Leszek fa….
Leszek fa,
Mely neked adja friss gyümölcsét
Leszek szellő,
Mely elhozza a tavaszi virág illatát
Leszek csillag,
Mely elénekli neked az éj dalát
Leszek nap,
Mely felmelegíti kihűlt szívedet
Leszek hold,
Mely megvilágítja sötét utad
Leszek kenyér,
Mely táplálja testedet
Leszek víz,
Mely eloltja szomjadat
Leszek útjelző,
Mely megmutatja a jó irányt
Leszek pajzs,
Mely megvéd minden rossztól
Leszek tündér,
Mely valóra váltja álmodat
Leszek angyal,
Mely örökre őrzi életed
Leszek ajtó,
Mely jó felé vezet
Leszek társad,
Mely egyszerűen szeret…
Idő
Múlik az idő, rohan az élet,
télből hirtelen tavasz lett,
eltelt egy év s még sem érzem,
hogy valaha is nélküled életem.
Újra nyílik fű fa virág,pompázik
az egész világ,mintha tél nem is
lett volna,s minden fájdalmunk,
csak úgy...elmúlna...
Mintha mindennap mellettem
lennél,s lágy hangoddal ismét
dédelgetnél,becézgetnél, mintha
még mindig szeretnél....
Újra hazatér házunkhoz a gólya,
mintha el sem ment volna,s újra
jönnek a fecskék,hogy nagy ricsajjal
jelezzék, ismét együtt lehetnénk....
S hiába vánszorgott ólom lábakon
az idő,szűntül hiszem, még menthető,
csak tudni kell feledni,s a múló idő,
pille szárnyain repülni...
Itt ülök a széken, szobám rejtekében Lelakatolt ajtó, függöny rejti énem. Lezártam az ajtót, könnyel, fájdalommal Sok évvel ezelőtt, egy súlyos-nagy kulccsal
Látom - hisz kilátok - a világ hogy kavarog Nem bánthatnak, mostmár biztonságban vagyok Vihar tombolhat kint, perzselhet ott a Nap Nálam itt bent mindig hűvös homály fogad
Aztán egyszer ott áll, áll a küszöbön túl Miért jött el ide, mi ejthette rabul? Szeme tiszta tükör: A tiéd, nézd a lelkem! Lesütöm szemeim, s elfordítom fejem.
Vár még, vár odakint, bár évszakok múlnak Néha ki-ki nézek: Menj el, most már unlak! Hátat fordít lassan, még vissza-vissza néz Búcsút int felém a szép, a legszebbik kéz
Miért nézek hátra, nem pedig előre? Miért félek tőle, hisz szeret, s bejőne? Biztosan tudom már, hogy nem ember volt ő Egy tündér állt odakinn: az egyetlen nő!
Miért olyan nehéz ezt a kulcsot fordítani? Rozsdás ajtóvasat sarkáig kitárni? Miért kell látnom őt az ajtóból elmenni? Szemében a könnyet sosem észre venni?
Már eltávolodott, alakját sem látom Feltépem az ajtót, mostmár azt se bánom! Kellesz nekem tündér, nem lehet más párom! Rajtad kívül más lány szerelmét nem vágyom!
Visszajön még egyszer, megáll az ajtón túl Nem látok mást, csak őt, a világ elhalványul Csak most láthatom őt teljes szépségében Csak most érezhetem, mit is löktem félre
Rámnézett ártatlan, igazgyöngy szemével Szembenézett régi, hűtlen szerelmével Nem jöhetek már be, sebem már visszatart Sokat álltam itt kint, erőm már nem maradt
Az ajtót úgy hagyom, tárva-nyitva neki De bizton érzem, tudom: többé nem nyitja ki Visszülök csendben, lángolok még belül S maradok mint voltam: mindig csak egyedül
Sziasztok! Még új vagyok,de gondoltam megmutatom. Az egyik kedvencem,nem rég készült. Remélem tetszeni fog!
Goldi
Hangtalan,néma,könnytelen fájdalom, A semmibe merengve Rólad álmodom, S várok egy szót,egy apró jelet, S vállamon érzem még vigasztaló kezed. Emlékeid börtönébe zárva hideg az éjszaka, S a rácsok közt felzokog a fájó szív szava. Érted kiált,hív,neved sírja az égre, Majd fájva,megtörve elalszik végre. De álomtalan az álom,nem ad már békét, Ma éjjel nem hozza a fájdalom végét. Csak furcsa lebegés,élet vagy halál... E szívnek Kincsem,mindegy ezután, Hisz nélküled csak holtan élhetek, Tudod,mint a filmeken a szellemek... De örzöm még a lángot,bennem él az eskünk, mit szavak nélkül, egymásnak tettünk. Az égen még látom szerelmünk csillagát, Kettőnkért ég,sosem hal meg talán... Esküm él,míg szívem fájva dobog, A meggyújtott láng örökké lobog. Kérj még belőle,vedd el,hisz Tiéd, Szoríts Magadhoz...szeretlek.Ne kérdezd miért!
Utánad rohanok
Utánad rohanok képzeletben
szerelem bolondja lettem
megírtalak száznál több versben
nem tudom eléggé megköszönni,
hogy életre szerettél engem
öleléseink csodája a mindennapokon
átsegít majd engem, lelkeink is
ölelkeznek ebben a sosem-volt szép,
sosem-lesz más csodálatos szerelemben.
Mikor alszol, - nem is hiszed ébren el - csillag illatommal körbelebeglek. Orrocskádhoz hajlok, Odalehelek harmatkönnyű csókot. Édest, szerelmeset. Szerelemmesét dúdolok neked Kedves. Lágyat, csendest...; Óh, fel ne ébresszelek. Pihegésed őrzöm, mint Búsképűlovag szívébe örökbezárult szerelmesét. Szerelmemet óvom, velem van a Nagy Ég! Emberfia?, egy se méltó ellenfél! Démon álmok jönnek? Megharcolok minddel... Mind elhessegetem! Aludj szép Szerelmem. Csendes éj"-t, ugye hallod még valahol? És a nyitnikék... kintről, a hajnalból reánk szól... Lelkem elbóbiskol válladon... Pihennünk kell kicsim. Párat döccen a Föld még, s Vénuszt ragyogsz nekem. Reggel őrségváltás, Te vigyázod napom. Esthajnalcsillagom.
Üveggolyó zsebemben
Nincs tér, sem idő, a
távolság csak üveggolyó
zsebemben, várom, hogy
szerelmem egy napon
mellém lépve megérintsen:
Ím, megjöttem!
Érzékeny testét simítja kezem,
itt van mellettem, míg napranap, éjre éj sorakoznak életemben
Minél erősebben érezlek, annál biztosabban értelek. Néha azaz érzésem, én vagyok az egyetlen, ki egész Testében érzékel. Az anyagi világ eltorzította az Emberek előtt, Rólad alkotott képet. Helytelen tudás, Világnézeti zűrzavar, mely rögeszmékbe sulykolta a Valóságot. Minden vallás elválaszt, elkülönít, mint Egy felsőbbrendű végzetes hatalmat, mely alárendelt Kisebbrendűségi érzést kelt az emberekben. Mintha Kétféle lét lenne, Isteni és emberi, és ennek távhatára, Összemérhetetlen. Kettészakadt lét alsó és felső Szférája teljesen elkülönülve. Büntetéstől megijesztett Ember rákényszerül kifejleszteni a képmutatást, Stréberséget, az alkalmazkodást, a hazudozást. Így a Sötétség leple alatt a tényleges fényről, a látás Igazi perspektívájáról, egyáltalán nincs tapasztalata. Még az égő láng hegyét, mely gyújthatna benne fényt, Is elzárják előle. Kik torzítanak Lényeden, bálványként Akarnak maradni az emberek szemében. Azt már végképp Tagadják, hogy azonos létezés részei vagyunk. Nincsenek Határaink, hogy lényünk átfolyik mindenbe, és minden Belénk hatol akár akarjuk, akár nem. Így válunk, Isteni-emberi szövevények gócpontjává, Testednek apró Sejtjévé, a lét, mint teljes egész, tökéletesen Bennünk van, mint mikor a lélekbe érkező madárdal, Egybeolvad, és érzelmekkel oldódik tovább, végig Futtatva a hozzá tartozó idegpályán, mely a szeretet Impulzusát stimulálja. Ettől, mint a rózsa szirma Nap fényének engedve, elernyedve szétnyílik, a Szeretettől minden agresszió tökéletesen erőtlenné válik. Szelíd türelem, puha engedékenység, a végtelen lágyság, A legkeményebb gyémánt, mi Benned van, és ez az, mit a Képmutató vallások elzártak az emberek szeme elöl. Mindent hazudtak Rólad, csak az igazságot eltakarják. De az emberi szív érzi, ott van benne valami nyilvánvaló, Láthatatlan, mely néha önmagát megszólítja
ÁLMODJ MÉGSzép vasárnap reggelt, KedvesemNe kérdezd, arcodat mióta lesem Csak kelj úgy, mint egy nyíló rózsaszálA boldogság röppenve Édes, feléd száll Hunyd le még álomtól ragyogó szemeidHajnaltól vigyázom szerelemes álmaidEmlékezz Édesem, arra mit álmodtálMegsúgjam? nevem emlegetve vágytál Karjaiddal átfontad vágyón az éjszakátMézes csókjaid hintetted felém órákon átKezeddel szorosan fogtad, simogató kezemS lopva ezt a gyönyört, mit álmodtál velem Másik kezemet is simogatva Te rád teszemÍgértem Neked, míg alszol én el nem veszemS most, hogy elengedett az álomország magátólItt fekszem melletted testemmel remegő vágytól Ne kérdezd, milyen az idő odakinn, mert jegesItt köréd fonva oly meleg van, odakinn szelesPaplan alól szemléld Kedves e vasárnapi világot Mert én úgyis ezen boldogságtól mindjárt kiáltokS akkor szavaim hívó hangjára oly édes az átok Odakinn a felhők szertefutva már a Napot látodCsak Neked ragyog, s melegít egyetlen sugarávalAludj vissza még Édes, majd terelem szép szóval Megkérem, ragyogja be arcodnak mindkét oldalátS hagyja itt nekem, ennek a mesés álomnak fonalátÉn majd újraszövöm minden reggel csakis ÉrtedAmíg engeded, hogy reggeli szépségeddel Keljek Most megcsókolom még selymesen puha arcodatS ahogy látom, máris folytatod mézédes álmodat!
Ha szeretlek, akkor hazugság, Amit igaznak hittem én. Hazugság a sírás, a bánat S az összetörtnek hitt remény. Hazugság akkor minden, minden, Egy átálmodott kárhozat, Amely még szebbé fogja tenni Az eljövendő álmokat.
Ha szeretlek, akkor vergődve A halált nem hívom soha, Eltűröm még a szenvedést is, Nem lesz az élet Golgotha. Mikor álmomból fölébredtem, A percet meg nem átkozom - A lelkedhez kapcsolom lelkem S mint régen, ismét álmodom.
Ha szeretlek... Ne adja Isten, Hogy hazug legyen ez a hit!... De mért?... Legyen hitvány hazugság, Elég, hogy engem boldogít. Ha úgy érzem, hogy most szeretlek, Haljak meg most, ez üdv alatt, - Többet ér egy hosszu életnél Egy álmot nyujtó pillanat!...
Mellettem alszik a tölgy alatt Fanni, s mióta alszik, annyi makk hullt a fáról, hogy minden jámbor lombbal veszekszem érte, - mikor átkarolt, kérte, őrizzem pihenését.
De nap kacsintgat át fodrán a lombnak, vad darazsak dudolnak körül haraggal. És a lomb makkal felel és feleselget, hulló makk makkot kerget, nem tud a fán maradni.
Fanni fölébred és álmos szeme kék, keze oly szép, mint szentkép keze és gonddal békít a lombbal, végigsimít a számon s ujját ott tartja három harapós fogamon még,
hogy ne beszéljek. Így készül az új csend és a csendből odafent sziszegve eső hatnapos esső, mely elmossa a makkot s mint fekete szallagot, úgy köti ránk a novembert.
elindul egy vékonyka sírás befelé csörgedezik egy virágcsokor imbolyog a kézben egy fehér porcelán szárny remeg az agyvelőbe hasít hallok szárnycsattogást szárnysuhogást hogy ne feledjem hogy soha el ne feledjem a forró suttogást a nyílvessző-ívelést százszor megtörténve is az egyszervoltat hogy minden éjjel ízlelhessem tőled elszakítva is a páros játék bódulatát a földrengés kegyelmét az édes halál közelségét a bőröd selymét és nyirkát az öled bársonyát a mézet a keserű bürköt a vért mert nem volt elég csontjaim parázslanak csontjaim sajogva sóvárogva emlékeznek az esetlen mozdulatokra a vonzódásra a riadalomra lassú kortyokban nyelném újra és újra drága lényed mámorító közelséged soha meg nem unnám veled a létezés szégyenét elviselni megtanulnám de fogytán már időnk otthonunk és vesztőhelyünk ez a sivár kietlen terep ne sírj te gyönyörűséges ne fordítsd el a fejed öleljük inkább át egymást vacogva hideglelősen ameddig csak lehet
magamra húzlak
annyira édes
egész sötét lett
érzem illatod
összegyűrsz megint
megér szenvedni
fülembe súgod
bőrömre írod
egész bíbor lett
kertek ágyása
rádfonom indám
tűzem fellobban
számon a szavak
bőrödre csókkal
írom azokat
egész felfordult
testek vihara
tengeri orkánnak
szirtjei állnak
habbal öleli
forrón simítja
pusztúlni semmi
együtt zuhannak
egész kisimult
tükrödbe nézek
magadat látom
megcserélt lelkem
benned létezem
élek tevelem
csendes hajnalon
meggyújtod a lángot
hajnali szellő elfújta
egykor
igen a parázs megmaradt, nem éget
a kazánnak ez a természete
a parázsból lángot hevít
füstje jelzi, hogy itt laknak
szívek háza
béke szigete, mezői
csendes kaptár, sok sok mézzel
nem is tudom mikor nézted
talán a tavasz újra
rákezdi