Patrice Gaston francia franca szerző a Robert Laffont kiadónál jelentette meg a Disparitions mystérieuses: Le cosmos nous observe c. könyvét ("Rejtélyes eltűnések: A kozmosz figyel minket", 1973). https://cdn1.booknode.com/book_cover/578/mod11/disparitions_mysterieuses_le_cosmos_nous_observe-578260-264-432.jpg
A könyv ajánlója ez volt: „Holnap eltűnhetsz egy utasszállító repülőgépen, egy sétahajón, a jachtodon vagy egyszerűen az autódban. Sehol nem vagy biztonságban attól a rejtélyes jelenségtől, amely évtizedek óta emberek ezreit rabolja el, és senki sem tudja, mi történhetett.” Azt gondolhatnánk, hogy ezek mindennapi drámák, szökések, felderítetlenül maradt bűncselekmények, fehér rabszolgaság. Nem az. Ami tudtunk nélkül, minden földrajzi szélességen és minden időben történik, és amit ez a könyv tárgyal, az nem tartozik az emberek világához. Éppen ellenkezőleg, túlmutat rajtuk, és tiltott szférákba vezeti az elmét és a képzeletet... Egy ilyen nyomozás szenzációs jellege ellenére ez a könyv nem említ semmilyen kitalált eseményt. Az ebben a könyvben bemutatott tényeket hozzáértő nyomozók tanulmányozták, anélkül, hogy választ kaptak volna az általuk felvetett rejtélyre.
A könyv témája kifejezetten érdekes, Gaston stílusa élvezetes (hasonló John A. Keel munkáira). A témák sokszínűsége itt is Ráth-Végh Istvánra emlékeztet, de az ő iróniáját és kétkedéseit Gastonnál hiába keresnénk. Pedig elkelt volna, például mikor egy arról beszél, hogy Kanadában szőrén-szálán eltűnt egy több tonnás vasdaru meg vasúti sínek is. Ez a 70-es évek Magyarországán valóban értetlenkedést válhatott ki, de a 90-es években már csak legyintést, mikor megjelentek nálunk is a "megélhetési" fémtolvajok, s éppen a vasutaknál garázdálkodtak...
A könyv első fejezete "A TENGER FÉLELMETES REJTÉLYEI"-ről szól, míg az utolsó, a hetedik "A LÁTHATATLAN VILÁGOK"-ról. A könyv ötödik fejezeténben foglalkozik egyébként Crowhurst, Peter Wallin és mások eltünésével a hajókról...
A Galaktika 23. száma 1977-ben magyarul adta a könyv második fejezetét: Eltűnések a kontinenseken, Klumák István fordításában.
Ezt adom alább, de kicsit javítva a szöveg szerkesztése az eredeti szövegnek megfelelően. Valamiért Klumák a fejezet végéből elhagyott néhány bekezdést, nagyjából egy oldalnyi szöveget, ezt hozzátoldtam (amúgy Klumák fordítása nagyon jó).
II. fejezet
Eltűnések a kontinenseken
Azok a tengerészek, akiknek nyomuk veszett az elhagyottan hánykolódó hajókon, „a sorompó túlsó oldalára” kerültek át, olyan értelemben, hogy valami fantasztikus világ nyelte el őket, s ennek a fantasztikus valaminek mi még a parányi részeit sem tudjuk meghatározni. Olyannyira nem, hogy ama bizonyos „sehol”, ama bizonyos ismeretlen, ahová eltűntek, a valaha is elénk tárt rejtélyek legmegfejthetetlenebbike marad.
Azok, akik a fantasztikum beavatkozására alapított legcsekélyebb feltevést is lebecsmérlik, a minket foglalkoztató esetekben rögtön érveink valószínűtlenségét fogják hangoztatni. Márpedig ez az érvelés számos tény és nem kevésbé számos megfigyelés eredménye. Magától értetődik, könnyebb dolog egy ismert jelenséget belekeverni, mint vaksötétben tapogatódzó nyomozásba kezdeni.
A hivatalos vizsgálatot végző közegek kényelmes és megnyugtató magyarázatai és okoskodásai mellett természetesen a vizsgáló bizottságok összefoglaló jelentéseiben és következtetéseiben az olyan tényezők között, amelyek fölött egyszerűen elsiklanak, szerepelnek a tengeri kígyók. De vajon egészen tisztességes eljárás-e rendszeresen és módszeresen elkenni azt, amire nem találnak magyarázatot? Sajnos, ilyenfajta magatartással még napjainkban is találkozunk; valahogyan mintha félnének túlságosan hozzányúlni egy olyan igazsághoz, amely fájdalmat okozhat…
No, de anélkül hogy letennők a fegyvert, könnyebb most egy másfajta vizsgálódásba belevetnünk magunkat, amelynek során felhalmozódnak a hivatalos állításoknak és tanoknak ellentmondó tények. Pontról pontra, fogaskerekekként egymásba akaszkodva, helyreállított összerakós türelmi játékként ezek a tények egy nyilvánvaló valóság gépezetét alkotják.
A tenger a maga rejtelmeivel az a birodalom, ahol a véletlenen múló és a feltevésszerű van túlsúlyban az ott lejátszódó drámák okai között; ezért most a titokzatos eltűnések problémáját semlegesebb, mondhatnánk szilárdabb területre helyezzük oly módon, hogy meglessük azokat a körülményeket és helyzeteket, amelyek között ugyanaz az ismeretlen jelenség folytatja rejtekhelyéről munkáját. Így talán még, újabb elemeket és adatokat kibányászva, elősegíthetjük egy „káderlap” kidolgozását: hiszen olyan egymástól távol eső földrészeken, mint például Új-Guinea és az Egyesült Államok, emberek, egész családok, sőt állatok párolognak el az ismeretlenbe, tűnnek el egy nehezen felfogható cél felé…
Egész családok tűnnek el
1941-ben, Svájcban egy mentőosztag indult el három alpinista felkutatására, akiknek se hírük, se hamvuk nem volt egy idő óta. Napokon át tartó keserves erőfeszítések után végre a három férfi nyomára bukkantak. Követték a nyomokat, és megdöbbenve állapították meg, hogy azok egy havas síkság kellős közepén hirtelen megszakadnak. Semmiféle hasadék sem nyelhette el őket, ráadásul pedig a hó teljesen szűz maradt. Mindazonáltal a legutolsó nyomoknál – jelentette Jimmy Guieu – három szabálytalan lyukat fedeztek fel, amelyek együttesen egyenlő oldalú háromszöget képeztek, s a háromszög egy-egy oldalának 12,80 m volt a hosszúsága. Az egész olyanforma benyomást keltett, mintha egy támasztószerkezeten nyugvó masinát helyeztek volna ott el… A vizsgálat arra a következtetésre jutott, hogy a hármas eltűnés körülményeinek tisztázását a tények nem teszik lehetővé, majd az aktacsomót egy fiókban felejtették.
Ugyancsak a második világháború alatt, 1943-ban egy jól felfegyverzett japán hadosztály tűnt el minden nyom hátrahagyása nélkül Új-Guineában… Később az emberek kérdéseket intéztek, vizsgálatokat folytattak, a japán kormányzat megpróbált világosságot deríteni a hihetetlen rejtélyre, de hasztalan.
Jó néhány eltűnési eset fittyet hány a felfogóképességnek, és ha legtöbbjük nem is nyit utat semmiféle komoly feltételezésnek, némelyikük tévedhetetlenül egy fantasztikus világ felé vezet.
Annál, hogy két, három vagy tíz ember eltűnik egy természeti katasztrófában vagy egy hajótörésben, mi sem természetesebb. De hogy egy század, hogy egy egész hadosztály így elpárologjon, és itt a jelenség meghökkentő méreteket ölt, ez már a legtermékenyebb fantáziát is felforralja. Ezért a legnagyobb körültekintéssel kell eljárni és kellő megfontoltsággal lépésről lépésre előbbre haladni.
1952. augusztus 14-én Tom Brooke mészáros, a felesége és tizenegy esztendős fia hazaindultak egyik barátjuktól, aki Floridában, hatvan kilométernyire Miamitól, egy bár mellett lakott. Éjszaka 23 óra 40 perckor ültek be autójukba, és mentek tovább.
Másnap reggel 7 óra 14 perckor a rendőrjárőr tizennyolc kilométerre a bártól egy elhagyott autót fedezett fel, Brooke-ék kocsiját, amelynek lámpái még égtek, egyik ajtaja nyitva maradt. A hátsó ülésen Brooke-né retikülje hevert, s benne elég csinos összeg pénzt találtak. A rendőrök észrevették, hogy a kocsitól az út mentén levő mezőig lábnyomok vezetnek. Brooke-ék mintegy tíz lépést tehettek, majd a lábnyomok hirtelen megszűntek, anélkül hogy visszafelé vezettek volna. Mintha csak az egész Brooke család elpárolgott volna!
Az ügyet lezártnak tekintették, és Brooke-ékra soha többé nem találtak rá. Közben, tizenegy kilométernyire ettől a helytől, ugyanazon az éjszakán és ugyanilyen körülmények között tűnt el Mabel Twinn, egy vendéglői felszolgálónő. Soha senki sem látta többé ezt a négy személyt.
Hat évvel később, 1958. december 7-én, szintén az Egyesült Államokban az ötvennégy éves Kenneth Martin, a felesége és három gyermekük tűnt el az Oregon államban levő portlandi lakhelyükről, miután bejelentették, hogy karácsonyfát vásárolni mennek… Ugyancsak 1958. decemberben, 29-én, egy Silver Lake-i (Minnesota állambeli) építési vállalkozó, Earl Zrust a feleségével és négy gyermekével együtt úgy illant el, mint a kámfor, anélkül hogy bárki sejthette volna, hová lehettek.
Ha ezek a családok a levegőbe párologtak volna el, a rendőrség ugyanarra a következtetésre jut. Egy dolgot azonban le kell szögezni: embereknek ez a sorozatos eltűnése egymástól elszigetelt csoportokban – az Egyesült Államokban, egymástól igen távol eső vidékeken és nagyon rövid időközökben következett be. Itt nem lehet szó egyszerű véletlenekről.
Elvégre ha az Egyesült Államokban minden nyolc percben jelentik is be egy férfi, egy asszony vagy egy gyermek eltűnését, az általunk ismertetett eltűnéssorozatok semmiképpen sem egyeznek a klasszikus rendőri esetekkel.
Három év telt el közben, amidőn a brazíliai rendőrség egy emberrablási ügyre vetette magát. Az áldozatot Rivalino da Silvának nevezték. Ebben az ügyben nem volna semmi rendkívüli sem, ha ezen a bizonyos 1962. augusztus 19-én nem lopnak el ugyanebben az időben tizenhét csirkét, hat sertést és két tehenet, a lopás tettese pedig „egy feltételezett Földünkön kívüli gépezet” személyzete…
Az ezekből az esetekből levonható egyedüli következtetésben örömét lelné az OVNI (Objets Volants Non Identifiés = nem azonosított – meghatározott – repülő tárgyak) egy pártolója. Ennek a fantasztikus lehetőségnek támogatására kell megemlítenünk a Brooke-üggyel foglalkozó egyik rendőr furcsa, ötletszerű megfogalmazását: „Szinte azt mondhatnók, hogy a Mars-lakók rabolták el őket!” Az FBI (Federal Bureau of Investigation = Szövetségi Nyomozó Hivatal) ugyanerre a következtetésre juthatott.
Valamelyik út szélén vagy egy hólepte síkságon hirtelen megszakadó nyomok valóban arra a feltételezésre kényszerítenek, hogy azt higgyük: ezeket az embereket légi úton szöktették meg.
Furcsa Télapó lehet, aki a Martin és a Zrust család esetéhez teljesen hasonlóan 1972 szilveszter éjszakáján a Méchinaud családot rabolta el, miközben kocsin Boutiers (Charente megye) felé tartottak… A szilvesztert barátaiknál töltötték, Cognacban, majd hajnali egy óra körül elpárologtak, az alatt a mindössze négy kilométernyi autóút alatt, amely lakhelyüktől elválasztotta őket. Hasztalan volt a leggondosabb vizsgálat, a legcsekélyebb nyomra sem bukkantak.
De vajon milyen következtetést von le Jacques Bergier azokból a tényekből, amelyekről egyik munkájában számol be, és amelyek egy egész falu lakosságának eltűnésére vonatkoznak?
1930-ban a kis eszkimó falu, Angikuma mind a harminc lakója szőröstül-bőröstül eltűnt. Kanadának ezen a vidékén az életkörülmények különösen nehezek. Mindössze fél tucat pórázra kötött, éhen veszett kutyát találtak ott.
Még a sírokat is kiásták, és a beléjük temetett emberi hullák is köddé foszlottak… Furcsa viselkedés lett volna ezektől az emberektől, ha azért ásták volna ki halottaikat, hogy magukkal vigyék őket valami ismeretlen rendeltetési helyre, mindent odahagyva, még puskáikat és kutyáikat is, önmagukat halálra ítélve…
Felszívta őket az ég
Ha folytatjuk vizsgálódásainkat, és csupán az elszigetelt eltűnésekkel foglalkozunk, eljutunk ahhoz az esethez, amelyről Jimmy Guieu számolt be. Ez talán fellebbenti a fátylat, és bepillantást enged azokba a körülményekbe, amelyek között lefolytak az események…
Az egyesült államokbeli, indianai városka, South Bend közvetlen közelében 1890 karácsonyának előestéjén együtt ünnepelt a farm nagy konyhájában Tom Lerch családjával és a szomszédos tanyákról érkezett barátaival. Valamivel este 11 óra előtt Lerchné arra kérte tizenegy esztendős fiát, menjen ki a kúthoz, merjen vizet, és hozza be abban az üres vödörben, amelyet átnyújtott neki. Oliver orrvédőt tett fel, mert dermesztő hideg volt odakint. Tíz másodperc sem telt el azután, hogy betette maga után az ajtót, és Oliver kint ordítani kezdett, segítségért kiáltott de úgy, hogy az egész társaságnak megfagyott ereiben a vér.
Mindenki rögtön arra gondolt, hogy egy farkas támadhatta meg. De kiérkezve farkasnak éppen olyan kevéssé akadtak nyomára, mint a kisfiúnak!… Remegtek a borzadálytól, amikor meghallották a kis Oliver kétségbeesett jajveszékelését, valahonnan az éjszakában, de „a fejük fölött”! A sötét égbolton a gyermek láthatatlan volt.
Oliver üvöltött: „Segítség! Elragadtak! Segítség!”… Az üvöltözés és a segélykiáltások majdnem egy percen át hasítottak bele a levegőbe, de egyre kevesebb erővel, mintha a gyermek egyre feljebb és feljebb szállna… A rémülettől kővé dermedt jelenlevők csak akkor szánták rá magukat végre valamire, amikor a köztük levő lelkész elhatározta, hogy követni kell a kisfiú nyomait. A frissen hullott hóban a nyomok tisztán látszottak, és azt mutatták, hogy a gyermek a kút felé tartott. De mintegy húszméternyire az épülettől és tízméternyire a kúttól „a nyomok hirtelen megszűntek, mintha a gyermeket felemelték volna a földről”. A vödröt két méterrel arrébb találták meg. A nyomozás teljesen eredménytelen maradt.
Ez után a rendkívüli eltűnés után nem egy embernek jut eszébe egy ókori legenda; de vajon legenda-e?
„Egy szép napon, miközben Romulus, Róma atyja és alapítója a capri ingoványok környékén beszédet intézett csapataihoz, váratlanul hatalmas mennydörgésektől és villámcsapásoktól kísért vihar tört ki, ezalatt Romulust oly vastag felhőréteg vette körül, hogy az összes jelenlevők elvesztették szem elől; és ettől a pillanattól fogva soha többé nem jelent meg újra a Földön. Ekkor léptették elő Quirinus néven istenné.” Így számol be Julius Obsequens a Csodák Könyvében. (Csak úgy zárójelben említsük meg, hogy Julius Obsequens művében rengeteg megfigyelést közöl az ókor óta megjelent, nem azonosított repülő tárgyakról.) A hivatalos változatokban ezzel az eseménnyel kapcsolatban megfeledkeznek a csoda lehetőségéről, és ezt az eltűnést legendának minősítették, amelynek védelmezői – szerintük – nem érdemelnek hitelt, és nem vehetők komolyan…
De akkor a legendák birodalmába tartozik Mâcon gróf esete is, akit szintén a levegőbe emeltek? A szerencsétlen addig kiabált segítségért, amíg teljesen eltűnt…
A körülmények meglepő összejátszása folytán tanúja akadt egy elszigetelt eltűnésnek és az egész folyamatnak, amely alatt lejátszódott.
Brazíliában, Duas Pantasban vagyunk, egy magános tanyán, 1962. augusztus 24-én, tehát pontosan öt nappal Rivalino da Silva ugyancsak Brazíliában történt elrablása után…
Egy kilencéves gyerek reggel hét óra körül kilépett házuk kapuján, s ekkor két, egyenként körülbelül negyven centiméter átmérőjű gömböt pillantott meg a földön, szemben az ajtóval, amelyen éppen akkor jött ki. Azon nyomban kihívta édesapját, aki szintén meglátta a golyókat, és túlságosan közel ment hozzájuk. Abban a pillanatban heves förgeteg tört ki, és porfelhőt kavart fel. A gyermek a förgetegben már nem láthatta apját, azután a förgeteg, egyre feljebb emelkedve, lecsendesedett. De a fiú apja örökre eltűnt.
A vizsgálat lefolytatóinak nem sikerült az apa nyomára akadni, és az esemény oly mértékben zavarba hozta a hatóságokat, hogy a szegény gyermeket azonnal elmeorvosi megfigyelés alá helyezték: rá akartak jönni az okokra, vajon miért találta ki ezt a történetet, amelynek a tényekből ítélve mindazonáltal alapja volt. De vajon nem inkább azért történt az orvosi megfigyelés, hogy eltereljék a túlságosan kíváncsi riporterek figyelmét?…
Néhány nap leforgása alatt két nyugtalantó eltűnés ugyanabban a körzetben… A véletlenek furcsa összejátszása…
A fantasztikum sohasem húz kesztyűt, amikor jelentkezik, és azok a drámák, amelyeknek forrása, mindig a józan emberi ész rovására következnek be. Ennek szemünk előtt lejátszódó bizonyítékai vannak…
Így tehát az a nyom, amely ezt a vizsgálatot a minden esetben titokzatos eltűnéseket előidéző és a normálistól eltérő jelenséghez vezette, egyenesen egy fantasztikus világba juttat el bennünket. A minket környező világról alkotott elgondolás korlátolt, ennek folytán pusztán ösztönös, a szüntelenül túlhaladott tudásmorzsák pedig képtelenek gettójából kiragadni. Ugyan melyik józan elme nem cáfolná meg mindezekben az esetekben a legnyilvánvalóbb bizonyosságot? Feltételes reflex ez, amelyet egy képmutató kultúra kényszerített a tudatra.
A vizsgálódásnak ebben a szakaszában mindazonáltal könnyűvé tenné a racionalisták dolgát, ha látnák, hogy meghátrálunk, és nem vagyunk hajtandók továbbhaladni a hasonló események tanulmányozásában. Éppen ezért tétovázás nélkül további olyan elszigetelt eltűnési eseteket kell ismertetnünk, amelyeknek anyagi és emberi következményei vitathatatlanok…
Autók és utasok
1971. egy júniusi estéjén, Aube megyében egy kereskedelmi ügynök felesége hiába várta férje visszatérését. Az asszony végül is értesítette a csendőrséget. Mivel a csendőrök valami szerelmi kiruccanásra gyanakodtak, másnapra, a hajnali órákra ígérték a felkutatás megkezdését.
Minthogy a férj hajnalra még mindig nem tért haza, nekiálltak a keresésnek, de eredmény nélkül. Az ügynök szokása szerint a 77. számú országút szélétől kiinduló mellékútvonalat használta, amely egy fenyőerdőn vágott át (Troyes-tól Chälons-sur Marne-ig megy a 77-es országút), és a csendőrök is ezt az utat vették igénybe.
Az ügynök kocsija, egy valaha acélkék színű Simca-1000-es valóban ott volt, de milyen állapotban! Elolvadt… A kocsi váza körül, mintegy 15 méteres átmérőjű területen a föld véges-végig elszenesedett. A kocsiban megtalálták a negyvenéves Léon Eveillé holttestét. Az áldozat „keresztbe tett karokkal, kinyújtózva feküdt az ülésen, biztonsági övével odakötözve”… Valami ismeretlen jelenség, négyezer Celsius-fokot kétségtelenül meghaladó hőben teljesen elolvasztotta az ablaküvegeket…
Tanúk jelentették be ezután, hogy előző este, körülbelül ugyanezen a helyen egy szerkezetfélét figyeltek meg, amely a földet súrolta.
Ez az esemény, amely az értelmet meghaladó anyagi pusztítással is járt, ezúttal egy autóssal történt, és nincs összefüggés nélkül az ugyancsak autóúton levő Vidal házaspár rendkívüli kalandjával. Kocsijuk a Buenos Aires tartományban levő, Chacomust Matfuval összekötő országúton gördült. Mintegy húsz kilométerre lehettek az argentin fővárostól, amidőn sűrű felhőrétegfélébe kerültek. Azon nyomban elveszítették eszméletüket. Mindez 1968. május 3-án történt…
Amikor Vidal úr magához tért, nappal volt, és mivel nem ismert rá a vidékre, megszólított egy parasztot, és megkérdezte tőle, hogy melyik út vezet Buenos Aires felé.
A parasztember nyilván azt hihette, hogy valami megháborodottal áll szemben, mert csendesen felvetette: talán Mexico Citybe akar jutni?… Vidal úr hamarosan rájött a valóságra: Mexikóban vannak, mégpedig negyvennyolc órával ájulásba esésük után! Vagyis, gyorsan kiszámította, körülbelül 7500 kilométer távolságra attól a helytől, ahol kocsijuk abba az átkozott felhőrétegbe került; ez volt az utolsó dolog, amire emlékezett.
Miféle esztelen históriába keveredhettek? Egyszerűen képtelenség, lássuk csak! Ekkor közelebbről kezdte megvizsgálni 403-asát: mintha hegesztőpisztollyal szedték volna le karosszériájáról a fekete festéket. Nagyon magas hő hatásának vethették alá. Cseppfolyósított kocsik?…
Vidalné valamicskével később nyerte vissza eszméletét, de olyan állapotban volt, hogy kis híján idegrohamot kapott: „De hát akkor mit művelhettek velünk két teljes napon át? Miféle teremtések kezei közé kerültünk!?” – üvöltötte.
Miután a házaspár visszaérkezett Argentínába, barátaik megkönnyebbülten felsóhajtottak, mert szerencsétlenségre gyanakodtak. De amidőn a Vidal házaspár elmesélte, hogy milyen kalandot éltek át, hallgatóiknak égnek meredt a haja…
Fizikailag teljességgel képtelenség, hogy Vidalék negyvennyolc óra alatt megtehették volna a Buenos Aires és Mexikó közötti utat: az egész Dél-Amerikán, valamint Közép-Amerikán át kellett volna vágniuk autón, kezdetleges és elhanyagolt országutakon, utakon és csapásokon, ráadásul óránként százhatvan kilométeres átlagsebességgel. Lehetséges tehát, hogy Vidal urat és Vidalné asszonyt autóstul valamilyen ismeretlen szerkezet kapta fel, és két nap múlva hétezerötszáz kilométerrel távolabb rakta le?!… Olyan nyilvánvalósággal állunk szemben, amely kizár minden más feltételezést.
De ami a legriasztóbb, az, hogy teljesen hasonló kaland történt 1961. szeptember 19-ének éjszakáján Hills úrral és Hillsné asszonnyal.
Barney és Betty Hills rövid kanadai tartózkodásról érkezett. A White Mountainsen (Fehér-hegységen) át a New Hampshire-ben levő Portsmouth felé haladtak, és Lancaster elé érkeztek. Hillsné asszony egyszer csak egy fényes égitestet pillantott meg nagyon magasan az égen, amint feléjük tartva ereszkedett lefelé. Az égitest hamarosan annak látszott, ami valójában volt: hatalmas, ismeretlen űrhajónak. Miután Hillsék a Cannon-hegyeken áthaladtak, autójuk Indian Headben megállásra kényszerült, és látták, amint a szerkezet tőlük mintegy hatvanméternyire földet ért. Mintha mágnes vonzotta volna Hillséket a szerkezet felé…
Majd emlékezetükben jókora rés támadt. Egyszer csak ismét az úton találták magukat, látszólag minden átmenet nélkül, csendesen gördültek tovább, kábultan, mint az alvajárók. És ekkor egy jelzőtáblát pillantottak meg, ezzel a felírással: „Concord 17 mérföld.” Tehát ötven kilométert robogtak teljesen öntudatlan állapotban! Hamar észrevették, hogy karórájuk megállt, mégpedig véglegesen. Hillsék hajnalban értek haza otthonukba. Itt ingaórájukról megállapították, hogy két órát veszítettek, ez a két éra teljesen kiesett… Ezenkívül mindkettőjüknek kellemetlen volt a közérzete, furcsán „nyúlósan” érezték magukat… Később kocsijukon néhány olyan foltot észleltek, amelyek erős mágnesezéstől származtak.
Ezután az események teljesen véletlen tornyosulásából kiderült, valójában mi történt „az alatt a két óra alatt, ami emlékezetükből kiesett…” Barney Hills gyomorfekélyben szenvedett, és magas volt a vérnyomása, ezért a bostoni Benjamin Simon doktorral kezeltette magát, akit világszerte ismertek hipnotikus és pszichoterápiás gyógymódjáról és e tárgykörrel foglalkozó tudományos munkáiról. Barney Hills esetében is ehhez a kezeléshez folyamodott. Hipnotikus állapotban kérdezte ki mind Barney, mind Betty Hillst, és ezek elmesélték mindazt, ami öntudatlanságuk ellenére a tudatuk alatt beléjük vésődött: egy Földön kívülről érkezett űrhajó belsejében teljes orvosi vizsgálaton estek át, amelynek célja annak megállapítása volt, hogy: „a fizikai fejlődés mely fokáig jutottak el a földlakók, több mint ezer évvel az őket ért természeti kataklizma után”! Egyszer sem keveredtek ellentmondásba, és az elképzelhető legegyszerűbben számoltak be a tényekről, anélkül hogy valami részletet kihagytak volna. Még „elrablóik” arcképét is megadták: nagyon apró termet, rendellenesen nagyméretű koponya, lefelé hegyesedő fej, tágra nyílt és oldalt elhelyezkedő, ferde vágású szemek, vonalnyira keskenyedett száj, alig észrevehető orr.
A józan emberi ész megint csak zavarba jön, különösen akkor, ha megtudjuk, hogy 1957. október 15-én Brazília egy eldugott zugában, a paraguayi határ közelében, ezerötszáz kilométerre a szárazföld belsejében egy olyan személy esett emberrablás áldozatául, akinek emlékezetében a legapróbb részlet is megmaradt. Egy brazil kutató, Olavo Fontes doktor volt az egyetlen, aki feljegyezte kijelentéseit, de nem hozta rögtön nyilvánosságra.
Előfordultak néha különös események, amelyeknek körülményeiről az újságok a legnagyobb körültekintéssel és cseppnyi iróniával számoltak be: az ilyenfajta hozzáállás egyszerű oka az, hogy az emberi tanúskodás nemegyszer hitetlenkedés vagy elvakultság célpontjául szolgál. De akkor, amikor egy esetleges áldozatot hipnotikus állapotban hallgatnak ki, az általa elmondott tények félre nem érthetőekké válnak.
Mindemellett az a hihetetlen történet, amelyről Antonio Villas Boas a feldúltságtól még remegve beszámolt a hatóságoknak, túlságosan is hasonlít „ama bizonyos elemzések elvégzése céljából történt elrablásokhoz”, hogy el ne időzzünk mellette… Ez a Minas Gerais brazíliai szövetségi államban lakó tisztességes és nyíltszívű parasztember 1957. október tizenötödikéről tizenhatodikára virradó éjjel éppen kis földdarabkáján szántott, amikor az égbolton hirtelen egy ismeretlen űrhajó jelent meg, és közvetlen közelében szállt le. Traktora azonnal megállt, és lámpái is azon nyomban elsötétedtek. Vajon őt is elrabolják) Nem. Búvárszerű ruhába öltözött apró lények, szám szerint négyen, léptek ki az űrhajóból, és Antonio Villas Boas megfigyelte, hogy sisakjuk nyitott. Valamilyen folyadékkal spriccelték be, majd a szerkezethez terelték, s itt a mi földművesünk egy meglehetősen szokatlan lénnyel került szembe…
Ez a teremtmény körülbelül kilencven centiméter magas lehetett. Csillogó, fehér, hosszú és selymes hajával nőies benyomást keltett. Nagy kék szemei inkább hosszúkásra nyúltak, mint kerekek voltak, és a halántékok felé irányultak. Azt is megfigyelte, hogy keskeny orra nem volt sem hegyes, sem széles. Antoniót azonban leginkább a lény arcformája döbbentette meg, mert hozzá hasonlót még sohasem látott: „Nagyon erősen kiálló pofacsontjai miatt arca nagyon szélesnek hatott – jelentette ki. – Lefelé azonban egyre keskenyedtek, s az ábrázatot háromszög alakúvá tették. Ajka nagyon vékony és kicsiny volt, éppen hogy látható. Fülei is aprók voltak, de nem sokkal kisebbek, mint némelyik asszonyé, akit ismerek. A két nagyon erősen kiálló arccsont olyan benyomást keltett, mintha alattuk is csont volna, de érintésre rájött az ember, hogy nincs ott semmi…” Antonio nem hárította el a furcsa teremtmény közeledését, és a nemi közösülés megtörténte után a lény elengedte, majd űrhajóstul eltűnt az égen. Antonio történetét később töviről hegyire alaposan megvizsgálták; és nem indítottak ellene eljárást hatóság félrevezetése címén, mert képtelennek tartották rá, hogy önmagától agyaljon ki ilyen hihetetlennek tűnő históriát.
Íme ez tehát röviden összefoglalva az az ügy, amelyet Olavo Fontes doktor a legnagyobb körültekintéssel tanulmányozott, és amely később, mint látni fogjuk, gyanús körülmények között történt eltűnését idézte elő.
Hitelt adni olyan eseményeknek, amelyek azt a benyomást keltik, hogy inkább a science fiction, mint a valóság birodalmához tartoznak, meglehetősen merész dolog volna. És mégis… egész sereg tény bizonyítja ezek hitelességét.
Az effajta tények egyébként akkor nyerik el igazi értelmüket, ha tudjuk például, hogy Addlestone közelében, Angliában, 1971. szeptember 6-án egy zöldes színű jégtömb esett le, és esés közben magával rántott egy faágat. A város egyik laboratóriumában végzett analízis alapján megállapították, hogy megfagyott vizeletről van szó… A neves meteorológus, MacDonald cáfolta azt a feltevést, miszerint az ilyen jellegű jégeső repülőgépről származhat. Ez a lehulló folyadék eléggé különös módon hasonlít bizonyos, a múlt század folyamán lehullott folyadékokhoz, mint amilyen az 1800-ban Calabriában észlelt friss véreső, valamint az 1887-ben Kokinkinában lehullott alvadt véreső volt…
A Hills és a Vidal házaspárok kalandjától egészen eltérően végződött annak a marokkói munkásnak és négy honfitársának esete, akik 1966 nyarán autón indultak el Liége-ből (Belgium) Franciaországba. Minden nyomozás eredménytelen maradt utánuk, mind Franciaországban, mind Belgiumban, sőt még Észak-Afrikában is. Soha többé nem akadtak rájuk. Ugyanígy sohasem találtak meg egy 1961 végén nyomtalanul eltűnt liége-i üzletembert sem. A liége-i üzleti életben tisztes hírnévnek örvendő férfiú, miután elhagyta a boulevard de la Sauveniáre-en levő irodahelyiségét, beült kocsijába, egy vadonatúj Impalába, amelyet tehát igazán könnyen fel lehetett ismerni, és úgy elpárolgott, mintha sohasem létezett volna.
De ha léteznek Földön kívüli űrhajók, hogyan „rabolhatnak” így el utasostól automobilokat?
Egy vöröskeresztes automobil, amely önkéntes véradóktól különböző városokban vért gyűjtött, 1967. márciusban az Egyesült Államok N2-es országútján, az Ohio folyó mellett robogott el. Hirtelen valami égitestféle – olyanszerű, mint egy űrhajó – ereszkedett le, és pontosan a jármű fölött helyezkedett el. „A kocsi mindkét oldala felé kinyújtotta kar alakú tapogatócsápjait, jóllehet a gépkocsivezető közben teljes sebességre kapcsolt.” Mintha a „karok” magukhoz akarták volna ragadni az autót. Szerencsére az ellenkező irányból gépkocsik jöttek, és kétségtelenül ez késztethette az űrjárművet arra, hogy „karjait visszahúzza”, és bámulatos sebességgel eltűnjék az égben…
Nem mindenki képes az annak rendje és módja szerint bizonyított tények ily halmazát – a vizsgálat lefolytatóiban megbízhatunk – teljesen úgy felfogni, ahogyan az ilyen való tényeket természetszerűleg fogadni kellene; márpedig el kell fogadnunk ezeket, még ha fennakadunk is rajtuk.
De mégis, ezek a látszatra józan és értelmes egyének vajon nem álmodtak-e rosszat, nem folytatódott-e álmukban egy olyan film előadása, amelyben egy másik bolygóról érkezett Szörnyek özönlik el a Földet? Akkor hogyan lehet egy egyszerű hallucinációnak hőfejlesztő hatása, méghozzá olyan mértékben, hogy egy autót is megolvaszt?…
Alapjában véve mi bizonyítja, hogy nem valami vaskos beugratásról van szó, amelynek célja az együgyű lelkek megrémítése és a gazdag fantáziájúak felizgatása?
Csakhogy azok számára, akik nem akarják elismerni azt, ami nyilvánvaló, 1965. június 4-én Edward White és James McDivitt űrhajósok, miközben a Hawaii-szigetek fölött haladtak el, furcsa tárgyat fedeztek fel az égbolton, amelynek „mintha nyúlványai vagy karjai lettek volna”. McDivitt még fényképeket is készített róla. Néhány perccel később a két űrhajós a Karib-tenger fölött figyelt meg két másik, hasonló tárgyat…
A rendkívüli események krónikái
Nem akarunk itt minden repülőcsészealj-jelenséget a dolgokba belekeverni, ezért az olvasóra bízzuk két régi krónika tartalmának megítélését. Ezek különös űrhajókra vonatkoznak, és határozottan összefüggenek a tengereken való eltűnésekkel.
Egy novemberi napon földjeikről hazatérő parasztok, mintha az égből jönne – a borús, szürkés égből –, emberi hangon folytatott beszélgetést, utasításokat, kiáltásokat hallottak. Meglepetten megálltak, és az eget kémlelték. Egyszer csak, mintegy ötszáz méternyire tőlük azt látták, hogy a fellegekből egy hatalmas tárgy száll le, amely horgonyfélének bizonyult, és megállt a föld felett. Ezután egy ember ereszkedett le lassan a horgonyláncon, egy darabig tétovázott, majd folytatta a leereszkedést, miközben fölülről egyre hallani lehetett a hangokat. Ekkor a horgonyláncot hirtelen valami lökés rázkódtatta meg, az ember elvesztette az egyensúlyt, és a földre zuhant. A horgonylánc azon nyomban újból felszállt, a fellegek összezárultak körülötte, és ismét csend lett.
A parasztok az imént látottaktól még felindultan odarohantak, és az élettelen test fölé hajoltak. Egyikük torkán kiáltás tört ki: felismerte az emberben bátyját, aki jó néhány esztendővel azelőtt eltűnt a tengeren!… Ennek a krónikának a szerzőjét, Gervaise de Tilburyt általában nem úgy ismerték, mint aki felületes vagy bolondozik.
Ha azonban egyesek az ellenkező véleményen volnának, azoknak ne kerülje el a figyelmét, hogy Frank Edwards, a nagy OVNI-szaktudós egy másik, sokkal régibb krónikából, amely a Speculum Regaliban látott napvilágot, az előbbiekhez meglehetősen hasonló tényeket jegyzett fel.
Eszerint Cloera városában, az egykori Írországban az égből egy fémhorgony hullott le, amelyhez hosszú kötél volt erősítve. A vasmacska egyik hegyes körme beleakadt a templom kapuja fölött levő fa boltívbe. Vasárnap volt, amikor a falu apraja-nagyja istentiszteleten vett részt. A hívők rögtön kirohantak, és látták, amint az égen lebegő, mozdulatlan hajóféléből egy ember ugrik ki, és ereszkedik le a horgonykötélen, hogy kiszabadítsa a vasmacskát. Úgy mozgott, mint egy búvár a tenger alatt. A püspök megparancsolta, hogy engedjék szabadon, mert az emberek természetesen rárontottak, hogy elfogják… Az ismeretlen erre gyorsan visszakúszott a légi hajóra, amely eltűnt, miután a kötelet sikerült elvágni. A vasmacska ott maradt, beakadva a templomba, a meghökkentő eset bizonyságául.
Ez a kézirat körülbelül az időszámításunk utáni 950. évben kelt.
Az ilyenfajta történeteket mindig bizonyos gyanakvással fogadják. Mindazonáltal hogyan lehet el nem ismerni, hogy két kézirat, amelyek szerzői nem ismerhették egymást, és más-más korban éltek, többről számol be, mint egymáshoz hasonló tényekről; megtudjuk belőlük azt is, miszerint a minket körülvevő világűrben ismeretlen, titkos tevékenység folyik, s ezt a valóságot néhány megfigyelés és számos bizonyíték szemlélteti.
A rendkívüli mindenfajta megnyilvánulásának ellenfeleinél határozottan negatív tulajdonságként esik latba ez a csökönyös tagadás, sőt állíthatjuk, hogy az efféle felfogás még eléggé egyezik a Galilei hóhérait és bíráit fűtő hangulattal írott vagy szóban kifejtett állításaik az idő hatására megsárgult kéziratokhoz hasonlítanak, amelyeket azonban még mindig elég sokan olvasnak, és távol attól, hogy a szellemet felvillanyoznák és sarkallnák, azt évszázadokkal ezelőtti határok közé szorítják.
Azért, hogy – ha lehetséges – még jobban szemléltessük annak a problémának árnyalatait, amelyet az ilyen jelenségek a képzelet előtt felvetnek, érdemes megemlíteni egy Bejrútban, 1971 decemberében megtörtént furcsa esetet.
Chapchap úr leánykája macskát szeretett volna tartani, szülei azonban megtagadták kívánságának teljesítését. Karácsony ünnepének reggelén a kislány százharmincnyolc macskát talált kertjükben!… A fákon, a sűrű bokrokon, mindenütt egymás hegyén-hátön cicák. Milyen csoda segítségével jutottak oda? Egy ismert állattenyésztő ugyanakkor azt állapította meg, hogy ketreceiből kétszáztizenöt cicus tűnt el, és nagy részüket az említett kertben találta meg… A leányka egyet megtartott, de egész Bejrút még mindig azon töri a fejét, vajon nem álom volt-e az egész.
A költészetet néha a legkülönösebb események múlják felül.
Tilos városok
A szárazföldön történt elszigetelt eltűnések máris eléggé szélesre tárták a kutatás terét a vizsgálódó hajlamúak számára ahhoz, hogy a bennünket foglalkoztató jelenségről közelebbi kép bontakozzék ki. Ezek azonban csupán elenyésző részét képezik a jelen mű tárgykörének. Mint már tudjuk, 1943-ban egy egész japán hadosztály enyészett el nyomtalanul, de az Amazonas-vidék áthatolhatatlan poklában tudományos kutatók százai, egész expedíciók tűntek el anélkül, hogy tudnák, mily módon.
Habár leggyakrabban a kapzsiságuk által vesztükbe sodort, elszigetelten levő egyének forognak szóban, vagy a saját gondatlanságuk által kárhozatra ítélt expedíciók, 1960 áprilisában megmagyarázhatatlan események egész sora ejtette pánikba a kolumbiai hatóságokat… Az történt, hogy három expedíciónak veszett nyoma a kolumbiai őserdőben, az Andesekben levő Huila és Caquetá járási igazgatóság között.
Az első ezek közül az expedíciók közül huszonkét személyből állt, köztük két amerikaiból, és három hétre elegendő élelemmel rendelkeztek. Hullából indultak el, hogy átkeljenek az Andesek hegyláncán, a Kordillerákon és az őserdőn, és annak az új útvonalnak a kijelölését tanulmányozzák az Amazonas folyam felé, amelynek egy részét az Amazonason át már kialakították. Miután minden kapcsolatot elvesztettek velük, egy második, tizenkét emberből álló expedíciót indítottak felkutatásukra. Néhány nap múlva ennek is nyoma veszett. Ekkor még egy utolsó kísérletre szánták rá magukat. A hadsereg által kiválasztott, hat emberből álló csapatot küldtek a másik két expedíció nyomdokaiba. Ez a csapat is eltűnt!
Akárcsak Fawcett őrnagyot, ezeket az embereket sem sikerült soha többé megtalálni, és senki sem tudta megmondani, mi történt velük, mi lett belőlük. Ezért az Amazonason átvezető útépítés most folyó munkálatait mesterlövészekkel őriztetik ádázul. Sohasem lehet tudni…
Fawcett őrnagy, az Amazonas-expedíciók veteránja 1925-ben tűnt el idősebbik fiával együtt a felderítetlen Mato Grosso szívében. Hiábavaló maradt második fia, Brian minden nyomozása, a legcsekélyebb nyomra sem sikerült bukkannia azon a vidéken, ahol ésszerűen tartózkodniuk kellett volna.
Mi történt a két férfival és a három expedícióval? Egy másik ügy is foglalkoztatta a sajtót: három felfedező – két francia és egy amerikai – Peruban bemerészkedett a Madre de Dios őserdejébe. A legendás inka város, Paititi felfedezésére indultak útnak, ahol – úgy vélték – egy ismeretlen civilizáció hatalmas kincseinek kell rejleniük; egyébként arról a törzsről van szó, amelyhez az amazonok tartoztak volna.
Közöttük volt Serge Debru is, akit később, 1972 márciusában, az eltűntek jogcímén az Érdemért rendjellel tüntettek ki. Serge Debru tíz esztendeje folytatott levéltári és könyvtári kutatásokat Peruról és az inka civilizációról. Az volt a meggyőződése, hogy bizonyos inka törzsek a XIX. század eleji spanyol betörés idején inkább behúzódtak az Amazonas menti őserdőbe, mintsem hogy lemészároltassák magukat a spanyolokkal. Ott, az őserdőben építették volna fel Paititit, ezt a bevehetetlen és felülről láthatatlan várost, amelynek monumentális, valóban rendkívüli méretei voltak, és a bármely irányból jövő ostromoknak ellenállni alkalmas védőbástyákkal látták el. Ehhez képest Makupiccsu nevetségesnek, sokkal kevésbé meseszerűnek tűnik. Serge számára Paititi volt az inkáknak, a Nap Fiainak elveszett városa.. Hátrahagyott utolsó magnószalagjára ezeket mondta: „Tudom, hogy hová megyek, és ott még soha senki sem járt. Utazásom titkairól visszatérésünk után rántom majd le a leplet.”
Az emberi szem számára repülőgépről ez a vidék kifürkészhetetlen. Az őserdő ott túlságosan sűrű, és megszakítatlan lombsátort képez. Ezen a területen valóban paradicsomi tájék terülhet el, a tudomány által nem ismert állatokkal és egy „aranyvárossal”. Ámbátor egész expedíció indult az apa és fiú felkutatására, tizenhét nap alatt sem akadtak semmiféle nyomára annak, hogy merre jártak.
Egy amerikai felfedező, John Perkins azt állítja, hogy Amazónia szívében van egy folyó; amelynek vize – egy föld alatti szakasz után – csodáktól és rendkívüli dolgoktól hemzsegő völgybe vezet. Szinte véletlenül került oda Perkins, és állapította meg, hogy ott óriási virágok, a mi erdeinkkel vetekedő sűrűségű, kusza sarjerdők, famagasságú füvek nőnek, és a legendák világából kikerült állatok élnek. Valamilyen radioaktív jelenség hatása folytán elváltozott, tyúk nagyságúra megnövekedett, szentjánosbogárszerű foszforeszkáló legyek és sertésméretű óriáspókok alkotják a rovarvilágot… A kevéssé vagy rosszul feltárt területek általában különféle legendák tárgyai, egy ismeretlen világmindenséghez tartoznak, amelyet természetes, félelmetes határ védelmez meg a civilizációtól. Az Amazóniában észlelt megmagyarázhatatlan eltűnések eléggé megerősítik ennek lehetőségét.
Amazóniával kapcsolatban sok-sok tényező marad ismeretlen. Nehezen ellenőrizhető értesülések alapján említés történik róla, hogy különös kapcsolat létesült volna eltűnt személyek tucatjai és családjaik között. Ezek az eltűnt személyek Dél-Amerika különböző városaiban postára adott levelekben adtak volna hírt magukról, nehogy egy tilos területhez vezető nyomra lehessen bukkanni: olyan területhez, amelyről lehetetlen kiszabadulniuk. Jól bánnak velük, életük nem forog veszélyben.
Elképzelés, valóság? A tudományos expedíciókra hárul a feladat, hogy ezt bebizonyítsák.
Emberek százai tűnnek el
Minden korban tűntek el emberek. Egész családok szívódtak nyomtalanul, megmagyarázhatatlanul fel, elszigetelt egyének párologtak el, expedíciók enyésztek semmivé, házaspárokat raboltak el, autósok váltak köddé. A tényeknek ez a kétségbevonhatatlan felhalmozódása nyugtalanító.
De vajon az eltűnéseket előidéző ismeretlen jelenség megelégszik-e az egyének eme kis csoportjaival? Ne felejtsük el, hogy egy egész japán hadosztályról nem érkezett soha többé a legkisebb hír sem; sohasem akadtak nyomukra.
1707-ben – így számolt be a történtekről Georges Langelaan – Károly főherceg Spanyolország megrohanására készült. Négyezer állig felfegyverzett, háborúra készülődő embere ütött tehát tábort egy este az egyik pireneusi hegyi folyó partján. Másnap hajnalban felszedték sátorfájukat, és gyors léptekkel elindultak a hegyekbe. Senki sem látta őket soha többé, és sem fegyverzetüknek, sem málhájuknak soha senki sem akadt többé nyomára…
Ilyenkor felvetődik az emberben a kérdés: elképzelhető-e, hogy négyezer ember csak úgy, egyszerűen köddé foszoljon, vajon eltűnhet-e egy egész hadosztály ugyanígy, minden nyom nélkül?… Az eddig ismertetett esetek és az utóbbiak között óriási a fokozati különbség, és ebből a tényből megjósolhatjuk, hogy az a bizonyos jelenség rendkívüli módon nyilvánul még meg. Nem lehet ugyan összefüggést találni a hajóeltűnések és emberek ezreinek eltűnése között, és mindamellett… Egy ilyen egészen kivételes eltűnési eset révén talán sikerül magyarázatot találni ezekre a fantasztikus köddé oszlásokra.
1915-ben a Dardanella-expedíció valóban döntő fordulatot jelentett a hadtörténelemben; a szövetségesek kudarcából axióma született: az ellenség által jól védett partot ne támadjuk meg! Főképpen a gallipoli tapasztalat domborította ki a szárazföldi és vízi kombinált (amfibikus) hadműveletek nehézségeit, illetve a partra tett csapatok utánpótlással ellátását. De ugyanekkor ennek az ütközetnek folyamán élte át a hadtörténelem egyik leghomályosabb és legmegmagyarázhatatlanabb fejezetét…
A szövetséges csapatok a Gallipoli-félszigeten harcoltak a törökök ellen. Mialatt dúlt az ütközet, olyan rendkívüli esemény következett be, amely még ma is fejtörést okoz: vajon mi is történt valójában? Mindenfelől záporoztak a lövedékek, a robbanások belehasítottak a levegőbe, és katonákat szedtek ízekre. Eközben egy oszlopnyi katonaság megindult a 60-as magaslati pont felé: ez a hadállás egy kis dombtetőn volt, a suvlai öböltől délre, a félsziget egyik fontos pontján. A megerősítésére küldött ötödik számú norfolki ezredet az Ansac-csapatok támogatására szánták (ez egy vegyes, ausztráliai és új-zélandi katonákból álló hadosztály volt) a nevezetes 60-as pont elleni támadásukban.
Az összesen mintegy ezer katonából álld ezred mindössze kétszázötven emberének sikerült a helyet megközelítenie. A bajtársaikat lemészároló gránátszilánkokat sem vették észre, mert „gomolygó köd vette őket körül. Ez a köd oly módon tükrözte vissza a napsugarakat, hogy a tüzérségi megfigyelőket szinte elvakította a kápráztató fény, és képtelenek voltak tüzérségi támogatást adni. A kétszázötven embert soha többé nem látták, soha többé nem hallottak róluk” – így számolnak be a hadjárattal foglalkozó szakkönyvek, amelyek körülbelül augusztus huszonegyedikére helyezik ezt az eseményt.
Charles Garreau és a Lumiéres dans la nuit (Fények az éjszakában) c. szemle nyilvánosságra hozta az aznap számos tanú által tett megfigyelések részleteit, és ezekből mi is kivonatokat közlünk.
Az új-zélandi műszaki alakulatok első századának harmadik szakaszában szolgáló, matadai (Bay of Plenty kerület) illetőségű Reichart utászkatona két másik tanú jelenlétében és aláírásával megerősítve mondta el a történteket, és további tanúkat keresett, akik szintén jelen voltak a történtek alkalmával. Elbeszélése a következőképpen hangzik: „Derült reggel volt, felhőtlen az ég, kivéve talán hat-nyolc kenyér alakú felhőfoszlányt – teljesen egyformák voltak –, amelyek a 60-as pont fölött helyezkedtek el. Azt lehetett megfigyelni, hogy a hat-hét kilométer óránkénti sebességű déli szél ellenére ezek a felhők nem mozdultak el helyükről, és alakjuk sem változott. Mozdulatlanul lebegések, megfigyelőállomásunkról számított körülbelül 60°-os szögben, mintegy tizenhat méter magasan. Majdnem a föld felszínén, ugyancsak egy helyben lebegve, közvetlenül az előbb ismertetett felhőcsoport alatt egy másik, hasonló alakú, körülbelül 50 méter hosszú, hatvan méter magas és ugyanilyen széles felhő volt.
Az utóbbi felhő rendkívül sűrűnek, majdnem szilárd halmazállapotúnak látszott. Minden az új-zélandi műszakiak alsó századának harmadik szakaszához tartozó huszonkét ember, közöttük jómagam is, a Rhododendron Spur-i lövészárkainkból, körülbelül kétezerötszáz méternyire délnyugatra a föld felszíne fölött levő felhőtől figyelte meg. A levegőben elhelyezkedő, mozdulatlan többi felhő ilyképpen körülbelül ezerkétszáz méter magasan lehetett.
Magaslati állásunk mintegy százméternyire lehetett a hatvanas pont fölött. Miután később helyet változtattunk, a magános felhő teljesen eltakarta egy kiszáradt hegyi patak medrét, és tökéletesen meg tudtuk különböztetni oldalait és széleit. Ugyanolyan világosszürke színű volt, mint a többi felhő.
Megfigyeltük, hogy egy több száz emberből álló angol ezred kapaszkodott felfelé a 60-as pont felé vezető kitaposott úton. Céljuk láthatólag a nevezett ponton levő csapatok megerősítése lehetett. Amikor a felhőhöz értek, tétovázás nélkül belemerültek. De soha többé egyikük sem került ki belőle. Körülbelül egy órával később, miután a sorban az utolsó katona is elveszett a felhőben, a felhő teljes csendben felszállt a földről, és mint bármilyen más köd vagy felhő, lassacskán feljebb és feljebb emelkedett, amíg végül csatlakozott a többi felhőhöz. Újból rájuk pillantva, borsószemekhez hasonlítottak a hüvelyükben. Ez alatt az egész idő alatt a felhőcsoport mozdulatlan maradt, de mihelyt a földről felszálló különös felhő velük egy vonalba érkezett, valamennyi észak felé,. tehát Bulgária irányába indult el. Körülbelül háromnegyed óra leforgása alatt valamennyi eltűnt.”
Az ezredet eltűntnek, vagy megsemmisültnek nyilvánították, és hiábavalónak bizonyult Anglia minden arra irányuló erőfeszítése, hogy az ezred katonáinak hazatérését kieszközölje, Törökország azzal válaszolt: nem tud létezésükről. Mindezt az 1918. évi kapituláció alkalmával.
Ez a félelmetes valóság…
1858-ban, amidőn Franciaország megrohanta Kokinkínát, hatszázötven zuáv harcos tört előre, fegyverrel a vállán, a Saigon előtt elterülő nagy síkságon. Húsz kilométerre sem voltak a fővárostól, és egyszerre csak menetelés közben, minden harc nélkül, a legcsekélyebb lövöldözés nélkül semmi sem maradt belőlük, mintha a föld nyelte volna el valamennyiőjüket. Sohasem találták meg őket! A nem egészen két kilométerrel utánuk előrenyomuló és őket szemmel tartó csapattest semmit sem hallott, semmit sem látott, és már senkit sem talált közülük…
EI kell hinnünk, hogy valami láthatatlan jelenség jött közbe; pontosan ugyanazok között a körülmények között, mint amikor a norfolki 5. ezred tűnt el: emberek százait nyelték el teljesen észrevétlenül, félelmetes eredményességgel.
Nem szabad megfeledkeznünk arról a rendkívüli rejtélyről sem, amely a Li Fu-sien ezredes parancsnoksága alatt levő, háromezer emberből álló hadtest 1939. november 10-én bekövetkezett eltűnését veszi körül. Nanking eleste után ennek a hadtestnek kellett volna a japán előnyomulást feltartóztatni, amikor rádiókészülékeik váratlanul elnémultak. Csak fegyvereket és tábortűznyomokat találtak a helyszínen. A japán katonai levéltár irataiban még csak említés sem történik semmiféle ezred fogságba ejtéséről sem. Az eltűntek családtagjai azóta sem kaptak semmiféle hírt.
Más ködöknek is volt már az emberekre ugyanilyen rendkívüli, illetve rettentő hatása.
1881-ben, amidőn az Ellen Austin nevű angol hajó a nyílt tengeren, az Atlanti-óceánon haladt, találkozott egy jeltelen kétárbocossal, amely ide-oda hánykódott a vízen. A kétárbocos láthatólag jó állapotban volt, mindazonáltal…
Az Ellen Austin legénységének néhány tagja átmászott a kétárbocos fedélzetére, de egyetlen lelket sem találtak ott. A hajón egyébként minden a legnagyobb rendben volt, minden a maga helyén, küzdelemnek a legcsekélyebb nyomát sem lelték… A két hajó az Új-Fundlandon levő Saint Jean felé tartva egymás mellett szelte a habokat, de két napig sűrű ködben hajóztak, és emiatt kénytelenek voltak egymástól eltávolodni.
Amikor a köd felszállt, az Ellen Austin legénysége ismét meglátta a kétárbocost, de valamivel távolabb. A hajó mozdulatai azonban teljesen zűrzavarosak voltak. Még egyszer meg kellett állapítaniuk, hogy senki sem tartózkodott rajta… A kétárbocost, érthetően, hamarosan sorsára hagyták, és soha többé senki sem látta.
A természet olykor látszólag alaposan megtréfálja az embert, olyannyira, hogy felvetődik a kérdés, vajon ezek mögött a látszólag teljesen jelentéktelen és teljesen értelmetlen, máskülönben meglehetősen titokzatos megnyilvánulások mögött nem rejlik-e bizonyos értelem…
Kísértetek járnak körülöttünk…
1780. május 9-én sűrű sötétség borította el délelőtt 10 órakor Kanadát, New York keleti és Pennsylvania északkeleti részét…
Az egész úgy kezdődött, hogy északnyugaton köd keletkezett, amely az erős széllel gyorsan továbbterjedt. Minden lámpát meg kellett gyújtani. Délután egy órakor az égbolt olybá tűnt, mint egy csillagtalan éjszakán. Lassanként pánik fogta el a lakosságot, nagy sietve a templomokba menekültek, abban a hitben, hogy elérkezett az utolsó ítélet napja…
Délután öt óra felé már egy mindössze néhány centiméternyire az arc elé tartott fehér papírlapot sem lehetett felismerni. Majd amikor a legmélyebb volt a sötétség, halvány fénysugár tört át rajta. És ekkor minden tárgy valami furcsa, fantasztikus színárnyalatot öltött, miközben zöldes világosság szűrődött át a homályon. Csak másnap éjjeli egy óra körül kezdett valamivel világosabb lenni. Végre kibukkant a vérvörös színű hold. Azután megpirkadt, és újra megjelent a nap, mintha mi sem történt volna…
A jelenségre nem találtak semmiféle magyarázatot. A tűzvészt kísérő leghevesebben gomolygó füst vagy a legsűrűbb köd sem válthatott ki ilyen mély sötétséget, méghozzá akkora területek fölött. Az emberek szeme elé leengedett átláthatatlan fátyolnak talán az volt a rendeltetése, hogy eltakarjon előlük „valamit”? Nem esik nehezünkre ebben a hitben leledzeni, és az ezután ismertetendő tények alapos okát adják eme hitünknek.
Az idő tájban, amikor 1965. november 9-én az Egyesült Államok északkeleti részében, New Yorktól Maine-ig harmincmillióan, valamint Kanadában még néhány millióan munkahelyükről hazafelé tartottak, hirtelen arra döbbentek rá, hogy megszűnt az áramszolgáltatás!…
Minden fény pontosan abban a pillanatban aludt ki, amikor éjszakai homály borult az érintett területekre. Tizenhét óra huszonöt perckor egész városok süllyedtek sűrű sötétségbe és teljes bizonytalanságba. Amerikaiak százai maradtak bezárva a metrószerelvényekben, mások a menet közben megállt felvonókban. Odakint, szerencsére, ragyogott a hold.
A televízió, lámpák, távközlő berendezések és radarkészülékek megszűntek működni. Minden előzetes ígérgetéssel ellentétben a jelenség még a katonai támaszpontokat is érintette. Csupán a gépkocsilámpák vetettek tétova fényt a homály borította övezetekre; a repülőgépek a gépkocsisorok fényszórói közül az éjszakában csak azokhoz igazodhattak, amelyek a repülőterek felé irányultak.
Az áramhiány a Niagara mindkét oldalán négy perc leforgása alatt átterjedt Buffalóig, Rochesterig, Rome-ig, Siracusáig, Uticáig, Hamiltonig, Kingstonig és Torontóig, vagyis az Ontario-tó partján elterülő vagy vele szomszédos városokig.
Majd a Mohawk völgyében és a Hudson völgyében levő városokra, Saratogára, Troyra, Schenectadyra, Albanyra került sor. Az áramszolgáltatási zavar átterjedt Pennsylvaniára, New York államra, Massachusettsre, Connecticutra, New Hampshire-re, Vermontra, Maine-re és Ontarióra. Tíz perc elegendő volt hozzá, hogy az áramhiány kilenc államot sújtson, és elérje New Yorkot. Bostonnal, Augustával, Portlanddel, New Havennel, Providence-szel, Hartforddal és annyi más helységgel együtt majdnem az egész Új-Anglia sötétségbe borult, éppúgy, mint Pennsylvania több nagyvárosa.
Szorongás lett úrrá az összes érintett tájon. Láthatatlanul mindenütt ott lebegett a veszedelem a negyedmillió négyzetkilométer kiterjedésű terület fölött. Azután így mesélte el az egyik tanú az eseményeket: „Nem volt már ugyanaz a világ. Az volt a benyomásom, hogy kísértetek járnak közöttünk…” Másnap hajnalig ezer meg ezer tanú figyelte meg azokat a furcsa fényeket, amelyek fel-felvillantak az égbolton, miközben a legteljesebb csend honolt. „Tűzgolyókat” láttak a magasfeszültségű vezetékek fölött, és kékes meg narancssárgás tárgyakat figyeltek meg az ég különböző pontjain, azokon a helyeken, amelyek a homályba borult területet elhatárolták.
Kísértetek járnak közöttünk…
Az ezután következő hetekben semmiféle kielégítő magyarázatot nem tudtak adni a közönségnek. A sajtó, a polgári és a katonai személyiségek megpróbáltak ugyan magyarázkodni, de sikertelenül.
De még ha feltételezzük is, hogy valamiféle műszaki zavar keletkezhetett, vannak olyan tények, amelyek megdöntik ezt a feltevést. Számtalan beszámolót írhatnak erről a gigantikus méretű defektről, mind megannyi logikus magyarázatot is tartalmazhat; de a nyilvánvaló igazsággal egyik sem tud szembeszállni…
Ugyanabban az időben ugyanilyen természetű áramszolgáltatási zavarok fordultak elő Mexikóban, majd Új-Mexikóban és Texasban… Az 1965. november 9-ét követő hónapok folyamán további hatalmas arányú zavarok keletkeztek az Egyesült Államok különböző vidékein, valamint Dél-Amerikában. De a kézzelfogható bizonyosságoknak ezzel még nincs végük.
Valamicskével később Európára került a sor. Nevezetesen Stockholmban, utána pedig Hollandiában keletkeztek majdnem hasonló arányú zavarok, ugyanazokkal a jellegzetességekkel!
A november kilencedikei áramszolgáltatási csődről nagyon szép elméleteket gyártottak, jóllehet ezek meglehetősen kétes értékűek. De ugyan hogyan lehet a lehető legkomolyabban tanulmányozni ezt a jelenséget, az okokat, amelyek létrehozták, ha figyelmen kívül hagyják és nem vonják be a vizsgálatba a többi olyan jelenséget, amely majdnem ugyanabban az időben következett be, és ugyanolyan természetű?
Áramzavar keletkezhet nagyon kiterjedt övezetben, amint ez 1965 novemberében történt, de a minket érdeklő esetekben csak kétségtelen tények összességébe beágyazva lehet róla ítéletet mondani. Ha erre az áramkiesésre ésszerű magyarázatot akarunk találni, akkor nem előzhették volna meg más áramkiesések, illetve nem folytatódhatott volna másutt további áramszünetekkel. Ebben az esetben nem „kerületi áramzavarról” van szó, hanem egy egész nagyvárosra kiterjedő, általánossá vált, sőt nagyjából egy egész kontinensre, ha éppen nem több kontinensre kiterjedő, habár csupán egyes övezetek körülhatárolt területein beállott áramszünetekről.
Nyugodtan elhihetjük, hogy néhány hónap folyamán a földkerekség olyan rendkívüli jelenséget élt át, amelyet senki sem láthatott előre, és amelyet lehetetlenség volt elhárítani. De vajon miféle fantasztikus jelenség lehetett az, amely az egész földön óceánoktól elválasztott hatalmas területeket képes volt így sötétségbe borítani?
Határozott következtetést semmiből sem vonhatunk le, hacsak az égbolton megfigyelt világtó gömbökből nem…
De hát miért? Ha tudomásul vesszük a jelenséget úgy, amint az bekövetkezett, szabadjára kell engednünk képzeletünket, hipotéziseket kell felállítanunk, amelyek, még ha szélsőségesek és erőtlenek is, mégis magyarázatul szolgálhatnak.
Túl sok erőlködésre azért nincs szükség, hogy megérthessük a dolgokat. A Tracers Company, egy eltűnt személyek felkutatásával megbízott társaság jelentése a következőket szögezi le: „1965-ben négymillió amerikai távozott lakhelyéről anélkül, hogy új címét hátrahagyta volna. Nagyrészt tisztes emberek, mégpedig olyanok, akiknek nyilvánvalóan nemigen nyomta semmi különösebb a lelkiismeretét…”
Jól olvasták: az Egyesült Államokban négymillió ember tűnt el 1965-ben.
Ez a szám több szempontból is elrémítő. A világ különböző rendőrségeinek viszonylatában, amelyek minden esztendőben körülbelül kétmillió eltűnést tartanak számon, az arány csak az Egyesült Államokban alaposan eltérő, mégpedig kétszerese a ténylegesként nyilvántartott létszámnak! Így azután, összefüggést keresve a világ egyik legerősebb nemzete által valaha is tapasztalt legnagyobb áramkiesés és a négymillió eltűnés között, nyugtalanítóak a kilátások. Valószínűleg nem mi vagyunk az egyedüliek, akik ilyen kapcsolatba hoztuk az okot az okozattal, mert mind az ok, mind a hatás önmagukban zavarba ejtenek, és szembekerülnek a felfogóképességgel.
A magunk részéről nem kockáztatunk semmiféle pontos becslést a Dél-Amerikában, Mexikóban, Új-Mexikóban, Texasban, Stockholmban és Hollandiában az egymást követő áramzavarok folyamán bekövetkezett eltűnésekre vonatkozólag, de a Tracers Company adatai önmagukban is elgondolkoztatóak.
Egy hónappal a november kilencedikei áramkiesést követően, pontosabban a december negyedikéről ötödikére virradó éjszakán „valamilyen tárgy” ütközött Frank Borman és James Lovell űrhajó-kabinablakának… A két ifjú űrhajós alig tért magához első ijedségéből, egy különös tárgyat pillantott meg a Gemini-7 közelében, amelyet fluoreszkáló részecskék vettek körül. A Gemini-7 ekkor óránként 28 ezer kilométeres sebességgel haladt, a földi talaj fölött 160 és 205 kilométer közötti váltakozó magasságban…
Az égen szikrák villantak még…
Hány eltűnést jegyeztek fel a Görögországot 1972. július 23-ika után, majd néhány héttel később Korzika északi részét megbénító áramzavar után?
A fekete napok
Kétségtelenül sohasem fogjuk megtudni, mi okozta azokat a sötétséghullámokat, a történelem ama híres fekete napjait, amelyek 1763 augusztusában és 1780 májusában következtek be Londonban; még áthatolhatatlanabb volt a sötétség, mint az 1748. évi napfogyatkozáskor.
1886-ban Wisconsinban, a nappal kellős közepén, általános megdöbbenésre olyan tökéletes sötétség keletkezett, mintha éjfél lenne. Az emberek eszüket vesztve futkostak összevissza. Ugyanez a jelenség következett be 1904 decemberében a Tennessee államban levő Memphisben délelőtt tíz órakor, és meglepő tapasztalatra adott alkalmat: mindössze egy negyedóra hosszat a legtökéletesebb sötétség uralkodott, és egyes kerületekben, mint Louisville-ben (Kentucky) általános pánikot keltett; félóráig tartó hatalmas jégzápor és vihar után egyszerre úrrá lett a rémület.
Humboldt számos hasonló esetet tanulmányozott A történelem Fekete Napjaiban. F. G. Plummer a maga részéről kijelentette, hogy az Egyesült Államokban és Kanadában beállott tizennyolc elsötétedésre a füst egymagában nem ad magyarázatot, oly ijesztően elhomályosultak lettek a nappalok.
Milyen magyarázattal szolgálhatunk manapság, amidőn egész nagy területeken alszik ki a villanyvilágítás? El kell hinnünk, hogy szándékosan kapcsolták ki, valószínűleg azzal a céllal, hogy megkönnyítsék ama bizonyos rejtélyes tevékenység kifejtősét, amelyet valaha régebben – hiszen akkor még nem létezett villanyvilágítás – elegendő volt átlátszatlan fátyollal burkolni.
Kísértetek vannak közöttünk… Milliószámra tűnnek el emberek… Zöldes fény szűrődik át… Az égen halvány fények.
A történelem fekete napjai között azonban egy olyant találunk, amely mind az utána észlelt következményekkel, mind a kísérőjelenségekkel felkelti figyelmünket.
1755. november 1-én földrengés pusztította el Lisszabont, amelynek erejét hárommillió négyzetkilométeren érezték. Mivel az épületek mindenütt összeomlottak, és ötvenezer áldozatot temettek a romok alá, a város lakóinak ezrei kerestek menedéket a kikötőt szegélyező, tömör kőből épült új rakparton. Mintegy tízezren gyűltek ott össze, és amidőn újabb, második földlökés következett be, látniuk kellett, mint omlanak össze otthonaik.
Egy perc telt belé, és a rakpart már nem létezett. Egy tengerész kapitány, akinek hajója a Tajo torkolatánál horgonyzott, beszámolt róla, hogy miután a tömeg leírhatatlan pánik közepette zsúfolódott össze, a Tajo vize hat méter magasra emelkedett, és mire a vizek visszahúzódtak, sem a vízen, sem a víz alatt nem maradt egy ember sem. A rakpart a rajta levőkkel együtt hirtelen eltűnt. Mintha feltúrt hangyabolyban tartózkodókat szedtek volna össze kiűzetésüket követően…
Az eltűnések előtt azonban sűrű sötétség lepte el a kikötőt és a várost, olyannyira, hogy a kapitány csupán felvetette, mi az, ami logikusan bekövetkezhetett. Ettől eltekintve, ha a rakpartok beomlottak, mégiscsak különös, hogy soha, de soha sem merült fel egyetlen holttest sem a víz felszínére, de még csak a legkisebb ruhafoszlány, deszkadarab vagy a legapróbb csontszilánk sem…
Minden úgy párolgott semmivé, mint hogyha előtte sohasem létezett volna.
Lyell felveti azt a lehetőséget, miszerint rés nyílhatott a folyó ágyában, és ez nyelhette el a rakpartot és az embereket, majd utána bezárult zsákmánya fölött. De az esetet követő napok alatt nem maradván a legcsekélyebb nyom sem a víz felszínén, nehéz ezt a feltevést elfogadni, noha eléggé tetszetős…
Rakpartok foszlanak köddé…
Léteznék-e tehát ekkora teljesítményre képes jelenség? Mindebből erre kell gondolnunk. A kanadai Hamilton rendőrsége is osztaná ezt a nézetet. Valóban, 1957 végén olyan esettel találta magát szemben, amely felülmúlja a képzeletet, és alaposan zavarba ejtette.
A város bejáratánál levő vashíd szőrén-szálán eltűnt! A húsz méter hosszú, sok száz tonnát nyomó híd úgy elillant, nyomtalanul, mint a kámfor…
Ha hozzávesszük, hogy 1973. március elején hatvantonnányi vasúti sínekből és hét váltóból álló vasmennyiség párolgott el egyetlen éjszakán a Meurthe-et-Moselle megyében levő Piennes mellett folyó vasútépítésről, jogosan vethetjük fel a kérdést: vajon nem valamiféle űrmozdonyvezető tevékenykedett-e arrafelé? Főképpen, ha megemlítjük, hogy a következő hónapban Haute-Loire területén egy háromméteres billenőszárnnyal felszerelt, nyolc méter magas, több tonna súlyú daru tűnt el.
Földünk kétségtelenül olyan ismeretlen jelenségek talaja, amelyekkel még nem vagyunk teljesen tisztában, amelyeket megnyilvánulásuk közben még senki sem tudott megfigyelni és kielemezni.
Mindazonáltal néhány kiválasztott személynek alkalma nyílt valamit látni, de pontosan mit?
1897 áprilisában egy tehetős kansasi gazda eskü alatt tett nyilatkozatban jelentette ki, hogy egy üszőjét ismeretlen, egészen nyilvánvalóan Földön kívüli masina ragadta magához.
Minthogy barmai szabad legelőn táboroztak, a gazda az éjszaka kellős közepén felkelt, és kiment az állatokat megszemlélni. Ekkor egy körülbelül száz méter hosszúságú, farmja fölött lebegő szerkezetet pillantott meg. Egy kábelfélét ejtettek ki belőle, amely körülfogta egy keservesen bőgő és kétségbeesetten szabadulni akaró üsző nyakát.
Földön kívüli masina és üsző villámsebesen eltűntek az égben: mintha csak álom lett volna az egész. Számos személy, akit kikérdeztek a gazda szavahihetősége felől, szavatolta annak kifogástalan elmeállapotát.
Ez az „elrablás” magyarázná a Kentucky egyik falujára 1876-ban hullott esőt, amely alaposan megrémítette a falusiakat.
Jókora földsávon, a derült égből – írja 1876. márciusi számában a New York Times öt-tíz négyzetcentiméteres marhafoszlányok estek le nyílegyenest a földre és a fákra, és mindez egy száz méter hosszú és ötven méter széles földsávra korlátozódott.
Az angliai Wotherbyben néhány évvel ezelőtt egy Pimplebody nevű gazda érthető módon meglepődve tapasztalta, hogy az éjszaka folyamán a tanyája egyik falát elmosta a víz... A fal előző nap 130 láb hosszú és 4 láb magas volt. Ez emlékeztet a Norvégiában történt esetre, amelyről Randal Lemoine számolt be. Néhány útépítő munkás, mint minden reggel, munkába indult, de amikor megérkeztek a helyszínre, életük legnagyobb meglepetése érte őket... Egy ötven méter hosszú útelterelés teljesen eltűnt. Három teherautó is eltűnt...!
1971 szeptemberében Svédországban már teljesen eltűnt egy vasútvonal, egy nyár alatt, az ország déli részén. A svéd vasúti tisztviselők csak azért jöttek, hogy megvizsgáljanak egy használaton kívüli pályát: nem volt ott egyetlen sín, egyetlen talpfa sem, nem is beszélve a régi vagonokról és mozdonyokról. A rejtély kulcsát a helyi lakosság megkérdezésével találták meg: ismeretlen ócskavas-kereskedők teherautókkal szállították az egészet.
De kinek állt érdekében eltávolítani (...) azt a telefonfülkét, amelyet a «Pacifie Telephone C°» vezetősége 1973 áprilisában hiába keresett egy San Franciscó-i rakparton? A Társaság észrevette, hogy az egyik nyilvános fülke az említett területen már több napja nem továbbítja a hívásokat. Elküldtek egy szerelőt, hogy megnézze, mi a hiba, és ő azt találta, hogy a fülke és minden felszerelése eltűnt...
Itt-ott valószínűtlen dolgok tűnnek el, anélkül, hogy bárki tudná, hogyan és miért. Akár autókról van szó, akár nem, a mindennapi élet tele van apró furcsaságokkal: a Kentet és Essexet Dartfordnál összekötő Temze-alagút üzemeltetési osztályának vezetője, Leslie Milns úr azóta értetlenkedik, mióta 1972-ben elolvasta az alagút forgalmáról szóló statisztikai jelentést. E jelentés szerint, míg a Kent-Essex irányban 4.878.092 jármű használta az alagutat, addig az ellenkező irányban csak 4.761.321 jármű... Számomra ez egy teljes rejtély” – mondta Milns úr. Hozzátette, hogy „elméletileg” az egyik irányban elhaladó járműnek vissza is kellene térnie... Hogyan magyarázható tehát 25.771 autó eltűnése? Lehet, hogy az alagutat áttörték?
Az újság különféle rovatai néha lenyűgözőek, ha nem is különösek, és néha elgondolkodunk azon, hogy bizonyos szokatlan események valóban megtörténtek-e ezen a jó öreg Földön, amelyet olyan jól ismerünk, vagy nem nyílt-e valahol egy hasadék a téridőben, amely elnyelte a lényeket és tárgyakat…
VÉGE.
