Tétlen... délután van, és én nézem a fákat. A barackot, diót, vadgesztenyefát és a többieket. Zöldek még, de lombjuk rezdülése fáradt és tűnődő. A baracké kicsit sárgább, mint nyáron, és a körte levelét már itt-ott pirosra érlelték hűvös éjszakák, egyébként alig változtak, mégis susogásukban, némaságukban mintha fáradt aludni vágyás lenne, és nem néznének távoli hegyek felé, ha felkel a nap, csak lefelé, közel, a földre.
A diót már leverték, mégis, ha megrezdül a szél, valahonnan lepottyanik egy-egy szem, és titkos éjszakákon megnyitja markát a vadgesztenye tüskés héja is, és elhinti fényes bőrű gyermekeit a puha földön és a meddő aszfalton.
A hajnalok már elködösödtek, a csókák kiáltása messzebb hallatszik, mint máskor, és üde rikkantásukban mintha a tél üzenne az erdőknek és a nádasoknak, a vizeknek és a szántásoknak, az utaknak és az utasoknak.
Tétlen... délután van, és én nézem a fákat és az eget, hol céltalan kis felhők vándorolnak békés magasságokban, és madárrajok utaznak dél felé. A sárgarigó már régen elvitte aranydolmányát és ezüstfurulyáját, a fülemüle nem is tudom, mikor köszöntötte utoljára a kertet, ahol született, a bíbicek nem féltik már a fészket a tocsogók felett, és a gólyák talán már meg is érkeztek "téli" szállásukra, hol mindig meleg van, és idegen csillagokra néznek, fél lábon tűnődve az afrikai éjszakában.
Csak a feketerigó zörög a száraz avaron, és idei cinkék böngésznek az almafákon, aprókat cserregve, mert elfogytak a hernyók, elrepültek a lepkék valahová a nyár után, vagy lehulltak, mint éjjel egy-egy száraz levél, és szárnyuk színes ragyogása elmúlt, mint a nyári virágok ideje és tündöklése.
És milyen hallgatagok az éjszakák! A csillagok mintha szúrós szemmel vigyáznának a csendre, és csak vándormadarak kiáltanának figyelmeztető üzeneteket az utánuk jövőknek, hogy utat ne tévesszenek... ami a szívükbe van rajzolva, hogy merre menjenek. De érzik, mint ahogy én is érzem, amikor felettem elrepülnek...
És megjött a hangjuk a varjaknak, amint átszántanak a hajnal párája felett, és lenéznek a kertekbe, hol sárgán zörren a kukoricaszár, és a harmat hideg cseppjei csillognak a káposzta levelén. ...
és én nézem a fákat, az eget, a földet, ahová már letelepedett az alkony borulása, és előkúsztak a hosszú árnyékok.
Csend van,...
A galamboknak és a rigóknak, az orgonálóknak, síposoknak és dalosoknak hiszek. A szélkiáltónak hiszek, a titkos fészekrakóknak, a fülemülének és a csíznek, mert hogy tél jön, azt tudjuk; vággyal és reménnyel fűtünk majd,...
Volt egyszer egy szegíny özvegyasszony. Annak volt egy olyan tizenöt-tizenhat év körüli fia. Egy szép napon mondja az asszony a fiának:
- Eredj ki, fiam, a folyóra, hozz egy kártyus vizet, me holnap akarok sütni egy kis kenyeret, legyen amivel dagasszak!
Kiment a fiú, megmerítette a kártyust. Ahogy teli volt, látja, hogy a folyón lefelé jön vagy tizenkét halász. Letette a kártyust maga mellé, és úgy bámulta, még a halászok elmentek. Akkor fölemeli a kártyust, vigye bé a vizet, meglátja, hogy a kártyusban egy kis hal fickándozik. Felemeli, hogy öntse vissza a folyóba, a kis hal megszólal:
- Amér megmentetted az életemet a halászoktúl, bármifíle szüksíged lesz, csak gondolj rám, minden teljesülni fog!
Hazavitte a fiú a vizet. Reggel korán mondja neki az édesanyja: - Hallod, fiam, még megdagasztom a kenyírnek valót, eredj ki az erdőre, hozzál egy kis fát, amivel kihevítsük a kemencét!
Ki is ment a fiú, látott egy sorban tizenkét méter fát összerakva. Felállott a leghátulsó méter tetejire, volt vélle egy kis ostor, avval elkezdett pattogatni. Ajjutott az eszibe, ha megindulna ez a sok méter előtte hazamenni. Csuda történik, a méter elkezd menni, ű pedig a tetejin pattogatott. Mikor béírt a városba, az egísz város csudájára állott, hogy az a fiú előtt menyen a fa hazafelé.
Abban a városban lakott egy király. Volt egy gyönyörűséges szép lánya. Aztat annyira féltette a király, soha a szobábúl ki nem engedte. Két-három nő vigyázott rá. Mikor azok a nők meglátták a famenetet, elkezdtek csudálkozni. Mondják a királykisasszonynak, jöjjön hamar az ablakhoz, nízze meg a csudát. Oda is ment, kinízett. A fiú meglátta a fa tetejirűl, megakadt a szeme rajta. Odakiált:
- Te szép lány, lennél terhes éntüllem!
A fiú hazament a fával. Telik-múlik az idő, a királykiasszonynak születik egy kisfia. A király, mikor megtudta, haragudott, bosszankodott. Nem tudta elgondolni, ez a csuda hogy történhetett. Hivatta az összes legínyeket a városbúl, egy rakásra gyűjtötte űket. A kis unokája már tudott járni, és azt mondja a király:
- Akihez a gyerek menyen, allesz az apja!
Hát csak mi törtínik? A kisgyerek odaszalad a szegény özvegyasszony fiához.
- Te volnál az? - mondja a király. - Ezennel kitagadlak benneteket!
Hozatott egy nagy hordót, belétette a lányát, urát, unokáját, kivitette a hordót a folyóra, leeresztette a vizen, hadd menjenek! Vitte a víz űket. Egyszer mondja a királylány:
- Férjem uram, olyan éhes vagyok, enném valamit! -Kérdi a férfi:
- Szereted a tejes puliszkát?
Alighogy ezt kimondja, ott egy nagy tál tejes puliszka előttök, három kanál mellette. Nekifognak, esznek. Mikor jóllaktak, kérdi a királylány:
- Hogy csináltad eztet?
Elmondta, hogy hogy járt ű a kis hallal.
- Hát akkor te poroncsolj neki, hogy legyen víge ennek az utazásnak!
Alighogy a férfi elgondolta, a hordó a parthoz ütődik, mind a hárman egy szép rítre hullottak a hordóbúl.
- Most már mit csináljunk? - kérdezte a fiú. Mondja a királykisasszony:
- Gondolj egy szép kastélyt, ami színaranybúl legyen, abban étel-ital fogyhatatlan legyen! .
Mikor eztet végiggondolta, ott állott előttök egy szép aranypalota. Megolvasták, kilencvenkilenc szobábúl állott. Volt még egy századik is, de elég volt nekik a kilencvenkilenc, a századikra rá se gondoltak. De ennek a palotának olyan híre támadt, még a királyhoz is eljutott. Jöttek grófok, hercegek megbámulni a szép palotát. Egy éjjel megálmodja a férfi, előtte volt a kis hal, azt mondja neki:
- Holnap eljő a király. A századik szobában ott van a király ábrázatja és a királyné ábrázatja, de ne mutasd meg nekik, hanem mikor a király kimúlatta magát, én lopok egy aranypoharat a király zsebibe! Mikor elindulnak, keresd meg az egísz palotában, szaladj a királyhoz, mondd, hogy megloptak!
Másnap reggel jött egy futár, jelentette, hogy írkezik a király egy század katonával. Meg is írkeztek. Volt ott enni-innivaló mindenkinek. Megbámulta a király és a királyné a szép aranypalotát. Itt ültek vendígsígbe három nap és három íjjel. Negyedik nap reggel, mikor megreggeliztek, a király búcsút vett az aranypalota gazdájátúl, összeszedte a katonáit, elindultak. Alig mentek a palotátúl vagy száz lípísre, futott a gazda utánnok:
- Felséges királyom, megloptak. Elveszett egy aranypoharam! Megkerestík az összes katonáknál, egynél se találták. A király már bosszús volt, odakapott a zsebihez, megérzi, hogy az ű zsebiben van. Kiveszi nagy szégyennel, odaadja. Megszólal a palotatulajdonos:
- Felséges királyom, jöjjenek vissza!
Ahogy visszamentek, bévezetik a királyt a századik szobába, és mondja:
- Felséges királyom, itt ez a takaró alatt egy pár embernek van az arcképe, az én apósomat és anyósomat ábrázolja.
Mikor levettík a takarót, a király nagy csudálkozva látja a saját arckípit és a felesígiét. Elgondolkozott, megkérdezte:
- Tulajdonképpen uraságod kicsoda?
Elmondta osztán, hogy ű az a szegíny fiú, akit a király leányával, unokájával a vízre tett. Azt is elmondta, hogy milyen csuda törtínt. A király úgy megörült, összevissza csókolta vejit, leányát, unokáját. Ű is ottmaradt, onnan kormányozta az országát. Még máma is ott van, ha meg nem halt.
Kezdetben semmi sem volt a világon, csak egy kerek kőszikla.
Egy öregember feje volt az, a búbján kutak, a tetejében sapka. Vihar kerekedett, lesodorta a sapkát. A kutakból égig érő vízsugár tört fel. Bugyogott a víz, egykettőre elárasztotta az egész földet. Föld sem maradt már. Csak tenger volt, víz borított mindent. És semmiféle ember nem létezett.
Arra szállt egy kiskacsa. Szállt, szállt, nem volt hova leszállnia. Körös-körül víz volt. Szállt, szállt, egyszer csak látja, egy fűszál bújik ki a vízből. Rátelepedett. De a fűszál nem bírta el. Újra felszállt. Szállt, szállt, darab idő múlva megint rászállt a fűszálra. Szujnnak hívják ezt a füvet. Még mindig nem bírta el. A kis kacsa szállt, szálldogált, a füvecske nőtt, nődögélt. Mikor a fűszál már meglehetős volt, a kis kacsa körülrepülte. Nézi, hát a fűszál alatt föld emelkedik ki a vízből. Rátelepedett. De a föld nem bírta el. A kis kacsa szállt, szálldogált, a föld meg egyre telt, terebélyesedett. Végül megállapodott. A kis kacsa leszállt. Ez volt Lavdzsepahk, a legelső föld. Hát meglett a föld! A kis kacsa fel-alá szaladgált rajta. Tojt egy tojást, aztán még egyet, aztán egy harmadikat, negyediket, ötödiket. Kiköltötte őket. Az első tojásból kikeltek a füvek és a fák, elsőnek a nyírfa, másodiknak a lucfenyő, harmadiknak az erdeifenyő, negyediknek a fűzfa. Megeredtek az erdők. Kinőtt a moha. Meggyűlt a tavak vize. Aztán a földből források fakadtak, a források folyókká dagadtak, a folyók ágakra szakadtak, és szigeteket hasítottak ki a szárazföldből.
A második tojásból kikeltek a halak és a madarak, elsőnek a ruca, másodiknak a lúd, harmadiknak a hattyú, negyediknek a holló, ötödiknek egy kis madár, a picc-kicsinyke.
A harmadik tojásból kikeltek a vadak, elsőnek a szarvas, másodiknak a medve, harmadiknak a farkas.
A negyedik tojásból kikelt az ember, elsőnek a férfiember, másodiknak az asszonyember. A kis kacsa szállt, szálldogált, egyszer csak látja, hogy ketten mennek a földön, egy férfiember meg egy asszonyember.
Az asszony viselős lett. Nemsokára eljött az ideje, fiút szült. Nem nevezték el sehogy, akkoriban még nem volt nép, neveket sem adtak. Az ember szujnból fonalat sodort, hálót kötött, kivetette. Elsőnek csukát fogott, másodiknak vörös sügért. Fogott halat eleget. A föld nagy volt, erdők borították. Egy szó, mint száz, akadt ennivaló, akadt munka is. Verejtékes munka.
Idővel az asszony szült egy lányt is. A fiú már legénysorba került. Éltek, éldegéltek, a lány is felcseperedett. Ideje volt megházasítani a legényt, férjhez adni a lányt. Igen ám, de nincs nép! Nincs kit elvennie a legénynek, nincs kinek adni a lányt! Ekkor így szólt a szülőanyjuk meg az apjuk:
- Gyertek, álljatok ide apátok, anyátok elébe!
Kézen fogták őket, mindkettőt megfordították, hogy egymásnak háttal legyenek, és azt mondták:
- Fel is út, le is út, eredjetek! Menjetek a víz mellett, a tenger partján egyenest, amíg csak a világ végéhez nem értek!
Útnak is eredtek, az egyik északnak, a másik délnek. Mentek egy évig, kettőig is. A föld pedig nem egyéb, mint egy sziget. Megkerülték, körbeérték, szembejöttek egymással. Szemtől szembe kerültek. Két testvér voltak, egy test, egy lélek lettek.
Egyszer csak gondoltak egyet, kunyhót, kuedet építettek maguknak. Sátor alakúra sikerítették, az oldalát befödték tőzeggel meg nyírfakéreggel. Szakasztott olyan lett, mint a mostani kuedek. Abban éltek, éldegéltek. Gyerekeik születtek. Telt-múlt az idő, unokáik lettek. Öregapa, öreganya lett belőlük. Egy egész falut kitett a nemzetségük. Szaporodott a nép. Egy tudósember lett a vezetőjük, őrá hallgattak. A tudósember nevezte el az újszülötteket.
Óriás tavak keletkeztek. Naggyá nőtt a föld, irdatlan erdők, mezők és mocsarak lepték el, nagy lett az égi madarak szaporasága, és bőviben volt az ember az égvilágon minden jónak.
Nagy-Küküllő partján van egy szász falu: Alsó-Bajom a neve. Ennek a falunak a határán, szőlőhegyek tövében, egy szép völgy terül el. Völgy közepén patak folydogál, úgy hívják, hogy Ördög pataka.
Ennek előtte több száz esztendővel egy szász gazda a feleségével s egyetlen leányával a szőlőben kapálgatott. Rekkenő nagy meleg volt, megszomjúhoztak erősen, s leküldötték a leányt a patakra vízért.
Lemegy a leány a patakra, de szeme-szája tátva maradt a csodálkozástól. Ott ült a patak partján egy ember, s előtte kiterítve rengeteg kincs. Volt ott arany, gyémánt fülbevaló, gyűrű, karperec s mindenféle csillogó-villogó drágaság, ami csak leányszemnek kedves lehet.
Megáll a leány, csodálja a fényes, csillogó ékszereket, s különösen megakad a szeme egy gyémánt fülbevalón.
- Istenem - sóhajtott fel a leány -, ha ez az enyém lehetne!
Mondotta az ember:
- Vedd meg, neked adom.
- Ugyan mit gondol?! Mivel vegyem meg? Nincs nekem pénzem.
- Nem baj! - mondotta az ember -, nem kell nekem pénz. Ha majd férjhez készülsz, hozzátok megyek, s adj nekem siltet.
- Siltet - álmélkodott a leány -, ó, azt jó szívvel adok.
Mert tudjátok meg, hogy a szászok nyelvén a siltnek kétféle értelme van: ha akarom, kötél, ha akarom, lélek.
A leány a kötélre gondolt - az ember meg a lélekre.
Örült a leány - hogyne örült volna! Hiszen csak jöjjön az az ember! Jöhet akármikor, kötelet kap náluk.
A gyémánt fülbevalót szépen felakasztotta a fülébe, aztán nagy hirtelen megmerítette a korsót, s szaladott vissza a szüleihez.
Látják az öregek a fülbevalót, összecsapják a kezüket:
- Hát ezt te hol találtad?!
Mondja a leány, hogy hol, s mondja azt is, hogy mit ígért érette.
- Jézus Mária, Szent József - jajgattak az öregek -, az bizonyosan az ördög volt, s nem kötelet, hanem lelket kívánt tőled!
Szaladnak le a patakhoz, hogy visszaadják a fülbevalót, de már akkor annak az embernek híre-pora sem volt. Úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Sírtak, jajgattak az öregek, nem tudták, mit csináljanak. Leszaggatták a leány füléből a fülbevalót, s beledobták a patakba; hátha így megszabadulnak az ördögtől.
Aztán hazamentek nagy búsan, lefeküdtek, de nem jött szemükre álom, ettől a naptól kezdve nem volt nyugodalmuk.
Telt-múlt az idő, egy falubeli legény megkérte a leány kezét. Elkövetkezik a lakodalom napja is; a pap összeesketi a fiatalokat; kezdődik a lakodalom, húzzák a cigányok, táncolnak a legények s leányok - táncra perdül a menyasszony is vőlegényével. Hát uramteremtőm, abban a pillanatban nagy fergeteg kerekedik. Ég, föld elfeketedik, zúgott, zengett a levegőég; ajtók, ablakok kinyíltak maguktól, s ím, betoppan az egyik ajtón a fülbevalós ember.
Odamegy egyenest a leányhoz, rákiált:
- Ide a siltet!
A leánynak a szava is elállott ijedtében; reszketett, mint a nyárfalevél, de nagy nehezen összeszedte az erejét - kiment a házból, s mindjárt jött is vissza egy kötéllel.
- Nesze, itt a silt!
- Ohó - mondotta a fülbevalós ember -, nem kötélért adtam én a fülbevalót, hanem a lelkedért!
Nekibátorodott a leány, s mondta:
- A lelkem az Istené, azt nem adom.
Nagyot kacagott az ember.
- Az Istené?! Amit egyszer az ördögnek adtál, azt az Isten sem veheti el.
Ahogy ezt mondta, keresztülbucskázott a fején, s egyszeriben ördöggé változott.
- Az ördög, az ördög! - kiabáltak az emberek, s iszonyatos rémület fogott el mindenkit.
Istenem, Istenem, mit tudjanak csinálni, hogy megszabaduljanak az ördögtől?!
Ott volt a vendégek közt egy pópa: egyedül ez nem vesztette el a fejét. Kiszaladt az udvarra, megfogott egy kakast, bevitte, s mondta az ördögnek:
- Nesze, itt a lélek, vigyed!
Mondotta az ördög:
- Engem nem csalsz meg, szent atyám. Nekem igazi lélek kell, s ha azt nem adjátok, viszlek valamennyiteket a pokolba.
"Hm - gondolta magában a pópa -, ez nem tréfál!"
Gondol ide, gondol oda, hirtelen elővesz egy karikós kalácsot, s mondja az ördögnek:
- Hát jól van, ördög, egyezzünk meg békességgel. Odaadjuk a leány lelkét, ha te mindazt kiállod, amit ez a kalács kiállott.
- Hiszen ha csak ez a kívánságotok, ezt jó szívvel teljesítem.
Megfogta a kalácsot, jól megtapogatta, s kérdezte tőle:
No, te kalács, mit állottál ki?
Felelt a pópa a kalács nevében:
- Hej, ha azt én mind el tudnám mondani, mit én kiállottam, csak hallgass ide! Tavaly ősszel, mikor még búza voltam; a földből kinőttem; azután reám esett a hó, eltemetett, s tavasszal, mikor elment a hó, nagy növésnek indultam. Meg is nőttem szépen, de alig értem meg a nyarat, jöttek az emberek, s levágtak. Ez még nem is fájt olyan erősen, hanem azután agyba-főbe vertek; még ez sem volt elég, vittek a malomba, s két kő között ízzé-porrá morzsoltak. Onnét ismét elhoztak, vízbe fullasztottak, s jól összegyúrtak.
Közbeszól az ördög:
- Hát még ez is szenvedés? Hiszen ezt én jó szívvel kiállom egy lélekért.
- Hm - mondotta a pópa -, még egyéb is történt velem: mikor jól meggyúrtak, belevetettek a tüzes kemencébe.
- De már ezt ki nem állom - kiáltotta az ördög -, száz lélekért sem!
Kiugrott az ablakon, mintha puskából lőtték volna ki, s meg sem állott a pokolig.
„Volt egyszer egy kislány – Türürünek hívták; kispajtását, Tururut meg – Tururunak hívták. Úgy szerették egymást, mintha kistestvérkék lettek volna (és nem is biztos, hogy nem voltak azok).
Jó kisfiú volt Tururu, csak egy picit pajkos, egy icipicit butuska, egy icurka-picurkát gyáva, egy induri-pindurit rendetlen. Folyton elhányta játékait, elvesztette cipőjét – ezt most is otthon hagyta, mert a képen is meztéláb láthatjátok: ahol ni! Ott a mezítlábas Tururu!
Ez a pöttöm Tururu olyan pöttöm volt, hogy alig ért Türürü derekáig, és ha valamit mondani akart neki, hát előbb megrángatta a kislány varkocsát. Volt is neki, a kislánynak, akkurátus hosszú-szép, fonottas varkocsa s azon masnira kötve piros pántlikája,... ahol ni! Hogy Türürü milyen sudármagas, ki hitte volna!
Nos, hogy szót szóba öltsek. Ezek itt ketten nagyot gondoltak egyszer, kézenfogták egymást, és világgá eredtek. Annyi mesét olvastak-hallottak már a világról, és olyan gyönyörűségesnek képzelték Világszép Meseországot, hogy egy szép napon, a Világút közepén elkiáltották:
egy-halálunk, egy-életünk:
kámfort játszunk – elszéledünk!
egy-életünk, egy-halálunk:
Meseország – megtalálunk!
Lábujjhegyen búcsút mondtak a kapufélfának, s azzal felkerekedtek.
Mentek-mentek-mendegéltek, amíg egy rengeteg erdőbe nem értek. Ismerős volt ez a rengeteg erdő, hiszen mindahány mesében, mindahányszor, mindig ebbe a vadonerdőbe ért minden világgá eredő testvérpár; de hiába volt mesebeli – erdőnek rémisztő-rengeteg erdő volt. Rájuk sötétedett, és a kisfiú is félni kezdett a vadállatoktól (... – rikácsolnak, bőgnek, huhognak, hogy ki se mondom, és már a torkunkban dobog a szívünk). Tururu is így volt vele, megrántotta Türürü varkocsát, és így szólt:
– Félek, félek, Türürü!
– Mitől félnél, Tururu?
– A farkastól, Türürü, hogy megkóstol, Türürü.
Tovább mentek-mendegéltek. Tururu megint nyafogni kezdett:
– Fáradt vagyok, Türürü!
– Mitől volnál, Tururu?!
– Lábacskámat, Türürü, térdig jártam, Türürü!
Megint mennek-mendegélnek; Tururu meg újra rákezdi – de olyan cincogósan:
– Éhes vagyok, Türürü, úgy ehetném, Türürü! Szomjas vagyok, Türürü, úgy ihatnám, Türürü!
A kisember megkisemberelte magát hősiesen, összeszorította a szájaszélét, és egy darabig hallgatott. De nem sokáig, mert ahogy ballagdogál, egyszer csak Tururu megtirpitorpan, és nagyot visít:
– Jujj jujj jujj jujj, Türürü! Tövis ment a – Türürü! – talpacskámba, Türürü!
– Mutasd, melyik – Tururu – talpacskádba, Tururu?
– Egyikbe is, Türürü, másikba is, Türürü! Mind a kettő, Türürü, csupa tövis, Türürü!
Szegény kis Tururu! Bizony azt sem tudta, melyik lábára álljon. Szánta-bánta már nagyon, hogy világgá eredt. Megemlékezett az édesanyja főztjéről, és mondogatta is Türürünek – most már nem félne a farkastól, mert ő falná fel szőröstül-bőröstül, meg hogy egy korty forrásvízért, egy szelet vajascipóért odaadná egész Meseországot –
– Nézd, már mindjárt hajnal hasad, Türürü!
Neked nem korog a hasad, Türürü?
Elcserélném virradóra, Türürü, egy szelet vajascipóra, Türürü, mind a Mesék Birodalmát, Türürü…
– Egy vajasért odaadnád, Tururu?!
– Odaadnám, oda én erdőt, mindenestül!
A farkast is megenném szőröstül-bőröstül!
Hát alighogy ezt kimondta – uramfia! Ameddig a szem ellát, az erdő teslisde teli lett vajaskenyérrel, hogy alig lehetett lépni tőle: mindenfelé vajascipó fehérlett a hajnalderengésben.
Ebből is láthatták, hogy már nem lehetnek messze Meseországtól, ahol ilyen csodák mindennaposan történnek. Mert bizony hogy nem tövis volt, amibe a mezítlábas kis Tururu belelépett, hanem a CSODATEVŐ CSALÁNLEVÉL. Akárki akármit kívánt, csak meztéláb, kétlábbal rálépett a CSODATEVŐ CSALÁNLEVÉLRE, és minden kívánsága teljesült. (Ha meg meztéláb úgy talált ráugrani a CSALÁNLEVÉLRE, hogy kicsordult a könnye – hát az is teljesült neki, amit kívánni elfelejtett.)
Tururu és Türürü ebből is megtanulhatta, hogy nincs lehetetlen, ha nagyon akarjuk; de meg azt is, hogy ha valamit igazán el akarunk érni, meg kell szenvednünk érte. Ott mindjárt jól belaktak vajaskenyérrel, s csakhamar tiszta forrásra is leltek. A tenyerük-csöbréből ittak, és amit nem küldtek le a torkukon, az kétfele a szájukon, le az állukon-mellükön csurgott alá a köldökükig. Nagy pocséta maradt utánuk, s annyi vizet vedeltek, hogy ha hegyezik a fülüket, tán még azt is meghallják – egymás hasikájából a békakuruttyolást.
A csodaforrásnál kis pihenőt tartottak, a tarisznyájukba beraktak a vajascipóból annyit, amennyi az útra kell (mert azt elfelejtettem mondani, hogy az is volt nekik – tarisznyájuk,... ) – s azzal nekidurálták magukat és folytatták útjukat.
De „nekidurálni” – ez a legnehezebb. S azt meg hogy kell? – kérdezitek. Hát – nótára kell gyújtani. Hogy nótára gyújtottak-e? És ha igen, milyenre? Nem tudom, ha akadna közületek valaki olyan, ő biztosan tudja, rábízom ezt is, a jó nótafaragóra:
hej tillárom tillajlárom
utam eztán vígan járom
nem kárpálok – akárhova
vigyen apostolok-lova
nem-nyivegek-nem-nyafogok
menni mendegélni fogok
ha három nap ha hét éjjel
küzdök pásttal meredéllyel
míg a Tábla rajzolatja
két kistestvért ki nem adja:
tátott szájjal bámul már a
Meseország Kapujára!...”
Határ Győző - A testvérpár első, szerencse-próbáló világjárása (részlet)
„Olyan most a mező reggelenként, mintha gyémántos fátyolrongyokkal volna behullatva. A kis mezei pókok hálói azok. A kis mezei pókok is érzik már a kegyetlen hónapok közeledését...
fölmásznak a legmagasabb fűszálak hegyére, föl a napba néző fű kék virágaira, a bogáncs borzas fejére...
A mező csöndes. Sápadt-sárga a fűország... Fenn a felhők magasban, panaszos kiáltó darvak utaznak Dél felé...
Íme, megborzolódik az erdő: suhogva száll át rajta egy láthatatlan óriás. Szárnyának nyomásai alatt meghajlongnak a fák; ruhája végigsepri a mező fűszálait. Jön. Ez az északi szél.
A kis pókokat ím reménység eleveníti fel: sietve szőnek hosszú, fehér selyemvitorlákat, két-három méter hosszúakat is. És vesd el magad, pirinkó teremtmény...
Itt egy fagally, ott egy háztető fogta el a szálló, fehér fonadékot, a templom tornya is megakaszt egypárat az útjában...”
*
Gárdonyi Géza szobra szülőházánál - Kligl Sándor alkotása
agárdpusztai szülőház, ma Gárdonyi Géza Emlékház
„Apám szeptemberben iskolába adott. Mi a falu déli végén laktunk, az iskola meg a falu közepén volt, körülbelül egy kilométernyi távolságra. Nekem eleinte nagy gyötrelem volt oda eljárnom, mert míg a falubeli gyerekek nem ismertek, mindig csúfoltak...
Otthon nem tudtak erről semmit, mert szótlan természetű voltam: nem panaszkodtam.
De az iskola tetszett nekem.
Félig földbe süllyedt ház, földes szoba; ablakai kicsinyek; fala alacsony. Mindössze három-három hosszú pad volt benne: az északi oldalon a leányok ültek, a délin a fiúk. Középen az ablaktól az ajtóig jó nagy tér, amelyen a tanító sétálgatott.
Más úrifiú nem járt oda, csak én, meg később, két év múlva az öcsém. No meg a tanító fia, a sápadt kis Guszti.
A tanító azonban nem különböztetett meg bennünket a többitől, mindössze a tollszedés meg a fahordás alól voltunk fölmentve.
Mert az iskolának nem volt fája, s ősi szokás szerint télen maguk a tanulók fűtötték.
Minden gyerek vitt a hóna alatt egy darab fát, s átadta a vigyázónak. Az meg ledobta a kályha mellé. Ilyen módon annyi fa gyűlt össze, hogy a tanítóné konyhájára is elég volt.
Tollszedésre meg a tanító kötelezte az iskolát. Ő még lúdtollal írt, s a gyermekek nagy része is. Csak mi írtunk réztollal, meg valami három jómódú parasztfiú.
Hát tavaszonkint szedték és hordták a gyermekek a lúdtollat. A tanító megmetszette nekik ügyesen, írásóra alatt aztán oly sercegés volt az iskolában, mintha pecsenyét sütnének.
A tintát se vettük a boltban. A tanító megtanított bennünket, hogyan lehet a bodzából tintát főzni. A tintafőzés persze nem történt észrevétlenül. Ha Pista vagy Miska tintás volt homloktól könyökig, biztos, hogy otthon tintát főzött.
Ha visszagondolok erre az iskolára, a falu szegénységének a képét látom benne. Voltak olyan gyermekek, akik télen is mezítláb jártak. A lábuk vörös volt, és futva jöttek havas időben, de azért ami jég volt útközben, végigcsúsztak rajta.
Könyvet se tudott mind szerezni. Ábécéskönyv, katekizmus, biblia - ez volt a könyvük. A többit írták. Én még privát-órát is kaptam, hát nekem volt mindenféle könyvem, de a földrajzot én is írtam.
Sokszor leírtam ezt a kis földrajzot, mert sose elégedtem meg az írásommal, s mindig azt szerettem volna, hogy szép legyen az én írott földrajzom. De emlékszem a tartalmára, hogy csakolyan lélektelen, száraz volt, mint amilyet az én gyermekeim tanulnak.
Az iskolatársaim közül alig egy-kettőnek a neve maradt meg az eszemben. Ennek oka az, hogy többnyire ilyen nevek voltak: Kis, Nagy, Szabó, Kovács, Gál, Ködmen - meg ezeknek a neveknek Alvégi, Felvégi, Sánta, Balog összetételei.
Az iskola fegyelmezett volt, s elég tiszta. Nem volt ott soha lárma. Még az utcán is rendben kellett hazamennünk.”
*
„A tanítóm olyan hajat viselt, mint a múlt század közepén volt divat: vagyis elöl hátrafelé fésülködött, hátul meg előrefelé; azután rányomta a fejére a hímzett házisapkát, s ily módon kialakult a frizura felül laposra, hátul bokrosra.
A füle mellett egyujjnyi kis ceruza ült állandóan. Csodálatosan sokáig tartott, sőt talán holtáig is. Egyszer a tanító a füle mellé tapint, s bámulva emeli föl a fejét:
- Gyerekek - mondja felleges arccal -, a ceruzám elveszett.
Nosza megindul a keresés: földön, asztalon, asztal mögött, de hiába: a ceruza nincs meg.
- A ceruzának meg kell lennie! - szólt ekkor Malyáta szigorúan. - Addig nem megy el innen emberfia, míg a ceruza elő nem kerül.
Bennünk meghűlt a vér. Tolvaj van közöttünk, vakmerő nagy tolvaj!
A legidősebb fiú egyenkint vizsgálta át a zsebeket és tarisznyákat, a padzugokat, sapkákat, csizmákat, és mi visszafojtott lélegzettel vártuk, hogy kire bizonyul a tolvajlás.
Ez délelőtt tíz órakor történt.
A tanítás komoran folyt tovább, s a tanító példákat mondott, hogy a szeg a zsákban is elárulja magát, a titkot a tyúk is kikaparja.
Délfelé megtapogatja a tarkóját, és nagy örömmel szól:
- Gyerekek, megvan a ceruza!
Hátracsúszott a ceruza, és ott lapult a hajfürtök között.”
Az egri borvidék szőllőiben mondják, a gazda „fájdalmasra szed”. Igyekeznek a szüretelést Hétfájdalmú Szűzanya napjára, vagyis a fájdalmas búcsúra befejezni (Szeptember 15.).
Szüreti felvonulások,”majálisok”, egymást követő mulatságok tették, s teszik ma is vidámmá a szüret bőségének örömét, –„...bál bált ér, amiben mindenki egyforma jókedvvel és lelkesedéssel vesz részt.”Szokássá vált, hogy a szőlőszedést befejező munkások szüreti koszorút készitettek, s ezzel ajándékozták meg gazdájukat.
„Néhányan emlékeztek arra, hogy a Grőber-féle szőlőben szüretkor a gazdának a vincellér irányitásával, piros és fehér szőlőfürtökből készitettek, nemzeti szinű szalagokkal diszitett koszorút, azaz nagyfüröt, melyet a gazda sokáig őrzött a szüret után. Többen a présházban tartották, de akadtak akik otthon a tornácon akasztották fel. Volt olyan gazda, aki a présházban a következő szüretig megőrizte az ajándékba kapott szöreti koszorúját...” Fajcsák Attila
„Annyi édes remények, annyi meleg óhajtásnak tárgya a szüret, küszöbünkön áll. A bércek, melyeken Isten áldása most oly bőven piroslik, holnap már örömtüzeitektől fognak lángolni, örömdalaitoktól fognak visszhangozni... az egyház, a ti anyátok, mely tavasszal megszenteli szőlőiteket, mely az ég harmatát kéri venyigéitekre, most áldását adja örömeitekhez.”
Volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, volt egyszer egy szegény ember s annak három fia.
Ennek a szegény embernek egy darab szőlője volt, egyebe semmi, sem égen, sem földön. No, hanem őriztette a szőlőjét, akárcsak a szeme fényét. Sorba jártak ki a fiai a szőlőbe, és istrázsálták éjjel-nappal.
Egy reggel a legidősebb fiú ment ki a szőlőbe, ott leült, s elkezdett falatozni. Amint ott falatoznék, elejébe ugrik egy béka, s kéri a legényt:
- Adj egy falás kenyeret, te legény, már két hete, hogy egy falatot sem ettem.
- Majd holnapután vaskedden - mondotta a legény, s elkergette a békát.
A béka elment szó nélkül, de a legény csakhamar elaludott, s mikor felébredt, a szőlő úgy meg volt dézsmálva, hogy a legényt a hideg is kirázta nagy félelmében.
Másnap a középső fiú ment a szőlőbe, de az éppen úgy járt, mint a legidősebb. Attól is kért a béka kenyeret, de ez a legény is elkergette, még jól meg is dobta kővel. Azután lefeküdt, elaludott, s mire felkelt, fele sem volt meg a szőlőnek.
Hej, zsémbelt a szegény ember, nem volt otthon maradása a két idősebb legénynek, elkergette az apjuk. Egyebük sincs annál a kis szőlőnél, s arra sem tudnak vigyázni! Mondotta a legkisebb legény:
- Ne búsuljon, édesapám. Ami maradt, az meg is marad, azt én őrzöm.
Kimegy a legény a szőlőbe, leül ő is falatozni, s hát jő egy béka, kenyeret kér tőle is.
- Adok én jó szívvel, hogyne adnék.
Letört egy jó darabot a kenyérből, s szépen a béka elé tette.
- Egyél, szegény béka, nesze.
- No, te fiú - mondotta a béka -, jótétel helyébe jót várj. Nesze, adok neked egy rézvesszőt, egy ezüstvesszőt meg egy aranyvesszőt. Majd az éjjel eljön három paripa, egy rézszőrű, egy ezüstszőrű meg egy aranyszőrű, hogy összerugdossák a szőlődet, de te csak suhints rájuk külön-külön ezekkel a vesszőkkel, s egyszeribe megszelídülnek. Aztán meglátod, hogy sok hasznukat veszed az életben.
Úgy lett, ahogy a béka mondotta. Eljött éjjel a három paripa, berontottak a szőlőbe, nyerítettek, rúgtak, kapáltak, hányták fel a földet a csillagos egekbe. De a legény sem nézte összedugott kézzel, rájuk suhintott magyarosan, s hát abban a pillanatban úgy megszelídültek, úgy állottak előtte, mint három bárány.
- Ne bánts minket - mondották a paripák. - Ha valamire szükséged lesz, csak suhints a vesszőkkel, s nálad leszünk.
Azzal a paripák elnyargaltak, a fiú pedig hazament. De semmit sem szólt, sem az apjának, sem a testvéreinek arról, hogy mi történt. Azok csak csudálkoztak, hogy mi tenger szőlő lett, hogy az egész falunak nem lett annyi bora, mint nekik. Alig tudták leszüretelni.
No, telt-múlt az idő, egyszer a király, mint gondolt, mit nem, egy magas fenyőszálat állíttatott a templom elé, a fenyőszál tetejére tétetett egy aranyrozmaringot, s kihirdettette az egész országban, hogy annak adja a leányát, aki lovával olyan magasra ugrat, hogy a fenyőszál tetejéről lekapja az aranyrozmaringot. Próbálkozott mindenféle királyfi, herceg, de hiába próbálták, még félig sem tudtak felugratni.
Mikor mind nagy szégyenkezve elkullogtak, jött egy legény rézszőrű paripán. Fején rézsisak volt, hogy ne lássa senki, aztán sarkantyúba kapta a lovát, egy ugrással lekapta a rozmaringot, s úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
Hát bezzeg a szegény ember legkisebb fia volt ez a vitéz. De otthon nem tudtak erről semmit. A rongyos ruhájában ment haza, s mikor az apja meg a testvérei hazakerültek - mert azok is oda voltak csudalátni -, ott heverészett a kuckóban. Mondják a bátyjai, hogy ők mi mindent láttak. Mikor mindent elbeszéltek, azt mondja a legény:
- Jobban láttam én azt, mint ti.
- Ugyan honnét láttad volna jobban? - kérdezték a bátyjai.
- Hát fölállottam a kerítésre, s onnét láttam.
A legények még ezért is irigykedtek az öccsükre, s hogy többet ilyesmit ne lásson, a kerítést lebontották.
Következő vasárnap még magasabb fenyőszálra egy aranyalmát tétetett a király. Most is próbáltak szerencsét sokan, de hiába. Hanem mikor nagy szégyenkezve mind elkullogtak, jött ezüstszőrű paripán egy vitéz, akinek ezüstsisak volt a fején. Ez egy ugrással lekapta az aranyalmát, s úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
Mire a szegény ember s két idősebb fia hazakerült, a legkisebb fiú már ott hevert a kuckóban. Mondják neki nagy áradozva, hogy mit láttak, bezzeg olyat a kuckóból nem lehet látni!
- Ó, én jobban láttam, mint ti - mondotta a legény.
- Ugyan honnét láttad?
- Felmásztam az ól tetejére, s onnét láttam.
A legények nagy mérgükben szétszedték az ól tetejét is, hogy az öccsük ne lásson onnét.
Harmadik vasárnap még magasabb fenyőszálra arany selyemkendőt tűzetett fel a király. Bezzeg, hogy ezt is a szegény legény kapta el. De most sem ismerte meg senki, mert aranyszőrű paripán volt, s aranysisak fedte az arcát.
Beszélik otthon a legények nagy dicsekedve, hogy mi csudát láttak.
- Jobban láttam azt én - mondotta a legény.
- Ugyan honnét láttad?
- Honnét? A ház tetejéről.
Mérgelődtek szörnyen a legények, s nagy mérgükben széthányták a ház fedelét is.
Aközben a király kihirdette országszerte, hogy jelentse magát az a vitéz, aki elvitte az aranyrozmaringot, az aranyalmát, az arany selyemkendőt. Eltelt egy hét, eltelt két hét, nem jött senki. Akkor a király odahívatta az udvarába, aki valamirevaló legény csak van az országban. Azok közt sem volt az a híres vitéz. Mikor aztán mind eltakarodtak, jött aranyszőrű paripán a legény, aranyos ruhában. Kalapjába volt tűzve az aranyrozmaring, a lova kantárjába az arany selyemkendő, s egyik kezében tartotta az aranyalmát.
No, csakhogy megjött. Örült a király, de még jobban a királykisasszony. Mindjárt megtartották a lakodalmat, s a király a legénynek adta egész országát.
A fiamat én sem vesszővel, sem nehéz szavakkal nem nevelem. Hajlik ez mégis, úgy, amint én akarom. Ezt főképpen a Tihanyi gyerekeknek köszönhetem: a Jancsinak, meg a Pistának. Ezek éppanyi idősek, mint a fiam.
Ikrek. De milyen különbség van a kettő között, az ember nem győzi éveken át csodálni.
A Tihanyi Jancsi a világ legtökéletesebb gyereke. Ami dicséret gyerekre mondható, azt ő mind megérdemli. Az iskolában első, a kívánságokban utolsó. Reggel, amint felnyitotta a szemét, kipattan az ágyból és mosdik, mint a réce. Hogy őt mosdassák vagy öltöztessék, az kellene csak! Azt mondaná rá:
- Micsoda anyámasszonykatonájának néztek engem! Huszár leszek én, ha megnövök, nem madárijesztő.
Gondosan megnézi, hogy nincs-e por a kabátján. Ha csak egy szem van is: hol a kefe? A Jancsi bizony nem visz ki port az utcára. A könyveit gondosan elrakva megy az iskolába. Útközben, ha képeslapokat lát a boltajtókon, nem bámészkodik az előtt. Ha kispajtással találkozik, nem rúgja azt meg, és nem üti ki a kalapot a fejéből. Az iskolában, ha senki se tudja a leckét, ő bizonyosan tudja, és ha emiatt mindenkit becsuknak, ő egymaga hazamehet.
Bezzeg a Pista egészen más gyerek. Azt reggel mindig úgy kell kihúzni az ágyból, mint a kenyeret a kemencéből. Mosdani maga nem tud, s valahányszor mosdatják, úgy bőg, mint a boci.
A könyveit a székek alatt meg a konyhában szedi össze. A táskája szíja rendesen el van szakadva. A feje olyan borzas volna, mint a pemet, ha a cseléd egyszer elfelejtené rendbe szedni; port meg elvinne ő egy kosárra valót is a kabátján, sőt, ha gyaluforgácsot akasztanának a hátára, azt sem venné észre. A kabátja különben soha sincs begombolva. A kalapját a tarkóján viseli. Ha csizma van a lábán, annak kilefeg mind a négy füle, ha pedig cipő van a lábán, az egyik cipőfűzője rendesen ki van oldozódva, és ő meg nem köti, míg csak fel nem bukik.
Az utcán többször néz hátra, mint előre. A kis pajtásaival mindig hajba kap. Azok aztán a minap úgy megütötték az orrát, hogy ma is félreáll. Az iskolában, akárhányan vannak, mindig ő a legutolsó. Ha a leckét mind tudja is, ő bizonyos, hogy nem tudja. Az irkája tele van malaccal, a kis könyve meg ötössel. Szóval olyan gyerek, akihez hasonlítani hátborzongató gondolat.
Én rendesen találkozom mindennap mind a két gyerekkel. A Jancsi köszön is szépen, de a Pista úgy néz rám, mintha görögdinnye volna a nyakán, fej helyett. Néha náluk is ebédelek. És így van az, hogy a két gyerek itthon gyakran eszembe jut.
Ha az én fiam például bekormozza magát, rögtön elmondom az öreganyjának, hogy a Jancsival találkoztam az utcán. Kezet is fogtam vele, és anélkül, hogy ő észrevette volna, megnéztem a kezeit, hogy nem tintásak-e az ujjai. Dehogy voltak tintásak. A Jancsi, ha be is tintázza az ujjait, megmossa azonnal. Megesik néha, hogy a tinta nem akar lemenni. Ilyenkor a Jancsi egy óra hosszáig is mosogatja az ujjait a szappannal, és azt mondogatja:
- Csak azért is!
Aztán olyan a keze, mint az angyaloké a mennyországban.
Mindezt úgy mondom el, hogy a fiam kezére rá se nézek. Véletlenül jutott eszembe az egész.
A fiam térül-fordul. Kis idő múltán mutatja a kezét, hogy olyan-e az, mint a Jancsié. Persze hogy olyan, éppen olyan.
A havi értesítőben rendesen hoz a fiam kitűnőt is, meg ötöst is. Egy ideig a számolásból kapta az ötöst. Akkor elmondtam, hogy a Jancsinak kitűnője van mindig a számolásból. Bizony nem azért, mintha okosabb fejű gyerek volna a többinél, hanem mert fűtől-fától kérdezi, melyik számnak mennyi a harmadrésze. Egy hónap múlva már elégségese volt a fiamnak a számolásból, ma pedig jelese van. Az igaz, hogy majd megőszült az egész ház a kérdezgetéseitől.
A Jancsi emlegetését komoly arccal hallgatja a gyerek, és utána gondolkozóba esik, de bezzeg örül akkor, ha a Pistáról beszélek. Ezt már mind neki mondom.
Mikor látom, hogy figyelmesen tisztázza az írásait, egy-két szóval említést teszek a Pistáról.
Láttam a Pistát, mondom neki. Náluk voltam. Éppen ő is tisztázott. Tintás volt a keze könyékig. A papirosán meg annyi volt a malac, hogy Kőbányán sincs több. Aztán, mikor mondtam neki, hogy a tollba nem kell annyi tintát venni, hát beletörülte a tollat a hajába.
A gyerek persze nagyokat kacag ezen. Micsoda öröm, hogy ő különb gyerek, mint a Pista, ír tovább vigyázva, boldog önérzettel.
Néha meg elmondom, hogyan lődörgött az utcán a Pista. Sehol a sarat el nem kerülte. Föl is fröccsent az egyszer a nyakáig. Megállott minden kirakatnál és észre se vette, hogy eltéved. A piacra jutott, ott rábámészkodott egy vörös szakállú emberre, aki az ölében galambokat vitt. Egyszer csak jött egy kocsi. A Pista szaladt, de szokása szerint nem nézett előre, hanem mindig hátra, így aztán belefutamodott egy tejeskofának a fazekai közé. No, volt haddelhadd! A kofa kiabált, hogy fizesse meg a Pista a kárát. Persze a Pistának nem volt csak egy krajcárja, azt is elvesztette már régen. Hát átadták a Pistát a rendőrnek. Hogy aztán az mit csinált vele, ma se lehet tudni. Bizonyosan bezárták valami sötét pincébe.
De hány ilyen bolond esetét tudom én a Pistának. Hányszor kitörött keze-lába, mikor a lépcső karfájáról leesett, mikor a lóvonatú, a villamos, a bérkocsi, az omnibusz elgázolta.
Egyszer gumipuskával a szemét lőtték ki. Egyszer eltévedt, és Soroksárról hozták haza. Egyszer belelökték a városligeti tóba. Egyszer meg, hogy a sintért kísérte, őt fogták meg a dróttal egy kutya helyett.
Mindezek részletesen és színesen elmondott történetek. A fiam elhallgatná napestig. Hol nevet a Pistán, hol pedig nagyokat csudálkozik.
Hát így szerepel ez a két gyerek minálunk. A Jancsi a büntetés. A Pista a jutalom. Ha kívülem nem is ismeri senki ezt a két gyereket, azért élő gyerekek ezek. A fiamnak a lelke van bennük: a fénye meg az árnyéka: s ezt tükrözik vissza az én elmondásaimban, anélkül, hogy ő észrevenné.
Egyszer azt találtam kérdezni a fiamtól, hogy nem kívánna-e a Tihanyi gyerekekkel megismerkedni?
Válasszatok gyerekek párt magatoknak s azután igy párostul álljatok szépen kőrbe. Mondjuk Juci és Annus lesz az egyik pár, Pista és Laci a másik, aztán igy tovább, mind ahányan csak vagytok. A párok kézenfogva állnak. Juci fogja Annus kezét, Pista meg a Laciét. Igy ni! A többi pár is mind, kezet fogva álljon kőrben. Egyikőtök meg egy sodrott zsebkendővel kivül járja a kőrt. Ő a tűzhordó, a zsebkendő meg a tűz. Mind ezt éneklik:
A tűzhordó, aki eddig kivül járta a kört, megáll, mikor vége az éneknek és az egyik gyerek hátára üt a zsebkendővel (a tűzzel). Erre a megütött gyerek elengedi párja kezét, mire a párok szabad kezük felé eső irányban körül szaladják a kört. A tűzhordó ezalatt hamar beáll az egyik üres helyre. A futó gyerekek meg igen iparkodjanak, mert aki hamarabb visszaér, az áll be a másikra, aki meg künn reked, az hordozza a tüzet, az jár körül a zsebkendővel...
Mosolyog a nyári dél, az asztalon friss, fehér új kenyér- -Honnan van az új kenyér?
Három traktor földet szántott, a vetőgép búzát vetett, felhő hullatta az esőt, nap hullatta a meleget, szökkent a szár szép magasra, jött a kombájn, learatta, learatta, kicsépelte, a gőzmalom megőrölte, teherkocsi hazahozta, anya pedig megsütötte.
Mosolyog a nyári dél, az asztalon friss, fehér új kenyér.
Csodálatos..., hogy öröklődik apáról-fiúra a mesterség. Ez a persa rokolya háló ősi halász kellék. Szövése, s igy kiteritve valóban olyan gyönyörű! Misztikus, kozmikus és egyben földi, emberközeli, mint a mándala... Hasonlit az Erdély-Olt melléki rokolyahálóhoz,amit a Berettyó-melléken használnak.
Júnus 29. - Péter és Pál napja, megkezdődik az aratás.
A hagyomány szerint dologtiltó nap, több helyen ma is ezt tiszteletben tartva jelképesen, egy-két kaszasuhintással kezdik meg az aratást.
Mindennapi kenyérnek nagy a becsülete. A jó emberre azt mondják: olyan, mint egy falat kenyér, vagy kenyérre lehet kenni, olyan jó szivű.
Gyerekkoromban arra szoktattak, hogy az utolsó falatig megegyem, még a héját is, „attól lesz szép, piros az arcom”. Úgy tudom, a vendég akkor sértette meg legjobban a háziasszonyt, ha nem ettemeg a leszelt karéjt. A földre esett kenyeret megfújtuk és megcsókoltuk, ma is..., miközben fölemelem.
*
Szent Péter a halászok védőszentje. A halászok ilyenkor tartották a céhgyűlést, a legény- és mesteravatást.
A DUNA TÜNDÉRE
Valamikor nagyon régen nagy, feneketlen tó volt a Szigetköz helyén. A partján emberek halásztak, vadásztak, gyűjtögették az erdők sok kincsét. Nagyon jól, békében éltek volna, ha nem lakott volna a tóban egy óriási sárkány. Gonosz volt, rabolt, elette az emberek elől az életet. A szegények tűrték, szenvedtek, de teljesitették minden kivánságát.
Egyszer aztán betelt a mérték. Nem volt elég, hogy mindenüket felfalta, még a legszebb lányt is követelte ráadásul. A halászok, pákászok, összefogtak és megtagadták a kivánságát. A sárkány rettentő dühbe gurult. Orditott, hogy elpusztit itt mindent, s éhen fognak veszni mindannyian.
A legjobbkor érkrzett hozzájuk egy szegény vándor. Nagyon elcsigázott volt, már alig állt a lábán. Az emberek ápolgatták, megosztották vele utolsó falatjukat is. Amikor megiperedett, azt mondta nekik:
-Jót tettetek velem, én is segitek rajtatok. Nekem hatalmam van még a sárkányon is. Megszabaditalak tőle benneteket.
Igy is lett. Amikor a sárkány újból előtört, egy kis tükröt tartott eléje. Abból egy fénysugár lövellt rá, s azon mód lekonyult a feje. A vándor meg ráolvasott valamit, mire nagy kavargás támadt a tóban, magasra csaptak a hullámok, s eltűnt benne a sárkány örökre. Kiszáradt a tó is. Helyén egy kis vizfolyás csörgedezett. S csudák csudájára egy gyönyörűséges vizitündér lépett ki belőle. Amerre fordult, új ágak keletkeztek, amerre intett a kezével, aranyszemek rakódtak le a föveny közé. Igy épitett viz alatti palotát magának. Csillogott, ragyogott, amikor rásütött a nap. A tó helyén zátonyok, szigetek közt igy született a Duna, s körülötte újra kivirult az erdő, virágba borultak a rétek, ligetek. A vizek megteltek hallal, az erdők vaddal, s az emberek boldogan éltek ezután a Duna partján.
EZER SZIGET ORSZÁGA - Timaffy László – Alexay Zoltán
*
HOGYAN KELETKEZETT HALÁSZI?
Valamikor nagy régen az óvári uraságé volt itt minden. Neki dolgozott mindenki, még a halászok is. A vár népének fogták a halat. Minden fogásból be kellett vinni a porciót. Csak ami azontúl maradt, az olt a halászoké. A várkapitány igen kegyetlen uraság volt. Nem volt néki elég semmi se. Lenyúzta a népről kétszer is az adót, meg a porciót is megduplázta. Alig maradt a szegény halászoknak valamijük.
Akadt akkor öt bátor halászlegény, akik megunták már a sok nyomorúságot. Összebeszéltek, és elszöktek az uraságtól. Mentek a Duna-folyást fölfelé, amíg csak el nem értek egy szép nagy szegbe. Nagy erdő volt az egész és mindenfelől a Duna vette körül. Jó halászóhely volt. Így hát megállapodtak. Sövényházat építettek maguknak, nos, együtt maradtak úgy halászmódra, egy bokorban. Jól is ment nekik, sok halat fogtak.
De kereste ám őket az uraság! Mindenfelé küldte a katonáit utánuk. Egyszer aztán rájuk akadtak. Be akarták hajtani őket a várba. Mondták, hogy ők szabad halászok, olyanok, mint a régiek voltak, még amikor nem ült nyakukra az uraság. Azt mondták nekik a katonák, mutassanak róla írást a királytól. De hát ez nem volt. De szerencséjük, az volt! Éppen arra vadászott a király. Azt már nem tudom, melyik volt, de olyan javajó király volt, igazságos, mint Mátyás. Akkor fogtak éppen egy nagy csukát, volt az vagy tíz kilós is, hát azt odaadták szépen a királynak. Azt mondta nékik a király, hogy mit csináljon véle, hiszen megbüdösödik, mire hazaér a palotájába. De aztán mondta, hogy csináljanak belőle halászlét, legalább olyat, amilyent az ő szakácsa tud otthon csinálni. Fogadták a halászok, hogy még jobbat csinálnak! Össze is fogtak az asszonyokkal, aztán estére megfőzték olyan igazi halász módra. Ízlett is a királynak nagyon, még csettintett is a nyelvével, amikor megkóstolta. Aztán jókedvében adott a halászoknak olyan írást, hogy szabad halászok maradhattak. Pukkadozott mérgében az óvári uraság. Sok halász költözött még oda, és szép falu lett a halászbokorból. Azért nevezték el Halászinak.
EZER SZIGET ORSZÁGA - Timaffy László – Alexay Zoltán
Alszol, vagy meghaltál? mért nem gyújtsz világot?”
– Megállás - páros karkőrzés előre.:
„Dehogy alszom, (kit hoz a forgószél megint?)
Itt a mécs, bor is lesz: itce kell-e vagy pint?
- Egyenletes járás menetirányú kőrben, karok magastartásban, karlendités balra-jobbra egyenletesen.:
„Nem kell pint, sem itce, hiába is adnád,
Egy csöppet se hozz, vagy hozz egy öreg kannát!”
- A fiú középre áll választott párjával, egymással szemben, kis lépés távolság egymás mellett, lány(jobb), fiú(bal)kézfogással - kaputartás, szabad kezek csipőn, helyben kőrben járnak.
Hasonlóan, párt alkotnak a játszó gyerekek, s helyben, kőrben járnak.:
Volt egyszer, hol nem volt, még az Óperencián is túl volt, volt egyszer egy szegény ember, s annak volt egy fia. A szegény embernek a felesége meghalt, és ő egy másik asszonyt vett feleségül. Annak az asszonynak meg volt öt lánya. A legkisebb lánynak három szeme volt, a második lánynak négy szeme volt, a harmadiknak öt, a negyediknek hat, az ötödiknek pedig hét: egy leghátul, a nyakcsigolyáján volt.
Volt a szegény embernek két ökröcskéje. A csás ökröt, a jobb oldalit, Szilajnak hívták. A fiú mindennap kiűzte az ökröket a legelőre. Tarisznyába való ételül a mostohaanyja folyton korpából sütött neki kenyeret. A fiú mindig azt ette, korpakenyeret. A csás ökör megsajnálta a fiút, megszólította:
- Édes jó gazdám, te csak korpakenyérrel élsz! Van nekem a jobb szarvamban elég eleség, csak ügyelj magadra. Húzd ki a jobb szarvamat, s amit akarsz, azt egyél belőle.
A fiú kihúzta az ökörnek a jobb szarvát, és mindjárt megterült egy asztal magától. A fiú evettivott. Aztán visszadugta az ökörnek a szarvát.
Így folyt napról napra, s a fiú mind kövérebb lett, mind jobb színben volt. A mostohaanyja elcsodálkozott, hogy a mostohafia a korpától milyen jó színben van. Azt számította, hogy elküldi a legkisebb leányát, lesse ki a fiút, hogy mit eszik.
A legény kiment, enni adott az ökröknek. Az ökör táltos volt, már tudta, hogy másnap mi történik. Megmondta a fiúnak:
- Vigyázz, holnap a háromszemű lány jön velünk. Addig játsszál vele, míg el nem alszik. De vizsgáld meg jól a szemeit, hogy mindegyik szemével elaludjék, mert különben meglátja, hogy te honnét eszel, s jaj lesz neked.
A fiú úgy csinált. Addig játszadozott a lánnyal, míg a lány el nem aludt, s mindegyik szeme be nem volt hunyva. Akkor kihúzta az ökör szarvát, evett jól, s megint visszadugta a szarvat a helyére. Hazamentek este, kérdezte mindjárt az anya suttyomban a lányától:
- Evett-e valamit?
- Nem egyebet korpakenyérnél - mondta a lány.
Elküldte a mostoha másnap a fiúval a négyszeműt, lesse ki az, hogy a fiú mit eszik. De az ökör megint csak mondta a fiúnak, hogy vigyázzon, és játsszon megint, míg a lány el nem alszik
mind a négy szemével.
A fiú úgy is csinált. Addig játszott, míg a lány egészen el nem aludt. Megvizsgálta, s mikor elaludt, kihúzta az ökör szarvát, evett-ivott, és megint visszadugta. Este hazamentek, kérdezte az anya a lányát, hogy mit látott. Az sem tudott mondani semmit.
Másnap a mostoha elküldte az ötszeműt. De az ökör megint megmondta a fiúnak, hogy mi lesz. Játsszék vele, míg mind az öt szeme el nem alszik a lánynak.
A fiú úgy is csinált. Addig játszott a lánnyal, míg az el nem aludt. Evett-ivott jól, aztán visszadugta az ökör szarvát. Hazamentek este, s a lány azt mondta az anyjának, hogy nem látott egyebet, csak korpakenyeret.
Másnap úgy határozott az asszony, hogy elküldi a hatszeműt. Erősen ráparancsolt, hogy ügyeljen, mit csinál a fiú. Az is csak úgy járt, mint a többi. Este az anyja jól elverte, mert hogy ő se látott semmit.
Azt határozták most, hogy menjen el a hétszemű lány. De az ökör megint megmondta a legénynek, hogy ügyeljen magára. Az ökör sírva mondta el:
- Avval a hétszeművel addig játsszál, míg mind a hét szemével nem alszik el, mert ha nem, pórul járunk!
És addig játszott a fiú, míg a lány el nem aludt. Megvizsgálta a szemeit. De egyet a nyakcsigolyáján nem látott meg. Avval nem aludt el a lány. Meglátta, hogy a fiú kihúzta az ökörnek a szarvát, s evett-ivott.
Este megmondta az anyjának, hogy a fiú miért van olyan jó színben, s miért olyan vidor.
- Olyan ételeket eszik, hogy még a bárók sem különbet, a Szilajnak a szarvából!
Az asszony most már tudta, mit csináljon. Betegnek tettette magát, s azt mondta a férjének, hogy addig nem gyógyul meg, míg a Szilajnak a húsából nem ehetik.
Nagy nehezen ráadta magát az ember, hogy az ökröt vágják le. Az ökör sírva panaszkodott a fiúnak, hogy mit terveznek vele.
- Tudd meg, édes fiam, engem holnap levágnak! Hanem ügyelj, mert mi ketten el fogunk szökni. Holnap, mikor visznek majd levágni, kérjed meg édesapádat, hogy te vezess engem a vágóhídra. És mikor én letérdepelek, te ugorj a szarvam közé.
Másnap vitték az ökröt levágni. A fiú, mikor az ökör letérdelt, felszökött a szarva közé. Az ökör többé nem ment a földön, hanem felemelkedett a levegőbe. Elrepült a fiúval, és a többi faképnél maradt.
Mentek az ökörrel, sokáig repültek, és elértek nagy idő múlva egy szép rézerdőhöz. Leszálltak.
A fiú megkívánta a szép rézvirágokat, mondta az ökörnek, hogy leszakít egyet, s a kalapja mellé tűzi. Leszakított egyet, s a kalapja mellé tűzte. Az ökör azt mondta:
- Édes fiam, miért nem hagyod békén? Ezért nekem mindjárt megint kell szenvednem.
Mikor kiértek a rézerdőből, előállott egy nagy farkas.
- Hó, megálljatok! Miért bántottátok az én rézerdőmet? Most, Szilaj ökör, meg kell küzdened velem.
- Nem bánom - mondta a Szilaj ökör -, küzdjünk hát egyet.
Megküzdöttek, s a harmadik öklelésnél Szilaj ökör úgy felkapta a farkast, hogy három ölre vetette a levegőben. Mire a farkas visszaesett a földre, nyaka-lába ki volt törve, nem bírt
többet mozdulni. Mondta az ökör a fiúnak:
- Látod, egykönnyen martalékul eshettem volna a farkasnak. Ne próbálj hát az erdőből szakítani.
Mentek, mendegéltek, sokáig mentek, míg végre elértek egy szép ezüsterdőbe. Az erdő nagyon szép volt, ezüstlombbal, virágokkal volt teljes. A fiú rimánkodni kezdett az ökörnek, hogy ő mégiscsak szakít egy virágot innét is. Az ökör eleget kérte, hogy ne szakítson, mert azért neki meg kell küzdenie. De addig rimánkodott a fiú, míg végül az ökör megengedte, hogy szakasszon egy ezüstvirágot az erdőből.
Mentek tovább, kiértek az erdő szélére. Mikor kiértek, előáll egy oroszlán.
- Szilaj ökör, mi csengett az erdőn? Valamit hallottam, bántottátok az ezüsterdőm!
Megküzdtek az oroszlánnal. Ezt Szilaj ökör úgy megöklelte, hogy a szarvai keresztülmentek az oroszlán oldalán. Mégis, az oroszlán valahogy a jobb fülét leharapta az ökörnek.
- No - mondja az ökör a fiúnak -, látod, most már jegyes vagyok. De harmadszor ne próbáld, mert akkor életemet veszítem.
Mentek, mendegéltek tovább, nemsokára elértek egy tiszta aranyerdőt. Az erdő szép aranyvirággal volt tele. A fiú rimánkodni kezdett, hogy ő mégiscsak szakít egy aranyvirágot.
Az ökör sírva kérte a fiút:
- Ne szakíts, mert ennek az erdőnek már nemcsak egy őre van.
De a fiú nem fogadott szót, mégiscsak szakított egy virágot. Az ökör megrántotta a fejét:
- Látom már előre, hogy végem lesz. Hanem ha megküzdöm a kis nyúllal, a jobb szarvam majd leesik messzi tőlem; ügyelj, és vedd fel. Dugd el rögtön a zsebkendődbe, ott lesz neked étel elég.
No hát, ahogy az erdő szélére érnek, előállít egy tigris, egy háromfejű sárkány és egy kis fekete nyúl. A sárkány beszélt mint gazda:
- No, Szilaj ökör, most akár add meg magad, rabszolgánk leszel, míg élsz, a fiúval együtt, akár pedig egymás után mind a hármunkkal meg kell küzdened. Miért bántottátok az aranyerdőt?
A fiú búsulni kezdett. Sírt nagyon, hogy az ökör elpusztul, de az ökör azt mondta:
- Ne sírj, ez még nem az utolsó, evvel megbirkózhatom.
Másnap délben megverekedtek, és az ökör a tigris nyakát keresztülöklelte egészen. Avval elment legelni, s azt mondta a fiúnak:
- Ha valaki keresni fog, mondjad, hogy holnap délben itt leszek; ha pedig késztet, fújjad a
furulyát, s itt leszek mindjárt.
Jön a kis fekete nyúl, azt kérdi a fiútól: hol a Szilaj ökör? A fiú megfújta a furulyát, de még igazi vígan, táncnótára. Azt mondja a kis fekete nyúl:
- Hagyj békét a furulyának! Csak azt mondd meg a Szilaj ökörnek, hogy holnap délben velem verekedjék meg: ez a háromfejű sárkánynak, az erdő királyának a parancsa.
Előjött az ökör, s kérdi a fiútól:
- Miért fújtad olyan táncnótára a furulyát?
- Hogyne fújnám, mikor idejött egy kis fekete nyúl, s azt mondta hogy vele kell megküzdened.
- Az teszi el az én fejem!
Így is lett. Mikor a küzdéshez fölálltak, a kis nyúl csak forgott egyre ott az ökör körül, míg végre bebújt az ökör hasa alá. Úgy feldobta az ökröt, hogy mindjárt kétfelé hasadt, s a jobb szarva két-három ölnyire szökött el tőle.
A fiú felvette a szarvat, a zsebkendőjébe tette, s ment tovább nagy búsan, egyedül. Elért egy szép rétre. Ott egy forrás felett leült, kihúzta a szarvat, evett-ivott, lefeküdt s elaludt. Mikor felébredt, látja, hogy az egész rét tele van nyájakkal. Búsulni kezdett, hogy hogyan tudja majd visszaűzni azt a tenger nyájat a Szilaj ökör szarvába, mert azok mind onnét jöttek ki; de nem bírta eltalálni.
Hát jött egy öregasszony, és az egy valóságos boszorkány volt. Látja a fiút, hogy búslakodik. Könnyen kiszedte a fiúból, hogy mi van a dologban:
- Én nem tudom ezt a sok csordát beűzni a szarvba.
- Ha csak az a baj - mondja a boszorkány -, az nem nagy baj. Én beűzöm, nem is nagy a fizetség. Csak arra esküdj meg, hogy soha meg nem házasodol.
A fiú nagy nehezen megesküdött, és az öregasszony egy hoppra elővette a mesterségét, és beűzte a sok csordát. A fiú elbúcsúzott az öregasszonytól, és ment tovább.
Nemsokára elért a fiú egy malomba, szállást kért. A molnárnak volt egy igen szép lánya. A fiú megszerette a lányt, a lány is a fiút. A lány még inkább, mint a fiú; kérte hát, hogy vegye el őt feleségül. De a legény megmondta, hogy neki milyen esküje van, hogy sohasem házasodhat meg.
- Ha csak az a baj - mondta a molnárlány -, segítek én azon. Légy bátor, mert semmi bajod nem lesz!
Erre összekelt a lánnyal, megesküdtek.
Mikor eltelt a vendégség, lefeküdt az egész ház népe. De a menyecske feltett az asztalra egy kenyeret és egy korsó vizet. A vaskanalat meg a seprűt pedig felállította a nyelére az ajtó mellé. A számítás jó volt, mert éjfélkor jött a boszorkány.
Kiáltja a seprűnek:
- Nyisd ki, seprű, az ajtót!
Mondja a seprű:
- Nem lehet, mert a fejemen állok.
Kiáltja a vaskanálnak:
- Vaskanál, nyisd ki az ajtót!
- Én sem tehetem, mert a fejemen állok!
Kiáltja a boszorkány a házba:
- Gyere ki, esküszegő, mert úgyis véged lesz!
Erre megfelelt a kenyér:
- Hej, te kutya boszorkány, te nem engedheted meg, amit én megengedek? Engemet elvetnek, megnövök, azután lekaszálnak, azután megcsépelnek, megőrölnek, vízzel összegyúrnak, megsütnek, azután megesznek. Ennyit kínt én mind kiállok, s megbocsátok.
- Ejnye teremtette! - kiáltott a boszorkány. - Itt nagyobb boszorkány van nálamnál!
Úgy megharagudott a boszorkány, hogy rögtön kettéhasadt.
A fiatalok pedig még ma is élnek, ha meg nem haltak.
Gárdonyi Géza szobra szülőházánál - Kligl Sándor alkotása
