Ez a topic olyan nőkről,házaspárokról,élettársi viszonyban élőkről szól akik TUDATOSAN nem/vagy még nem/vállalnak gyereket.Hogyan élnek,mit szól hozzá a környezetük,eddig miért nem vállaltak?A késői gyerekvállalás előnyei és hátrányai.Véleményeket,hozzászólásokat,tapasztalatokat várok.
"emóciók mellőzésével " ? Nos, akkor nem érdemes gyermeket szűlni.
Mert ha pl kutyát tartasz, akkor sokkal rövidebb idő alatt egy rakás kiskutyád születik, amiket búsás haszonnal eladhatsz.. a gyerek meg csupa kiadás.
Arról nem is szólva, hogy ha mégsem kell a kiskutya.. elásod.. a gyerekkel meg azért mégsem tehetsz ilyet.
A kutya egy pici boxban leélheti az egész életét, és még véletlenül sem hány nyakon a testvéred esküvőjének közepén hihetetlenűl nyúlós és büdös valamivel..
A kutya a legdrágább szőnyegedre is csak akkor pisil, tojik..stb. ha beengeded..
És mivel nem engeded be.. így a szőnyeged megmarad..
Bezzeg a gyerek.. azt muszály beebgedned néha amikor már nagyon üvőlt a hidegben.. mert még megszólnának a szomszédok.. Aztán mi következik ebből?
Leveri a vázaidat, odapiszkít a szőnyegre, megeszi a gyógyszereidet..
És még a tetejében téged neveznek bűnösnek.. pedig te csak beengedted..
Kutyát hagyhatod a lakásban bezárva, legfeljebb örzi..
A gyerek meg? Képes és felgyújtja, vagy elárasztja.. De az az igazi, amikor
eldugítja a játéknak nevezett dili miatt a WC-det és a feletted lakóktól lefelé jövő trutyó nem a csövön hanem a plafonodon keresztül akar lefelé távozni..
Szóval.. Ne tartsd gyereket. nem éri meg.
Ha egy iciri-pisirit emózhatonék itt a végén, akkor csak azt mondanám, hogy
nincs az a boldogság ami felérne azzal az érzéssel, amikor a kisbabád kacéran
hatalmasra tárt szemeivel fűrkészően a szemedbe néz és boldog kacajjal
be akarja kapni az arcod.. Ezt vagy átéled vagy nem.. Elmesélni senkisem képes.
Úgy nem megy. ùgy minden ellene szól. A gyerek rengeteg lemondás, munka, pénz. Akiben nincsenek meg az emóciók, ezért ne vállaljon gyereket és ezért ne nézze le senki, kész.
Háááát, végigolvastam a topicot, mondhatni pro és kontra ismerem az "érveket". Racionális elvek alapján élőként viszont hiányolok egy szempontot (tisztán ontopic jelleggel): Kérném szépen a gyermekeseket (hiszen saját nyilatkozatuk alapján a gyermektelenek nem kompetensek a kérdésben), hogy legyenek szívesek az emóciók mellőzésével (!) (mivel azok pl engem nem érdekelnek), tisztán észérvekkel megmagyarázni, hogy miért is (lenne) előnyös bárkinek gyereket vállalni?
Én körülményeim miatt nem vállalhattam volna gyermeket, rettegtem a gondolattól, de emellett nagyon vágytam rá. Sokáig vívódtam, aztán másfél évig nem estem teherbe (valószínűleg a félelem munkált bennem). Most van egy több, mint 7 éves nagyon okos, értelmes kisfiam (matekzseninek tűnik), akit 37 évesen hoztak a világra, mert altatásos császárban született az én egészségi problémám miatt és nagyon boldog vagyok ha vele lehetek. Ráadásul évekig munkám sem volt, mert ugye a kisgyermekes anyákra nemigen van szükség és bizony bizony kegyetlen idők voltak, amíg a férjem minimálbéréből tartottuk fenn magunkat. De ésszel, szigorú beosztással a nyaralásokról (nagyon szeretünk utazni) sem kellet lemondanunk és nem is éheztünk, sőt internetünk is lett(!). Tehát megértem azt is, aki nem akar gyermeket vállalani, mert hosszú évekig én magam sem hittem, hogy nekem lesz, de a gyermeknél azt hiszem nincs nagyobb értelme az életnek, onnantól minden helyreáll a világban. Nem tudom évtizedek múlva mi lesz, de akkor is megérte ez az időszak.
Megértem az érzéseiteket. Sajnos ennek az oka a legtöbb esetben,
egy olyan erős gyermekkori trauma, amely képes volt felülírni a mindenek feletti vágyat arra, hogy megtapasztalhassátok azt a semmivel sem összehasonlítható
boldog csodát amit a kisbabátok jelenthetne.
Ilyen esetekben valóban nem vétek, hanem egyszerűen bűn lenne egy baba
vállalása.
Igaz, én úgy érzem, hogy a trauma ettől még ott él bennetek, és szép csendben,
de teszi a dolgát, láthatatlanul megmérgezve a mindennapjaitokat.
Ezért érdemes lenne egy megbízható pszichológust megkeresni.. hátha tud segíteni.
No nem abban, hogy akarjátok a csemetét, hanem azért, hogy a traumátoktól megszabadítson.
Persze valószínű, hogy a "traumátlanítás" után sem szeretnétek majd kisbabát..,
de nem is az a cél, hanem a teljes boldog életérzés elérése.
Én teljesen megértem Firedogot. Tényleg van aki zsigerileg ellene van a gyerekevállalásnak. Sejtidegen neki. És annak nem szabad beadni a derekát! :)
Azt gondolom, hogy ha megfelelő környezetet látnék - nem csak anyagilag, hanem érzelmileg, intellektuálisan - a közvetlen családomban stb. akkor nagyon - nagyon szivesen vállalnék gyereket. Szivesen vállalnék gyereket, ha a párom is ugyanígy szeretné és tudnám, hogy számíthatok rá meg a körülöttünk élőkre válsághelyzetben - ne adj isten - tehát örömömben-bánatomban. De nekem a gyerekemet egyedül nevelés nem alternetíva. Le a kalappal azok előtt az anyák előtt, akik bírják.
A másik, nem teljesen idevág de része a problémának, hogy a régi környezetem ahol eddig éltünk - most másik városba költöztem - szóval a régi környezetemben általános volt az az attitüd, hogy mintha kifejezetten a kudarcaim érdekelték volna az embereket (TUDOM, hogy ez általánosítás és voltak kivételek) de úgy éreztem, mintha kifejezetten annak drukkolnának, hogy "neki ne sikerüljön" "ne jöjjön össze a munka/megbízás/pénz" stb. Nekem ez az a métely, amiért bármit megadnék, hogy megszünjön, mert ilyen légkörben egyszerüen behalok. A mostani hely valamivel jobb, mert még ismeretlenekkel vagyok körülvéve és ilyenkor van egyfajta cukormáz az embereken. :) Ami nem is olyan rossz.
Szerintem ez nem csak 30-on felüliekkel történhet meg, hanem bármely halandóval.
A különbség csak annyi, hogy míg 30 alatt úgy-ahogy tudja "tartani a frontot" az önmagát jól ismerő, gyerek/család vállalására alkalmatlan ember; 30 felett viszont olyan erős nyomást kap a környezetétől (család, ismerősök) különböző rémmesék, rábeszélések stb. formájában - hogy a végén mégiscsak vállal egy gyereket.
Egy olyan ember, aki pontosan tudja, hogy nagyon nem kéne.. de mégis, mert mi van, ha a környezetnek van igaza... aztán amikor mégse válik be az illető, akkor nagyon okosak általában a kivülállók: elítélik, hogy rossz/lelketlen/hanyag anya, "minek az ilyennek gyerek" (ezt legjobban éppen azok tudják szajkózni, akik az "egy gyerek azért mégiscsak kell!" szlogennel éltek).
Tehát erős meggyőződésem, hogy az a személy (legyen nő vagy férfi) aki nem akar gyereket, mert egyszerűen nem él benne iránta a vágy - az a világért se engedjen a környezet nyomásának. Se családnak, se társnak, senkinek.
Előző kapcsolatomban nagyon-nagyon agitáltak gyerekvállalásra.
Aztán 1,5 év után dönttem: aki és akik annyira nem foglalkoznak azzal, hogy én velejemig irtózom a gyerekkérdéstől - azoknak én nem vagyok fontos, nincsenek rám tekintettel - és más témában sem várhatok tőlük különb hozzáállást.
A szakítás utáni történésekből tudom, hogy nagyon helyesen következtettem.
Bocsi..Igaz! Itt térjünk vissza itt az eredeti témához..
Ha valakinek lenne kérdése, válasza, az kérem a válásos topic-ok valamelyikébe
"hívjon át."
Bár megjegyzem, hogy szerintem a 30-on felüli gyermekvállaláshoz ez is hozzá tartozik. Vállal valaki 30-on felül gyermeket, aztán megfordul benne a világ..és ez lesz az eredmény..
Ez nagyon érdekes - mármint a moderálás - teljesen neutrális dolgokat is deletelnek. Sebaj. Most azért majd jól válaszolok. :)
Nekem is az a legkellemetlenebb, amikor szülők - főleg anyu - rákérdeznek, vagy célozgatnak. Többnyire úgy, hogy XY volt-osztálytársad tegnap sétáltatta a kislányát és milyen aranyos... stb. De mivel nem reagálok rá, kezdenek felhagyni vele.
Én jelenleg dolgozom kisgyerekekkel és tényleg bearanyozzák az ember napját, de mégsincs bennem olthtatlan vágy, hogy most azonnal gyerekem legyen. Ugyanakkor azt is tudom, hogy sok barátnőm már huszonévesen majd megőrült, hogy végre gyereket szülhessen és én sosem értettem őket. Helyesebben értettem, de nem azonosultam velük. Ez van. Persze nekem is megvannak a dolgaim, amikért bármikor tűzbe mennék. :)
Én egy rövidebb hozzászólást írtam - kimoderálták - levélben tájékoztattak - válaszoltam levélben - levelemet visszadobta a levelezőrendszer...
Nekem nem központi problémám (pontosabban nem is probléma) - csak egy a sok jellemzőm közül. Egy ideig nyaggattak engem is, különösen a szülők.
Ma voltam náluk, és mesélték az általam nem ismert híreket a régi ismerősökről - tudod: család, gyerek, válás, stb. Mind-mind negatív végkicsengésű volt. Egy gyerekes sztori sem volt, amelyik arról szólt volna, hogy boldog, kiegyensúlyozott a család. Egyszer csak váratlanul megszólalt anyám: "Tudod, kislányom, most már belátjuk apáddal, hogy te voltál a legbölcsebb, amikor úgy döntöttél, nem mész férjhez és nem vállalsz gyereket!"
(Ha ezt is kimoderálják, végképp nem fogom érteni a moderációs szisztémát...)
Jól eltértetek a topic témájától (bár az is igaz, hogy úgy tűnik, nem nagyon írogattak az eredeti téma ügyéban...)
Ez a topic olyan nőkről,házaspárokról,élettársi viszonyban élőkről szól akik TUDATOSAN nem/vagy még nem/vállalnak gyereket.Hogyan élnek,mit szól hozzá a környezetük,eddig miért nem vállaltak?A késői gyerekvállalás előnyei és hátrányai.Véleményeket,hozzászólásokat,tapasztalatokat várok.
Igen, ez annyira de annyira bicskanyitogató történet, hogy szivesen meghallgatnám a másik felet is. Valószinüleg másképp mesélné a dolgokat, igy szokott ez lenni. Biztos tanulságos lenne. Ezzel most nem itélet persze egyikötök felett sem.
Ne haragudj, de számomra ez a "rajtam kívül a kutyának se kéne"-hozzáállás nem illik abba a képbe, amit itt kialakítottál magadról. Kíváncsi vagyok, ezt éreztetted-e az exeddel is.
Elkepeszto ez a tortenet! /Bocs megint nincs ekezetem./
Csodallak teged es az energiadat, de szerintem evvel nem vagyok egyedul.
Elnezesedet kerem, ha ugy alkottam velemenyt, hogy megbantottalak vele, bar mindevvel egyutt megertem a nejed meg mindig. A sajat kornyezetemben lattam mar ilyet egy lanyon, aki egyeb tekintetben atlagosnal intelligensebb es vonzo, talpraesett lany. Kifejezetten szep es diplomas, vagany csaj. Es a tizeves gyereket latni sem birja, ott is a ferj csinal mindent. Pedig nem drogozik, nem iszik, stb.
Az biztos, hogy te nem vagy egy atlagos apa. Szuper apa vagy, csak, hogy tudd.
Ha mar igy leirtad a sorsod, kerdezhetek meg valamit? Az anyosodnak mi kifogasa van vagy volt ellened? Vagy a sajat lanya ellen?
Es ha ilyen ellensegesen viszonyult hozzatok, miert nem szakitottatok meg vele a kapcsolatot? Tudom, hogy nehez, de az en eletemben is volt ilyen szitu es akkor bizony fel evig megszakitottam egy csaladtagommal a kapcsolatot. Bar sokan eliteltek erte, akkor ez elkerulhetetlen volt es utolag is jo dontesnek tunik.
Nos, én sem hibáztattam az exemet. Szerettem, szerelmes voltam belé. És még
jobban szerettem a kisfiamért, még akkor is, ha ezt Ő egészen másként látta,
"értékelte".
A történetem?
Összetalálkoztam az egykori ovis "barátnőmmel". Sokat beszélgettünk, nagyon jó volt minden együtt töltött perc. Rájöttünk, hogy egymás nélkül nem tudnánk élni.
Összebútoroztunk. Aztán kiderült, hogy pszichésen nagyon beteg. A pánikbetegség szó szerint súlyos betegség. Az erős gyógyszerek ellenére is rendszeres rohamok, rettegés..
Sok, mások szerint végtelen türelemmel és szeretettel, no persze orvosi
segítséggel kigyógyítottam. Amikor már gyógyszer nélkül is teljesen tünetmentessé vált, akkor felmerült, hogy vállalhatnánk kisbabát.
A gyógyszerek teljes kiürülése miatt még egy évet kellett várnunk, aztán
a kora miatt a célszerű vizsgálatokat elvégeztettük. És hipp-hopp megfogant
a baba. A szülésig nem volt túl nagy gond. Igaz anyósom aki az első pillanattól
ellenezte a házasságunkat, a magzat növekedésével arra a gondolatra jutott,
hogy itt az idő: megszabadulhat tőlem. Elkezdte a napi több órás agymosásait.
Aztán veszélyeztetett terhes lett a nejem, és befektették a kórházba a hatodik hónapba. Minden nap vele voltam egy-két órát. Persze ehhez a napi
8-12 órai munka után még utaznom kellett oda-aztán-vissza.., de örömmel tettem,
hiszen ott dobogott a kisfiam szíve a szerelmem pocijában. Mindkettőjüknek
szüksége volt rám.
Akkor az anyósom engem próbált kikezdeni... Eredménytelenül.
Megszületett a kisfiam és az anyukája nem akart hozzáérni, nem szoptatta, nem fürdette, kitört rajta a pánikbetegség-szülési depresszióval megerősítve.
Így ápoltam őt is, és gondoztam a kisfiamat. Etettem, pelenkáztam, fürdettem..
mindent.. Átszerveztem a napirendem, az üzelet nyitvatartását két etetés közé,
stb-stb.stb.. Nagyon kemény volt az első pár hónap.
Azután egyre könnyebb lett, a nejem is egyre szebben javult. Már két éves volt
a kisfiunk, amikor először megfürdette, és néhány hónap múlva már teljesen egyedül (nélkülem) is meg tudta fürdetni, el tudta látni, ha nagyon kellett.
A szüléstől addig beteg volt a nejem az anyósom lapított. A segítsége
éppen-hogy-csak rendszerben.. és nagyon kétélűnek bizonyult.
Szépen lassan újrakezdte az agymosást. Egy év alatt odáig jutott, hogy
a fiam és én lettünk a világ minden bajáért a felelősek, hibásak a nejem szemében.
Igaz, anya létére, továbbra sem volt hajlandó pár percnél többet tölteni egy szobában a kisfiunkkal, de még "ezért is én voltam a hibás"..
Aztán látta az anyósom, hogy így sem ér célt. Addig kínozta az apósomat,
amíg az -szegény apósom- beadta a derekát és nőnap reggelén közölte, hogy
"ő nem bírja tovább, mennem kell!"
És szó szerint egy szál kabátban kitett az utcára. Azt hittem, hogy valami rettenetesen ostoba tréfa, vagy valamiféle próbatétel.. (Mert náluk ilyen gyagya
dolgok is előfordultak néha.)
Onnantól egy év alatt kétszer találkozhattam a fiammal. A kiscsim elfelejtett beszélni, elfelejtette a dalokat, a verseket, a színek nevét, és még nagyon sok mindent amit akkorra már csodálatosan tudott.
Fél év múlva, amikor találkozhattunk és egy perc alatt újból olyan önfeledten
játszottunk mint korábban, az exem felháborodva mondta, hogy "Teljesen
feleslegesen kínlódtunk, hiszen ezek ugyanúgy folytatják, mintha egy perc lett
volna!"
Aztán amikor másodszorra találkozhattunk és kiderült, hogy semmit sem ért
az elzárás, a sok kínzás, amikkel a kisfiammal el akartak felejtetni, egyszerűen
otthagyta nálam. "Szenvedjek vele én, Én akartam, csináljam.."
Onnantól több mint másfél évig velem volt a kisfiunk. "Az anya", az első napokban,
hetekben látogatta, aztán úgy döntött, hogy neki túl fárasztó még az a fél-háromnegyed óra is, amire úgymond "ráért", hogy nem jött.
A gyámhatóságot és a családsegítőket kellett arra rávennem, hogy
kötelezzék arra, hogy együtt legyen a kisfiammal.
Na így hetente "lett" fél-háromnegyed órája erre a célra.. Igazából a barátnőjétől tudom, hogy élvezte a "visszakapott" szabadságát.
És akkor közbeszólt az anyósom.. "Nekik kell az unoka!" Megfenyegették az exem, hogy elveszik mindenét ha nem hajlandó magának követelni a "gyereket".
Lefizettek mindenkit, szakértőt, bírót.. csak hogy odahelyezze a bíróság
a kisfiunkat.
Így megszületett az altalam ismert törvénytelen ítéletek csúcsa. A kizáró törvényi
okok, előírások ellenére "mert ő az anya" indokkal kiemelték a megszokott környezetéből, és áthelyezték oda, a kisfiamat ahol -- mint addigra bizonyítottá vált,-- rendszeresen embertelen kínzásoknak vetették alá..
Ekkor kezdődött a"második menet".. Az ítéletben foglalt kapcsolattartás
kikényszerítése.. Ugyanis exke nem volt hajlandó semmilyen kapcsolattartás
biztosítására, és persze a bíróság, az addigra közismerté vált előzmények
után saját ítéletének a végrehajtatását sem volt hajlandó elrendelni.
Minden követ megmozgattam, és két hónap múlva már boldogan ölelhetett át
a kicsim.
Azóta négy év telt el. Minden "anyához menés" úgy zajlik, hogy "nem akarok anyához menni!" Egy ideje már azt is hozzáteszi:" Jó, tudom, hogy kell..de akkor sem.."
Így innen is azt kívánom, minden olyan gyámügyesnek, bírónak és minden
hivatalos személynek, akinek a gyermekek védelme, törvény adta kötelessége,
és ennek ellenére rohadt pénzért, vagy éppen más önös érdek miatt
hagynak kisgyerekeket szenvedni, hogy
kapják vissza az élettől, a Mindenható Istentől ezerszeresen az általuk okozott
En nem hibaztatnam az exed (Gezoo) mert nem talalta a helyet a szules utan. Tudom, hogy valakit megvisel egy dolog, mast meg a legkevesbe sem. Pl. valaki migrennel siman dolgozik a munkahelyen, valaki meg elsotetitett szobaban haldoklik.) Mindenkinek lehet olyan amitol kikattan.
Gézoo, mi a te történeted? Te akartad a gyereket, a nejed nem, átkúrt a szülés szimulálással, te gondozod a kölköt, elváltatok? Hol van most a gyerek? Mennyi idős?
Elvben egyetértek, de a kisfiam akkor is szereti, ha ilyen amilyen. Így vigyáznom kell, hogy ne mondja, de még csak ne is utaljak az "anyára" nézve elmarasztalóan.
Vegyél egy IKEA baseball-ütőt és vágd pofán. Előtte vegyél ki egy National Geographic filmet - a nőstény tigrisről. Az egyetlen elvárás egy anyával szemben, hogy nevelje a csemetéjét. Aki ebben akadályozza, annak ki kell huzigálni a beleit.
