Plano Carpini a mongol előkelők többnejűségéről és egyéb párkapcsolati szokásairól: "Minden férfinak annyi felesége van, ahányat el bír tartani, kinek száz, kinek ötven, kinek tíz – egyiknek több, másiknak kevesebb. Általában minden rokonnal házasságra léphetnek, kivéve anyát, leányt és egyazon anyától született nővért. A csak apáról való nőtestvért, sőt az apa halála esetén annak feleségeit is elvehetik; a meghalt fivér feleségét is elveheti a fiatalabb fiú vagy más valaki a fiatalabb rokonság köréből tartozik elvenni. Valamennyi többi nő közül minden különbség nélkül választhatnak feleséget; nagyon drágán vásárolják meg őket a szülőktől. Férjük halála esetén a nők nem egykönnyen lépnek át második házasságba, hacsak nem mostohafiuk akarja őket feleségül venni ... a házasságtörésen nyilvánosan rajtakapott férfinak és asszonynak halállal kell lakolnia; hasonlóképpen, ha egy szűz leány paráználkodott, nő és férfi egyaránt halállal bűnhődik ... Az ágyastól és a feleségtől született fiú között semmiféle különbség nincs, az apa bármelyiknek azt ad, amit akar. És ha hercegi nemzetségből származik, ugyanúgy herceg az ágyastól született fiú is, mint a törvényes feleség fia. Ha pedig egy tatár sok feleséget tart, mindegyik asszonynak megvan a maga sátra és háza népe; a férfi egyik nap az egyikkel iszik, eszik és hál, a másik nap meg a másikkal. Egyik asszony azonban előbbrevaló a többinél, vele gyakrabban időzik a férj, mint a másikakkal. Mégis, annak ellenére, hogy sokan vannak, szinte sohasem civakodnak egymás között." (Gy. Ruitz Izabella ford.)
"Beleknegini, azaz szlávul mondva szép úrasszony pedig mértéktelenül ivott"
Plano Carpini: "Asszonyaik tiszták, nem hallani, hogy valamiféle szemérmetlenséget követnének el; némelyikük azonban tréfálkozás közben igen csúf és trágár szavakat használ. Csetepaté, úgy látszik, ritkán vagy talán sohasem támad közöttük. És jóllehet sokat részegeskednek, berúgva sem szoktak veszekedni vagy verekedni ... A részegség tisztességes dolog náluk, s ha valaki netán túl sokat ivott, ott rögtön visszaadja, de azontúl sem hagy fel vele, hanem tovább iszik." (Gy. Ruitz Izabella ford.)
Igencsak megütközött Ibn Faḍlān a pocakos Almasz fejedelem volgai bolgárjainak nudizmusán, naturista fürdőzési szokásain. Ennek folyományaként jön elő nála a házasságtörés büntetésének ismertetése: "A férfiak és a nők közösen mennek le a folyóhoz, s együtt fürdenek meg meztelenül, nem takarva el testüket egymás elől. Semmilyen körülmények között és semmilyen okból nem követnek el paráznaságot. Ha valaki, bárki legyen is az, paráználkodik, akkor egy vaskarót vernek a földbe, a kezét és a lábát rákötözik, és egy bárddal kettéhasítják a nyakától a combjáig. Így járnak el a [vétkes] nővel is. Aztán mindegyikük tagjait fölfüggesztik egy fára. Én mindegyre buzgólkodtam, hogy a nők eltakarják magukat [úszás közben] a férfiak elől, de nem jártam sikerrel." (Simon Róbert ford., i.m. 65--6)
És még azt hiszik, az uszodai szabadosságnak nincsenek előzményei a magyaroknál :D
Meg hogy csak az NDK-s hölgyek vették le a bikinifelsőt a Balatonnál...
Mindenesetre úgy látszik, a heftalita-avar többnejűséggel szemben a volgai bolgároknál a szigorú monogámia dívott, és a 10-11. századi Kárpát-medencében is inkább az avaroszlávok képviselték a szexuális értelemben szabadosabb életvitelt.
bn Faḍlān az egyik oguz törzsnél hasonló szokásról számol be, szintén a házasságtörés büntetéseként. 922 tavaszán járt náluk: "elérkeztünk egy türk törzshöz, amelyet oghuzoknak [ghuzzijja] neveznek. Nomádok [ahl hádija] ők, akiknek gyapjúból [sacr] készült sátraik vannak. Letelepednek, továbbvonulnak ... Nem mosakodnak a székelés és vizelés után ... A vízhez nincsen semmi közük, különösen télvíz idején. Az asszonyaik nem fedik el magukat sem saját férfiaik, sem mások előtt. Hasonlóképpen a nő nem takar el semmit a testéből senki elől.
Egy nap az egyiküknél tartózkodtunk, s helyet foglaltunk. Az asszonya is velünk volt, s miközben hozzánk beszélt, kitárta a szemérmét, és megvakarta azt, mi pedig éppen ránéztünk. Ekkor eltakartuk az arcunkat, és azt mondtuk: 》Allah bocsánatát kérjük!《 A férje elnevette magát, és így szólt a tolmácshoz: 》Mondd nekik: ő fölfedi [a szemérmét] a ti jelenlétetekben, s ti láthatjátok, de gondosan őrzi, és nem lehet hozzáférni. Ez jobb annál, hogy valaki ugyan eltakarja, ám mégis megszerezhető.《
Nem ismerik a házasságtörést. Ám ha kiderül számukra, hogy valaki effélét cselekedett, akkor azt kétfelé hasítják. Ez úgy történik, hogy két fa ágait összeillesztik, a házasságtörőt az ágakra kötözik, s aztán a fákat elengedik. Így akit a két fához kötöztek, kettéhasad." (Simon Róbert ford. in: Ibn Fadlán: Beszámoló a volgai bolgárok földjén tett utazásról; Corvina, Bp., é.n., 27--30)
Kristó a meshedi kéziratot felfedező Zeki Validi alapvető, német nyelvű szövegkiadásából idézi (Ibn Fadlān'sReisebericht; Lipcse, 1939, 66): "》Valaki közülük fajtalanságot követett el, akkor ők számára -- bárki legyen is az -- négy karót vernek a földbe, odakötözik kezét és lábát, és fejszével széthasítják őt a tarkótól az ágyékig. Ugyanígy bánnak a [vétkes] asszonnyal. Azután a férfi vagy a nő minden egyes darabját egy póznára akasztják fel.《Ibn Fadlán vonatkozó tudósításának szó szerinti idézése alapján aligha vitatható, hogy a volgai bolgár és a magyar büntetési mód nem teljes megfelelései egymásnak, de nem is állnak egymástól annyira távol, hogy párhuzamba állításuk kizárható lenne. A volgai bolgár analógia arra enged következtetni, hogy ezt a büntetési eljárást a magyarok alkalmasint Baskíriából hozhatták magukkal." (I.m. 79)
Írja ezt közvetlenül Záh Felícián 1330. évi merénylete megtorlásának ismertetése után. Tudniillik hogy a lánya gyalázatát megtorolni igyekvő előkelő testét többfelé szabdalták, "fejét Budára küldték, kezét és lábát más városokba", illetve az oklevelek szerint húsát kutyák elé vetették.
Kristó Gyula: "nem lehet szó arról, mintha István a későbbi középkori Magyarország területének túlnyomó részén már 998-ban tényleges fennhatóságot gyakorolt volna. Nem terjedt ki uralma Koppány leverésekor a Dunántúl egészére (hiszen a Délkelet-Dunántúlon csak 1009-ben értek meg a feltételek a püspökség létesítésére)".
Majd hosszan sorolja az egyes területeket, melyek a Kárpát-medence nagy részét felölelik. Vajk-István hatalma Koppány legyőzésekor csak a Dunántúl északi részén érvényesült: az volt az országa. Kristó szerint Erdélyben is inkább csak jogigénye volt anyja, Sarolt révén. (Tanulmányok az Árpád-korról; Magvető, Bp., 1983, 92)
Berend Nóra, a cambridge-i egyetem professzora 2018. december 10-én tartotta meg Szent István, a legenda című előadását az ELTE BTK Középkori és Kora Újkori Egyetemes Történeti Tanszék és a Magyar Hagiográfiai Társaság rendezvényének keretében ...
Elsőként az István ellen lázadó Koppány kerül terítékre, akiről szintén rendkívül kevés forrás áll rendelkezésre, aminek következtében több, egymástól nagyban eltérő rekonstrukció látott már napvilágot vele kapcsolatban. Az előadó rámutatott, hogy a későbbi történetírók által Koppányhoz kapcsolt pogánylázadás valójában nem köthető a somogyi vezérhez, hiszen a 11. századi források nem említik Koppányt, de egyébként egyetlen konkrét vezetőről sem szólnak. Emellett az a felfogás sem állja meg a helyét, amely szerint Koppány a trónt akarta volna megszerezni Istvántól, a vonatkozó szövegek ugyanis mind Koppányt, mind Istvánt duxnak, azaz hercegnek, vezérnek nevezik, előbbi pedig ennek megfelelően „csak” István ducatusát, hercegi területét kívánta megszerezni. Magát Koppányt először IV. (Kun) László (1272-1290) udvari papja, Kézai Simon említi, majd rá alapozva jelenik meg a 14. századi krónikakompozícióban, amellyel kapcsolatban a magyar középkorkutatók nagyobb része egy 11. századi ősgesztával induló szerves fejlődéssel, a szövegek egymásra épülésével számol, az előadó véleménye szerint azonban a szövegkorpusz teljes egészében 14. századi alkotásként kezelendő. A lázadást említi még a pannonhalmi bencés apátság 1002-re keltezett alapítólevele, erről azonban már bebizonyosodott, hogy egy 13. századi interpolációval keletkezett, tehát megint csak nem kortárs forrás. A benne említett háború és viszály pedig Érszegi Géza eredményeihez csatlakozva, nem egy belföldi trónviszályra, hanem a 990-es években zajló bajor-magyar összecsapásokra vonatkozik.
Hasonlóan problémákat vet fel István és Koppány rokonságának kérdése, amire szintén nincs utalás a forrásokban, ennél fogva ismét egy későbbi történészi konstrukcióval állunk szemben: Berend véleménye szerint a szakmabeliek abból kiindulva, hogy a magyar trónra csak az Árpádok dinasztiájából származó személy tarthatott igényt, helyezték el Koppányt az uralkodócsaládon belül. Ezzel szemben a vonatkozó forrásrészletekben azt találjuk, hogy Koppány István anyjával, Sarolttal készült vérfertőző házasságra lépni, amiben a történészek általában az Ószövetségre visszavezethető levirátus, azaz a sógorházasság szokását látják, holott nincs rá egyértelmű bizonyíték, hogy ez a házassági forma akár a magyarság vándorlásának színterén, a sztyeppén, akár a már letelepedett magyarok körében szokásban lett volna. Ha azonban a vérfertőző házasság kánonjogi definícióját vizsgáljuk, ami a rokonok negyedfokú házasságát említi, akkor felmerül a lehetőség, hogy Koppány valójában Sarolt rokona volt.
Koppány halála, pontosabban a Veszprém közelében lezajlott csata utáni felnégyelése szintén kérdéseket vet fel. A történettudományban ma is uralkodó, Kristó Gyula által megfogalmazott tézis szerint Koppány felnégyelése, illetve testrészeinek Esztergomban, Veszprémben, Győrött és Erdélyben való kihelyezése elrettentésül szolgált István esetleges ellenségei számára. A négy helyszín nem véletlenszerű választás eredménye volt: ezeken a helyeken 997-re már megszilárdult az Árpádok hatalma, amit az érvelés szerint csak egy kortárs tudhatott, vagyis az információ megbízhatónak tartható. Koppány felnégyelése szolgált később precedensül Zách Felícián esetében, aki 1330-ban támadta meg első Anjou-uralkodónkat, I. Károlyt (1301-1342) és családját a visegrádi palotában. A felnégyelést Ibn Fadlan arab utazó beszámolójára alapozva átvehette a magyarság a korai bolgároktól, akikkel bizonyíthatóan volt kapcsolata az Árpádoknak. Berend Nóra ezzel kapcsolatban arra hívta fel a figyelmet, hogy a bolgároknál a felnégyeléssel a házasságtörést büntettek, amiről Koppány esetében szó sem volt, a testrészek célállomásai pedig mind az elsőként alapított püspökségek központjai, ami a későbbi korokban is ismert volt. Ezen büntetési forma analógiáját az előadó Nyugat-Európában véli megtalálni: a 13. századtól az Angol Királyságban, a 14. századtól pedig már a kontinensen is ez a fajta büntetés sújtotta azt, aki a király életére tört. A 14. században alkotó krónikaszerző számára tehát teljesen megfelelőnek tűnt a brutális kivégzési mód, továbbá a nem minden zökkenőtől mentesen induló Anjou-uralomnak is előnyös volt egy a király személyének kiemeltségét hangsúlyozó és az az ellen véteni szándékozókat figyelmeztető történet.
... a cölibátus ... Előírására, szabályozására az első három században semmiféle törvényt nem találunk. A 4. század hozta meg törvényi szabályozását, amit hasonló törvényalkotások hosszú sora követett. A keleti egyház nem követte a nyugati törvényalkotásokat. Ennek értelmében megmaradt annál a gyakorlatnál, miszerint, ha valakit nőtlenül szenteltek fel, utána már nem házasodhatott, de a felszentelés után kötött házasság folytatható volt. Kivételt képeztek a püspökök, akiknek ebbéli életgyakorlatát az 5. században szabályozták. A görögkeleti egyház jelen állapotát pedig a 7. században fektették le. A nyugati katolikus egyházban e kérdésben a későbbi századok egyre radikálisabbak lettek, míg VII. Gergely pápa jogerőre emelte. A törvény gyakorlati kivitelezése még jó ideig ellentétben állt az egyházi törvényhozással. Voltak olyan helyek, mint pl. Magyarország is, ahol a törvény életbe léptetése meglehetősen lassan ment. A szabolcsi zsinat 1092-ben a papi nősülés és a nagyböjt kezdetének kérdésében a bizánci egyház előírásait juttatta érvényre. Bár VII. Gergely pápa (1073-1085) a nős papokat 1074-ben eltiltotta a szolgálattól, a szabolcsi zsinat a bizánci hagyományoknak megfelelően úgy intézkedett, hogy a papjelöltek felszentelésük előtt megnősülhetnek. Sőt, a XIII. század második felében sem tartozott a ritkaságok közé a nős pap Magyarországon. Egy 1267-ben kiadott rendelet hangsúlyozta, hogy csak nőtlen papot szabad püspökké megválasztani.
Ámbár Russlow krónikája inkább az ágyastartásra és a látszatkereszténységre példa, a házas -- feltehetően protestáns -- német egyházfival szemben a 16. századi Livóniában titkolták a papok szerelmi és szexuális ügyeit, kapcsolatait.
Egyébként az Árpád-kori Magyarországon e téren is inkább a bizánci egyházjog jutott érvényre.
Elképzelhető, hogy a romlottság az ezredforduló előtti avaroknál, szlávoknál, normannoknál is hasonló fokot ért el, bár erre inkább csak utalásszerű adatokkal rendelkezünk. A többnejűség mindenesetre élő -- és a keresztény egyház szándékai szerint visszaszorítandó -- gyakorlat volt a Géza és Szent István korabeli Kárpát-medencében.
A többnejűség, ágyastartás és a kereszténység előtti feslettség kérdéséhez még egy röpke pillanatra visszakanyarodva, kései, de soha nem látott részletességű leírását találjuk ezen állapotoknak a balti területekről, jelesül Livóniából az 1600-ban elhunyt Balthasar Russow tolmácsolásában. A párhuzam térben talán kissé távolinak és késeinek tűnhet, de számításba kell vennünk, hogy a lívek, észtek, a lett-litvánok és kurföldiek egyrészt az egyedüli pogány népei maradtak az első ezredforduló Európájának. Másfelől a szóban forgó kereszténység előtti szokásokat a német lovagrend uralma a 16. század második felének nagyhatalmi osztozkodásáig rendkívül sajátos módon konzerválta.
"Koppány házasodási szándéka egy pogány lánykérőével eshetett azonos elbírálás alá.
Nem sokkal a legyőzése előtt járt újból Géza király udvarában Esztergomban, 995/6-ban Adalbert volt prágai püspök, aki többek között a többnejűség kérdésében különbözött össze a cseh előkelőkkel"
Györffy írja, hogy Géza észak-dunántúli egyházszervezése Frigyes és Pilgrim halála után terelődött cseh mederbe, legalábbis ekkortól adatolt kapcsolata Adalberttel. A salzburgi érsek 991 áprilisában, unokaöccse pedig májusban halt meg, ezt követően Géza és felesége "az egyházi utánpótlást nem Németországból, hanem Szent Adalbert prágai püspök köréből keresték. A kelet felé terjeszkedő és Henrikkel cimboráló cseh II. Boleszlávval nem alakult ki jó kapcsolat; Géza a psemiszlida Boleszlávval szemben természetszerűen az ellenlábas Szlavnik-házbeli Adalbert püspökkel épített ki baráti viszonyt" (István király és műve; Gondolat, Bp., 1977, 88).
Géza és István ténykedésének, "egyházalapítási" buzgólkodásának kutatása amúgy is bővelkedik hamisításokban, elég csak Marnavics Tomkó János boszniai püspök "Szilveszter-bulláinak" a hiperkritikus Karácsonyi János általi leleplezésére vagy Johannes Adam Hanthaler (=Chrysostomus Hanthaler) lilienfeldi ciszterci szerzetes Ortilo- / Pöchlarni Alold-hamisítványaira utalni; utóbbiakat a 19. század végéig sokszor ádáz viták kíséretében vonták be történeti búvárlataikba kutatóink, hogy aztán Kristóék korára "legfeljebb valóságmorzsákat tartalmazó" forrásként ötletelés szintű agyalgások alkalmi nyersanyagául szelídüljenek.
Bár egyre inkább úgy tűnik, csak egy belső rivalizálásról volt szó, Pilgrim legalább külsőségekben, egyháza régiségét és fényét illetően nem akart lemaradni a nagybácsival, Frigyes Salzburgjával szemben.
Pilgrim a Passautól feljebb a Dunánál található niederaltaichi bencés apátságban tanult, s valószínűleg Salzburgban egy időre nagybátyja is a szárnyai alá vette. Ezalatt sokat olvasott a régió történetéről, s miután püspök lett, mélyebben is elmerült egyházmegyéje históriájában. Ám a dicső és fennkölt múlt helyett csak néhány morzsa akadt a kezébe: korábbi uralkodók nevében adott privilégiumok, néhány kereskedelmi feljegyzés, valamint Szent Szeverin V. századi szerzetes életének krónikája (tanítványa, Eugippius munkája, a Vita Sancti Severini). S mikor már éppen felhagyott volna a reménnyel, ez utóbbi írásban talált egy futó hivatkozást a Constantinus nevű lorchi püspökre (vagyis inkább pontifexre).
Acfelső-ausztriai Lorch történetesen Pilgrim egyházkerületéhez tartozott. Szent Szeverin élettörténete azt sugallta, hogy jóval a passaui vagy a salzburgi megalapítása előtt, az V. században már létezett itt egyházi központ. Arra, hogy a helység valamikor fontos lehetett, a még mindig látható és Pilgrim számára is jól ismert településmaradványokból, ősi falakból és templomokból következtettek. És ami az egészben a legkecsegtetőbb elem volt: a Constantinusra használt latin titulus, a pontifex nem egyértelmű kifejezés, éppúgy jelölhetett püspököt, mint akár érseket, sőt pápát. Pilgrim szemében Constantinus hamarosan már nem egy mezei püspök, hanem az egész Noricum régió fölött rendelkező érsek lett, sőt mi több, meggyőzte magát arról is, hogy Passau az egykori lorchi érsekség egyenesági örököse – vagyis saját jogán érseki rangú.
Talán csekélyke bizonyítéknak tűnhet egy mellékes megjegyzés egy szent élettörténetében és néhány épületrom ilyen nagy formátumú spekulációhoz. Ám Pilgrimnek mindössze ennyi állt a rendelkezésére, és nem is volt kevésbé hihető, mint a többi helytörténeti verzió. Ám ahhoz, hogy komolyan vegyék, valamivel többre volt szükség, mint pár ősi törmelékre és tudós okoskodásra. Ebben a kontextusban érdemes értelmezni az osztrák és bajor történelem egyik legképzeletgazdagabb és legkomplexebb hamisításának históriáját. Középpontjában néhány hamis pápai privilégium (vagyis a pápai pecsétet tartalmazó bulla) állt, amelyek már az V. századtól érseki jogokat biztosítottak és erősítettek meg Lorch számára. A fő állítás az volt, hogy Lorch később elvesztette az érseki rangját – pontosabban Salzburg lopta el tőle –, amikor politikai bizonytalanságok miatt az egyházi központ feljebb költözött a Dunán, Passauba.
Nyilvánvalóan abban a reményben születtek ezek az iratok, hogy Passaut visszahelyezzék „jogos” rangjába.
A bullák mellett Pilgrim több más, korábbi uralkodók nevében fogalmazott iratot is komponált, melyek főként helyi földterületekre és egyházi jogokra irányultak. Az egyik azonban, amelyik Arnulf IX. század végi keleti frank király szignóját viselte, arról tájékoztatja az olvasót, hogy Lorch hajdani érseke miként volt kénytelen Passauba költözni, mely miatt elvesztette korábbi státuszát – pontosan úgy, ahogy a bullák állítják. Nagy szerencsénkre ez utóbbi irat eredeti változata is fennmaradt (a bulláknak viszont csak a XII. századi másolatai). Ebből kiderül, hogy a kézírás nem a IX., hanem a X. század végéről való, sőt az is jól látható – hiszen a 970-es években számos privilégiumot bocsátott ki Passau számára –, hogy maga Pilgrim írta. Egyszóval nem más, mint Szent Pilgrim volt e hamisítássorozat mestere.
Mi volt hát a szerepe ezeknek a dokumentumoknak? Korábban úgy gondolták, Pilgrim a pápának akarta bemutatni őket, hogy előmozdítsa Passau érseki rangjának „helyreállítását”. Nemrégiben pedig amellett érveltek egyes történészek, hogy ugyanezzel a céllal a császári udvart akarta meggyőzni a püspök. Ugyanakkor egyik forgatókönyv sem tűnik túl valószerűnek. A korabeli pápai iratok papiruszra íródtak, mely az Alpoktól északra alig-alig volt használatos, olyan jól megkülönböztethető (és igencsak technicizált) kézírással, amelyet nem nagyon ismertek Rómán kívül. Valószínűtlen tehát, hogy Pilgrim bullái átmentek volna a rostán. Mindezt figyelembe véve az tűnik esélyesebbnek, hogy Pilgrim helyi közönségnek szánta a dokumentumokat, így a passaui székesegyház kanonokjainak, illetve a fennhéjázó szomszédnak, Salzburgnak. A hibák ez esetben észrevétlenül maradhattak.
Nyilvánvalóan szeretett volna érsek lenni, de azzal is tisztában volt Passau püspöke, hogy ez nem rövid távú cél – és nincs is rá bizonyítékunk, hogy komolyan ringbe szállt volna. A hamisítások igazi célja inkább az volt, hogy dicsőséges múltat kreáljon Passaunak, amely felveszi a versenyt Salzburgéval. Ez abból is kiderül, hogy milyen forrásokat használt: valamennyi álbulla korábbi salzburgi szövegeken alapul, ugyanez igaz a koholt uralkodói privilégiumokra. Pilgrim mindent, amit Salzburgban látott, Passaunak is meg akarta szerezni.
Mindezzel nem azt állítjuk, hogy a püspök teljesen ártatlan hazugságot koholt volna. Tény, hogy meg akart téveszteni másokat, ám egy olyan világban születtek ezek az iratok, ahol a megtévesztés mindennaposnak számított. Pilgrim nagybátya, Frigyes is számos áldokumentum készítésére adott megbízást Salzburg érdekében, Passau püspöke tehát ebben is a szomszédtól leste el a trükköt.
E hamisítványok a múltra irányuló és mind jobban gyökeret verő új attitűdre világítanak rá Európában. A püspökök és kanonokjaik egyre inkább különleges, saját történelemmel rendelkező közösségként tekintenek egyházmegyéjükre. Egyszerűen elképzelhetetlen az, hogy Passau múltja sötétbe burkolózzon, fel kell tárni, s ha nem megy, fel kell találni. Pilgrim nem az első volt és nem is az utolsó, aki magára vette ezt a keresztet.
Csakhogy az azóta eltelt kétszáz év a jogigényeket a valós hatalmi helyzetnek megfelelően jócskán felülírta. Géza inkább a Liudolf császárokhoz igazodott közvetlen nyugati szomszédjával, a szintén Liudolf-házbeli Civakodó Henrik bajor herceggel szemben -- és így a salzburgi érsekkel, Frigyessel, valamint annak unokaöccsével, Pilgrim passaui püspökkel is jóban volt. A valós helyzetet jelzi, hogy Pilgrimnek bullákat kellett hamisítania (szám szerint ötöt), hogy a Géza érdekeltségébe tartozó Dunántúlt mint térítési körzetet megkaphassa Rómától...
Euagriosz: "Tisztátalan nép … »Mi avar népség vagyunk, mindenféle csúszómászók és négylábúak hasonmásait tiszteljük istenekként. Mindezekkel együtt a tűznek, a víznek és kardjainknak mutatunk be áldozatot … Elküldöttünk … szentélyeinkbe, elhozattuk jelentősebb isteneinket …«."
Szt. László I. törvénykönyve, 22. fej. (a szabolcsi zsinat határozatai, 1092.05.20.): "Akik pogány szokás szerint kutak mellett áldoznak, vagy fákhoz, forrásokhoz és kövekhez ajándékokat visznek, bűnükért egy ökörrel fizessenek."
a nem épp legkeresztényibb király ezek szerint nemcsak személyében látogatta az új vallás szempontjából pogánynak minősülő helyeket, sziklákat és forrásokat, hanem voltak olyan papjai is, akik ilyen "barbár" fabálványoknál tartottak szertartásokat
Theophülaktosz Szimokattész (7, 8, 14-5): "A türkök rendkívüli tiszteletben részesítik a tüzet, tisztelik a levegőt és a vizet is, a földet pedig himnuszokban dicsérik. Ám imádni csak az Ég és Föld teremtőjét imádják, s csak őt nevezik istennek. Ennek lovakat, szarvasmarhákat és bárányokat áldoznak saját papjaik, akikről úgy vélik, hogy a jövőt is képesek előre megmondani." (Olajos Teréz ford. in: Theophülaktosz Szomokattész, Világtörténelem; Balassi, Bp., 2012, 249)
Olajos a tűzkultuszban iráni hatást vél felismerni.
Boldogasszony helynevünk jóval több van, nagyságrendekkel több -- már az Árpád-korból --, mint Szépasszony elemű. Az előbbi utalhat királynéi birtoklásra, de arra is, hogy Boldogasszonyunk alakja Szűz Máriáéval azonosult.
"Az alán eredetű asszony szavunknak az Árpád-korban szokásos 'úrnő; fejedelemnő, királyné' jelentését (vö. BÁRCZI, Szók.2 53; TESz. I, 189) a legvilágosabban korai településeink latin nyelvű említései mutatják meg ... Ezen adatok alapján bátran föltehetjük, hogy az Asszony- elemű efféle korai helységnevek, mint az Asszonyfalva, Asszonylaka, Asszonynépe, Asszonypataka stb. ... keletkezésük idejében királynéi birtoklással lehettek, voltak kapcsolatosak ... Helységneveink másik nagy csoportjában, az ún. patrociniumi helységnevekben azonban a szó nemcsak így önállóan, határozottan birtokos jelzői szerepben fordul elő, hanem terjedelmesebb névszerkezetek utótagjaként vagy közbeékelt elemeként, pl. Szentannaasszony, Szentkatalinasszonyfalva, Szentmargitaasszony, Szentmáriaasszonytelke stb. E névalakulatok arra kényszerítenek bennünket, hogy tegyük fel a kérdést: számolhatunk-e bennük a szó 'királyné; királylány' jelentésével? Ha igen, akkor a hasonló helyzetű -úr elemet tartalmazó helységnevek értékelésével párhuzamosan az asszony ~ asszony- szót hátra vetett méltóságjelölőnek tekinthetjük ... Ha azonban nem, akkor e helységneveinket már csak annak bizonyítékaiként vehetjük számba, hogy az asszony jelentésének társadalmi lefokozódása megindult azon az úton, amely végeredményében a mai 'feleség, férjes nő' jelentéshez vezetett".
Más esetekben pl.: "Az adatokban feltűnő asszony méltóságjelölő az ég királynőjének tekintett Mária anyjának fejedelemasszonyként való tiszteletére mutat."
Szegfű őrlődik ugyan kicsit a szláv és török etimológiák egyeztetésén, de mintegy mellékesen csak kinyögi, hogy Thietmar láthatóan tisztában volt a бѣлъ'szép' jelentésével is.
A hermelinnel mint boldogasszonnyal szemben kártékony menyétfélének, kevés önfegyelmet tanúsító, lobbanékony hölgynek -- azaz szépasszonynak -- minősített Sarolt nagyon kihúzta tehát a gyufát Thietmarnál. Sarolt nevének elemzői rendre rámutatnak arra, hogy asszony szavunk eredetileg kiránynét, fejedelemnőt jelentett, akárcsak alán megfelelője, az ahszín, ami nemcsak hogy rímel a Thietmar által megadott 'knyázin, königin' magyarázatra, de az Árpád-dinasztia köznépétől eltérő kaukázusi kavar származásához is remekül illeszkedik.
A Sarolt török etimológiáját pedig 1974-ben közreadott tanulmányában Szegfű így foglalja össze (i.m. 245):
Saroltu nevének 'fehér menyét, hermelin' magyarázata tehát elfogadható etimológiának látszik, bár korántsem az egyetlen ilyennek tűnő javaslat. Szlavónia címerében mindenesetre nem a menyét egyik fajtájaként számon tartott hermelin jelenik meg, hanem egy barna színű menyét. (Tudniillik Szlavónia nyestbőrrel adózott Kálmán koráig, amit onnantól kezdve pénzben váltották meg. A latinosan marturinának hívott nyestbőradót a horvátok kunovinának mondták, innen mai pénznemük kuna elnevezése. A kuna horvátul azt jelenti: 'nyest'.)
Saroltu nevének 'fehér menyét' etimológiájához még annyit, hogy a nőket egyébként is előszeretettel illeti állatneveken a férfinép, lásd például: pipi, csirke, tyúk, galamb, rosszabb esetben szuka. Emesu nevére is van 'anyadisznó, koca' magyarázat.
Az emse a fiatalabb, a göbe a kifejlődött nőivarú sertés.
Lényeg, hogy ha zoomorfizálni akarunk, márpedig a régi korokban előszeretettel éltek ilyen hasonlatokkal, akkor a hermelin az önmegtartóztató, jótékony nők mása, míg a menyét (hölgy, hőgy) a magukat fékezni képtelen, zabolátlan nőszemélyeké. Thietmar leírása szerint Sarolt az utóbbi kategóriába tartozott.
"'Fehér menyét' magyarázat létezik rá. Én viszont beillesztettem az Árpádok arámi-héber jellegű személynevei közé, ezek szerint a Sarolta egyik formája. P. magister a gyula Saroltu és Caroldu nevű lányairól beszél. Bóna és Fehértói mutatott rá, hogy az utóbbi kitalált személy"
A magyar hermelin, régi magyar hermelina és a magyarországi latin hermellina a németből származik. Eredeti magyar neve hölgy lehetett. A hölgy jelentése összefügg a hermelinnel és a menyéttel. A Besztercei szójegyzékben (1395 k.) „hermelus: helg | hermelína: helg ber gerezna” alakban fordul elő ... A 'nő, nőstény' és a 'menyétféle állat' jelentések összefüggése a magyaron kívül is elterjedt volt. A magyarban ide tartozik a meny, menyecske: menyét, népnyelvi szépasszony 'menyétféle'. (Magyar tájszótár) Az olaszban a bellula, donnola, a fr. belette, es. comadreja, óangol fairy 'menyét' jelentése tulajdonképpen 'nő, szépasszony, szépecske, asszonyka' ... A nő és a menyét azonosítása az ókori görögöktől kezdve Európa-szerte elterjedt azon hiedelem nyomán, hogy a menyét bűvös hatalmú nővé, nimfává, tündérré változhat ... A feledésbe merült hölgy szót a nyelvújítás hozta divatba.
Elképzelhető, hogy a hermelin (hölgymenyét, Mustela erminea) téli bundájának fehérsége miatt alakult ki ez a széles körben kimutatható jelentésátvitel. Vö. fehérszemély, fehércseléd, fehérnép 'nő, nőnemű személy'. A nőket azért hívhatták így nálunk, mivel kevesebbet dolgoztak mezőn. A fehér bőr emiatt számított egyúttal az előkelőség jelének, hiszen csak a parasztok, közülük is elsősorban a férfiak dolgoztak szabad ég alatt. A nemesek, arisztokraták, illetve a nők bőrét nem barnította le annyira a nap. Ókori-középkori művészeti alkotásokon ezért ábrázolják a férfiak bőrét sokszor sötétebbnek, mint a nőkét.
Egy másik szereplőt is látunk a képen, hiszen a hölgy egy hermelint vagy inkább vadászmenyétet tart a karjaiban. Számos kutató kiemeli, hogy ennek az állatszimbólumnak több jelentése is van: utal Lodovico hercegre mint az úgynevezett Hermelin Rend tagjára, továbbá összefüggésbe hozható a hermelin görög nevére (galé) hasonlító Gallerani névvel. Ezeken a személyes jelentéseken túl azonban rábukkanhatunk a hermelin nagyon fontos további jelképi szerepére. Leonardo a valódi és képzeletbeli, allegóriaként vagy szimbólumként használható állatalakokat leíró jegyzetfüzetében foglalkozott a hermelinnel is. Itt egy emberi erény, a Mérséklet címszava alá sorolta a kecses állatkára vonatkozó megfigyeléseit: „A hermelin egyszer eszik naponta, és inkább hagyta, hogy a vadászok elfogják, mintsem elmenekült volna a sáros mezőn át, mely bemocskolta volna nemességét.” (Egyik, ma Cambridge-ben őrzött rajzán meg is örökítette ezt a jelenetet.) A hermelin tehát a mérséklet, azaz az önfegyelem, továbbá a tisztaság és belső nemesség egyik szimbólumának számított. Még tágabb értelemben a hermelint és a menyétet az ókor óta összefüggésbe hozták a nővel, a nőiséggel. A görögök óta Európa-szerte úgy tartották, hogy a menyét varázshatalmú nővé, nimfává tud változni. A magyar nyelvben a menyét szó eredetileg többfajta nőnemű élőlényt is jelentett, ebbe a szócsaládba tartozik a meny, menyecske, menyasszony szavunk. Hasonló megfeleléseket a menyét, a nő, illetve nőnemű szavak között több nyelvben, így az olaszban is lehet találni. A bájos ifjú hölgy tehát egy másik „hölgyet” tart a karjában, és ez még szemléletesebben és egyben rejtélyesebben utal arra, hogy Leonardo – mint más műveiben is – nem egyszerűen egy hétköznapi nőportrét alkotott.
Szegfű leginkább Kálmány alapján foglalkozik a Szépasszony negatív és a Boldogasszony pozitív figurájával. Szerinte elképzelhető, hogy hiedelemvilágunkból csapódott le valami a szorb nyelven jól beszélő Thietmarnál, amikor szlávul a Szépasszony, Szép fejedelemasszony nevet használja Saroltra.
"A mi házassági szokásainkban és hiedelmeinkben is komoly szerep jut a Szépasszony mellett a menyétnek. Meny, menyasszony, menyecske szavaink az ősi asszonyvásárlás szokásának emlékét őrzik, amikor az eladó leány vételárát prémekben határozták meg. Egy finn lakodalmas versike erről így vall: 》apámnak hiúzprémet, hogy kenyérrel etetett, Anyámnak nyestprémet, hogy csecsével szoptatott《 kell ajándékozni. Hasonló szokás élhetett őseinknél is, bár". Gardizi leírása szerint a vőlegény apja már állatokat és más értéktárgyakat ad át a leányért, s a leány apjának jegyajándéka áll prémekből. (Ez a szerepcsere feltehetően az állattenyésztő életmódra való áttérés következtében ment végbe.) A menyasszonyért érkező násznép néhol még a századfordulón is vadászcsapatnak adta ki magát, amely az eltűnt menyét nyomát keresve, a lányos házat tüzetesen átkutatva végül is meglelte a menyasszonyt. Más rokon népeink hiedelmeiben előfordul, hogy a házasok fölött a 》menyétfélék ura《 diszponál.
... Csíkban is szépasszonynak hívják a menyétet. Kérdés csupán az, hogy a menyét szinonimája lehetett-e már a IX--X. században is szépasszony. Ennek tisztázásához Thietmar merseburgi püspök krónikájának egy szakasza nyújt segítséget, aki Géza fejedelem féleségét Beleknegininek, azaz Szépasszonynak (domina pulchra) nevezi, s a róla szóló (már biztosan Sarolta halála után készült) megemlékezését -- amelyben a fejedelemasszonyt kemény, italozó, vérengző amazonként festi -- egy moralizációval zárja: 》Illőbb lett volna, ha kezét nem vérrel szennyezi, hanem orsót pörget vele, és alázat zabolázza szertelen indulatát.《 Első pillantásra úgy tűnhet, hogy az egyáltalán nem nőies viselkedésű fejedelemasszonynak hölgyekhez jobban illő megnyilvánulásait szívesebben látta volna a szerző. Csakhogy az orsóhoz is kapcsolódnak e témakörbe vágó hiedelmek. Szatmárban -- Ilken, Gacsályban, Tiszabecsen és Tiszacsécsén --, ha menyét jár az udvaron, orsót szurkálnak az ól köré, mert 》a menyét nem szeret fonni《, így aztán nem megy oda többé. Erdélyben a tehenet a pajtában tartott guzsallyal óvják a menyéttől.
Zalaháshágyon a gyerekek „csecse mönyedasszo, forog a rokkája" mondókával csúfolják a menyétet. Diószegi Kiss István prédikációiban (1679) ördöngösség számba megy a 》menyétnek rokkát kötni《. Bukovinában pedig a befészkelésével járó veszély elhárítására fonóeszközökkel felszerelve a következő mondókát mondják: 》It van, mönyed, a guzsaj és az orsó! Tehát akár fonny, akár szüj, csináj, amit akarsz, de ne báncst többé a csirkéket!《 A magyar névadásban egyébként gyakori női tertvérpároknak az erdélyi Gyula leányaihoz (Caroldu, Saroltu) hasonló elnevezése. Találkozunk egy családon belül Nyuszt (Nusz) és Nyest (Neste) névre hallgató leányokkal. A vasvári káptalan előtt pedig 1394 januárjában Herbortya János (Johannis Herborthya) leányai lemondanak örökrészükről atyai nagybátyjuk, Osth javára; a két leány neve: Hölgyasszony (Hewlgazzon) és Szépasszony (Zypazzon). Megállapítjuk tehát, hogy a szépasszony a menyét elnevezéseinek egyike, azaz minden valószínűség szerint a menyét (vagy a menyétfélék egyike) lehetett az ősanya leggyakoribb zoomorf megjelenési formája ... elődeink hiedelemvilágában." (Ősi szellemi örökségünk I, in: Belvedere Meridionale Kiskönyvtár 10, Szeged, 1996, 59--61, dedikált példányom van belőle)
Mindenesetre a kapkan cím kopan változatához hasonlóan Esztergom nevére az egyik legismertebb etimológia egy dunai-bolgár magyarázat"
1. Esztergom nem az Alföldön van.
2., Esztergom a Dunántúlon van, amit viszont a Frank Birodalom kebelezett be. A salzburgi érsekség határa a Duna egészen a Dráváig (Conversio). A bolgárok ott elvileg sohasem járhattak.
3., A Dunától északra eső terülte a passaui-püspökség missziós területe volt, a Dona-Dráva közti rész a salzburgi érsek hatásterülete, a Drávától délre eső rész pedig az Aquileai pátriárkáé, a főpapok által még 796-ban kötött megállapodás szerint. Esztergomban tehát még a Duna párkányi (bal) oldalán sem lehetett bolgár fennhatóság.
Az ún. szépasszonyok az ősi, kereszténység előtti pogány elemeket tartalmazó magyar néphitben egyfajta természetfölötti folklóralakok voltak, legalábbis Ipolyi Arnold és mások kutatásai ezt bizonyítják.
Egyfajta gonosz tündérek, akik elcsábítják, sőt elpusztítják a gyanútlan férfiembert.
Magyar Zoltán Hős vagy lázadó? -- Koppány alakja a folklórban c. könyvét vesszük továbbá kritikai elemzés alá. Ez viszont neten bárki számára elérhető, ha jól látom.
