Nagyon érdekes és tanulságos volt olvasni a Rolling Stones-fanek homepage-ét. Nem akarok "ellenlábaskodni", vagy fölemlegetni holmi ostoba "Beatles kontra RS" vitát (mellesleg ez a vita nem, vagy legföljebb RS-oldalról létezik), mindenesetre azt javaslom: nyissunk mi is itt egy oldalt, azaz írjon mindenki, aki vonzalmat érez a Történelem Legnagyobb Zenekara, a BEATLES iránt! Kicserélhetnénk egymással a véleményünket, információinkat stb. Profi rajongók, figyelem! Máris a figyelmetekbe ajánlok egy hasznos weboldalt: www.rarebeatles.com
Mik elő nem kerülnek. :) (Az én jegyem persze elkallódott.)
Gondolom az Antológia kapcsán szervezték/hozták el ezt a kiállítást, nekem nagy élmény volt gyerekfejjel, de azt nem tudom, egy már akkor komoly/régi rajongónak mennyire volt exkluzív.
Mondjuk én semmiféle trollkodást nem éreztem az azóta törölt topiktárs felvetése mögött, egy konkrét vélemény volt, ami egy csomó hozzászólást váltott ki, sajnálom, hogy nem reagál az elhangzottakra.
Az a vitaindító tényleg csak egy óriás LOL-t érdemel.Számomra csak az unalomig ismert,kánonilag elfogadott tények,
vélemények közhelyszerű kényszeres felöklendezése volt csupán.Bocsássatok meg,de le kell írnom,nagyon elcsodálkoztam,hogy ilyen nagymérvű testületi rácuppanást volt képes kiváltani.Valahogy olyan kifinomult,rafinált
troll illat lengte be az egész hozzászólást.A testület tagja vagyok én is,hisz' nem bírtam ki,hogy ne reagáljak. ;)
Törölt nick tegnapi vitaindító hozzászólását akkor azon melegében csak egy tömör LOL-lal reagáltam le. Amit már bánok, mert félek, hogy emiatt törölte magát. Sajnálom! És ezért gondoltam úgy, hogy kifejtem, hogy mi volt a LOL mögött.
Nem igazán értem a hozzászólásodat.. Illetve értem, csak azt nem vágom, hogyan kapcsolódik az enyémhez. Nem állítottam, hogy 1969-70 környékén ne írtak volna (akár szakmányban) dalokat, azt próbáltam elmondani, hogy a szólólemezeik (amelyek a feloszlás után jelentek meg) nem voltak olyan jók, mint amit a Beatles keretén belül írtak, pedig abban biztos vagyok, hogy nagyon is oda akarták tenni magukat. Nagyon is meg akarták mutani (különösen George és John) hogy nincs nekik szükségük a másikra, megy ez nekik remekül a másik kettő nélkül is. Hát nem ment. Pl. a dalok, amit John a feloszlás után írt az nekem vagy teljesen érdektelenek, vagy túl nyálasak, ami számomra azért is meglepő, mert leginkább ő panaszkodott a legjobban Martinra, hogy erölteti (az egyébként zseniális) hangszerelési megoldásait miközben ők egy R n'R banda lennének. De a Paul féle Wings sem érdekelt különösebben soha.
Illetve még arra utaltam, hogy 29-30 éves korukra többet hoztak ki magukból, mint addig és azóta is bárki a popzene történetében és ehhez kb elég volt nekik 5-6 év. Ez mai fejjel is valami elképesztő... Könnyen lehet, hogy egyszerűen "kiírták" magukat vagy másféleképpen mondva, kiégtek, de mindenképpen folytatni akasrták nem volt megállás, és kontroll sem.
Szegény Lennon, amit összehozott a nagy visszatérésként aposztrofált double fantasy albumon, az meg konkrétan egy szégyen volt. továbbra is vallom, hogy Yoko, akit egyébként a zeneipar egyik legnagyobb hiénájának tartok, zeneileg nem tett neki jót.
De hamár felhoztad a feloszlást, (mert erről sem tettem említést) szerintem sem Yoko volt az oka, az annál sokkal összetettebb dolog volt.
Mondjuk a Csillám ikrek eleve meg se közelítették a Lennon-McCartney-szerzőpárost
Mióta mindkét zenekar életművét ismerem, úgy gondolom, Lennon és McCartney tudta külön-külön is, amit Jagger és Richards csakis együtt. És szerzőpárként legjobb pillanataikban kitettek ugyan egy Lennont vagy McCartneyt, de semmiképpen egy Lennon-McCartneyt.
az elmúlt kb. fél évszázadban egyik Stones-lemezre se lehetne azt mondani, hogy bármiben is túllépett volna az előzőn, és nem egyfajta ismétlése a jól bevált sémáknak.
Óriási különbség, hogy Jaggernek és Richardsnak mindig össze kellett dolgozniuk, míg Lennon és McCartney megírta a dalait egymaga is, illetve minimális (de persze fontos) segítséggel: itt egy refrén, ott egy szóló, amott egy középrész, de azért egy-egy dal javát általában "megoldották" egyedül.
Mivel egyedül is teljes értékű szerzők voltak, versenghettek (Harrisont csak azért nem veszem ide, mert hangban ő elmaradt tőlük, magyarán az ő esetében nem teljesül, hogy szerzői és előadói minőségben is kitett volna egy Jagger-Richardst - de ettől még ugyanúgy megírta és elénekelte a dalait, mint John és Paul), illetve inspirálhatták egymást a dalaikkal (nemcsak a Beatlesben, lásd a Coming Up Lennonra tett inspiráló hatását tíz évvel a feloszlás után).
Plusz ott van az is, hogy mind John, mind Paul nyitottak voltak a zenei, technikai újdonságokra.
A Stones esetében Mick, aki mai napig figyeli "mi a menő", Keith sokkal merevebb: maradna a bluesnál (ez a szólódolgaikon is meglátszik). Legutoljára '97-ben próbáltak trendi lemezt csinálni, de nagyon felemás eredménnyel, az album nagy része inkább hatott Mick- és Keith-szólódalok sorozatának, mint tényleges közös munkának.
Szóval a sémákhoz valószínűleg Richards ragaszkodik, de ha Jagger trendérzékenysége kerekedne felül, az sem jelentene feltétlenül jó lemezt, pláne nem 80 éves korukban...
Valószínű ez a karakterbeli különbség egyre csak nő, ahogy idősödnek és biztos nem véletlen, hogy 18 éve nem adtak ki saját dalokkal teli albumot.
Röviden, a Stonesnak nehezebb dolga van zenekarként és pláne nehezebb innovatívnak lennie: egyrészt, mert Mick és Keith egymásra vannak utalva: kénytelenek együtt írni (Keith hiába ír jót, ha kevés hozzá a hangja, Mick hiába énekel jól, ha nincsenek mögötte a riffek), másrészt mert nem egy irányba húznak ("legyünk modernek" vs. "maradjunk annál, amit biztosan tudunk").
Mondjuk a Stones szerintem jó példa egy zenekar kiüresedésére: nem egzisztenciálisan és siker tekintetében, hanem kreativitás szempontjából. Mondjuk a Csillám ikrek eleve meg se közelítették a Lennon-McCartney-szerzőpárost, de az elmúlt kb. fél évszázadban egyik Stones-lemezre se lehetne azt mondani, hogy bármiben is túllépett volna az előzőn, és nem egyfajta ismétlése a jól bevált sémáknak.
Szerintem a tehetségük is a feloszlás irányába terelte őket: John, Paul, George szólóban is tudott jót és sikereset csinálni, segítségükkel még Ringo is. Sőt, Paul még egymaga is vett fel lemezeket.
Ehhez képest pl. a Stonesnak elemi érdeke volt együtt maradni: szólódolgaik megbuktak vagy marginális sikerek lettek, de sehol egy Imagine vagy Band On The Run köztük.
"Ezek a szólólemezek általában biztos kezű mesteremberek jól megcsinált darabjai, de a Beatles spiritusza nagyon ritkán és akkor is csak távlatokban sejlik fel bennük."
"Mint volt Beatles tagokra odafigyelt mindenki, hogy mit alkotnak, eleve reménykedett az emberiség valamiféle folytatásban, de az igazi Beatles színvonalat (1964-1970) már soha nem hozták vissza külön-külön."
A két fenti véleményről az jut eszembe, hogy amennyire jót tett a szólólemezek fogadtatásának, hogy egy ex-Beatle csinálta (hiszen mindenki odafigyelt rájuk), pont annyira rosszat is tett (hiszen a Beatles volt a mérce). Senki nem nézte az adott lemezt önmagában.
Ezért a legjobb szólódolgaiknál is felmerült, hogy "ugyan nagyon jó, de a Beatles idejében...". Persze ott a másik oldal is: még a laposabb lemezeik is tudtak komoly mennyiségben fogyni a Beatle-múlt jelentette felhajtóerő miatt.
Két példa: a John Lennon/POB és az Imagine megítélésének biztos nem tesz jót a Beatle-múlt, mert hiába Lennon-csúcsformák, annyira azért nem jók, mint a Beatles-albumok. Ha teszem azt David Bowie albumai lennének, nem lenne semmi "de..."
A 72-74 időszakát én igen laposnak tartom, az akkori lemezeiből egy olyat lehetne összerakni, ami felér az előző kettőhöz. Néha máig megrökönyödöm némely akkori dalán (pl. One Day At A Time): basszus ez egy JOHN LENNON lemez és komolyan erről gondolta, hogy jó?
De semmi vész, a név eladja. Lásd: a lennoni mércével szerintem hótlapos Whatever Gets You Thru The Night No. 1. siker lett.
(Ugyanígy semmilyennek tartom a nagy visszatérés Starting Overt is. A témája miatt érthető, hogy ezzel indított, de mint dal semmi extra. A Watching The Wheels, Woman, I'm Losing You klasszisokkal jobbak szerintem.)
Röviden: a legjobb dolgaikat lehúzta a Beatles-múlt, a laposabbakat megemelte - utóbbinál kivétel, ha teljesen menthetetlen valami, Lennonnál maradva lásd: Some Time.
Annyira jót viszont lehetetlen csinálni, hogy szóba se kerüljön, hogy "de a Beatles..." és ez hiába nyilvánvaló és érthető, azért picit igazságtalan, hogy nem tudjuk önmagában nézni a legjobb dolgaikat.
Mint mondjuk egy Bob Dylan-lemezt. Ha ő kiad egy új lemezt, mindenki annak örül ha jó és nem mondja, hogy "igen, de..." pedig neki is egy legendás múlttal kell felvennie a versenyt, de a saját múltjával, nem egy zenekaréval. Bob Dylan csinálhat olyan jót, mint a hatvanas években (miért is ne? Ihlet kérdése), Paul McCartney nem, pedig a tehetsége nem kisebb (a hangterjedelmével ellentétben, de az más kérdés).
A Beatles-jelenséghez és a -legendáriumhoz nagyon sokat tesz hozzá az egyedisége és a megismételhetetlensége. Egyrészt nem álltak újra össze, másrészt egyáltalán nem biztos, hogy még éveken és évtizedeken keresztül meg tudták volna őrizni azokat a kreatív energiáikat, amelyeket a közös munkálkodás mellett a korszak is nagyban táplált. Annyiban lehet beszélni kifáradásról, hogy már nem annyira akartak kimondottan Beatles-dalokat írni, hanem sokkal inkább a saját dalaikban gondolkodtak.
"Zeneszerzői kimerülésről" szó sem volt. 1969-70-ben Lennon és McCartney egyaránt (+ Harrison) ontotta magából a dalokat. A szétválásnak egyetlen (na jó, kettő) oka volt. Felnőttek, eltávolodtak egymástól. Mindenkinek megvolt a külön "élete", és volt akinek ez a külön élet abban az időszakban kb. összeegyezhetetlen volt a Beatles addig működési mechanizmusával (igen a Lennon-Yoko kapcsolatra gondolok). Az is egyértelmű, hogy George is egyre nehezebben viselte az "elnyomást" szerzői, előadói mivoltában. És abban az életkorban voltak, amikor még nincs az emberekben annyi élettapasztalat és bölcsesség, hogy tudják hogyan kell ezeket az új helyzeteket, problémákat kezelni, ezzel együtt egy zenekart tovább működtetni. A másik ok szerintem a ki legyen a menedzser kérdés körüli végzetes nézeteltérés volt.
Az általunk már ismert 1970 utáni munkásságukból pedig az égvilágon semmilyen következtetést nem lehet levonni arra vonatkozóan, hogy mi lett volna ha együtt maradnak, rendezik a viszonyokat és továbbra is egymást segítve, inspirálva készítenek lemezeket.
Nem, méginkább kialakul a “verseny” egymást között, ki tud jobb, sikeresebb szólólemezt csinálni, úgy, hogy végre nem kell kompromisszumokat kötni, szabad a kéz, stb stb.
Azért jegyezzük meg amikor a Beatles feloszlott ezek a srácok még 30 évesek se voltak. Addigra mind Lennonnak, mind McCartney-nak olyan életmű volt a háta mögött, amit nem hogy kevesen, de leginkább senki nem tudott azóta sem összehozni a popzenében.
Simán benne van, hogy kiírták magukat. Lennon esetében ott van még az Ono hatás is, ami szerintem nagyon rossz irányba vitte a szerzői gondolkodását.
Én is azt vallom évtizedek óta, hogy külön-külön se szerzőként, se előadóként meg se közelítették a Beatles-színvonalat. Érdekes hipotézis, hogy mi lett volna, ha egyikük se Beatle-ként indul. Valószínűleg McCartney vitte volna a legtöbbre, részint a tehetsége, részint a konformizmusa okán. De ő se emelkedett volna akkora magasságokba, mint ahol most van. Ahhoz kellett a Beatles is. Recepció tekintetében is: igen, mind a négyük szólólemezeinek fogadtatásában benne volt az a tény is, hogy egy volt Beatle-csinálta.
Nem biztos, hogy kiégést mondanék, hanem azt, hogy amikor kettévált a Lennon-McCartney páros, akkor véget ért az addigi szinergia, egymás kölcsönös inspirálása és vétója. (Utóbbira példa, hogy az első lemezeiken több olyan dal volt, amely a Beatles-időkben a fiókban maradt.) Felvillanásokra képesek voltak önállóan is , de egyikőjük szólózenéjében sincs meg a Beatlesre jellemző radikalizmus, progresszió, izgalom, egyikük szólólemezéről se érezni, hogy ez valami egészen más, mint a kortársak produktuma. Ezek a szólólemezek általában biztos kezű mesteremberek jól megcsinált darabjai, de a Beatles spiritusza nagyon ritkán és akkor is csak távlatokban sejlik fel bennük.
Persze, kellett Epstein is, de azért ő is követett el hibákat. Mindjárt a Decca-meghallgatásnál, amikor egy, a Cavern- és a hamburgi hangzástól idegen, negédes-konformista műsort rakatott össze velük. Azt hitte, azzal megy biztosra, ha a Beatles az akkori menőket másolja, és elsőre nem esett le neki, hogy pont a különlegességük, az egyediségük a kulcs.
Mintha még nem szerepelt volna itt az egyetlen magyar (nyomtatott sajtós) Beatle-interjú. Paul 2003-ban csak tévéinterjút adott, Ringo 2011-ben pedig sajnos semmilyet.
1972. március 10:
Az előzményposztban kapcsolódó rész a Presser könyve 2.-ből.
“se zenész, se zenejogász nem vagyok -, hogy a "hangszerelés" egy külön dolog, és általában nem ér kreditet.“
jogász én sem vagyok, de ez pontosan így van. Néha, ha szerző is hozzájárul, a produceri/hangszerelési munkát is lejelenthetik pár (általában csekély, egy számjegyű) százalékkal a jogdíjat menedzselő szervezet felé, de ez előzetes megállapodás kérdése.
a produceri munka általában előre lebeszélten fix díjazású.
említette valaki itt George szerepét az Octopus’s Gardenben, na az tipikusan nem szerzői dolog, mert a dal lényegén az intrós gitárlick nem változtat. Nincs más akkordmenet, nincs más harmóniakör, énekdallam stb stb.
