggelente meditálással vagy yogával kezdek, a beosztásomtól függően pedig munkába megyek. Szabadidőmben sokat olvasok, van amikor pszichológiai könyveket, van amikor regényeket. Emellett elkezdtem lengyelt tanulni, valamint nézegetem a képzéseket, mint pl lifecoach vagy valami hasonló.
Munkámat tekintve konyha tervező vagyok, ami igen sok adattal és precizitással jár. Néha mosolygok magamon, amikor túlságosan is akarok egy egy designt, problémát megoldani. De olyankor ráhagyom.
Esetleg pszichiáterként van valami tapasztalatod a NAC (N-acetyl Cysteine) étrendkiegészítővel kapcsolatban? Nagyobb dózisban kipróbáltam antideprensszáns keverékével, de abba hagytam, túlságosan közömbössé tett. Lehet a többieket is érdekelné a véleményed erről.
A "világnak" csak a PERFEKT, tökéletes ember az érték.
Nincs "szeretet érték", csak anyagi érték.
Bárki, aki kilóg a sorból, az "nem ember", "nem érték" (Tajgetosz efektus), az anyagiakat harácsoló, felhalmozó ember az "EMBER".
----------
Nincs KÉZ, ami feléd nyúlna, ha eltérsz az "anyagot felhalmozó" normától.
Nincsenek KEZEK, ami átfogná a kezed, és azt mondaná: "Mond el, hogy mi "feszít" és keresünk rá megnyugvást."
Nincsenek ilyen szeretet kezek - de van pénzért, sok pénzért megvehető "segítő kezek".
Én beszélek? A pszichiáter? Aki (csak) magas óradíjért segít?
Igen. Én beszélek.
1) Nem ismeritek a pályafutásomat.
2) Ne ítélj addig, amíg nem nem tudod, hogy miről ítélkezel.
----------
35 éve vagyok pszichiáter alkalmazott állami intézményben - tehát nem a teenager-ek táborát szaporítom.:)
És ugyanakkor 30 éve vagyok minden lehetőséget megragadó olyan ember, aki a segítő csoportokat felkeresi és lehetőséget kér a csoport terápiákon való részvételhez. (Nem a hozzászóláshoz, hanem csak a részvételhez.)
Tudjátok, hogy milyen válaszokat kaptam erre a kérésemre legtöbbször?
"Nem kell nekünk egy fehér köpenyes elme turkász."
"Köszönjük, de idiótákból már van elég itt."
"Rendben, de mennyibe van ez nekünk? Mert ingyen ide orvos nem jön."
"Figyelj! Hány éves vagy? Itt a rehabon csak fiatal srácok vannak, te csak elijesztenéd őket."
"OK, aranyos vagy. De mi a paleo diétától minden káros szenvedélytől megszabadulunk."
AA klub: "Semmi gond, öreg! Király vagy. Ilyen öreg piást még úgysem láttunk."
Kék kereszt párbeszéd:
"Bocsánat uram, nincs jól?"
"De, jól vagyok, köszönöm, segíteni szeretnék."
"Senki nem segíthet nekünk, csak az úr Jézus Krisztus."
"Ki az úr? Az Isten, vagy Jézus?"
"Maga egy kekec ember. Ne haragudjon, de nincs szükségünk önre."
Másik, hogy remek interjút találtam a szerzővel, Németh Attila doktorral. Képzeld, azt mondja, hogy Ignácnál már korán megmutatkozott a kényszeres hajlama. Tökéletes katona akart lenni. Csakhogy súlyosan csalódott magában, és ezt olyan csapásnak érezte, hogy alig bírta elviselni.
Másik, kapaszkodj meg, egy kényszeres megújította a katolikus egyházat. Mai világban ő legfeljebb söprögethetne a katolikus katedrális előterében, mint "szegény beteg", hogy más stigmákat ne is említsek. Vagy éppen kritikusai a szemére hánynák, hogy mit foglalkozik azzal, hogy másoknak tart lelkigyakorlatot? Egy beteg ember akar segíteni az egészségeseknek!?;)
(Természetesen más híres embereket meg arra lehetne fölhozni példának, hogy cseszték el az életüket egy betegség miatt, főleg mert kezeletlenül maradtak)
A doktor beszél arról, hogy még a (nem szak)orvosok is ijesztőnek találják a pszichiátriai betegségeket! Ez érthető, mert az tényleg nagyon ijesztő, mikor a súlyos tünetek fennállnak. Ugyanakkor saját tapasztalatom, hogy a laikus akkor se tud mit kezdeni a beteggel, ha az meggyógyult (vagy éppen gyógyult periódusában van, ha visszaeső betegről beszélünk). Mintha bele akarná nyomni vissza a hideg vízbe, ahonnan feljött a beteg. Ezt nyilván nem tudatosan csinálják, csak nem merik elhinni, hogy tényleg megbízhatnak a gyógyulásban. Másoknál túlzott bizalmat figyeltem meg, nem egyszer mondták nekem idegenek, hogy tudják a papírom alapján, hogy diagnózisom van, de az égvilágon semmi elváltozást nem látnak rajtam.
Bocsánat a belekottyért. Nem tudom, hogy az alkoholistáknál hogy van, de nyilván te is tudsz róla, hogy sokezer kényszeres tengődik bármiféle pszichoterápia vagy önsegítő csoportok nélkül (főleg vidéken). A magyar egészségügyben mintha nem is léteznénk (főleg a felnőtt kényszeresek).
Amióta kitört a járvány, több anyuka is írt nekem kétségbeesetten, hogy pl. a Vadaskertben még hosszabbak lettek a várólisták. Aztán ki segít a szülőnek, ha az kimerül abban, hogy a gyerek otthon állandó felügyeletet igényel, mert mondjuk állandóan kezet mos?
Én nem bánom, ha Ilona perfekcionista. Ha lennének olyanok a magyar egészségügyben, akiknek ez hasonlóan szívügye, lehet hogy a kényszeresek se itt tartanának. Mondok egy egyszerű példát. Régebben elolvastam Németh Attila könyvét Loyolai Szent Ignácról, az önmagát gyógyító kényszerbetegről. Szinte egy kis nyomozást kellett folytatnom, és végül a megyei könyvtár kölcsönözte ki egy másik könyvtárból valahol az országban.
Miért nem lehet, hogy ilyen kis önsegítő könyvecskékhez hozzájusson a kényszeres, akár a helyi kórház pszichiátriai szakrendelésén? Arról nincsenek kutatások, hogy az államnak ez lehet hogy fillérjeibe kerül, és a másik oldalon megspórol egy csomó táppénzt, mert a kényszeresek ezáltal jobban lesznek, hogy önmagukat gyógyítják otthon?
Az jutott eszembe, hogyha nem beszélnének rólad, akkor meg az lenne a baj.:) Tehát az agyad kitalálná, hogy "rólam nem is beszélnek, már nem is vagyok fontos"?! Nem tippeket akarok adni, csak rámutatnék az általános tapasztalatra, hogy ha megnyugszunk valamiben, akkor kis idő múlva abban is kételkedni fogunk ... Az ördögi kör, vagy hogy szokta mondani itt Ilona lejjebb.
Lentebb említettem Jézus példabeszédét, ami arról szól, hogy az emberek milyen véleménnyel vannak magukról és másokról. A Hegyi beszédben hangzik el, hogy van, aki meglátja a szálkát mások szemében, de a magáéban nem látja a gerendát. Az ilyen ember aztán azt mondja a másiknak, hogy hadd vegyem ki a szálkát a szemedből! Jézus azt mondja erre, hogy előbb mindenki a maga szeméből vegye ki a gerendát, hogy aztán kivehesse a szálkát a felebarátja szeméből.
A helyes önértékeléshez szükség van egy jó adag emberismeretre. Nemcsak azt kell nézni, hogy mit mond, hanem hogy ki mondja! Vannak olyanok, egyébként jó szándékú emberek akár, akik a beteget elárasztják jó tanácsokkal, hogy Szedje össze magát! Ráér a hülyeséggel foglalkozni stb. És aki ezt mondja, lehet, hogy rossz párkapcsolatban él vagy munkaalkoholista stb.
Másik kérdés, hogy a kényszeres hogyan viszonyul ehhez? Ha valami nem sikerül, attól még nem vagy skizo vagy egyéb pszichotikus ... Hányan merik azt bevallani, hogy "valamit most csúnyán elszúrtam"? Ez a gerenda, amit a legfájdalmasabb elővenni, hogy most (sem) feleltem meg a saját szabályaimnak.
Ami a pszichológust illeti, nem valószínű, hogy direkt kímélni akarna vagy hízelegni.
Igen, ilyesmire gondolok. Pl. Mi van ha a pszichológus azért mondja azt amit mond, mert ezt akarom hallani. Következő gondolat az h ez egy hülyeség. Vagy mi van ha most a családban valaki pont arról beszél h nekem kényszerbetegségem van. Nem mintha ez akkora bűn lenne, de ettől szorongok. És aztán jön h paranoias vagyok. Pszichozisom van, skizofrén vagyok. Meg a nem tudom mi bajom van de valami van érzés..
Családról eszembe jutott valami. Egyik nagymamám bigott katolikus volt, az egyik nagybátyám meg KISZ-titkár, szóval meggyőződéses szocialista. Soha egy rossz szót nem mondtak egymásra, de elejtett szavakból tudtam, hogy megvan a véleményük a másik világlátásáról ... Én gyerekként ingadoztam a kettő között, tehát egyiküknek se mondtam volna, hogy nincs igaza. Ez most persze távol áll az OCD kialakulásától, csak úgy leírtam.
Szerintem a kényszeres emberek a végtelenségig szabálykövetőek, és az évek során rengeteg feszültség fölhalmozódik, mivel egyre nagyobba távolság a belső világunk és a külső világ megnyilvánulásai között. Ez egy idő után beindítja meglévő hajlamot (ami esetleg örökölhető), és ez szinte elkerülhetetlennek látszik. Mire gondolok? Van egy elképzelésünk, hogy nem szabd lopni, nem szabad hazudni, rendesen kell viselkedni stb. Mi ezt maximálisan belső értékké tesszük, és elfogadjuk. Aztán szembejön az élet, és van, hogy hazudni kényszerülünk, pl. megírtad-e a házi feladatot, csak otthon hagytad a füzetet stb?
Utána meg sérül nem is az önbecsülésed, hanem a világba vetett hited: hazudtam/hazudtak nekem, mégis megy a világ tovább? Mi értelme van akkor becsületesnek lenni? És állandósul a kételkedés, hogy ha egy szabályt megszegek, akkor jöhet egy másik vagy akár több is. Ez már akár világméretű elképzeléssé is kinőheti magát, úgymint vallásos kényszergondolatok, mi mozgatja többi embert, ha a Tízparancsolat csak annyit ér, mint a papír amire írták stb?!
Bocs, ha elkanyarodtam a filozofálgatás irányába. Maximálisan egyetértek, hogy senki nem jut előbbre egy arasszal sem, csak attól, hogy a betegség eredetén gondolkodik. Azért azt megfigyeltem itt az évek során, hogy mindenféle személyiségű ember van itt, introvertált-extravertált, szangvinikus vagy melankolikus, gazdag vagy szegény stb. Volt is erről régebben egy vita, hogy miben hasonlítunk egymásra?
És újra meg újra felbukkan az ítélkezés magunk meg mások felett. Tehát a kényszeres egyszerre képes saját maga szemében is megtalálni a gerendát, meg a másikéban is!
Aki szurka-piszka a való életben, de nem kényszeres, az a mások szemében a szálkát kutatja állandóan. Aki önbizalomhiányos, az a gerendát cipeli saját szemében. A kényszeres más, annyiban, hogy tudja a helyes megoldást, de nem képes megfogalmazni vagy nem meri kimondani.
De ismétlem, az tényleg a legfontosabb, hogy a napi életben ne foglalkozzunk pár percnél többet ezekkel a filozófálásokkal.
Most elsőre nekem nem rémlik, hogy lenne olyan, hogy "paranoid" kényszergondolat.
A paranoiás attól fél, hogy figyelik az utcán, és ha megjegyzést tesz valaki, akkor biztos róla beszél stb. Esetleg volt ilyen futó gondolatod, és aztán elkezdtél rajta rágódni, hogy ez "az" volt?
Küldök egy idézetet mindenkinek.
"Néha gondolkozni is borzasztó. Borzasztó végiggondolni mindezt. Borzasztó látni, hogy építő munkánk hiábavaló volt."
Bánffy Miklós, erdélyi magyar politikus 1945-ben
A politikus és közíró a 2. vháború borzalmai után írta le ezeket a mondatokat. Lehet, hogy csak én gondolom így, de szerintem a kényszeres hasonlót él át, mikor "már nem tudja eldönteni, hogy hisz ennek a gondolatnak vagy sem" (idézet tőled). Jelzem, a vháborúban valódi veszteséget éltek át az emberek, míg a mi problémáink ettől messze állnak. De az érzés ugyanaz. A kételkedés próbára teszi a személyiséget. Tudod az eszeddel, hogy igenis elvégzed a munkádat, nem vagy bolond stb, és mégse hiszel saját magadnak.
Egy kényszeresnek nagy baja, hogy nem tudja "eladni" magát. Más emberek nulla teljesítménnyel azt képzelik magukról, hogy "szupernők", kitűnő háziasszonyok vagy munkaerők. A kényszeres akkor is a sor végére áll, ha tudja, hogy neki van igaza, és lelkiismeretesen megcsinálta a munkáját. De nem csak munkahelyen van ez így. Elfogadom a külvilág ítéletét, hogy pl. "baba ne legyen", mert egy gyógyszert is szedő kényszeres inkább ne szüljön gyereket. A lelkem mélyén viszont úgy érzem, hogy képes lennék ugyanúgy felnevelni, mint egy nem kényszeres ("egészséges") nő.
Nem tudom, másnak volt-e hasonló élménye, hogy a kényszeres nem bízik saját magában, saját ítéletében. És ennek nem (csak) a szorongás az oka, hanem hogy nem tudod a szempontokat cserélgetni, nem tudod a lényegtelen információkat kiszűrni, a lényegest megtartani stb.
Nagyon szépen köszönöm a témában írt véleményeidet és a videóidat - ne lepődj meg, pszichiáter vagyok.
A videóidat néha kockáról kockára kielemeztem, mert annyira informatívak voltak.
------
Látom, hogy erősen "rágyúrtál" a témára, valahogy ahhoz hasonló, mint ahogy egy "száraz" alkoholista függő betegek segítője lesz.
Nem győzöm kiemelni, hogy az itt léted sokat segít az OCD problémával küzdőknek, nagyon praktikus, életszerű tanácsokat adsz.
------
Nem haragszol, ha a hozzászólásaid és a videóid alapján mondok egy szubjektív/objektív véleményt rólad?
Biztos nem haragszol.
(De lehet, hogy az első kérdésed az lesz, hogy mi az a "szubjektív/objektív" vélemény? Nem baj. :))
Ez azt jelenti, hogy én a saját lelki tükrömön keresztül látlak téged (szubjektív), de az objektív, tényszerű információk alapján formálom meg a véleményemet.
-------
Az egyik üzeneted az, hogy nem ismerjük az OCD eredetét. Igen, ez így van. (Persze elméletek vannak...)
Következő üzeneted: tudatosan kezeld, küzdj ellene, fokozatosan igyekezz leépíteni.
-------
Amit nálad látok: maximalizmus, perfekcionizmus, teljes önkontroll.
Hogy ez együtt jár-e az OCD-vel? Igen. Ez így egy egyértelmű kép.
Most, ahogy írom ezt..., elgondolkodtam... - mondanál valamit a mindennapjaidról?
Mit csinálsz egy hétköznap 24 órájában, mit csinálsz a hétvégeken?
Volt olyan akinek paranoid kényszergondolata vagy kényszerképzete volt? És utána attól félt h paranoiás? És már nem tudta eldonteni hogy hisz ennek a gondolatnak vagy nem??
Annyiban cáfolnám meg a véleményedet, hogy a szexuális érzések nem feltétenül a szexuális tartalmú hangoktól, képektől, szavaktól jöhet csak létre.
Ha tudományosan megnézzük a témát, akkor láthatjuk, hogy az amygdala nagyon közel van a hypothalamushoz, ami a szexuális ingerekben játszik (is) szerepet. És amikor az amygdala hiperaktív (létrejön a fight or flight módszer ugyebár, amivel adrenalint küld a testbe, blokkolja az érzékszerveket stb) úgymond ingereli a hypotalamust, ami OLYASMI érzést generál, mintha megmozdult volna oda lent valami.
És itt szögezném le, hogy ez az érzés egyáltalán nem azonos a szexuális vággyal, ezek a fizikai érzések szöges ellentéte annak.
Persze aztán jön az, hogy mégjobban megíjed, ami még több ilyen érzést generálhat.
Az, hogy a kényszeresnek többszörösen vannak gátlástalan gondolatai, hmm, inkább úgy fogalmaznám meg, hogy nekünk is ugyanannyi idétlen és bizarr gondolataink vannak, mint másoknak, csak nagyobb hangsúlyt adunk az olyan gondolatainknak, amiktől félünk, ezáltal erre helyezzük a fókuszt és csak ezeket a gondolatokat "halljuk" szuperaktívan és szuperhangosan. :)
Én úgy tudom (sőt saját tapasztalat is sajnos), hogy nem bizonyított semmilyen OK az OCD kialakulásához. Minden embernél más és más élettani behatások alapján alakul ki. Nézzük csak meg engem, én 12 éves körül lehettem, amikor az OCD rám akaszkodott, egyszerűen csak néztem a TV-t és volt egy behatoló rossz gondolatom, amin elkezdtem agyalni, majd BUMM megjelent azzal, hogy segíteni fog, egy feltétellel, ha mindent megcsinálok amit kér. Normális családban nevelkedtem, semmilyen trauma nem ért, egyszerűen csak kialakult. És itt nem is az a fontos, hogy miért alakult ki, korábbi pszichológusokkal próbáltak a gyerekkoromban turkálni, nyilván ez a módszer elavult és nem is használ az OCD-re.
Ismerek olyan embereket, akik sokat gondolkoznak, vagy sokat aggódnak, még sem alakul ki náluk sem generalizált szorongás, sem OCD. Ismerek sok olyat, akiknek eléggé alacsony az önbizalom szintje és még sem alakul náluk ki kényszerbetegség. Másrészról, ha ezt próbálom megfejteni, hogy kinek és nekem miért alakult ki, akkor ugyanott vagyok, a gödörben és a kényszerek fogságában.
Csak egy fel percre ugrottam be, vannak erdekes gondolatok, amikre majd valaszolok.
Tervezek egy ZOOM-os online get togethert, ahol osszejohetnenk online, megosztani tapasztalatokat, gondolatokat stb. Nyilvan lennenek ujak is, ugy ertem az OCD-ben uj, akik nem feltetlenul beszelnenek vagy mutatnak magukat kameran csak hallgatoznanak. Esetleg egy hetvegi napon, szombaton vagy vasarnap. Kit erdekelne a dolog? Valaszt itt vagy emailemre is lehet irni: ilona.lanci@gmail.com
Tegnap megnéztem az új videóidat. Rögtön az elején azzal kezdesz: Miért? Ez nem a betegség eredetére vonatkozik, hanem a kényszereink eredetére. Miért gondoljuk, hogy pl. valaki benéz az ablakon, és lát minket? Mert pl. mondjuk megszégyenítő helyzetben lát, félünk a lebukástól, hogy valamin rajtakapnak minket, ami ciki. És erre vissza lehet vezetni egy csomó értelmetlen szabályt és rituálét.
Az egyik videódban megállapítod: a kényszeres minden gondolatának jelentőséget tulajdonít. Akármilyen bolondgomba az eszébe jut, a normálisan gondolkozó ember rándít egyet a vállán és továbblép. A kényszeres meg leragad, elkezd rajta filózni, mérlegelni, és így kialakulhat egy végtelen rágódás. Itt nem az a fontos, hogy mi a gondolataink tartalma, hanem hogy olyan erőt tulajdonítunk minden gondolatunknak, ami nincs. (Ráadásul a leterhelt agy olyan, mint a leterhelt számítógép: értelmetlen adatokat dob ki magából).
A P-OCD kapcsán nekem az jut eszembe, hogy itt érdemes egyszerre foglalkozni a gondolat eredetével is, és ahogy az OCD-s rémülten rágörcsöl a témára.
Talán helyesebb lenne úgy feltenni a kérdést: honnan jönnek a primitív létfenntartási ösztönök (erőszak és szex)? Agyi elektródákkal a kutatók ki tudják mutatni, hogy a fejlett fajok agyában melyik ponton keletkeznek az ösztönös reakciók. Pl. ahogy a népszerű sorozatban mondják: "Ingereld egy patkány agyát, és addig maszturbál, amíg éhen hal." (Agymenők, Big Bang Theory)
Feltételezik, hogy a kényszeresek agyában többször, gátlástalanabbul törnek elő ezek a késztetések. És a kényszeres megijed ettől. Nem csak a gondolattól, hanem hogy elsöprő erejűnek tűnik.
A P-OCD-s megijed, hogy a szexuális érzést ("odalenn megmozdul valami") a gyerek (vagy az azonos nemű) látványa váltja ki. Tudjuk, az erotikus izgalmat miden embernél ugyanaz váltja ki: nemi szervek megpillantása, egy sóhaj, egy bizonyos nézés. Vélhetően ha egy ilyen érzés rátör a kényszeresre, azt hiszi, hogy csak ő ilyen selejt, és hogy "a világ összes bűnét elkövette már".
Ha aztán ez ráadásul egy gyerek vagy egy azonos nemű, másoknál a családtagok jelenlétében történik, hát azzal ki lehetne kergetni a világból a szexuális OCD-st. Ezt a helyzetet képtelen kezelni, és azt hiszi, hogy meghibbant.
Ráadásul erről beszélni se tud senkivel, nehogy azt higgyék, hogy szexuálisan deviáns.
