"Szörnyű úgy élni, hogy valaki nem élvezi a munkáját. S éppen olyan szörnyű úgy élni, hogy nem ismeri a szépet: a jó könyv ízét, a szép zenét, a verset, egyszóval a művészi szépet nem ismeri. Pedig a szellemet éppúgy nem csaphatjuk be, mint a testet: ha csak egyoldalúan és csak pótlékokkal táplálják, előbb-utóbb elsorvad.
A szellem olyan, mint a drágakő: minél több oldaláról csiszoljuk ki, annál szebben ragyog."
(Fekete Gyula)
Olykor matrózi nép, kit ily csiny kedvre hangol, Albatroszt ejt rabúl, vizek nagy madarát, Mely, egykedvű utas, hajók nyomán csatangol, Míg sós örvényeken lomhán suhannak át.
Alig teszik le a fedélzet padlatára, A kéklő lég ura esetlen, bús, beteg, Leejti kétfelé fehér szárnyát az árva S mint két nagy evezőt vonszolja csüggeteg.
Szárnyán kalandra szállt, - most sántit suta félsszel, Még tegnap szép csoda, ma rút s röhejre készt, Csőrébe egy legény pipát dugdosva élcel, Egy másik sántikál: hé, így röpűlsz te, nézd!
A költő is ilyen, e légi princnek párja, Kinek tréfa a nyíl s a vihar dühe szép, De itt lenn bús rab ő, csak vad hahota várja S megbotlik óriás két szárnyán, hogyha lép.
Vöröslő fátylat von maga után a Nap, egyre korábban tűnve el az égről. Augusztus végére jár, megnyúlt éjszakákkal búcsúzni kezd lassan a nyár. Még tisztán kéklik az ég, vakítanak a fények és zavartalan, tiszta a kép, az ember tudatában még minden változatlan, már felejtésbe merül az izzó hőség. De augusztus végére jár, s elillan lassan a nyár.
Ám ez a Te napod most, mikor az égből rég lehullottak már a fáradt csillagok, mikor a habos bárányfelhők mindegyike csak rád mosolyog. S így, augusztus végén, amikor a Nap már más szögből fénylik, amikor a zöld lombok között néhány sárga levél is díszlik, tiszta szívből és szeretve, hálásan létedért kívánok neked boldog születésnapot.
Az vagy nekem, mint testnek a kenyér s tavaszi zápor fűszere a földnek; lelkem miattad örök harcban él, mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg; csupa fény és boldogság büszke elmém, majd fél: az idő ellop, eltemet; csak az enyém légy, néha azt szeretném, majd, hogy a világ lássa kincsemet; arcod varázsa csordultig betölt s egy pillantásodért is sorvadok; nincs más, nem is akarok más gyönyört, csak amit tőled kaptam s még kapok. Koldus-szegény királyi gazdagon részeg vagyok és mindig szomjazom.
Örömöm sokszorozódjék a te örömödben. Hiányosságom váljék jósággá benned.
Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél. Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás:
Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.
Az igazság nem mondatokban rejlik, hanem a torzítatlan létezésben. Az öröklét nem az időben rejlik, hanem az összhang állapotában.
Szeretnélek a tenyerembe venni, a naphoz egy kicsit közelebb vinni, hogy melegedj, amikor nagy hidegek vannak, s hogy enyhüljön éle ősszel a hóharmatnak.
Az élet szomorú és nehéz Főleg,ha az élet értelme elvész A jó dolgokat keresni kell Ha nem találjuk,arra a bánat felel. A rossz dolgokért nem kell küzdeni De a jó dolgokat nehéz elérni Úgy érzed,hiába küzdesz nem találod a jót Pedig lehet csak keresni kellene azt az ajtót. Ha tudod baj van,tehetetlennek érzed magad Hiába a sors dönt,ebbe a szived beleszakad Elveszítesz valakit,aki a számodra fontos És erre gondolva szíved bánatos. Ahogy a fákról hullanak a levelek Úgy az élet percei is peregnek Egyszer véget ér minden,amiért érdemes élni A sors és a végzet elől nem lehet menekülni. Ezért inkább a jónak éljünk És akikért élünk soha el ne feledjük Mert a jó dolgokra könnyebb gondolni Mint a rossz emlékek árnyékában élni. Nehéz túllépni a rossz emléken, De meg kell tenni Hisz csak akkor tudunk ismét,igazán SZERETNI!!
"A teljességet nem lehet látni, a teljesség szinte észrevétlenül burkolja be, veszi körül, öleli át az embert. A teljesség leginkább egy érzés: a hiánynélküliség érzése."
"Fussunk messze, olyan boldog lettem, Hogy a szembeszálló szembeszéllel szembeszegülhettem, A naplemente nem vár, csak kettőnké a pillanat, És hazasétálunk majd a csillagóceán alatt!"
"A boldogság egyszerűen az az anyag, amelyből felépülsz. Maga a lényed, legbelsőbb magod. Az öröm a legbelsőbb magod. Nézd meg a fákat, nézd meg a madarakat, nézd meg a felhőket, nézd meg a csillagokat... ha van szemed, látni fogod, hogy az egész létezés örömteli. Egyszerűen boldog benne minden. A fák ok nélkül boldogok; nem lesz belőlük miniszterelnök vagy államfő, és sosem fognak meggazdagodni, sosem lesz folyószámlájuk. Nézd meg a virágokat - nincs okuk a boldogságra. Mégis egyszerűen hihetetlen, milyen boldogok."
Amikor azt hiszed elfogyott, S nincs már több erőd. Amikor azt érzed, Ez, tovább nem mehet, Emelt fővel élni nem lehet. Összetört a bánat, Ezernyi gond közt, homályban élsz, feladnád már, nincs tovább. S mégis, valami itt tart. Nem tudod miért, nem tudod kiért? Legyűröd a gondot, lassan-lassan talpra állsz. Az életet nem te adtad magadnak, hát nincs jogod, hogy feladjad. Az ember megmarad a holnapnak, akkor is, ha gyötri a bánat.
Ki bánt, anyám, ha látod az ölelő világot, ki bánt, anyám, ha téged rágörbített az élet, ki bánt azért, hogy voltál és térdre bírt az oltár, azt szeretném, ha egyszer úgy suttognál kezeddel, ahogy kövek várják a csermely csobogását, meg azt is úgy akarnám a zöld levelek halmán, hogy kívülről is tudják a lombbal bélelt utcák, hogy kettőnk szívverése két ágnak volt a rése, s miközben eltűnődöm kopottas, szép idődön, már nem is veszem észre, hisz sose tudtam én se, hogy erősül magától a napfény meg a zápor, s a fák nagy ölelése.
Augusztusi hétfőn éjfélre járt már, s jutott eszembe számtalan kívánság, óhaj, nehogy váratlanul érjen a szerencse, hisz villanó pillanat az egész, mint egy sóhaj, bár csupán egyetlen csillag suhanó hullásába káprázhatnék bele, a látvánnyal magával, őrzött örömével is élménytároló lelkem lenne tele. Sötétből, nyitott ablakon át éberen eget kémlelve őriztem a csillagokat, eszembe jutott, mit anyám sokszor mesélt: láttam apróságként nem egyet, de sokat, mikor ott a szülőfalujában augusztusban karon ülve boldogan sikongtam, tapsikoltam valahányszor az égen -- sajnos, már nem emlékszem -- átsuhant egy csillag.
Most már fárad a szem, az agy, az érzék, csaknem feladtam: hisz tény, ami tény, lakótelepen szinte reménytelen eget vizslatni, túl sok a látást gátló, környező fény. Egy végtelen, fénytelen mezőn vagy dombon lenne jó várni, lesni és őrködni, látványos, akár tömeges csillagzápor fenségességében titkon reménykedni. Már éppen zsibbadó karomnak sziszegtem, amikor egyszerre szemem kitágult, egy fényes pont hirtelen nagyobb lett, egy ferde villanás, mint valódi sugárút ragyogott fel, s amily valószínűtlenül sóhajtásnyi pillanat alatt született, két másodperc alatt a fénynek már helye hűlt... hogy kívántam volna bármit, elfeledve lett.
Kívánságként mit is találhattam volna, nem tudtam gondolni egyébre hirtelen, csak hogy jó anyám, családom, s kedvesem minél tovább legyenek mellettem.
Ezen a nyári reggelen a nap még nem fogyatkozik. A zöld lombokhoz elmegyünk. Nézzük az erdei mozit. Ezen a nyári reggelen mégsem kelünk fel hamarább. Álmokat sem dédelgetünk. Csak alszunk súlyosan tovább. Ezen a nyári reggelen a szorongás elköltözött a szívünkből és elveszett ködbe vesző lápok között.
Adj békességet, Istenem, segíts újulnom reggeleddel, kibontakoznom bojtorjános magamból; szívem nem veszett el, sem hozzád szálló halk szavam. De mindennek árnyéka van, a derűnek, a pillantásnak, a nyári reggel varázsának, a játékos versnek, a csöndnek. A csöndben ismeretlenül kimondhatatlan sejtéseink nőnek.
Ezen a nyári reggelen harmatot gyűjt a képzelet. Ösvényt választ nagy hirtelen. Az ösvény fény felé vezet. Fény felé, megnyugvás felé. (Mert rosszkedvem nem az Övé, sem aggodalmam, szemem árka. Pedig ha ránéz a világra, engem is lát így; rosszkedvestől, fonnyadó testestől-lelkestől, és mert övé, amit teremtett: titkon frissíti fel a kertet.)
Az erdő arcot cserélt. Tájai vonzottak már, színváltozásai s nem a képzelt kalandok. Ami csak gyönyörű volt benne és ami nagy, sorra tárulkozott. Legjobban a nyár tetszett, a fény százezer nyila a sötét bozót alján, fent meg a zöld lomb végtelen hullámtorlasza, a rab gomolygás. A vén fák alatt néha kísérteties hangulat állított meg, főleg, ha egymagam s túlmesszi mentem: még Valaki van itt, éreztem, s vártam az Idegent és féltem tőle, s oly nagy lett a csend, mintha valami isteni titok készült volna rámszólni: vacogott a testem-lelkem, – kihátráltam a szekérútra, s igyekeztem haza.
"Mostanában annyi ajtó csukódik be mögöttem... És én néha szeretném, ha ez egy kicsit lassabban menne. Visszamenni nem akarok, hiszen az ajtók csakugyan bezáródnak, és az ember nem is mehetne vissza. És én csakugyan a magam útján akarok továbbmenni. De hát néha kifulladok egy kicsit, és olyankor szeretném azt mondani, hogy - állj... csak egy pillanatra... csak egy percre állítsuk meg, kérem, a világot... csak addig, míg hozzászokom egy kissé, hogy ott legyek, ahol vagyok."
Augusztus, nyárutó... A Göncöl tengelye, Mint roppant égi óramutató, Némán, merőn mutat már ősz fele Kigyúlt hajók Suhannak át az égbolt tengerén,
Némán, szorongó szívvel nézem én Ott fenn egy fagyos, zuzmarás ajak A forró csillagokra rálehel, - S hullnak, mint itt lenn a falevelek. A csillagok hamarabb kezdik el... Mi jön? Mi megy? Mi hull le még? Nem volt a csillaghullásból elég?
Kigyúlt hajók Suhannak át az égbolt tengerén, Jelek, csodák... Némán, szorongó szívvel nézem én. Egy új teremtés reggele előtt Ez tán az Isten vajúdó, szent láza És itt lenn nincs, aki megmagyarázza.
A szeme kék, a haja gesztenye, ajkán gúny, mint senkién sohase, szeszélyes lány; de bármennyire lázad, szive csupa szerelem és alázat.
Már rég előttem ül, álmodozik, az asztalról himbálja lábait; most felugrik; duzzog, hogy nem beszélek, de keze székem támlájára téved.
"Szeretlek!" - "Ah, érdekes! csakugyan?" "Szeretlek!" - "Az öreg dolog, fiam; s nincs varázsa csak új s igaz szavaknak... Ha nem mesélsz, rögtön faképnél hagylak!"
"Hát jó! Kérlek, álmodtam..." - "Nem igaz!" "De igaz! S azt álmodtam, hogy te az utcán sétáltál, édes, fiatal lány, gyönyörü ruhában, egy férfi karján,
s az a férfi..." "Ki volt?" - "Ki? Hát: nem én!" "Hazudsz!" - "Bizisten, te jöttél felém, de egészen az ő szemébe vesztél, én ott álltam, rám se hederitettél."
"Anyuka!" - rohan kifelé a lány, de elkapom, még idejekorán, s ajkaim a bűnért, mit elkövettek, irgalmatlan csókokkal vezekelnek.
Öreg vagyok már, jártam a Sivatagban s a dombokon, De kifürkészem, hova ment, S kézenfogom, megcsókolom; S virágok közt járok, s nekem Termi majd örök ég alatt Szép ezüst almáit a hold, Szép arany almáit a nap."
