Keresés

Hajnal Gábor

ŐSZI ARANYSUGARAK

Őszi aranysugarak

hervadozó levelen…

Halkult szív örömén

csendesen ömlik a dal:

        jőjj a karomba.

Hajlik a nap lefelé,

fellegek égnek a hegy

lángbaborult tetején,

sirnak a fák odafönn –

        jőjj a karomba.

Esteledik, ridegen

árad a szél. Szomorún

búcsura int szerelem,

csak te vagy, Édes, öröm:

        jőjj a karomba.

Zörgő lomb zizegőn

táncol a talpam alatt.

Jaj, ne figyeld a daluk,

már csak az én szavamat

        halljad az estben.

Még sose zengte az est

ily remegőn szerelem

őszi dalát repesőn –

halk keserédes öröm

        hív a karomba.

Az idő szelében,

(1963) [172-173.]

Hajnal Gábor

KÉT ABLAK

Két hegy között a szakadékban

sötét van.

Fekete sűrü bársonyerdő

az égre felnő.

Árva csillagok csöppnyi fénye

vacogva néz sötétbe

s két ablak a hegy oldalában

örül magában.

E két ablak mögött az éjben

együtt a fényben,

örömre, búra összezártan

külön világban

kik élnek? – tünődöm a csendben,

mely ringat engem

tücskök nyugtalan énekében

az éjben.

A két hegy komorodva hallgat.

A dalnak

rezgő szívdobogása fárad

s megleng a fáknak

csúcsa a szeptemberi éjben

s felkong a léptem,

a két ablak nevet magában

az éjszakában.

Az idő szelében,

(1963) [166-167.]

Hajnal Gábor

ESŐ UTÁN

Milyen szomjasan itta

a májusi esőt a rét…

A fák alatt a fűben

nézd pitypangok bolyhos fejét,

mind várja nyugalommal

– mely tovaviszi – a szelet;

nyughatatlan szivednek

a pitypang is példa lehet.

A tulipán kelyhén a vízcsepp

szivárvány színeibe csap,

a májusi égről szivébe

költözött hirtelen a nap;

e vízcsepp is néked beszél és

néked a tulipán,

mely kinyitja kelyhét a fénynek

és öröm, szépség és arány.

A gesztenyefán a virágok

hetyke dús gyertyája piros,

szemedet vonzza és felejted,

mi szüntelen gyötör, kinoz.

Oly ostoba törődni az ősszel,

múlással, ha körüllebeg

és fáradt szivedbe repíti

fényét a dal s a messzi hegy,

mely hirtelen ott áll előtted

a kanyarban, kinyilt a táj,

a folyó villogtatja tükrét

s hegyoldalon utat talál

vágyódó szemed, s tetejére

lépked gondolatban a láb,

s az eső utáni párás ragyogásban

beléd s belőled villog a világ.

Farsang-temetés, (1963) [139-140.]

Hajnal Gábor

A KÖRÚTON

KÉSŐ E RAGYOGÁS

Mint vén legény,

kinek most akadt szeretője,

úgy villog a Körút

a fénylő ég alatt az őszbe.

Összeszedi

maradék fáradt ifjuságát,

néz hencegőn

s virággal teli téren átvág.

Belémsajog

e birkózás halállal, ősszel.

Késő e ragyogás,

a hervadás ideje jött el.

Rozsdás levél

hull, hull, míg tétovázva állok, –

járja a nap

kirakat üvegén a táncot.

ESŐ UTÁN

A nedves járdán villog a neonfény,

talán bíborszirmokon lépkedek,

a Körút ölel fényzuhatagával

s szemembe néz a nyugodt arcu házsor.

Autók surrannak villogó szemekkel,

a villamos csengetve rámnevet,

ruganyos. könnyü, vidám lesz a léptem,

az őszi est nyugalma önfeledt,

otthonos örömmel karol belém

és halkan énekeli, hogy enyém.

Farsang-temetés, (1963) [25.]

Hajnal Gábor

FESZÜLŐ NYUGTALANSÁG

                              1

Te szőlőt érlelő, dús szeptemberi nap!

Öntsd szívembe lobogó sugarad!

Te minden-nap-ajándék-fény, öröm,

pazarló szépségedet köszönöm.

Az ősz előtt szétszórod kincsedet,

nyugtalan szívem sajogva szeret.

Szőlőhegy vagyok én. Dús venyigék,

duzzadó fürtök gazdag serlegét

töltsd mámort adó tüzeddel tele,

dalba csorduljon fényed ereje.

                              2

Fél évszázad mögöttem s ez a fény

mézét áttetszőn villantja felém,

a világ titkai már sejlenek,

mint párában rejtező dús hegyek.

Szívd fel a párát! Tiszta vonalak,

színek tarkaságában sugarad

mutassa meg: a sokrétű való

mily állandó s mégis mily illanó.

                              3

Utak mentén vágyódó jegenyék

hívnak sose látott tájakra még,

s bár tudom, nem hiszem, hogy jön az ősz,

feszülő nyugtalanság, egyre nősz,

annyi a szépség, menni, látni kell,

szeptember, fényed dalomba lehel,

te minden-nap-ajándék-ragyogás,

te észrevétlen lassu változás,

te múlás küszöbe, köszöntlek én,

te szeptemberi fény.

Az idő szelében, (1962) [7-8.]

Hajnal Gábor

HIMNUSZ A HARMÓNIÁHOZ

Egyensúly, szent harmónia,

milyen mélységek fölött boltozódsz!

A dőre nem lát mást, csupán nyugalmam,

szélesen ívelő sima utam,

nem sejti, milyen konok akarás

vitt oly magasra, hol villog a nap,

mikor a völgyben rég az est honol.

Hányszor akartam fáradtan leülni

útszélen a kékesfehér havon,

hol nem jött volna többé ébredés.

Egyensúly, szent harmónia,

te áradsz, lobogsz, dalolsz hangtalan

minden órámban, derüs mosolyomban,

s a dőre nem tudja, hogy e mosolyt

hány vesszőfutás, hány reménytelen,

hasztalan vágy, kudarc kétely s makacs

újrakezdés után találtam végre meg

az alkony búcsuzó szineiben,

s mennyi tapasztalat, keserves óra

tanított meg az embernek örülni.

Egyensúly, szent harmónia!

Már látlak, mindenütt ott boltozódsz,

virágszirmok, kristályprizmák arányán

s az égbolton kerengő messze csillagon.

S már ott derengsz az emberarcon is,

ki mégis legyűri évezredek

ködös ösztöneit s valami újat,

nemesebbet és bölcsebbet akar,

s tán egyszer kevesebb kín is elég lesz,

hogy más is, mindenki reád találjon,

te bűvöshangu futamokba lejtő

szelidült szerelem, te szent harmónia.

Fényküllők, (1961) [147-148.]

Hajnal Gábor

ZUHOGJ SZIVEMRE

                                 1

Még hófoltoktól tarkák a mezők. A patakban

   piszkosan ömlik a víz és a barackfa kopár.

Fűszeres édes izek indulnak a zord levegőben

   s átjárják a falut, pezsdül a vér, az öröm.

Lányok hangjában kis ezüstcsengők muzsikálnak

   és dalok árja csobog édesen és szeliden.

                                 2

Még dermedtek a kékeshátu patakok,

s a hó a fakó barnás lomb alatt csikokban,

kis foltokban villog a zöldessárga réten.

Könnyeztetőn jeges szél szilajul rikoltó

dalokkal táncol lomha dombok tetején.

Hirtelen, nézd csak, ébrednek az aluvók,

ujjászületés borzong át a bokrokon,

a rideg szélben hallom jönni a tavaszt

és felszakad tüdőm mélyéről sóhajom:

Nyargaló szél, töppedő hó, kékes patak,

szülj ujjá engem is! Véremben tavaszok

csipősen szilaj ízeit ébreszd rikoltva,

s mint hegycsúcsokról szárnyaló izzó korongod,

szeretkező himnuszt zuhogj fáradt szivemre.

Fényküllők, (1961) [134-135.]

Hajnal Gábor

KÖNNYŰ SZÍVVEL

Két hegy között a tó lapul

vacogva,

a villódzó, szivárványos

napokra

nem emlékszik a száradó

mederben,

ködbe bújna ónos arccal,

esetten.

De a nap most hegyek fölött

megjelen,

mint váratlan, kirobbanó

szerelem;

felhőn áttört, fátyolos még

sugara,

de már ragyog a lomb fénylő

aranya.

A tó kigyúlt és a hegyek

nevetve

lánghajukkal ölelkeznek

felette.

Elállt a szél és a barna

szőnyegen

szálfák futnak fel az égig

sebesen.

A suhogó lágy mosolyu

avaron

elindulok könnyű szívvel

utamon.

Fényküllők,

(1961) [132-

133.]

Hajnal Gábor

EZ MÁR AZ ŐSZ

A hegyoldalon érik már a szőllő,

áttetsző héjjak mögött fényesül

az elmúlt nyár minden édes zamatja,

de nyugtalanság reszket legbelül.

Az erdő fái aranyló vörösbe

hajolnak, mámoruk a napba néz,

párás szemük lecsuklik már a fényben

s körüllengi őket a feledés.

Megtámadta a dáliát az éjben

fehérlő, ványadt karjával a dér,

aranyló szirmok csapzottan lelógnak;

szomorúságuk szivedig elér.

Ez már az ősz. Ellenghet mind a pára,

hegyhátak íve nyújtózhat a kékbe,

tünődve figyelsz fázó messzeségbe

kerengő, búcsuzó madár dalára.

Fényküllők, (1961) [131.]

Hajnal Gábor

ZENGHETSZ KOLOMP

Zenghetsz kolomp, a nap még fent ragyog.

Hiába kísérsz haza nyájakat,

a barna éjszaka még messze ballag,

előbb az alkony búcsuzó csodái

az ég kárpítját gyönyörrel kifestik

s a rezdülő vizen még táncba fognak

szellőtündérek, kócos hajuk úszik

lomha, elkomoruló hegyeken.

Zenghetsz kolomp… Ha el is jő az éj,

az emlékezés csillagmilliói

az idő boltozatján táncos sugarukkal

fölöttem is derüsen felragyognak.

Az idő szelében, (1961) [149.]

Hajnal Gábor

ENYÉM MÁR

A dombtetőn a szeptemberi fénytől

aranyban fuldokolnak vén falak.

A gesztenyefák levelei tarkán

hetykezöldből barnába omlanak.

Megperzselődve összezsugorodnak,

de nem kegyelmez már, ömlik a fény,

mely élni hívta, most aszalja össze

s hidegen villog majd húllt tetemén.

Az éles fény búcsuja zeng a völgyben

s a folyó hűvös tükrén táncba szökken.

A dombtetőn a szeptemberi fénytől

aranyban fuldokolnak vén falak,

kapkodva, sietősen, izgalommal

tolulnak, törnek ajkamra szavak.

Fulladozva és szívdobogva állok,

de mohón issza szépséged szemem,

te drága táj, te hajlat és te domb is,

eljöttök fénytelen percbe velem,

még az a lengehajú párafelhő

is enyém már a kék ég peremén.

Fényektől fulladozó dalu órák,

zengésetek már örökre enyém.

Fényküllők, (1961) [129.]

Hajnal Gábor

VIRRADATTÓL ESTIG

                       1

Álom húzza le pillámat,

de zsibbadó csendre támad

rigók, csízek éneke –

védekezem ellene,

és fejemet mélyre fúrom

kispárnámba; ezer húron

zeng a park künn, s megtelik

álmom dallal reggelig.

                        2

Az imént elállt az eső.

Felhők közül villog elő

halk, fátyolos fénnyel a nap.

Lágy szellő a lombokba kap,

napszinü csepp nyakamba hull

s gerincemen végiggurul.

Az erdei út csupa fény,

gyöngyök sziporkáznak felém.

                        3

A hetyke szerető, a szél

lombot ölel, surrog, mesél,

a fák ringatják magukat,

hallgatom gyöngéd szavukat.

Reggel óta folyik a játék,

szürkül, de nem lankad a tánc még.

A morcos ég lehúnyja már szemét

s a szél próbálja táncos erejét.

Fényküllők, (1961) [124-125.]

Hajnal Gábor

ESTÉTŐL VIRRADATIG

                       1

Erdősörényes hegyek borzolódnak

köröttem és a krétafehér tó körül,

a fáradt szél lábamhoz ül sután,

szemem a tágas messzeséget issza

s szivem a meredek utat felejti.

                       2

Hegytetőn rézfényü hold

felhő karjába hajolt,

tétován néz szerteszét,

aztán lehúnyja szemét,

mint szerelmes kedvesem,

ha csókba szédül velem.

Csillag mind pihenni tér,

ringó nyugalom az éj.

                       3

A parki útra cirpelés hajol,

illatok lebegnek lombok alól

és áttör rajtuk a hold aranya,

bűvös fényfoltokon térek haza.

A torzonborz tuja alatt megállok,

elárasztanak csillagos varázsok,

a meleg lehü ég keble alatt

bánatokból még emlék se maradt.

                       4

A sápadt éghez bársonyos sötét

hegyek simulnak némán dideregve

s a tejnél fehérebb hold félkörét

a szinét váltó ég magába nyelte.

Az ónszinü tó sűrün, mereven

szorongva fürkész egyre csak az égre –

s a túlsó parton ekkor hirtelen

a vörös napkorong röppen a kékbe.

Fényküllők, (1961) [122-123.]

Hajnal Gábor

TÁNCBA KERENGENEK

A parton felébredt a nád,

hajlongva fésüli haját.

Lúdbőrzenek fáradt hegyek,

megszedett tőke didereg,

fémesen szürke víztükör...

Felhőn át ezüst fénye tör.

Ezüst napból lassan arany

tündöklik elő s nyugtalan

fürge szelecske itt motoz

e parton, mely oly otthonos.

A vizen zöld és kék vegyül,

villogó fény hátára ül.

Mint óriási pikkelyek,

már olyanok a fellegek,

vagy mint a szárnyak. Földig ér

e tűnő raj s gyöngyházfehér.

Rőtlombu nyakas jegenyék

fejét öleli már a kék,

vizek, szinek és fellegek

bennem táncba kerengenek.

Fényküllők, (1961) [119.]

Hajnal Gábor

VIRÁGGAL HABZÓ FÖLDTEKÉN

                               1

A tó opálja két domb közt villant felém,

aztán eltünt megint. Még mindig nem enyém.

Sajgott a szomjas szív – aztán kitárult hirtelen

magát kinálva nevetett a végtelen.

A vizek moraja áradt és elapadt,

az irigy ég ráterít párafátylakat,

s most nem látom, csak sejtem őt, de dallama

fülembe cseng. Közelg a hűvös éjszaka.

                               2

A vetköző vizen villog, mint fénynyaláb

táncolva, szikrázva, lángban a férfivágy.

Afrodité testének opálja nevet,

nézik párafátylasan szomjazó hegyek.

                               3

Pittyegett a csíz, kakas kukorékolt,

fáradtan, némán ásitott az égbolt.

Lábujjon a csönd lépked a bokorban,

valahol messze az est szive dobban.

                               4

A csend zsong s a fény a szobámban,

lábujjhegyen arany topánban

lépked az öröm s közelembe

leül ficánkolva, nevetve.

Szikrázik a víz a pohárba’,

már ingemet aranyba mártja

a reggeli nap koszorúja

és dallamát fülembe fújja.

                               5

Várnak hegyoldalon ifju mandulafák,

felém habzik, nevet, pezseg a sok virág,

villódzó fénynyaláb csókja rájuk tapad,

harmatos föld öleli, el ne fussanak.

                               6

Leverte kopogó éji eső

a mandula tegnap kinyílt virágát.

A másnapos, gyürt, fakó ég mogorván

elfordítja tőle tekintetét.

Szirmokon taposok némán tünődve

s a megtépázott fákkal remegek.

                               *

Az eső, mely a mandula virágát

leverte éjjel, – rügyeket kibontott.

Az új levelek ujjongnak a fényben, –

mit bánnak ők lehullott szirmokat?

                               7

Tavalyról itt felejtett barna nád

fakón, segélyt kérőn néz reád.

Kék ibolya, sárga nárcisz nevet

és illatával hívja szemedet.

A tavalyi nád félszeg, idegen;

fájdalom sajog át most mellemen:

egyszer talán így nézek szerte én

fénnyel s virággal habzó földtekén.

Fényküllők, (1961) [114-116.]

Hajnal Gábor

ÖSSZEFONÓDVA

1

Esteledik. Dobogó paripák viszik át hegyek ormán

   már az aranyba fakult nap gyönyörű tüzeit.

Dermed a nappali zaj, szellő lebeg át a homályon;

   jó a szelídszavu csend, vallat a hű szerelem.

Súgva szemérmesen ád nektárizü mézitalából,

   csillagos éjbe kisér, oldja a sziklamagányt.

Trilla repes, dala láng s a sötét hideg izzva lehel rád.

   Otthonod ő, s gyönyöröd ünnepi tiszta ruhád.

Nézz a szivedbe, felelj! Mit adsz te cserébe a hűnek?

   Tudsz-e vigyázni reá, hogyha az út meredek?

2

Átszeretett éjek lobogása beitta magányos

   éveim úntszinü mord fellegeit s ködeit.

Ösztöneim lassan szelidült dalu csendbe ragyogták

   férfikorom meglelt fészeköröm sugarát.

S jött a közös gond ránk és összefonódva a sorsunk

   szőtte közös szálból nappalaink szövetét.

Ó tudom én már, ily szerelem mi az emberi szívnek –

         értelmetlen a lét nélküle s dúrva robot.

Fényküllők, (1961) [62-63.]

Hajnal Gábor

SZIKRÁZIK A PERC

Szellőkarjával fekete palástot

borít vállamra s átölel az éj,

csillagszikrás gyönyörrel néz szemembe

a magasság s tükörképe, a mély.

Mögöttem fákon nesztelen ledobják

barna burkukat mámoros rügyek,

zsengezöld levelük az égbe tárják,

köröttem körbe életkedv üget.

Pezseg, nevet, viháncol és ficánkol

a friss lomb, a folyó, és nyugtalan

ízek, illatok törnek rám kerengve,

tüdőmbe szívom s elöntik agyam.

Állok szótlanul szédülő örömben,

megállt az idő, szikrázik a perc,

bársonyos csókok hullámai várnak,

vessük magunkat bele, ha szeretsz!

                          *

Fáznak a messzi csillagok,

a szél elfáradt, csak dadog,

felhőkbe bujnak nesztelen –

aludjunk mi is, kedvesem.

Fényküllők, (1961) [59.]

Hajnal Gábor

HÁZSOROK FIGYELNEK

                Késő délután

Ismered-e a késő délután nyugalmát?

A sivár házfalak aranyban izzanak,

majd lassan elsápadnak, s ünnepélyesen

a rezdületlen csend a naptól búcsuzik.

Nyitott ablakból áradó zongoraszó

oly ábrándosan zeng a sápadó egekbe,

mint kamaszkori, felzokogó szerelem.

Lázasan elpirul napnyugaton az ég,

a zongora mintha öröktől fogva szólna

s a sajgó vágy nem halna el már sohasem.

                Békakórus

Míg tollam alól szavak rajzanak

s tűnődöm lámpám fényköre alatt,

a kertek közül szobámba oson

s fényt lobbant messzi égi ormokon

egyhangú békadallam és velem

házsorok figyelnek lábujjhegyen.

Mögöttük tompa szövőgépmoraj,

lágy basszusban zeng az emberi dal,

a csillagok lehúnyják szemüket,

álomvágyuk az ég alján üget,

lüktet a föld, mint féltő szerelem –

ölelni tárul karom hirtelen.

Az idő szelében, (1961) [137.]

Hajnal Gábor

FÉNYKÜLLŐK

                          1

Micsoda fénylő csillagok alatt

forognak fölöttem a fárosz óriás

fényküllői szelidűlt tengeren!

A csendben csak a vizek énekelnek,

nem szűnő, harmónikus dallamot.

Az éjszakában villódznak a bólyák,

felgyúlnak s kialusznak hirtelen,

a sötét víz álomba ringatódzik

s a nyugalom áradva jő s apad.

Mi kéne most e dallamos örömben?

A messzi kedves csókja itt e parton,

hogy itt ölelhetném őt most magamhoz

e villogva mosolygó fényküllők alatt,

öklömnyi nagy nevető csillagok alatt.

                          2

Te messze vagy. Az éneklő nyugalmat,

a forgó fényküllők csodáját

nem oszthatom meg teveled, s a vágy

a vizek dallamában lassan felsajog.

Nem szűnő szerelem veri a partokat,

nem hangosan, de egyre makacsabban,

mint álmaink a való kapuját.

                          3

A fárosz óriás fényküllői forognak,

a partot és a tengert figyeli,

fénypászmáinak ezüst legyezőjét

csókolják dús, sötétszemű habok.

Az öröklét sós íze leng a levegőben,

s a tenger dallamától elszakadni,

hiába próbálom meg, nincs erőm.

Hajó sehol. Az éjben könnyü lábbal

gyönyörüség táncol a habmorajba,

s bölcs csillagok tűnődve mosolyogják

a szépségtől kigyúló szivemet.

E rímtelenül áradó sorok vigyék

nagyszerü óráim emlékeit haza,

s ha elcsüggednék valaha, kerengjen

a fényküllők igéző szépsége felettem

s véremmel lüktesse szét ereimbe:

himnikus öröm itt e földön élni.

Az idő szelében, Warnemünde, (1961) [135-136.]

Hajnal Gábor

REPÜL A HÓLABDA

                          1

A tél horkanó fehér paripái

havat fújva az utcákon robognak,

lélekzetüktől elsápad a város,

jégvirágot kirakatokba dobnak.

A halvány neonrudak hószakállal

vaksin lebegnek szelek ritmusára,

rideg utcák pislogó házsorában

szerelmesek simúlnak össze éjszakában.

                          2

Repül a hólabda s nyakadba csurran,

gyerek leszel s véred nevetve pezsdül,

fürgén gyúrod már válasz-hógolyódat

és játékos kezed dobásra lendül.

Széltől és futástól kipirul arcod,

hópelyhek friss szagát magunkba isszuk,

s oly habos, súlytalan az ég felettünk,

mintha cseresznyefák hullatnák ránk le szirmuk.

Az idő szelében, (1959) [125.]

Hajnal Gábor

A PESTI VÁZLATOK-BÓL

                Kávéházban

A kávéházi cigarettafüstben

vádoló fehér papír fölött révedek,

gomolyog, lebeg óriási üstben

lámpák alatt imbolygó árnysereg.

Szófoszlányok, mint messzi habmorajlás,

megérintik tudatom partjait,

emléksodor rohan meg, mint tavaszi zajlás,

s felbúgó csellóhangként hozza dalait.

                Téli látkép

Sötét füstöt kunkorít lefelé

barna tömzsi kéménysor s félszegen

nyakát nyujtja fehér zsindely fölött,

fejét beüti a hófellegen.

A két toronytestvér rég ködbebújt,

puha pelyhek kerengve hullanak,

éhes verébraj lármáz, szemetel

s a fehér csend végtelen zuhatag.

                A Körút

A hó nélküli, felhős téli éj morogva

jeges porát, szemetét arcomba sodorja,

rideg utcákon fázva ballagok,

sűrü emberárban nagyon magam vagyok.

Aztán a Körútra kifordulok,

ismerős fényözön körülzuhog,

szunnyadó, vénült házak homlokán

neonfényvirág mosolyog reám,

zöld fénypázsit kezetfog kék harangvirággal

és szegfüpiros halvány holdsugárral, –

rosszkedvemet, mint csikket eldobom:

ez utcák, házak közt van otthonom.

                Antennák

Antennák szöknek tetőkről az égre,

némán figyelnek távoli zenékre,

magukba isszák világok szavát,

felhő lógatja nyakukba haját.

                Látkép

Barna zsindelyes háztetők fölött

fehér tornyok szárnyalnak könnyedén,

karcsu, fiatal, cifra testüket

körülbecézi nyárutói fény.

Kémények lépnek fontolt szeliden

a tornyok mellé, galambraj kereng

s kék mosolyát lágyan teríti szét

ismerősen a gépzsivaju csend.

Az idő szelében, (1959) [123-124.]

Hajnal Gábor

ESŐSZAG

Megriadt birkák kotródtak az égről

a házak közé hullatták páragyapjukat,

aztán pár perc alatt semmibe tüntek

és koffeinként esőszag áramlott agyamba.

Szikrázó, villogó lett a városi éj,

ivlámpák nevetgéltek részegen

és ledér neonfények hivogattak,

kócoshaju csillagok is kijöttek

a felhők közül és legszívesebben

– láttam – nyakamba borult volna mindahány.

Álltam az ablak sötét négyszögében

az egyre táncosabb csillagörömben,

míg elhízottan elődöcögött a hold

s akkor a szembenlevő lakásokba

figyeltem, ahol álmok pihegése

rám mosolygott s oly otthonos lett a világ,

hogy el se tudtam képzelni, majd jön a reggel,

s hogy egyszer végleg elbúcsuzom innen

s a mámoros éj nem reám ragyog.

Az idő szelében, (1959) [122.]

Hajnal Gábor

ALKONY A BUSZBÓL

Égő léggömb az alkonyati nap,

a rohanó busszal gurul, szalad,

lebegve láthatatlan zsinegen

húzzuk magunkkal piruló egen.

Mellettünk a Vág vize kanyarog,

az ízzó gömb fénye egyre nagyobb,

kezes hegyek leguggolnak alatta,

hadd fürdesse a völgyet sugarakba.

Oszlik a felhő ámulva körötte

s én nézném, nézném fényét mindörökre,

de egyszerre eltűnt a fák alatt,

hegy mögé bújt – a zsineg elszakadt.

Elkomorodnak a sötét fenyvesek,

a völgybe árnyék és pára lebeg,

szorongva, fáradtan sápad az ég.

Az este a szilaj folyóba lép.

Szédül az erdő, 1959 [101.]

Hajnal Gábor

HAZAFELÉ

                            1

Végtelen hómezőként villogott,

szikrázott, nevetett a sűrü felhő,

s oly könnyedén siklott rajta a gép,

mint álmunkban, ha boldogok vagyunk.

Olyan könnyünek éreztem magam,

hogy dudorászni kezdtem önfeledten,

csak dal voltam és ámuló öröm,

mert átölelt aranyló pillanat.

Csak a kék ég volt furcsán alacsony,

mintha közel mennénk egy búra tetejéhez,

már torkomban éreztem kis szorongást,

feljebb mentünk s behúztam nyakamat.

Ömlött a fény villódzón, vakítón,

hogy fájt szinte s behúnytam szememet,

csak ültem és siklott velem a gép

időtlenség szikrázó mezején.

                            2

Mint aki boldog álomból felébred

s kicsit sajnálja még, hogy messze szálltak

a mámort adó táncos tarka képek,

szemében rajzanak az álombéli tájak,

de örül már, hogy a tömör valóság

partjára aranynapok visszahozták

s oldódó szívvel mesélni szeretne,

hogy ébrenlét s álom egyként ölelje, –

úgy álltam ott, mikor megláttalak,

nyelvemen torlódtak boldog szavak,

rádnéztem, s éreztem, élek, vagyok,

szemedből otthonom rám ragyogott.

Mert jó elmenni messze tengerekre,

hegycsúcsok sziklás tetejét bejárni,

szépségek s gondolatok sugarán

megnőni, érni és kiteljesedni,

de még nagyobb öröm azután hazatérni

s gazdagult lelkünk kincseit lerakni

a haza s otthonunk ölébe, mondván:

„Én kedvesem, fogadj megint karodba!”

Az idő szelében, (1959) [120-121.]

Hajnal Gábor

FELHŐK ÁRNYÉKA

Felhők árnyéka lebbent, jött és távozott,

s a hegytetőn úgy simogatta arcomat

az ízes szél, miként egy anyás szerető,

ki átlát rajtam rég, de összenőtt velem,

a csüggedés zsarátja néki ismerős,

aztán a lobbanó nekirugaszkodás,

a pergő évek tüze s dere is közös.

A hegytetőn, a lebbenő felhők alatt,

a fénybe burkoló s árnyékba suhanó

sötét erdőkkel borított hegyek fölött

órák óta terád gondolok, kedvesem.

Mert szeretlek, miként partjait a folyó,

mint búcsúzó nap hegyek tetejét.

Magányosodó, súlyosodó szavaim

nélküled árván sziklák közt visszhangzanak.

Jó volna tevéled nézni a völgyeket,

a kerek ég alatt a fény játékait,

lebbenő felleget, szikrázó napsugárt,

s kéz-kézben menni le

                                     az emberek közé.

Az idő szelében, (1957) [80.]

Hajnal Gábor

FELTÁMAD A SZERELEM

      Grúz nők tánca

Ibolya-pallón a nap

lázas táncban imbolyog,

erdős bársony dombokon

pára, mint a tej csorog.

Kis ciklámen hajladoz,

sírja gyöngéd bánatát,

küldi messziről az éj

odahúzó kardalát.

Tündérsereg táncra kél

folyó fölött, hegyeken,

sípok hangján, dobokon

feltámad a szerelem.

Körbe-körbe lejtenek

tarka fénylő örömök,

varázslatuk mákonya

már szivedbe költözött.

Lenge forgás a világ,

amig csend lesz és sötét,

s felölti a tág határ

csillagfényes köntösét.

Az idő szelében, (1957) [70.]

Hajnal Gábor

ESTE

Valahol messze ének ragyogása

lassan ébredő csillagokig ível,

legelő szarvasok erdők homályán

felkapják fejüket megriadt szívvel.

Tépázott szomorúfűz éjbe olvad,

lábánál álomba hull a patak,

borostás arcu csend kúszik a völgybe,

tompa fáradtság ül a hegy alatt.

Az idő szelében, (1957) [89.]

Hajnal Gábor

ALFÖLD

Mint óriás korong, olyan a föld,

se domb, se hegy, csak arany napraforgók,

búzakeresztek aranyszőke lánca

és tikkadt tarló, mely ekére vár.

Pár aranysárga tökvirág nevetgél

kacéran a zöld kukoricatáblán,

messzebb nagy gémeskút mereng mogorván

s kis lepke táncol pipacsok között.

Csipetnyi fehér felhő sincs az égen,

mint olvadt vas, ömlik a fény a földre,

a tejszínű tűz szemkápráztató,

perzsel, éget s távoli falutornyok,

melyek mint szögek fúródtak a kékbe,

fejükre állnak, mint a gyermekek.

Az idő szelében, (1957) [61.]

Hajnal Gábor

MINT ÚJ SZERELEM

            Balatonföldvár

A párás ég sápadt, fakó-fehér,

a tompa zöldes vízzel összeér,

a víztükör borzong, vacog, remeg,

– mint nagybeteg – ha jönnek fellegek.

A felhők mögül kisejlik a fény

és messzi hegyek libbennek elém,

a tulsó part a párát vetkezi,

mint izmos lány, feszesek keblei,

fürödni készül, pogány dallamok

köszöntik a felívelő napot

s a reggel arcán derengő mosoly

mint új szerelem, félszeg és komoly.

Az idő szelében, (1957) [59.]

Hajnal Gábor

KÉT DAL

                       I

(Este a parkban)

Esőtől nedves levelek

elvonult vihart emlegetnek,

hideg zuhannyal kinevetnek

tréfáskedvü vidám szelek.

Nedvesen megcsillan a fű

lábunk alatt, kiderült éjben,

kortyollak szárnyas holdas fényben

szerelem, ifjító nedű.

Lombok alatt egymásra dől

itt is, ott is a sok szerelmes,

kedvesem, légy ma engedelmes,

repíts fénylő egekbe föl.

Két csillag lehúnyta szemét,

hallgasd most szívem énekét.

                         II

(Nagyon szeretlek)

Játékosan tiltakozol,

mielőtt szádat ideadnád,

fejed kicsit hátraveted,

mintha a csókom nem akarnád.

Aztán gyöngyözve felnevetsz,

mikor gyorsan vonlak magamhoz,

úgy érzem, nem szabadna már

tőlem sohasem elszakadnod.

Rád gondolok, ha messze vagy,

álmomban is téged ölellek,

csókok sodrában fürdetem

fáradt szivem, – nagyon szeretlek.

Szeptemberi nyár, 1955 [57-58.]